Nem járok templomba, pedig anyám hívő asszony. Ha tudnád, hogy mennyiszer imádkozik Merlinhez, hogy hányszor jár le a kriptába leróni tiszteletét ősatyáink felé, akkor ,meglepődnél. Meglepődnél rajta, hogy mennyire esendő. Te nem látsz mást rajta, csak azt amit rajtam: gőgöt és megvetést. Te nem ismersz minket, nem ismered az otthon színjátékát, s az igazat sem.
Tulajdonképpen meglephet, hogy itt látsz, talán magam is meglepődőm rajta. de a temetésre úgy sem jövök el, nem lennék jó váll akin bárki zokoghatna, nem lennék tökéletes, hisz a fejemet úgy sem bírnám leszegni, s talán a pap szövegét is pökhendin hallgatnám végig.
Lassan sétálok végig a sorok között, előre a holttest felé, aki magasztosan fekszik ott, fehéren, kimeredve, lehunyt szemmel, karba font kézzel, mintha a halála tökéletesebb lenne, mint az élete, mintha lenne bármi jelentősége annak, hogy ujjai alá fűzték a pálcát. Hiszen meghalt, nem használja többé, s ha a túlvilágon szüksége van rá, az már rég rossz.
Melléd térdelek, a vállunk összeér, s én feléd pillantok mielőtt néma tiszteletre hajtanám a fejemet.
Nem tudom miért jöttem el. Lehet, hogy miattad.

Én nem miattad jöttem el.
Azért járok ide, mert csend van. Azért járok ide, mert ide követhettek. Azért járok ide, hogy megerősítsem a saját hallgatásom, a saját türelmem, a saját kitartásom. Azért, hogy számot vessek – persze nem vele, ott az oltár felett, a mi fajtánk nem igazán gondol vele, nem igazán hisz, vagy ha hisz is, bizonyára egészen más dolgokban. És ti is mind más dolgokban hisztek, mint én. De jól van ez így. Szükségem van rá, hogy így legyen.
Szükségem van rá, hogy látszólag ismerjétek a szeszélyeimet. Már megint egy furcsa szokás – láttam Medát, tea után, a templom felé caplatott. Ez most új, mostanában ezt csinálja, most meg ez a temetés is, minek kell odamenni? Ráadásul egyedül, talán ezt mégsem kéne. Nem értem, nem értem, mi lehet annak a lánynak a fejében. Nem akarom, hogy tudjátok, de szükségem van rá, hogy néha, olykor, valakit elkezdjen annyira idegesíteni, hogy kövessen, hogy tudni akarjon, hogy kicsikarhasson valami választ, és akkor a válaszom unalmas lesz, lényegtelen, ostoba, gyerekes, és elaltatja a gyanakvásotokat, hogy aztán azokra a szeszélyekre pazaroljam magam, melyet nem engedhetek át senkinek.
Nem vagyok okosabb nálatok.
Kétségtelen, sosem voltam, és jobb sem vagyok, vagy kevésbé önző, én csak türelmes vagyok, türelmes, és kitartó, és sokkal óvatosabb annál, semhogy hibázzak, sokkal óvatosabb annál, semhogy hülyeséget csináljak, vagy a saját büszkeségem oltárán kelljen áldoznom, vagy ne bírnám ki olykor a saját szívem törését, ha kell.
Én tudok várni. Te vajon tudsz várni? Tudsz várni a húgomra? Tudsz jobb lenni önmagadnál? Nem kérdezlek meg, illetlenség lenne most megszólalni, talán illetlenség az is, hogy itt vagyunk, te, de én is, épp csak megrebbenek, ahogy közel jössz, közelebb, mint szeretném, és csak a szemem sarkából nyugtázom érthetetlen jelenléted. Legalább a szertartást illene kivárni úgy, ahogy azt szokás.

Melléd érve, letérdelek, s néma imára hajtom a fejemet, s imám tényleg néma. Nem gondolok semmire, nem gondolok az illatra ami felőled árad, nem gondolok a halottra aki messzebb jár, nem gondolok a húgodra, ki messze jár, s nem más nekem mint egy árny, akiről néha elhiszem, hogy létezik, néha pedig hosszan felejtem, nem gondolok a taláromra, ami a bal oldalamnál a nyakamat birizgálja, s amitől sebessé tudnám vakarni, nem gondolok a sebekre, amik az arcomat szegik:  a harapásnyom a jobb pofámon, az apró hegek, melyek végigkereteznek, akár egy ráma a szép festményt, nem gondolok Lily Evansra aki a pincémben senyved, s aki megajándékozott ezen emlékekkel, nem gondolok az otthonra, ami egyedül áll, s nem gondolok rád, akihez túl közel vagyok, s a vállunk össze ér.
Csak némán hajtom le a fejemet, s behunyt szemmel mindenemet a halottnak adom, hosszan, némán, beburkolózva. hazug köntösbe bújva, mintha érdekelne, mintha bármelyikünk nem csak magamutogatásból jelent volna meg, mintha téged egyáltalán érdekelne, s nekem közöm lenne hozzá.
Némák vagyunk akár a némakacsák, akik a folyó vizén úsznak el, s soha nem térnek vissza.
Némák vagyunk, pedig az atya idegen szókat suttog, s pálcája fényesőt ereszt meg.
Hosszan tartom csukva a szememet, s késztetést sem érzek, hogy felpillantva rácsodálkozzak, megvessem a szertartást, s mindazokat akik zokognak, akik elnyűtt képpel hisznek a szemfényvesztésnek.
Felállok, s ezt is oly méltósággal, oly egyszerű fölénnyel, hogy többen pillantanak ide, mint kellene, s neked nyújtom a karomat, fogd meg, s gyere velem, nem kérlek, még a szemem sem könyörög, csak várok, türelmesen, méltósággal s tisztelettel. Talán nem feléd, talán nem is a halott felé, s nem is a húgod iránt. Magamat tisztelem.
- Meglep, hogy itt találom. -
Hangom nem hangosabb, mint ami a füledhez alig jut el, s suttogásnak sem lehet mondani, nem pusmogás, csak egy kegyetlen árny, egy parazita ami a fülkagylódba fészkeli magát, hogy a dobhártyádat is átrágja.

Behunyom a szemem - elrejtőzöm előled. Elrejtőzöm előled is. De nem kulcsolom imára a kezem, mint te. És nincsenek fohászok, sem könnyek a szívemben, nem úgy, mint a halott családtagjainak szívében, én csak csend vagyok, egy falatnyi fehér folt, egy villanó megbánás, egy reszketeg sóhaj, félelemből született, hogy minden, amik vagyunk, egyszer majd ezzé lesz. Semmivé lesz.
Mi pedig tudjuk, mindig tudtuk, mégsem vagyunk képesek egyszerűen csak megadni magunkat az enyészetnek. Minden harcunkat, minden fájdalmunkat, minden veszteségünket voltaképpen magunknak köszönhetjük. Én pedig kis híján belezuhanok a cinikusok kiábrándultan sötét szakadékába ezen az egyszerű hétköznapon.
Ironikus, hogy épp te bukkanj fel, épp te zökkents ki a realitás fekete-fehéréből. Épp te zökkenj a vállamhoz, amikor véletlenül sem számítottam volna rád. Csukott szemhéjamon miértek dorombolnak, és áttetszik rajta a pálca fényesője. Én pedig tudom, hogy nem kötelező a te szabályaid szerint játszanom.
De érzem, hogy mozdulsz, megvárom az utolsó, elhaló szavakat, csak a sóhajok, csak a csendes zokogás vegyül az éteri, szent csendbe, de mintha hallanám a talárod anyagának minden rezdülését, erőszakosan táncolva a valóságom peremén, hát kénytelen vagyok rád nézni, kénytelen vagyok érezni a sürgetést, kénytelen vagyok látni a felém nyújtott kezedet, de nem vagyok kénytelen elfogadni. Lassan állok fel, elsimítom a szoknyám, kényes mozdulattal söpröm át a hajam a vállam mögé, és elindulok, persze, megyek veled, de mégsem egészen, mert előbb elhúzódok, semhogy utánam nyúlhatnál, néma főhajtással teszem tiszteletem azok előtt, akik most a nyitott koporsó mellett állnak, és aztán indulok csak veled kifele - és nem azért, mert ezt akarom, csak azért, mert semmi szükség arra, hogy zavarjuk a gyászolókat. Akármit gondolunk is róluk, akármit is gondolunk a halottról, ezt az időt senki sem érdemli meg, hogy elrabolják tőle.
Távolodva a padsorok végtelenje mellett kifelé nem felelek a kérdésedre, nem adok számot. Oldalra pillantok, leplezetlenül megnézlek magamnak, a nyakadat kissé kidörzsölte a talár, az arcodat mintha macskák rágták volna, és nekem össze kell préselnem egy pillanatra az ajkamat, nehogy valami elégtételét véljem felfedezni a sorsnak - Engem pedig meglep, hogy ilyen megviseltnek látom - még udvarias is lehetnék, hát nem igaz? De nincs bennem semmi aggodalom, száraz vagyok, csendes és nyugodt, és arra gondolok, hogy nem tudsz rólam semmit, és én is épp csak annyit rólad, mint elnagyolt árnyékról, melyet csak a húgomról látok visszatükröződni, hiába a közös iskolai évek - hiszen már magázódunk egyébként is, és felnőttek vagyunk, ugye?
Vagy nem.
- De felteszem, nem miattam jött.

Nézlek,próbálom összevetni törékenységed, magasra törő gőgöd Narcissa tisztaságával,s rá gondolok, most az egyszer, neked adózva rá gondolok, de csak egy kósza pillanatra tör be a tudatomba, csak megjelenik, tisztán, mégsem egészen kivehetően, elmosódott emlék csupán melyet más gondolatok taszítanak háttérbe. Nem szólalsz meg, hosszan hagyod hogy ránk telepedjen a csend, a vállunkra üljön s végig kísérjen.
Visszahúzom a kezemet, hiszen nem fogadod el, de nem sértesz, képtelen lennél sebet ejteni rajtam, megacélosodtam, kőből faragtattam, s bábu vagyok, mint te, kit atyák edzettek olyanná amilyen: igazi közkincsé, nagyobb emberré, hatalmasabb mágussá, mint azok kik körbe vesznek minket. Elsüllyesztem kezemet talárom zsebébe, s magam szórakoztatása végett ujjaimat a pálcámra fonom, mintha bármi esélyét is látnám ara, hogy előkapva használhassam, de hallottad te is, s én benne élek: vészjósló idők köszöntöttek felénk. Ha tudnád, talán sejted, talán biztosra tudod: ezen idő fogja vagyok,ahogy Lily Evans odalent a pincémben, s mindez csak álca, egy megjátszott szerep a külvilágnak, egy falatnyi étel a megtelt asztalról, hogy lássák, hogy mind érezzék: még itt van, még közöttünk jár, akár a halott kit most utolsó útjára engedtünk, de velünk marad. Néha szélzúgás lesz, néha pedig egy fészkelő madár, máskor a pergamen sercegésében jelenik majd meg, megint máskor a tűz pattogásában. De itt lesz, itt lesz még egy darabig, s tudom most is kísér minket, itt végig a folyosón, ahol a lépteink némák, ahol a ruhánk halk neszezéssel követ minket, ahol az ajtó nyitva áll, mintha mindig is arra várt volna, hogy távozzunk, s utánunk nyugodtan zárkózhasson be mindenki, mindenki aki igazán érez, s nem játékot játszik.
A nyakamhoz érek, s gyengéden dörzsölöm meg újból a kipirosult bőrt, mintha csak szavaidnak akarnék eleget tenni, mintha kötelesség lenne a nyakamhoz nyúlni, majd sebzett arcomat tapintani.
-Ön viszont lenyűgözően fest. -
Hát fussuk végig a köröket aminkre apáink szántak minket: az érdektelen társalgás köreit, fussuk a megjátszott kedvességet amibe mindig ott lesz egy fűszer aminek íze megkeseríti.
- Jöhettem volna akár ön miatt is. De ez egyszer bocsássa meg nekem,
hogy nem maga végett érkeztem. -
Alázatosságom csak látszatát meri eléd vetni, s küzdelmek ellenére sohasem jelenne meg igazán, sohasem lenne az aminek lennie kell.

- Köszönöm.
Ugyanolyan üres a felelet, mint amilyen a bókod, ha egyáltalán nem minden bók megcsúfolása az a fajta, amit ilyen alkalmakra tartogatunk, hogy aztán súlytalanul, üresen, jelentéktelenül, ráadásul számtalanszor osztogassuk őket. Milyen jó színben van, kedvesem, nahát, új frizura?, igazán szépen kiemeli a tekintetét, ez a szín remekül áll Önnek, ha megengedi, és még soha nem volt ilyen csinos, mint ma, mélyen tisztelt kisasszony! Ablakon kidobott szavak, kedvességnek beállított hazugságok, se szerit, se számát nem tudom annak, hányszor fogadtam, és hányszor osztogattam ilyesmit én magam is, pusztán mert így szokás. Olyan ez, mint kézbe venni a kockát a játék elején – elkerülhetetlen, de nem ez hozza majd a bajokat a fejünkre. Ahhoz dobni is kell.
Felnevethetnék, csendesen, de kacéran, vagy hidegen és kimérten, akárhogy jelezhetném, hogy hát hogyne, megbocsátok neked, de igazság szerint, ha valamit, hát ezt a mai napot nem kell megbocsájtanom neked, amiért pedig meg kellene, azért sosem fogod a bocsánatomat kérni. Nem baj. Valószínűleg sosem kaphatnád meg sem így, sem úgy.
- Hanem? Mire fel ez a sietség?
Nem illene rákérdezni talán? Nem tudom, most kivételesen megengedem magamnak, hogy ne érdekeljen, de ha nincs velem dolgod, nem lett volna szükség arra, hogy távozásra bírj, nem lett volna szükség arra, hogy mellém telepedj, hogy a vállad az enyémnek zökkenjen, hogy megpróbálj úgy kivezetni innen, mintha együtt érkeztünk és együtt távoztunk volna, mintha lenne bármi közünk is egymáshoz. Amíg nem üljük meg az esküvőtöket, nem vagyok hajlandó úgy gondolni rád, mint család. De talán… talán addig nem vagyok hajlandó úgy gondolni rád, mint család, míg nem látom boldognak a húgomat, a húgomat, aki messze jár, a húgomat, aki hiányzik, a húgomat, akit talán a saját életemnél is jobban féltek. De most csak én vagyok itt – nem a húgom.

Kérdésed tulajdonképpen meglep, s majdhogynem váratlanul ér: nem szokás mifelénk kérdezősködni, nem szokás más dolgaiba nyíltan beleásni magadat, csak egy piszkos kis pók lehetsz a falon, mely csendben megfigyel, s miután áldozata már messze jár, akkor szövi meg a hálóját. Nem volt illendő megkérdezned, hiszen a kényelmetlenség határát feszegeted, s én csak dorgáló pillantást vetek feléd, olyat amit gyermek érdemel tudatlanságáért, s talán ebben a pillanatban gyermek vagy, ki mohón vágyik a valóságra, az élet bármelyik morzsájára ami több, mint ami neki jut.
El pillantok rólad, nem lenne illendő hosszan néznem téged, nem vagyunk olyan viszonyban. Kisasszony vagy, férj nélkül, kérő nélkül: s még hírbe hoznak minket. Egy arasznyit távolodom is tőled, hogy megfelelő legyen közöttünk minden: a távolság ami immáron nem csak magunk közt érzékelhető, nem csak lelkileg érezhető, látható minden kíváncsi szempár számára, kik a mise helyett felénk fordítják kíváncsi tekintetüket. Hisz pókok ők, kik a hátunk mögött összesúgnak, s talán méltán kérdezik meg: mit keresel te mellettem, mikor a nejem messze jár, mit akarhatsz te tőlem, s én miért vágyódom a társaságod iránt. Ha nem vigyázunk maholnap már szerelmet szőnek közöttünk, s tragikus sorsot: egymáséi lehettünk volna, de az élet közbe szólt.
-Amiért Ön is.. illendőségből jöttem el, s abból ennyi elég. Nekem nem rokonom a halott, de nem járja,
hogy a családból senki ne jelenjen meg. Mit mondanának akkor rólunk? -
Magasba siklik a szemöldököm, metszi a homlokomat, s ahogy az arcomon a seb megrándul, az arcom is belefintorog.
- Ön talán közelebbről ismerte, s nem csupán illendőségből jelent meg? -
Most újra rád nézek, s megpróbálok beléd látni, metszőn akarlak felfedni magam előtt, minden titkodat magamnak akarom, mert ez a valóság, ez az én valóságom: a kisemmizés, a birtoklás.

Egyenes vagyok, mint a nyíl, a tekintetem tiszta, mellékzöngének, árnyéknak, fénynek nyoma sincs, és pont így viszonzom a pillantásod, mely mintha helyre akarna tenni, csakhogy láthatod, nekem nincs mit titkolnom (valóban?), nincs hátsó szándéka a kérdésemnek, és nem fogom hagyni, hogy „megnevelj”. Igazán, Lucius, hát ki vagy te, hogy ezt megtehetnéd, és kinek képzeled magad, hogy képes lehetsz rá?
Én viszont csak fecsegek, gondold női  meggondolatlanságnak, lányos tapintatlanságnak, gondold, aminek akarod, és nekem nem fog fájni a fejem amiatt, ami a te fejedben lakik. Végtére is, ez lenne az illem utolsó kis cseppje, nem igaz? Hogy nem bolygatjuk azt, ami a másik fejében van, hanem hisszük a szavak hamisságát.
De nekem nincs kedvem hazudni, ha nem muszáj, nem teszem, ha nem kell valamit foggal-körömmel védenem, nem teszem, mert a hazugságok hálója veszélyes, olyan könnyű belegabalyodni, a rossz szálakat elszakítani, és én tudom, egyébként is vékony kötélen egyensúlyozok. Nem gyarapítom a hazugságaimat, ha nem feltétlenül szükséges. És szerencsére csak én ítélhetem meg, mikor szükséges, rád azonban egyelőre nem szükséges hazugságokat pazarolnom. A valóságunk épp csak hozzáér egymáshoz, most, itt és most talán egymásnak ütközött annyira, hogy legyen közös metszetük, de ahogy hazamegyek, és majd hazatérsz te is, már újra nem lesz közünk egymáshoz – nem jobban, mint papírra írt neveknek.
- Kedveltem őt – felelem kurtán, és most nem nézek rád, csak finoman bizsereg az arcélem a tekinteted ostromától, de most is rezzenéstelen vagyok, lanyha nemesi unottság, azon emberek sajátossága, akik azt hiszik, felette állnak mindenen és nem szükséges magyarázkodniuk a cselekedeteik miatt. Én nem gondolok így magamra. De elég időt éltem köztetek, hogy úgy tudjak viselkedni, mint ti - Attól tartok nemes szüleimet kevésbé érdekli, mit gondolnak mások, ha ők nem jönnek el – hiszen egy lány aligha képviselhet egy egész családot, pláne Blackéket, épp csak egy leheletnyit dörgölöm az orrod alá a tényt, hogy mi nem tartozunk elszámolással másoknak. Úgysem hiszem, hogy komolyan gondolnád, te tartozol bárkinek bármivel is.

Felemelem a szemöldökömet jó magasra, meg is torpannék egy pillanatra ha nem sodorna magával az illendőség, ha nem fedhetne minket ismerősök zöme, akik csak arra várnak, hogy rólunk pletykálhassanak a délutáni tea fölött, hogy aztán visszaérjen az édesanyád fülébe mi történt, hogy aztán az én apám hazaérjen metsző pillantással s kérdőre vonjon miattunk. Pedig aztán köztünk semmi sincsen a levegőn kívül s keserű, érdektelen rokoni szálakon kívül, mely csak arra adott nekünk jogot, hogy egymással érdektelen párbeszédeket folytassunk az időjárásról, de soha se érdekeljen a másik viselt dolga annyira, hogy bele merjünk kérdezni.
- Csak ugyan? Hát honnan ismerte olyan bensőségesen? -
Nem illene így rákérdeznem, de te is olyan merően kérdeztél belém, átlépve minden látatlanul megszabott határt mit felhúztunk évekkel ezelőtt, mi csak a mi fajtánk számára létezik, más észre sem venné, de nekünk akik ebben nőttek föl, akik gyermekként is ezt láttuk, mi sem természetesebb hát ha hasonlóan cselekszünk.
Halványan elmosolyodom, azért mert tetszik a pimaszságod, bár közel sem olyan bátran vagy pimasz, mint Narcissa, de talán te meg sem tehetnéd, te még csak le sem tegezhetnél anélkül, hogy ne nézne rád valaki morcos pillantással.
- Vagy talán a szülei nem tartják olyan fontosnak, hogy megjelenjenek egy ilyen eseményen. Talán a halott csak ön számára volt olyan nagyon fontos, s szülei számára semmit sem jelentett. -
Elvégre minden lehetséges, s ez igazán elgondolkoztató. Miért is nem jött el Mr. Black, hogy tiszteletét tegye, s miért csak Andromeda merészkedett el?
Megtorpanok, muszáj megállnom, s most közelebb lépek feléd, érdeklődve, ugyan akkor megdöbbenve.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy a szülei nem tudnak arról, hogy maga itt van?-

- Ön még sosem kedvelt senkit, akit nem ismert alaposan? - úgy tűnik, akaratlanul teszünk fel olyan kérdéseket, egyiket a másikba fűzve, melyeket máshol, máskor nem tennénk. Talán van ma valami a levegőben, magas a légnyomás, vagy épp eső készülődik, valamelyikünk bal lábbal kelt fel, vagy csak gyűlölnénk a csütörtököket? Bizonyára én kezdtem az egészet, kénytelen vagyok belátni, és nem véletlenül kerültem ki korábban sem a válaszadást a kérdésedre - azt kérdezted, közelebbről ismertem-e, de mit mondhatnék? Nem hiszem. Csak az életet tisztelem - annyira, hogy gondoljak valakire, aki élt, nagyon is élt, amikor már eltávozott köreinkből.
- Nem  mernék olyan naiv lenni, hogy tudni véljem, a szüleim mikor-mit gondolnak - ó, pedig az vagyok, Merlinre, mennyire az vagyok, azt hiszem ismerem őket, azt hiszem tudom, mit gondolnak rólam, azt hiszem tudom, mit akarnak, és vakon bízom abban, hogy a viselkedésük sosem változik meg. Hogy egyetlen bűnömnek csak azt tarthatja majd a világ, hogy középsőnek, és csendesnek születtem, olyannak, akiről könnyű megfeledkezni, mert nem lázong, de nem is kell óvni még a széltől is. Talán az ijesztette meg a szüleimet annyira, hogy meg akarjanak feledkezni rólam, mennyire kevés gondjuk volt velem tizennyolc év alatt.
Teszek nélküled pár lépést, mielőtt ráeszmélnék, megálltál, meglehet okosabb lenne tovább menni, okosabb lenne kitérni minden további kérdezősködés elől - honnan a kérdések, miért kíváncsiskodsz, miért kellett elindulnunk, miért, miért, miért, ennyire unatkoznál kedvenc játékszered nélkül?! -, mégis ösztönösen fordulok hozzám intézett szavaid felé, és ártatlanul butácska a mosolyom, mely mégis dacosan szegül a vádadnak - Nem, nem ezt akarom mondani. Csupán azt, hogy úgy fest, a szüleim nem óhajtottak időt szakítani erre a temetésre. Miért kíván turpisságot látni oda, ahol nincs, Lucius?

- Nem igazán. Nem szokásom ránézésre kedvelni vagy éppenséggel nem kedvelni az embereket. -
Olyan természetesen rántom meg a vállamat, mintha a beszélgetésünk ténylegesen természetes lenne, holott tudjuk, hogy nem az: hiszen miért is érdekel engem, hogy kit kedvelsz s kit nem, s téged miért izgat ugyan, hogy én képes vagyok-e ismeretlenül kedvelni? Talán beszélgetés ez, az a fajta amire mindig is készek voltunk, az a felszínes fajta ami éppen hogy csak a külső lakkot kapirgálja, de nem kíváncsi arra, hogy alatta a vas rozsdásodik-e már, de aztán lehet, hogy ez több annál, finom tapogatózás a sötétben, s ki tudja mi után tapogatunk: kedvesen érdeklődünk, vagy biztos fogást keresünk a másikon, hogy aztán ebbe beleakasztassuk a karmunkat és téphessük ha kell a bőrt, a húst, hogy fájdalmat okozhassunk.
- Ugyan már, sejteni csak sejti. -
Tudom, hogy most udvariasan hazudsz, mert tudod, hogy a szüleid mit gondolnak, én is tudom, mindig tudom mi jár anyám fejébe ha apám nem ér haza a vacsorára, tudom apám mire gondol mikor anyám savanyú arcát kell bámulnia reggeli közben.
Még mindig nem hiszek neked, kétkedve lépkedek feléd, s testtartásom is kétkedik benned. Igazat mondasz vajon? S ha igen, miért akarok beléd látni belédláthatatlan dolgokat?
- Talán mert nem hiszek a látszatban. Talán mert ismerem a magafajta kisasszonyokat, akik csak kívülről tűnnek ártatlannak. Avasson be kérem.. mi az ön piszkos titka? -
A hangom olyan könnyed, olyan lágy, olyan játékos, hogy hátsó szándékot nem is sejthetsz benne.

Sajnálom - kis híján a nyelvemre gördül a szó, alig sikerül elharapnom, apró rándulás, tudom, biztosan észreveszed, talán rá is jössz, hogy mire gondolok, sajnállak, amiért most azt gondolom rólad, a szíved valahol a vége felé kulloghat a sornak. Nem mintha ez olyan meglepő lenne, nekünk mind ezt tanítják. Minket nem a szívünk vezet, hát miért hagynánk ennek az ostobán verdeső teremtménynek, hogy tévútra vigyen minket?
Talán tévúton járok én magam is. Nem hiszem, hogy valaha is biztosan tudhatnám, így van-e, csak azt tudom - azt hiszem -, hogy arra megyek, amerre mennem kell, mert semmilyen más lehetőséggel nem tudnék megbékélni.
- Ez még nem jelenti azt, hogy igazam is van - világítok rá a nyilvánvaló tényre, ha már a szüleink, akkor elsőre minden olyan triviális, az előre leosztott lapok, a gondosan kiosztott szerepek, ugyanaz a tartás, ugyanazok az elvek, ugyanazok az igazságok  minden átkozott családban, ugyanazok az elvárások, és ugyanazok a felszínes gondolatok, miközben a sötétben mindenki csak túl akar élni, ezért félelmünkben igyekszünk hatalmasabbak lenni másoknál. De valóban ennyi lenne? Nekem sosem volt egészen tiszta, mi ebben az én szerepem. De csendben lenni, hallgatni, lenyelni a véleményemet még mindig okosabb dolognak tűnik, mint Bella hangos kiabálása, ám lehet, a végén neki lesz inkább igaza - ő legalább csinál valamit, míg én bujkálok.
Nem tudom, mit akarsz. Így nem tudhatom azt sem, mit akarsz hallani, mit akarsz látni. Azt akarod, hogy rád cáfoljak? Hogy igazán az arcodba hazudjak, amin talán majd egyszer rajtakaphatsz? Csak szeretnéd, ha elaltatnám a gyanakvásod, könnyedén, ahogy az ember álomra hajtja a fejét egy hosszú nap végén? Vagy arra fel ez a mézessé finomuló, hang, hogy: - Ne haragudjon érte, hogy megkérdezem, de talán zavarba szeretne hozni? - épp csak kicsit pillantok a kettőnk közé feszülő semmire, mintha már így is túl közel lennél, és csak kicsit cseng a hangomban az, amit nem fogalmaztam a kérdésbe: és épp egy temetésen teszed ezt?

Olyan kellemes vagy, mint a teába keveredő tej, lágyan kavarod fel az embert, finom kételyeket hagysz magad után, mintha csak egy előre jól eltervezett mozdulatsor lennél, melyen az alkotó hosszan gondolkodott, mielőtt kibocsátotta: vajon elég lesz-e ennyi báj, ennyi kacérság, vagy több kellene a szenvedélyből, több az elragadtatásból?
S ebben a pillanatban én sem tudom eldönteni rólad, hogy elég-e mindez, vagy több kellene-e, mert érzem benned a finoman kitörni vágyó nőt, a lázadni kívánót, s ez vonz magához, ez tart itt, ezért nem ajánlottam föl, hogy hazakísérlek ezért igyekszem fenntartani a beszélgetést, holott mindkettőnknek egyszerűbb lenne ha csak csendben sétálhatnánk a másik oldalán, de nekem aki folytonos szabályok között élt - ahogyan te is - mérhetetlen mennyiségű lázadásra van szükségem, s belékapaszkodom mindenbe ami ezzel képes kecsegtetni, úgy, mint Lily Evansba, aki maga a megtestesült lázongás és ellenállás, s képes életet pumpálni egy egyszerű reggelbe, képes felzaklatni a mindig nyugodtnak tűnő lelket, s most ezt érzem, ezt látom benned, s erre vagyok kíváncsi.
Bocsánatkérően elmosolyodom, s úgy, mint eddig túl mázos vagyok, túl kedves veled.
- Távol álljon tőlem mindez, ne haragudjon a pimaszságom miatt, nem szándékoztam Önt megsérteni tapintatlanságommal és szemtelenségemmel. -
Még fejet is hajtok, hogy bocsánatkérésem igazán hiteles lehessen.
- Csak kíváncsi vagyok Önre. Ez az oka neveletlenségemnek. -
Egy pillanatra elnézek a távolba, aztán vissza rád.
- Elvégre rokonok vagyunk, mégis kötelességből idegenekként viselkedünk. Azt hiszem ez nem járja, jobban kellene ismernem magát, többet foglalkoznom önnel, most hogy a húga és én.. -

- Semmi baj.
Nem vágom rá azonnal, hátha elhiszed, meg kellett fontolnom, mielőtt nagylelkűen feloldoználak, de nem számít, mert hazugságnak érződik minden, amit egymásnak mondunk. Bizonyára nem a bölcsességem mondatja ezt velem, nem az, hogy jól ismernélek, még csak abban sem vagyok biztos, hogy ismerem a játékot, melybe akarva-akaratlanul tűnök belecsúszni. A védőbástyám egyetlen nyári délután, a nyári délután, amikor Narcissa hazajött a Mungóból, egyedül jött, és én annyira dühös voltam, dühös voltam a szüleinkre, dühös voltam rád, rád, rád, persze dühös voltam a saját húgomra is, de abban, hogy egyedül jött, mégis csak valamilyen hatalmas hiányosságodat véltem felfedezni. Minden szomorú szemvillanás, minden riadt őz rezzenése a húgomnak a cseresznyefa alatti padon, végeredményben csak azt jelentette számomra, hogy te valamit elrontottál.
Ezért nem bízom benned. Ezért nem tudok hinni neked. Ezért nem tudom igazán őszintén azt mondani, hogy "semmi baj", amikor biztos vagyok benne, ha mindez nem történik meg, kenyérre is kenhetnél ezzel a modorral.
De te te maradsz. Ahogy én is.
És gyűlölöm, ahogy nem mondod ki. Miért nem mondod ki? Mire jó ez a félbehagyott mondat, hát ki nem tud még a jövő nagy frigyéről? Engem szomorúsággal tölt el. És hagyom is, hogy a szomorúságom átmosson, annak ellenére, hogy azt mondom, "semmi baj" hirtelen törékeny nővé változom, aki egyedül van az élet viharában, az elrendelt viszonyok birodalmában, és féloldalas, melankolikus mosollyal rázom meg a fejem - ugyan. A mieink nem ezek a fajta családok, nem igaz?
- Esetleg ráér hazakísérni, Lucius? Igazán kedves lenne Öntől és közben feltétlen igyekezni fogok, hogy megfeleljek a kíváncsiságának - egy porcikám sem kívánja ezt a beszélgetést, igazán, de hát tegyünk úgy, játsszuk el, hogy nincsenek nekem előtted titkaim, legalábbis nem olyanok, melyek méltók lennének a kifürkészésre, megannyi titkot rejtegetek az ágyam alatt, a fiókokban, a szétszórtan vezetett naplóimban, melyek csak arra várnak, hogy valaki megtalálja őket, és elégedetten hátradőljön, megvagy! Elégedetten hátradőljön, és ne keresse soha azokat a titkokat, melyeket nem adnék - Ami a titkaimat illeti, bizonyára ismeri a nők titkait - csak addig érdekesek, amíg nem ismeri őket. Kegyetlenség volna, ha mindet Ön akarná kifürkészni, mit adnék majd akkor a férfinak, akihez engem adnának hozzá?

Most hálásan kellene biccentenem, a kezedért kapni, hogy hálásan csókot lehelhessek rá, mert hát megbocsájtasz nekem, kivágtam magamat ebből a helyzetből, s hogy ne vágtam volna, mikor mindenem meg van hozzá, hogy megtegyem? S te könnyedén mondasz nekem semmi bajt, mert ezt kell tenned, mert nem mondhatod, hogy mégis csak baj, mert akkor esedeznem kellene a bocsánatodért, s eszközökhöz folyamodnom ami túlmutatna a kapcsolaton, s akkor aztán tényleg hírbe hoznának minket egymással, kellemetlen hírbe amitől az embernek keserédes íz szökne a szájába, mert hogy tagadhatnánk le a nyílvánvalót, még ha tudnánk is semmi sincsen közöttünk, semmi több, mint ami egészséges egy sógor és sógornő között.
Csak csendben lépkedek melletted, várva, hogy most te mondj valamit, mert ez így illik, így kell, neked kell mondanod valamit, hogy fenntartsd a beszélgetést, az időjárásról mondanod valamit, vagy a temetésről, s nekem jó partnerként nem elé egy szóban válaszolnom rá, hosszan kell a napsütésről áradoznom, arról, hogy a kertben hogy és min csillan meg a fény reggel, s a temetés miatt sajnálkoznom, mert hát mégis csak egy temetés, mégis csak kellemetlen érzéseket kellene maga mögött hagynia.
Meglepődöm, de könnyedén leplezem, s csak félig pislogok rád.
- Természetesen. Sohasem hagynám, hogy kíséret nélkül térjen haza. Megtisztel vele. -
S most újra felajánlanám a kezemet, hogy kapaszkodj vele, de tudom egyszer már elutasítottad, s több elutasítást nem szívesen szenvednék meg tőled.
Finoman mosolyodom el, csak bele mész a játékomba.
- Ugyan, a nők titka mindig érdekes egy férfi számára! Maguk nők, olyan titokzatosak, megsegítene ha hagyná, hogy belelássak. Legalább csak egy titkába, s akkor ígérem.. én is megosztok Önnel egyet. -
Persze tudom, ezen titkok nem is titkok lesznek igazán, csak kitalált, felszínes mesék.
- Hát találtak magának kérőt? S ki a szerencsés úriember? -

Azért játszom, hogy nyerjek – de legalábbis azért, hogy te ne nyerj. Kockázatos vállalkozás, és tisztában vagyok vele, mert míg elérhetem azt, amit akarok (hogy soha többet ne akarj fontos kérdéseket nekem szegezni), áteshetek a ló túloldalára is, csak olajat öntök a tűzre, gyanakvást ültetek el a szívedben, hogy vakon nevelgessem, és talán túl későn jövök majd rá, mit tettem igazából. Nem ezt akarom. Hát persze, hogy nem…! Látszólag nyitott könyv akarok lenni, csak leheletnyi ellenállással, el akarok mondani neked mindent, amit meg mersz kérdezni, hogy ne gondolj arra, mit nem kéne merned kérdezni, de ez egyáltalán nem olyan egyszerű a valóságban, mint amilyen egyszerű számomra mindezt egy pillanat varázsa alatt átlátni.
Sosem tűnt még ilyen hosszúnak a hazafelé vezető út, pedig pont azért jöttem el, mert a kertek alatt olyan hamar itt lehettem, mintha csak hoppanáltam volna.
- Köszönöm.
Olyan fájdalmasan üres szavakat használunk, érzem, ahogy üreget ásnak maguknak a szívemben, és befészkelik oda magukat, sötétséggel és visszhanggal karöltve, és arra gondolok, akik látnak most minket, vajon mit gondolnak? Milyen kedves, hogy a sógorom ilyen udvariasan hazakísér, milyen nagyszerű, hogy ilyen remekül szót értünk egymással? Milyen lehetetlennek tűnik.
- Igaza volt, tudja. A szüleim nem tudják, hogy itt vagyok – kiérünk a templomból, mintha a kinti világosság könnyebbé tenne mindent, egy ártatlan hallgatás utáni színvallást, egy apró kis részletet, mely egyébként semmi jelentőséggel sem bír számomra - Persze, elmondanám nekik, ha megkérdeznék, de nem hiszem, hogy meg fogják kérdezni. Fontosabb dolguk van annál, semhogy folyton azzal foglalkozzanak, én hol vagyok, és mit csinálok. Érti, Lucius? Kihasználom azt, hogy nincs idejük mindenkivel egyszerre ugyanannyit foglalkozni, ezért néha azt teszem, amihez csak kedvem szottyan – és tudod, (tudod vajon?) ez még csak nem is hazugság, ennél igazabb dolgot azt hiszem, eddig nem mondtam még neked soha.
- Bizonyára ezért nem törik magukat azzal sem, hogy találjanak nekem egy kérőt, noha valószínűleg most már ildomos lenne – és ha nem tudod eldönteni, ez engem bánattal, vagy örömmel tölt el, akkor az bizonyára azért van, mert erre a kérdésre én magam sem tudom a választ. Rettegek, hogy eljön a nap, mert tudom, nem tehetek majd eleget a kérésüknek, de ha legalább lenne valaki egy ideig még használhatnám az álcám részeként, míg már tudom, milyen döntést akarok meghozni az életemmel kapcsolatban - Aligha lehet idejük egyszerre három esküvő tervezgetésére – ó, hát legyen, legyen ebben egy kis szemrehányás, az elhanyagolt középső lány, talán érezhetnéd egy kicsit rosszul magad, hogy hozzád a húgomat adják, pedig hát illendő ez, a legfiatalabbal kezdeni? - De persze, én türelmes vagyok. Bizonyára eljön ennek is az ideje.

Hosszan lépkedem melletted, vissza felétek, lassan, már-már unalmas létekkel, mert az út nem hosszú, s nekünk kár lenne sietnünk, hát hova is sietnénk, hát milyen lenne az, ha vágtatnánk, mintha menekülnénk, mintha titkolóznánk, mintha lenne valami mocskos kis titkunk, ami csak a kettőnké lenne, s ahogy egy pillanatra rád nézek, úgy gondolom szeretnék veled egy titkot, valami egyszerű kis titkot, ami csak a kettőnké, de azért nem a legegyszerűbb, mert néha belefájdulna a fejem ahogy eszembe jut, meg néha nagyon kellene vigyáznunk, hogy el ne szóljuk magunkat, s most ez meg kellene osztanom veled, de félek félreértenéd a helyzetet, s azt hinnéd, hogy akarok tőled valamit, hogy hűtlen vagyok a húgodhoz - s jajj ha te tudnál mindent! - így inkább csendben maradok, csak csendben lépkedek melletted, utat adva a gondolatainknak, hogy szárnyra kaphassanak s egészen bejárhassák ezt a terepet.
Csak némán biccentek, hiszen tudjuk, semmit sem kell köszönnöd, nekem ez a dolgom, a dolgom,mint férfinak, nem hagyhattam volna még ha időm nem is engedné hogy hazakísérjelek, hogy egyedül tedd meg ezt az utat. Illetlenség lett volna, s ezt te is nagyon jól tudod.
Némán hallgatom, s úgy érzem a kívánságom valóra fog válni, hiszen lehet ez a közös titkunk, mert a szüleid úgy sem fogják megkérdezni, hogy hol jártál, vagy talán mégis megteszik, s akkor talán hazudhatnál, s én lennék a hű társad, de hát úgy sem teszed meg, most mondtad, hogy elmondanád, s én kissé csalódott leszek, alig, de láthatod rajtam.
- Azt hiszem értem, bár bocsássa meg nekem, de sohasem értettem ezen problémákat. Tudja nekem nincsen testvérem, így soha semmin nem kellett megosztoznom, a szüleim figyelmén pláne nem. De aztán ne szomorkodjon, egyhamar felfigyelnek majd önre is. -
S halványan elmosolyodom.
- Vagy talán ennyire vágyik arra, hogy férjhez adják? Szólhatok a nevében egy-két szót a kedves édesapjának, talán még ajánlani is tudok neki kérőt. -
Megbiccentem egy pillanatra a fejemet feléd, s úgy mosolygom rád, hogy tudd: megtenném érted.
- Meg aztán nem kell ennyire aggódnia, Narcissa biztosan szívesen megszervezi az esküvőjét, ha látja, hogy maga ilyen nagyon szomorú miatta. S ne aggódjon, beszélek én a kedves szüleivel, csak mondja, kit szeretne igazán kérőnek. Hátha magának olyanért vágyódik a szíve, aki hajadon. -

Az irány jó, de már túl későn eszmélek rá - talán túlságosan is. Ha valóban olyan minta gyermek lennék, amilyennek beállítom magam, kedélyesen kéne a te akaratodnak is teret engednem, de természetesen ezt egy aprócska részem sem kívánja. Talán soha nem nyerhetek. Mi több - talán soha egy pillanatig sem érezhetek elégedettséget. Sem azon az úton, melyet magamnak választok, sem azon, melyet mások kívánnának kijelölni számomra.
Akkor mégis merre kellene mennem...?
- Bizonyára Önnek teljesen mások az ebbéli tapasztalatai, mint nekünk - bólintok beismerőleg, kedélyes a mosolyom, hát igen, tehetünk úgy, mintha mindez csak azért lenne igaz, mert te egykének születtél, mi viszont hárman vagyunk, de be kell látnunk, nem csak azért van így. Te férfinek születtél, ami más, egészen, egészen más, a te fejed felett kevesebb döntést hoznak, még ha biztos is vagyok benne, hogy hoznak, mert nem tudok hinni abban, hogy gyermekek maguktól válnak a szüleik mintaképévé, vagy szüleik irreálisan magas elvárásainak megugróivá. Azt hiszem, én egyikké sem lettem. De nem tudom, akkor ki is vagyok voltaképpen.
- Ne értsen félre, kérem, igazán nem panaszkodni akartam és nem tölt el keserűséggel, hogy várnom kell a soromra. Nekem fontos a testvéreim boldogsága. Előbb rágnám le mind a tíz ujjamat, semhogy ne lennék a húgom segítségére, vagy akár a nővéremére, ha egyszer oda is eljutunk - mert amint Cissa "révbe ért", bizony Bellának is ütött az órája, a Lestrange fiú, még nem mondja ki odahaza senki, hát mernék csak, de megint útjára indult valami, amit nem kevésbé tartok reménytelennek, mint amilyennek egyébként a te eljegyzésedet látom a húgommal, ezt a hosszú jegyességet, melynek máris több van a rovásán, mint kellene, de remélem, te csak a ragaszkodásomat látod, a szeretetemet, ami őszinte, ha a testvéreimről van szó, nagyon is. Nem hagyhatom őket cserben.
- Nagyon kedves ez Öntől, Lucius, de ne aggódjon miattam. Ahogy apám, úgy én is hiszek benne, hogy mindennek megvan a maga ideje, és ami szükségszerű, annak hamar el is fog jönni az ideje.

Csak némán bólintok, néma megegyezkedő mosollyal, mintha már döntöttem volna magamban, s talán így is van, mert majd beszélek én az édesapáddal, ne aggódj, megemlítem én neki, s talán tudok is egy s mást akinek jól jönne egy feleség, pláne ha az a  feleség ilyen csinos, mint te vagy, s ilyen kedélyes, mint amilyennek te mutatkozol. Hajthatatlan lettem, kár lenne minden egyéb szóért, s tudom igazad is van az aggodalomért, hiszen nem lehetsz vén lány, hiszen nem lehet az, hogy a húgod és a nővéred után neked kérőd se legyen, még a végén azt hinnék, hogy a családodnak titkolni valója van, hogy egy szégyenfolt vagy, egy bolond, s hibáid vannak, testi vagy mentális azt senki sem tudhatja, de mindenképp van valami.
Megrázom a fejemet.
- Ne szabadkozzon, s ne hivatkozzon az édesapjára. Jól látja, tényleg jegyben kellene már járnia. De csak ne aggódjon Andromeda, valamelyik nap beszélek én az édesapjával, talán már ötletem is van, hogy kihez adjuk magát. Hiszen ez így nem járja, elkönyvelik magát egy sült bolondnak, s aztán vénkisasszony lesz a szülei fején, ez igazi szégyenfolt. -
A hangom egészen megbotránkozott, hiszen el sem tudok képzelni rosszabbat, minthogy ez megtörténjen, és éppen veled: veled aki a rokonom leszel egyhamar, s a nevünk majd összefűződik, tudni fogják hogy a húgod által, de közünk van egymáshoz. Ezt pedig nem hagyhatom, hogy az én nevemen is szégyenfolt legyél.  
- Lám, meg is érkeztünk ! -
A Black ház úgy magasodik felénk, mint a templom a sírkert fölé, s én egy pillanatra elidőzöm az épület mívességén, hogy aztán visszapillantva rád újra elmosolyodjak.
- Szeretnék a húgának venni valami igazán szépet. Ajándékba. Elkísérhetne majd, maga mégis csak jobban ismeri, mint én. -

Bizony. Túlságosan is jó. Ha ez hamar szárba szökik, nem mondhatok mást, valahol magamnak ástam ezt a vermet, amibe semmiképp sem eshetek bele, ám fogalmam sincs, milyen hosszan lehet majd játszani ezt a játékot. Bizonyára minden kiderül. Lehetnék oly optimista, hogy ez az ifjú Malfoy számára talán rosszul is elsülhet, hiszen apánk nem az az ember, aki könnyedén viseli mások jó tanácsait, de nem szeretek optimista lenni. Játéknak nevezem, de valójában tudom: ebben semmi sem játék. Számomra nem.
- A gyermek szíve persze szeretné azt gondolni, hogy ez véletlenül sem fordulhat elő - nem mondom ki, mert te is tudod, nálunk nem, nálunk nem fordulhat ez elő, egy Black lány nem maradhat vénkisasszony, és ha már nem fognak rajtunk a pletykák igazán, az azért van, mert teszünk érte, tennünk kell azért is, nehogy engem ilyen nyelvek a szájukra vegyenek. Noha kétségtelen, engem nem zavarna különösebben. Most azonban úgy kell tennem, mintha mégis így lenne. És hát egyébként is, épp elég Bella fékezhetetlen természete a családban.
Rég nem gondoltam menedékként az otthonomra, most mégis örülök, hogy a kettőnk sétája ilyen hamari véget ér, most szívesen fogok a ház árnyékai között eltűnni, ahol nem lát majd senki, ha magamra zárom a szobám ajtaját, behunyom a szemem, és mintha varászlat lenne, újra hallom majd minden szavad, megmérem őket, grammra pontosan, összekeverem és újra rendezem őket, hátha akkor majd mást jelentenek, vagy rájövök valamire, valami fontosra, valamire, ami megindokolhatná jobban azt a lanyha remegést a gyomromban, azt az émelygéssé váló keserűséget a nyelvemen, ami olyan nagyon óvatosságra int melletted...
- Köszönöm, Mr. Malfoy, nagyon figyelmes. És okos Öntől, hogy segítséget kér, nagyon szívesen elkísérem majd - gondold csak azt, nekem tetszik, hogy beismered ezt, és elhiszem, hogy csak igazán a húgom kedvére akarsz tenni. Futólag viszonzom a mosolyod, épp csak egy pillanatnyi hezitálás után most kinyújtom feléd a kezem, mintha megmásíthatnám azt, hogy először nem nyúltam utánad, végül véletlenül sem karoltam beléd, mintha ez lehetne az elmulasztott lehetőség, az engesztelés, mely elkergethetné a fejed felől a felhőket. Persze, nem az. Én pedig csak "további szép napot" mondhatok, akár kezet csókolsz, akár kezet fogunk, de bokros teendőid bizonyára egyébként sem engednék, hogy velünk teázz.