Gondolatok a levéltárban

Owen & Richard

Ha valaki rá akart venni, hogy szabadidőmben kimozduljak otthonról, vagyis jelen esetben a Roxfort falai közül, annak nagyon erős érveket kellett felsorakoztatnia. Kevés olyan program létezett, ami kecsegtetőbben hangzott annál, mint hogy békésen olvasgassak egész hétvégén és a családomon kívül rá se nézzek az égvilágon senkire. Owen Rookwood ötletei pontosan ilyenek voltak. Mikor elolvastam az üzenetét, hogy talált valami érdekeset egy londoni levéltárban, rögtön elfogott a lelkesedés. A tanítás meglehetősen korlátok közé szorította a szabadidőmet, mostanság a dolgozatokon és beadandókon kívül nem sok mindenben kutakodtam, azokban is inkább csak a hibák után. Hónapok óta stagnált a tanulmány, amin dolgoztam, minimálisan sikerült csak haladnom vele. Az Owen által felkínált lehetőség viszont jó alkalomnak tűnt, hogy túllendítsen ezen az állapoton.
Szokásomhoz híven késtem legalább tíz percet a megbeszélt időponthoz képest. Sosem szándékosan tettem, de egyszerűen sehova nem értem oda időben. Vagy túl sokáig készülődtem, vagy közbejött valami, máskor meg szórakozottságomban észre sem vettem hány óra van.
Kutyafuttában érkeztem meg, menet közben még az első útbaeső kávézóban összeszedtem két nagy pohár kávét. Anélkül működésképtelen voltam és gondoltam, talán Owennek is jót tenne, mielőtt belevetjük magunkat a munkába.
- Ne haragudj, negyed órával ezelőtt még Flora lelkét ápolgattam. A legjobb barátnőjének már nem ő a legjobb barátnője és most egy világ tört össze benne. Bonyolult kamasznak lenni, de egy kamasz apjának még bonyolultabb - szabadkoztam azonnal, amint hallótávolságon belülre értem. Egy kézfogást követően oda is adtam neki az egyik papírpoharat, benne a forró kávéval. - És hoztam neked egy könyvet is, én most végeztem vele, szerintem neked is tetszeni fog. Inkább politika meg szociológia, de a statisztikáktól eltekintve izgalmas olvasmány. Majd ha beértünk, odaadom.
Nem adtam kölcsön könyvet túl gyakran, az emberek többsége képtelen volt rájuk vigyázni. Könyvjelző híján behajtották a lapok sarkát, ráborítottak mindenfélét, eláztatták és összekoszolták a lapokat vagy csak elfelejtették visszaadni. A főbűnök közé soroltam volna ezek mindegyikét. De akadtak azért néhányan, akiknek nyugodt szívvel oda mertem adni néhány kötetet, mert tudtam, hogy épségben visszajuttatják majd hozzám, amint végeztek vele és majd meg is tudjuk tárgyalni az olvasottakat.

„Mint dől ki egy ütéssel a paraszt?”

Szeretem a szombatokat. Ilyenkor nem erőltetem meg magam annak érdekében, hogy ki legyen javítva az összes dolgozat, amit a hét során írattam, így hát van időm olyasmire is, ami feltölt. Na nem mintha a dolgozatok javítása olyan unalmas lenne, de az nem túlzottan pezsdítő, mikor a forradalmak éveit összekeverik a világháborús események időpontjaival. És ez csak egy példa a sok közül, ami könnyedén ki tud borítani. Ellenben itt, a Londoni Levéltárban majdhogynem azt csinálom, amit akarok. Múlt héten is itt voltam, és találtam egy olyan feljegyzést, ami egy kedves barátomat bizonyára érdekli. Nem kérdés, hisz a második világháború idején nem csak a varázstalan emberek feszültek egymásnak. A varázslók is ott harcoltak, ahol tudtak, és pont, mikorra Dumbledore és Grindelwald sorsdöntő csatáját teszik a mágiatörténészek, találtam egy feljegyzést, mely Godric’s Hollow környékéről ír. Nem hosszú maga a levél, de tisztán érződik belőle, hogy az írója nem igazán tudja hova tenni a parton fel-felvillanó fényeket.
Tudom, nem várhatom el mindenkitől, hogy idejében ideérjen, de tíz perc? Komolyan? Jó, persze, az emberek nagy részének ellentétben velem élete is van, így könnyebben meg tudom érteni Richardot. Meg végül is… nem olyan sok az a tíz perc…
- Ugyan, semmi gond! Hogy viseli? - állok fel az előtérben elhelyezett székek egyikéről. A levéltárban szombatonként dolgozó hölgy már tudja, hogy jövünk, mert bejelentettem, így a kézfogás után már indulnék is beljebb, a levelek sűrűjébe, de a pult mögül a szokásos mosolygós arc helyett egy mogorvát látok csak, ami a kezemben lévő kávénak szól. Oké, értem… Félre is állok, hogy ne az ajtóban legyünk, és elkezdem iszogatni a bolti kávét.
- Kedves, hogy gondoltál rám is. - mosolyodok el részben az italra, részben a könyvre értve. Ő úgy fogadja majd ígyis-úgyis a mondandómat, ahogyan akarja. - Ne félj, a statisztikával is jóban vagyok valamelyest. - az iskolában van, hogy be kell mennem matektanárt helyettesíteni, így ragadt rám egy kis statisztika, geometria és még sok minden más, de csak egészen alapszinten. Sinus meg cosinus függvények megoldására például már nem vagyok képes.

Owen & Richard

Valamiféle furcsa fintora lehetett a sorsnak a történelemszertetetünkön alapuló barátságunk Owennel. Önmagában már az is különös volt, hogy két kitagadott aranyvérű éppen a történelemkönyvekben leli meg a maga kis mentsvárát. Nem sok esély volt erre, de megtörtént, én pedig hálát adtam érte Merlinnek. Nem maradt sok barátom, az évek alatt lemorzsolódtak és a többségük már köszönni is csak kényszeredetten akart, ha összefutottunk valahol. Az olyanok társasága, mint Owen Rookwood, akik nem ítélkeztek és jobban érdekelte őket egy izgalmas tanulmány a kora középkori skandináv törzsek mágusairól, mint a jelenlegi társadalmi elvárások... nos, az ilyen ritka volt, mint a fehér holló, én pedig nagyon megbecsültem őket.
- Nem a legjobban. Tudod, az ő korában mindenki katasztrófának éli meg az ilyesmit. Vagyis azt hiszem... Én állandóan a könyvtárban ültem... - A hatalmas barátságok és összeveszések kimaradtak a gyerekkoromból, az időm nagy részét valóban a roxforti könyvtárban töltöttem. Nem ismerkedtem túl könnyen, ez a hasznos képesség belőlem mindig is hiányzott.
Kivételesen egy kedves mosollyal sem tudtuk volna lekenyerezni a pult mögül árgus szemekkel figyelő nőt. Pedig kedvelt minket, bizonyára felüdülést jelentett számára az aggastyán történészek és történelemkedvelők után betévedő két fiatal férfi viszonylag gyakori jelenléte. Még akkor is, ha én minden alkalommal lelkesen rácsodálkoztam a muglik néhány leleményes találmányára, amellyel azelőtt sosem találkoztam. Egészen lázba tudtak hozni az ilyen apróságok, a hölgy jókat derült rajtunk ilyenkor, ki tudja mit gondolhatott rólam. De úgy tűnt, a papírpoharas kávé már az ő tűréshatárát is meghaladta.
- Akkor jó, mert biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a könyv. Igazi gyöngyszem a mugli szakirodalomból, megérte lejáratni magam érte egy egész könyvesbolt előtt. - Mert ahogy azt már említettem, nem mozogtam túl otthonosan a varázstalanok között és a pénztárnál való fizetés is feltűnően sok gondot okozott. - És mi érdekeset találtál?