Sylvester Rookwood

Minden múlik, minden látszat. Nincs hova sietni. Nem lehet elkésni. Semmi. Semmi baj.

  Sili

 
  16
 
  Félvér

 
  Valójában gyűlölöm Voldemortot (ezt magamnak is alig vallom be) Hogy ők mit hisznek, nem tudom, s hogy szembeszállok-e vele, majd még eldöntöm.

 
Legilimencia és oklumencia

 
 Hollóhát
 
  Ezra Miller
 
  Saját karakter

 

Őszinte vallomás a nevelőapámról

Seggfej. Bár ezt sosem mertem megmondani neki. Egyik megaláztatásnál, sarokba állításnál sem szóltam, nem köptem szembe, amikor megvert, vagy Veritaserummal kényszerített igazmondásra.
Tavaly halt meg és én azóta bánom. Sajnálom, hogy nem ez volt az első szavam hozzá, apa helyett hívhattam volna például baromarcnak.
Igen, felnevelt. Különben valószínűleg meghalok, vagy muglik fogadnak be. Amíg ki nem múlt az átkozott, semmit sem mondott a vér szerinti szüleimről. Ha faggattam, azzal az undorító közhellyel pattintott le: "Nem az számít ki voltál, hanem, hogy ki leszel" A jövő szellemében nevelt. Később utánajártam és a valódi szüleim  meghaltak. Ezt igazából mindig is sejtettem. Anyám ennek a drága jó embernek a küszöbére rakott, tudván gazdag, aranyvérű, s mint olyan, szegről végről rokona. Hitte, hogy majd nagy embert csinál belőlem. Egy a nevelőmnek szóló levélből tudtam meg, hogy az aranyvérű anyám súlyos vétket követett el, amikor összeállt egy egyszerű muglival. Ezt a családja nem tűrhette, így titokban szült meg. Ja, lehet, hogy él, de engem nem érdekel...
A legrosszabb embernek adott, Tiberius Alfonz Brysen volt a neve. Egy méregkeverő, meleg mágus. Meggyőződésem, hogy szerelmes volt Voldemortba. Ja igen, abba, akit nem nevezünk nevén. De kit érdekel? Megjelenik, és? Talán azt hiszi én is imádom, a lábai elé omlok és magamra tetováltatom azt a rusnya koponyás kígyót. Nem, közölném, hogy stílustalan és egészen nyugodtan megölhet. Valahogy úgy csinálnám, hogy neki is ártsak egy kicsit. A túlvilágon meg már mindegy. Ha létezik pokol, megkeresném a nevelőm, megrágnám Tiberius szarvait és vasvillát dugnék a seggébe.


 

Magamról

Ritkán beszélek. A véleményem más tészta, azt kérdés nélkül bárki képébe vágom. Általában szofisztikáltan, mert belém égett a becsvágy. Azt szoptam anyatej helyett Tiberius felcsatolhatós csecséből. Fanyar vagyok, valahol mélyen megkeseredett. Kritikus, nagy pofájú és rettenetesen öntelt. Úgyhogy a tanárok nem szeretnek, maximum azok, akiknek van humorérzékük.
Nem tartom magam különösen szépnek, mégis annyi benső erényem van, hogy tulajdonképpen nem találkoztam még nálam kiválóbb figurával. Ez baj. Baj, mert nagyon unatkozom. Nem szeretem a szürke embereket, a ledarált, bemagolt elméleteket. Folyton és mindenben az érdekeset és újat keresem. Jó lenne, ha találnék valakit, aki érdemes arra, hogy felfedezzem. Noha minden emberben van ilyen rész, néha olyan szánalmasan adják elő, hogy nem győznek meg. Ironikusnak mondanak, elnyomónak, akire nincs szükségem, ahhoz nem ragaszkodom. Jó, bevallom, igazából senkihez sem ragaszkodom. Bár nem tűnök introvertáltnak, valójában mindig egyedül vagyok. Ezt a pergament is szét fogom tépni...
Igen, vannak érzelmek, amiket még magamnak se vallok be. Sőt, kevés olyan van, amivel szembenézek. Mert azok gyengévé tesznek és nem szabad sebezhetőnek lennem. Senki se érti miért vagyok Hollóhátas. Illetve többen az eszemre fogják. Évfolyamot léptem, még alsóban, annyira  untam, hogy évfolyamelső vagyok. De ez nem változott, inkább csak rejtegettem az intelligenciámat. Lehetne belőle kevesebb és több barátom. Ez a gondolat csak ritkán fordul meg a fejemben, de nem most gondolok rá először...
Igen, jobb helyem lenne a Mardekárban, de akkor, elsőben, mindennél fontosabb volt, hogy csalódást okozzak Tiberiusnak.

 

 

Az összes gólya be volt rezelve, láttam rajtuk és ez nagyon idegesített. Ott álldogáltak a Nagyteremben bambán, reszketve, sápadt arcukon üdvözült csodálkozással, amikor behozták a Teszlek süveget. Szánalmasak voltak. Az egyik gyerek megpróbált beszélni hozzám még a folyosón. Röhejes, mutálatlan lányhangon szólított meg. Figyelemre se méltattam. Emlékszem, jobb oldali szomszédjához hajolt és hangot adott abbéli véleményének, Mardekáros leszek.
Hát nem lettem az. Hamar sorra kerültem és olyan magabiztosan vonultam ki, hogy a többiek furcsán néztek rám. Nagyon szerettem volna imádtatni magam velük, ugyanakkor semmit sem tudtam kezdeni a többiekkel. Tiberius maga tanított 11 éves koromig és nem találkozhattam hozzám méltatlan, alávaló sárvérűekkel. A nevelőapám véleménye szerint még az aranyvérű kortársak sincsenek olyan szinten, mint én, ezért velük sem kokettálhattam. Nem tudtam mit kezdeni a többiekkel. Ledobtam magam a székre és vártam, hogy a süveg szóljon hozzám, vagy valami. Én voltam az egyetlen, aki akkor nem rezzent össze a hangtól a fejében.
Érezte a tiltakozásom a Mardekár ellen. Sok mindent mondott. Hogy bár éles eszű vagyok, több bennem a becsvágy, hogy elismerjenek, hatalmas varázsló legyek, uralkodjak mindenek felett. S jól tudtam, mert az az idióta méregkeverő barom napjában százszor elismételte, hogy Voldemort nagyurat pontosan ezek az eszmék tették a világ legnagyobb varázslójává. Igazából nekem Grindewald mindig sokkal szimpatikusabb volt. Tiberius azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Sötét nagyúr. Arról álmodozott, hogy én leszek a jobb keze és egy későbbi naplóbejegyzéséből megtudtam, ha majd nagy mágus leszek, Voldemort elismeri tehetségem és első számú halálfalójává fogad, akkor ő Tiberius méltónak fog találni arra, hogy magáévá tegyen. Szerencsére ez sosem következett be. A süveg látta mindazt az  időt, amit a nevelőapám ellopott tőlem. A vég nélküli zongoraórákat. Mert az fejleszti a kézügyességet és logikát. A nyelvleckéket. A latin és görög olvasmányok listáját, a bájitalreceptek hosszú sorait, amit az a megszállott állat a fejembe vésett. Csak azért küldött el végül a Roxfortba, mert Voldemort Nagyúr is ott tanult. Gyűlöltem, de tulajdonképpen neki köszönhettem a féktelen szabadságot, ami akkor rám szabadult. Jó, akkor egy kicsit féltem, hogy Mardekáros leszek és beváltom minden hozzám fűzött reményét, de a süveg megkegyelmezett. A Hollóhátat mondta. Nem értett velem egyet.
Próbáltam beilleszkedni, de sosem engedtem magamhoz közel igazából...senkit. Volt néhány barátom, legtöbbször felnéztek rám, de ez roppant unalmassá tette őket. Szerintem érezték, hogy kicsit lenézem őket, ezért sem vitték túlzásba a barátkozást. Furcsa hobbijaim lettek, például, hogy kutassam az érdekes embereket. Állandóan olvastam, leginkább az alkímia és a bájitaltan érdekelt, ez utóbbihoz Tiberius kapcsán már különben is konyítottam egy keveset. Hamar eltelt az első év, a szünetekben nem is mentem haza. Nyáron kénytelen voltam. Akkor kaptam az első cruciomat. Sosem tapasztalt kegyetlenséget éltem át azon a nyáron. Hogy mertem a Hollóhátba kerülni? Megutáltatta velem a házam. Voldemort így nyilván nem fog halálfalóvá fogadni. Tiberius nem fogta fel, mennyivel rosszabb lett volna a helyzet egy Griffendéllel, vagy egy Hugrabuggal, de erről a süveg már hallani sem akart. Én nem varázsolhattam, ő pedig a Szent Mungoba küldött. Megfogadtam, hogy soha többé nem megyek vissza és megint nem lett igazam.
A helyzet nem sokat változott később barátok terén, harmadévben lett egy szerencsétlen, rajongó lány ismerősöm. Később bevallotta, hogy szerelmes, én pedig, hogy ne is álmodjon rólam, így ő is kikopott az életemből. Nyáron vissza kellett mennem. A nevelőapám a Roxfort kapui előtt várt, fülön fogva rángat haza, ha ellenkezem. Soha, senkinek nem meséltem róla.
Amikor megtanított az okklumenciára és a legilimenciára, valamint az iskolában is vettem leckéket, egyre veszélyesebbé váltam számára. Belenéztem a fejébe, láttam, hogy egyre kívánatosabbnak tart és ezt kegyetlenül kihasználtam. Valahogy megoldottam, hogy ne érjen hozzám, még mágia nélkül is. Túl okossá nevelt, ezt mondogatta akkoriban. Már nem hagytam, hogy verjen. Lassan megtanultam játszani rajta, mint egy élő hangszeren.
Aztán volt az a kegyetlen rajtaütés. Engem nem bántottak volna, de szembeszálltam az egyik Halálfalóval. A mai napig nem tudom sikerült-e ártanom neki, remélem, megöltem. A következő kép, hogy megint a Szent Mungoban vagyok. Állítólag majdnem megdöglöttem. Ez engem nem nagyon hatott meg, de Tiberius...tajtékzott. Az volt életem második legszebb nyara. Mert, amikor meghalt akkor értem életem csúcspontjára. Vagyis most hetedikben. Akkor ölték meg, amikor ő épp Halálfalósdit játszott. Dumbledore valamelyik embere, vagy ő maga? Nem tudom. Ha kiderül majd szobrot emeltetek neki, megörököltem ugyanis Tiberius minden vagyonát. Igazából csak 17 éves korom után rendelkezhetek vele, tervezem, hogy veszek egy házat, utazgatok, merthogy...fogalmam sincs mihez kezdjek magammal a Roxfort után. Mivel minden RBF-em magasan kiváló lett, valószínűleg a Ravaszaimmal is beírom majd magam az iskola történelmébe, kár lenne magányos zugtudományra pazarolni a tudásom. De még mindig az alkímia és a bájitalfőzés érdekel a legjobban. Talán most, hogy szabad vagyok, több mindenben is kipróbálom majd magam. Ideje új életet kezdenem! Még a végén életigenlő leszek...vagy normális.
Mégis azt hiszem, ez ki van zárva.

*összetépett értekezés*