A napokban feltűnt, hogy egy girhes, csenevész, hetedéves Mardekáros fiú a karját kapargatja. Láttam, amint a könyvtárban felhúzza talárja ujját, hogy mutasson valamit egy másik jelentéktelen alaknak. Alapjáraton nem érdekelne az ügy, hiszen minden felesleges cirkuszból kimaradok, de ma, szürkületkor, a Mardekáros no name senki kint felejtette magát a nagy fánál. Öreg hiba öcsém.
Éppen az időt írjuk, amikor a prefektusok még nem indulnak portyázni, a tanárok még nem pihenték ki fáradalmaikat a tanítás után, de már éppen be kellene vonulni, hisz a legtöbb diák megvacsorázott és nehézkesen beszállingózik a klubhelyiségébe. Semmitmondó csevejek időszaka ez. Migrénem lesz az ilyesmitől. Fárasztó például, hogy lépen nyomon a kviddicsről beszélőkbe bukkanok. Mi volt a meccsen, mi lesz a következőn, mintha oda fagyott volna a seggük és az agyuk a seprűhöz.
De nem, ez kint maradt, itt ül a fa alatt, vakargatja a karját és én olyan önelégült mosollyal állok meg felette, mintha az apja lennék, aki éppen rejszoláson kapta. Biztosra veszem, hogy valami tetoválás virít a karján, ha nem tévedek, márpedig én ritkán követek el ilyen marginális hibát, bizonyos Tudjuk kicsoda micsoda kedvenc koponyás kígyója. Unatkozom, úgyhogy belekötök. Az élet ennyire egyszerű. - Tetves vagy, vagy Bimba professzor óráján csípett meg valami? Kérdezem nemtörődöm semlegességgel a körömágyam vizsgálgatva. Az illető rám mered, összehúzott szemmel vizslatja taláron elején virító házam jelképét. - Na igen, egy Hollóhátasról miért is feltételezné az ember, hogy Halálfalók után szaglászik? Vajon csatlakozni akarok, vagy röhejesnek tartom, hogy Voldemort Nagyúr iskolás gyerekekből avanzsál sereget? Tippelj Franklin Húzom ajkaim lassú, gúnyos mosolyra. Imádom, ha gondolkodniuk kell. Ahogy megdöbbennek és arcukra kiül az ostoba, értetlenkedő kifejezés. Én annyira ráérek. Amíg ő szenved, választ fogalmaz, én előveszem azt a papírba sodort dohányt a talárzsebemből, amit még délután csináltam. Igen, ez tilos. Imádnám, ha belém kötne egy erre járó okoskodó, de általában nincs az ilyesmiben szerencsém. A Mardekáros nem fog beköpni, ők is csinálják. Ha elkapnak, legfeljebb pontokat vonnak le, az nem az én bajom. Baromság az egész házak közötti verseny. Micsoda dicsőség elsőnek lenni, össze ne szarjam magam. A büntetőmunka viszont kifejezetten érdekes tud lenni, színt visz az ember egyhangú hétköznapjaiba. De nem, csak mi vagyunk. Egy lúzer a fa alatt és én, amint pálcám végével meggyújtom a dohányt. Elemezni próbál, látom az arcán. Talán most szervez be titkon maguk közé, hiszen a jófiúk nem szoktak szabályokat szegni.Próbál beazonosítani, ki lehetek. Igen, az az okos gyerek, aki hátul ül és ha a tanár felszólítja, mindig tudja a helyes választ. Furcsa, mert sosem jelentkezik, nemhogy gyűjtögetné a nyavalyás pontokat a házának!
A hozzászólást Sylvester Brysen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 21 Jan. - 9:36-kor.
Meadowes elintézett egy kicsit. Mármint, értitek, nem úgy, hogy úgy igazán. Csak egy kicsit megzavarta mentális köreimet, kicsit megingatott abban, amiben eddig szentül hittem, abban, amit tennem kell, mert kell, mert ha nem teszem, szar alak vagyok, haszontalan, és nem fogok tudni együtt élni magammal. Épp csak… ha úton-útfélen szálka vagyok mások szemében, meglehet, ideje korán a túlvilágon fogom találni magam. Talán igaza van. Merlinre, értitek, ezt gondolom, hogy talán igaza van…! Pedig nincs. Tudom, hogy nincs. Mégis belém költözött valami idegesítő kis hang (igen, lehet, hogy Meadowes hangja), ami igyekszik megmagyarázni nekem, hogy talán egy kicsit kisebbre kéne húznom magam. Talán jó lenne, ha megtanulnék félni – nem a nagy dolgoktól, melyek távoliak és elérhetetlenek, de növeszthetenék némi egészséges félszt, ami távol tartana egytől s mástól. Valahol ez lenne az okos dolog. Én szeretem az okos dolgot választani. De jelen esetben az okos dolog önmagam visszafogása lenne, a kevesebb lenne, de ki az, aki a kevesebbet választja az életben a több helyett? Megfájdul magamtól a fejem, pedig eme gesztussal inkább másokat szoktam megajándékozni. Ne felejtsük el: ha Meadowes legközelebb szembe jön velem valahol, akárhol, ne mulasszak el neki is egy könnyed fejfájást okozni, valami olyasmivel, ami idegesíti. Csak úgy, hát, tudjátok… puszta szeretetből. Túlzás lenne azt mondani, hogy ez bizonyára egy nagyon szép (és meglehet, rövid) barátság kezdete? Eme félig derűs, félig indokolatlanul borús gondolatokat dédelgetve csatangolok a takarodó okán egyre csendesebbé váló birtokon. Bizonyára visszafele kéne vennem lépteimet a Hollóhát toronyba, de ugye, amikor az ember nem is igazán figyel oda, merre jár, valószínűleg nem oda viszi a lába, ahova mennie kéne, inkább oda, ahova kedve van menni. Nem lepődöm meg, hogy még mindig idekinn vagyok, meg mondjuk azon sem, hogy nem vagyok egyedül, mert sokan szeretnek ebben az iskolában a tűzzel játszani. Slyvester Brysen esetében ezt most épp tökre szó szerint is vehetjük. - Neked már megint van dohányod, és nem szóltál? Mekkora szar arc vagy már – köszönés helyett ezzel kerülök be a váratlan duó aurájába, és mint rendszerint, nem pazarlom az időt köszönésre, vagy fecsegésre, tényszerűnek beállított állítással fékezek le a társaságukban, és eszembe sem jut, hogy netalántán megzavartam valamit. Mármint… Brysenről van szó. Meg valamelyik tök értelmetlen végzős mardekárosról. Mégis mi fontosat zavarhattam volna meg? - Most meg miért nézel rám így? – biggyesztem le az alsó ajkam, amikor Brysen az arckifejezéséből ítélve mintha nem kimondottan barátinak érzékelné az egyébként mérsékelten mégis csak baráti közeledésemet.
Franklin arca rángni kezd, szinte látom a gondolatait. Nem, ez a helyzet nem éri meg, hogy lecsapjak rá legilimentorként. Túl triviális lenne. Olyasmiket is látnék, amiket nem akarok, őt nem feltétlenül tartom olyan érdekesnek, hogy az agyában turkáljak. Az értetlen kifejezése és a múló másodpercek is engem igazolnak. Reakcióideje lassú. Már anélkül is tudom, hogy mondaná, vagy feltárná szegényes gondolatait. Az vonzhatta, hogy egyre többen varratnak magukra rusnya tetkókat. - Milyen klisés vagy Csóválom meg a fejem. Azt hiszem ez eljut hozzá, mert kihúzza magát, most először, mintha a tanára lennék. Lehet azt hiszi egy prefektussal áll szemben. A szemöldökét is összevonja, haladás... Már nyitná a száját, éppen beszélne, amikor derült égből lány. Ahhoz képest, hogy tévedhetetlen vagyok, igen sokszor elk*rom a dolgokat. A rengeteg szélére kellett volna rángatnom Franklint. Vágok egy apró fintort köszönés helyett és mert itt van. Épp csak az ajkam felső része ráng oldalra. George Shacklebolt, a lány, akivel lett volna értelme iskolaújságot indítani, a másik, aki pecekig trónolt fején a Teszlek süveggel. - Na igen, nem sűrűn járom körbe a klubhelyiséget ki akar velem szívni felirattal a homlokomon. De legközelebb, csak mert szar arc vagyok, adok mondjuk tíz százalék engedményt. Kacsintok rá gunyorosan, de alapjáraton nincs bajom a csajjal, még érdekes is lehet, úgyhogy mérsékelten nézek csúnyán. Csak ahogy alapjáraton szoktam. - Olyan hirtelen bukkantál fel, hogy még nem tudtam leváltani a mizu szivire Emelem égnek tekintetem. Franklinnek ennyi is elég, most, hogy egy pillanatra nem ő a főszereplő, felpattan, hogy vicsorogva kereket oldjon. Még átkot mondani sincs időm. Éppen csak kinyúlok és megmarkolom a srác talárjának nyakát. - Nem mondtam, hogy elmehetsz! Egészen élesen csattan a hangom, van benne valami rejtett durvaság, amit az emberek nem szeretnek azonosítani. Sóhajtok. Mi a fenéhez kezdjek? Rángassam be mindkettőt a Rengetegbe? Nem biztos, hogy Shacklebolttal is ilyen egyszerűen elbánok. - Nézd, Franklin mutatni akart valamit és rohadtul nem örülnék, ha miattad lemaradnék róla. Sziszegem Shackleboltnak és máris veszem elő a pálcám, hogy a szökni vágyó Mardekáros hátának szegezzem.
- Látod? Megy ez – vonom meg a vállam olyan nagyvonalúsággal, mintha csak én tettem volna hasonló ajánlatot a másiknak, de én persze a kisujjamat sem mozdítottam. A kisujjamat sem mozdítottam, mert azért ez az egész annyira nem fontos – nem kimondottan vagyok a dohányzás rabja, ez is csak olyasmi, amivel alkalmasint el tudja ütni az idejét az ember, és kicsit áldoz a szülő-bosszantás, meg szabályszegés oltárán, és ennek hála rosszabb dolgokat nem követ el. Megvan a kamasz-varázsa annak ugyanis, hogy keresel egy eldugott kis helyet, majdnem elhiszed, hogy ezt a kis tenyérnyi terasz-kiszögellést a harmadikon rajtad kívül senki nem ismeri, maximum az, akit felviszel magaddal, és a korláton kihajolva, enyhe füstfelhőben újabb meddő kísérletet tesztek az élet nagy kérdéseinek megfirtatására. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, mi a legtöbbünknek a dohányzás, és az egyéb olyan apró élvezeti szerek, melyeket alapvetően tilt a házirend. Belőlem mindenesetre valószínűleg kimaradt a gén, ami könnyedén függővé tesz másokat. Sosem függtem senkitől és semmitől, mi több, gyűlölök függeni bármitől is, és nincs kényszerem leküzdhetetlenül semmire. Ha csak az „eseti” bajkeverést, és menthetetlen igazságérzetből fakadó nagyszájúságot nem soroljuk ide. Most is lehet, hogy csak azért álltam meg, mert a hatodik érzékem pontosan tudta, amit az eszem csak késve realizál – hogy valószínűleg belesétáltam valamibe, és pár pillanattal később már eszembe jut a mardekáros srác neve is, Franklin, az aranyvérű szűklátókörűség unalomig ismert egy prototípusa… néha nagyon-nagyon-nagyon hálás vagyok, amiért az én családom nem olyan kiszámítható, mint az övé. De Franklin meglehetős unalmassága azért még igazán nem magyarázza meg itt ezt a kettőst, és igazán nem magyarázza meg azt a hangot sem, amit Brysen megüt a „szökni” készülő fiúval. Nem rezzenek össze, épp csak finoman összeszaladnak a szemöldökeim, alattuk a pillantásaim csak tompán villannak kérdőn, talán kíváncsian. Brysen is egy fura madár, az már biztos – és ezt nem mondom sem negatívan, sem pozitívan, sem bármilyen minősítő értelemben. Ha bármilyen értelemben is mondom, akkor esetleg annyiban, hogy nem merném állítani, hogy sikerült volna az évek során egészen megfejtenem, mert nem az a fajta ember, nem olyan fajta ember, mint Franklin, akinek elég egyszer igazán a szemébe nézned, és már tudsz mindent. Sylvester szemébe nézni egy kicsit inkább olyan, mint belépni egy labirintusba. Halkan szisszenve szívom a levegőt a fogaim közé. Nem áll szándékomban közbelépni – most legalábbis -, ahogy Brysen pálcát húz, épp csak hezitálás nélkül szólalok meg és szegezek neki egy kérdést is bónusznak – Nem épp úgy néz ki, mint aki bármit is mutatni akar neked. Mi is ilyen fontos? – Franklin rándul egyet, talán kettőt is, de vajon mi tartja vissza attól, hogy szintén pálcát rántson, ennyire be lenne tojva? Bődületes barom.
Valami félmosoly-félét produkálok, úgy teszek, mintha rohadt nagyvonalú lennék. Igazából adnék neki ingyen is. Mit nekem te dohányoknak lószarnyi értéke? De most fontosabb dolgom van. Illetve eleinte nem indult annak. Csak egy unalmas délután jelentéktelenségét akartam feldobni valamivel, egy nem fontos, mindennapi zaklatás. Nem olyan kisstílű és Potter-féle, egy szerencsétlen lény fikázása, vagy céltalan megalázása, hanem valami izgalmasabb. Elvégre Voldemort csicskáit vicces piszkálgatni, inkább van olyan érzése az embernek, mintha parázzsal szórakozna, mint egy értelmetlen Piton-féle megszégyenítésnél. Vihetném tovább is, elvégre tudományosan nagyon érdekel a sötét jegy mibenléte, ha lenne Franklinben egy cseppnyi kurázsi és visszatámadna, egészen feldobná az estém. Imádnám például, ha megfenyegetne... De most, íme Shacklebolt és az ő szép kis kérdő pillantása. Már-már aranyos... Majd meglátod, üzenem felé, bár még mindig kételkedek okos dolog-e belevonni. Hát azon már nem változtathatok, hogy itt van, ő is fürkészi ezt a szerencsétlen idiótát, aki megrezzen és tudja, nagyjából semmi esélye. Ha most nehézkesen beindulnának fogaskerekei, valami olyasmit csinálna... - Akkor, ha te is! Akkor mutatom meg, ha egyszerre csináljuk! Ejha, tud beszélni! Igaz, hogy ideges, rémült hangon teszi, mint akinek elgurult a reggeli gyógyszere, mégis, haladás. - Látod, rögtön készségesebb. De akkor nekem is meg kell mutatnom és te is látni fogod Ciccegek fájdalmasan. Igen, határozottan jobb, kezdek csaknem szórakozni. - De vajon mit mutatunk? Mindketten vagdossuk magunkat? Az is lehet megkerestem, mert Franklinról elterjedt, hogy óriási a szerszáma. Gigászi! És férfiúi hiúságomban nem bírtam elviselni, hogy valakinek nagyobb legyen az enyémnél. Esetleg, talán a sötét jegyről van szó Nem Franklihez beszélek, vele célom elhitetni, csatlakozni akarok. Legalábbis most, még, ez így sokkal szórakoztatóbb, mint nekirontani: Dumbledore nevében, bsz*dj meg! Különben nem is foglaltam még állást ebben az egészben. Úgy vagyok vele, ha elég jó érveik vannak, még meggyőzőzhetnek. Ha Voldemort elhiteti velem, nem olyan ostoba, bár ez kétlem, mondjuk elhalaszthatom ezt megmérgezem egy szép téli napon eszmei képet. Bizony George, nagy dolgokat fogsz látni itt még ma este. Nem figyelek, túl ördögi lesz a mosolyom. Szinte semmi kétség, nekem is van egy. Egy Hollóhátasnak, szégyen szemre! Esküszöm csináltatni kéne valami groteszk, csúfondáros formában. Halálfej unikornisszarvval, vagy minden ízű drazsét okádna a koponya. Franklinre pillantok, ádáz tekintem vehemens tűzzel villan. Ó igen, meg fogom vizsgálni a karját...
Ó, Merlin, kérlek, lécci, lécci, lécci, add, hogy ne egy faszméregető-verseny kellős közepén találjam magam! Valószínűleg az lenne az a pont, ahol a kíváncsiságom porba hullana, és inkább válogatott megjegyzések közepette vonulnék tovább, hogy a magam dolgával foglalkozzak. Persze, nem arról van szó, hogy egy farok látványa kitérítene hitemből (milyen hitemből?), de abban már nem vagyok biztos, hogy pont ennek a kettőnek valami bizonyára beteg kis játékába csöppenjek. Végtére is, Brysen úgy kényszeríti Franklint, hogy maradjon már a köreinkbe, szóval nem vagyok benne biztos, mennyire beszélhetünk itt bármiféle közös nevezőről, ha _tényleg_ egymás gatyájában akarnak matatni. Lelkük rajta ugyan, de épp nincs nálam gyertyatartó, hogy fogjam nekik. Biztos velem sincs minden rendben, hogy ezen forgatókönyv eshetőségén úgy másfél percig tök komolyan elgondolkodom. De hát mostanában ennél végül is cifrább dolgokkal is lehet találkozni. Semmi sincs már a helyén a világban. De aztán másfél perc után, majdnem azt kívánom, bár versenyeznének azon, kinek a nagyobb. Sylvester mosolya – már amennyire ezt még illik annak nevezni – nem igazán azt üzeni, hogy viccelt volna. Legalábbis a Sötét Jegy esetében nem viccelt. Egyik gondolatom a másik végébe harap, ahogy gyors körtáncra váltanak, és azonnal keserűséget érzek a számban. Utálom ezt. Utálom ezt az egészet, utálom a gondolatát annak, hogy embereket megjelölnek egy ostoba eszme érdekében és utálom azt is, hogy ez milyen végletes reakciót vált ki másokból. Néha még azok is kifordulnak magukból mostanában, akik egyébként nem is vehemens alkatok. De ha most fogom felfedezni, hogy Brysen is magára varratta azt a szart, lehet őt átkozom meg előbb, nem pedig Franklint, akin igazából nem lepődnék meg. - Egyáltalán nem tetszik, hogy hova akarsz kilyukadni – Franklin nyilvánvalóan oda akarok kilyukadni, hogy elhúzzon innen, ez egyértelmű, szóval nem neki beszélek, mert ő egyébként sem érdekel túlságosan. Meg mondjuk, nem a háztársam, és ki lepődik meg egy aranyvérű mardekároson, ha magára tetteti azt a szart? Na de Brysen…? Egészen más tészta – Esetleg a Sötét Jegyről van szó, vagy a Sötét Jegyről van szó, Slyvester? Mert ugye te is érzed, hogy kurvára nem mindegy.
Valahol mélyen motoszkál bennem egyfajta kíváncsiság Shacklebolt agyát illetően. Komolyan elhiszi, hogy ennek a ripacsképű buzinak teszem a szépet? Vagy eltűnődik-e rajta vajon szex rabszolgát akarok-e csinálni a fickóból? Talán izgatná a dolog? Kicsit zavar, hogy nem tudom feltenni neki ezeket a kérdéseket, legalábbis amíg Franklint el nem hallgattatom. Ezután igazán leülhetnénk egy korsó töklé mellé a fantáziájáról diskurálni. Úgy vettem észre a szép nők agya másképpen működik. Természetesen félreérti az ádáz mosolyom, mélyre hatoló, ördögi tekintetem. Felteszem, ha jegyet visel, sokat mozog az övéi között, napjában ilyen pofákat lát. Összekeveri a szemeim mögött húzódó árnyakat a Voldemortimádattal. Hogyan is lehetne a gonoszság ennyire szimpla? Kezdem azt hinni ezeknek tényleg csak egy sötét úr létezik, pedig sok minden húzhat egy ember lelkén sötét barázdákat. A Mardekáros elhiszi, én is közéjük tartozom, s már rántom fel talárom ujját, hogy megmutassam. Leginkább az szórakoztat, hogy George is elhiszi. Hirtelen egyáltalán nem bánom, hogy ide tévedt, az arckifejezéséért arannyal fizetnék. - Ugyan, ilyet nem látsz minden nap. Tényleg fél. Már csak néhány pillanat. Franklin tőlem van beszarva, teljesen jogosan, én rákényszerítem, hogy megmutassa. - Háromra! Nyomatékosítom, majd halkan visszaszámolok. Az egyet még nyugodt, mély tónusban mondom, a kettőt már vészjósló hangremegéssel, a háromra teljesen berezonál. Az operaház fantomja hozzám képest lótúró. Felrántom a talárom ujját, Franklinnel egy időben. Az ő karján ott virít a koponyából előnyaló kígyó. Nem tudom rendesen megfigyelni, az események gyors pergésnek indulnak. Az én karom ugyanis fehér és meztelen, nincs rajta konkrétan semmi. Franklin arca eltorzul a meglepődéssel vegyes haragtól és úgy is marad. Mint egy gyorstüzelő bénítom le a teszetosza, átvert Mardekárost. Huss egy petrificus totalus és eldől ezzel a groteszk kifejezéssel az arcán, mint egy fa. Hallani hall mindent, de döntésképtelen. Kifújok egy kis levegőt, amit az izgalom heve miatt fölöslegben beszívtam, aztán roppant elégedetten nézek Georgere. - Már egy ideje gyanítottam merrefelé orientálódik a fiú. Remek lehetőség, hogy megvizsgál…vizsgáljuk Módosítok gyorsan. Most már ő is benne van, nyakig.
Egy kis részem hirtelen rettentően el akar húzni innen. Mielőtt még bármi is történne, mielőtt még bármit is látnék, mielőtt bármit is megtudnék. Mert amit nem tudsz, az nem fáj - csak az a baj, hogy ez a struccpolitika, nekem ez sosem ment, és egyszerre viszolygok ettől az egésztől, meg egyszerre akarom tudni is azt, amit egyébként egyáltalán nem jó tudni. Az egy dolog, hogy sejtem, sejtjük, igazából szerintem most már mindenki, hogy Voldemort nem úgy válogat, mint azt mi gondolnánk, hogy itt szaladgálnak már az iskolában is a vak kis követői, és csak idő kérdése bizonyára, hogy valaki tényleg kiérdemelje és magára vegye azt az átkozott jegyet, amiről mindenki pletykál. De a tudást nem lehet visszacsinálni. Ha pedig tudok róla, akkor majd úgy érzem, valamit tennem kell. És hiába gondolok anyára, arra, ahogy arra kér, maradjak már meg legyek szíves a seggemen, kerüljem a bajt, ne tenyereljek bele semmibe, amibe nem kéne... itt vagyok, kicsit földbe gyökerezik a lábam a nyakam helyett, és lélegzetvisszafojtva, hunyorogva, ajkaimat erősen összeharapva várom azt a kínosan lassan elcsattanó számot. Három. Valami rejtett tartalék gondoskodik bizonyára arról, hogy ne hördüljek fel, ne sikítsak, vagy ne kapjam a tenyerem a szám elé, vagy csak úgy összességében - ne tegyek semmit, amit utólag visszagondolva minden bizonnyal állatira kínosnak találnék. Csak valami hányinger kerülget, természetes viszolygás, úgy szorítok a saját, bal felkaromra, mintha nekem okozna fizikai fájdalmat az, amit a másik karján látok, mégsem tudok nem odanézni. A kurva életbe is, Brysen. A kurva életbe! Vajon ez a karma? Ezt kapom azért, ami a múltkor Dorcasszal történt? Most az én arcomat nyomják bele valamibe, amiből talán jobb lenne kimaradnom? Marha jó vicc. És akkor még beszéljünk csak a tényről, hogy Sylvester szolidan aggasztani kezd. - Megvizsgálni? Meg-vizs-gál-ni? - teszem fel a kérdést enyhe hisztérikus éllel, de aztán csak kinyújtom kicsit mindkét karom, mintha magamat nyugtatnám (és ez így is van), és veszek egy jó nagy levető - Mi a faszt értesz azon, hogy megvizsgálni? Fogod magad, levágod a fél karját, aztán bökködöd a pálcáddal? Mi olyan érdekes egy kikúrt billogon? Szerinted mit tud ez? Semmit. A jó nagy semmit, vagy legalábbis semmi többet, mint valami gusztustalanra torzított Protheus bűbáj. Ne képzeld már Merlinnek magad. Menjünk és szóljunk legalább Flitwick professzornak, vagy Slughornnak, aztán hajítsák ki a szemetet oda, ahova való - őszintén? Kevés dolgot szeretnék jobban. Mint hogy azok, akik veszélyt jelenthetnek mindenkire, eltűnjenek. Lehetőleg örökre.
Igen, valami olyasmire számítok, én aztán tényleg eszméletlen vagyok. Tök egyedül rájöttem mi történt Franklinnel, van egy használható ötletem, miszerint tanulmányozzuk és egy zseni vagyok különben is. Minimum ilyesmiket várok, de George először meglepett, ijedt, aztán kifejezetten kiakad. Franklin persze ott fekszik aléltan, kifejezetten tetszik a szituáció, hogy akármikor a képébe taposhatnék. Egykedvűen pillantok a lányra és értetlenül nézek abbéli értetlenkedésemben mégis mit gondolt? Persze, hogy megvizsgálni. Talán ő már látott sötét jegyet közelről? Mondjuk én igen, de a halott nevelőapámhoz nem engedtek közel. Igen, megfordult a fejemben, hogy megcsonkítom, de ez a gondolatmenet súlyos lelki megrázkódtatásokhoz vezetne, amiket nem most akarok átélni. - Miért, szerinted mit kellene vele csinálni? Megsimogatni? Téged nem érdekel hogy működik? Nekem ez olyan magától értetődő. Mindent megvizsgálok az igaz, de ez egy felfedezésre váró dolog, olyasmi, amit feltétlen ki kell kutatni. Lehet, hogy nem sikerülne alaposan áttanulmányozni, ha Voldemort olyan nagy mágus, mint mondják, összetett dolgot alkotott és akkor végülis nem tudnám eltorzítani, maximum megnézni hogyan reagál egyes anyagokra és ahhoz idő kellene... Levágni a karját, máskülönben ez remek ötlet. - Egyébként is használnom kell rajta az emléktörő átkot és még szívességet is tennék neki. Remélem nem gondol bele honnan tudom hogyan működik az a varázslat. Megintcsak közel kerülnék bizonyos nem kívánatos emlékekhez. - Ez a Voldemort fickó nem valami kikúrt nagy mágus? Akkor gondolod csak annyit tud? Merlin nagyszerű fickó volt. Különben ő is inasként kezdte Rántok vállat álszerényen, aztán felháborodottan meredek rá az ötlet hallatán. A tanároknak, persze! - Ők biztos engednék, hogy pálcával böködjem, nem? Rohadtul nem engednék elvégezni a felejtésátkot és akkor ez a kis szar simán beköpne. Szerinted mi történne velem, amint kiléptem a Roxfortból? Nem mintha különösebben érdekelne a halál, de nem a Ravaszaim után egy héttel akarom feldobni a talpam. Ráadásul téged is beköphet. Az a minimum, hogy resetelem az agyát, világos? Most már nekem is zaklatott a hangom, sőt utólag veszem észre, kiabáltam. Különben de, de, le kellene vágni a karját, aztán elrejteni. Tudom is hová. Simán lehűthetném és megvizsgálnám, rendesen megvizsgálnám azt a kibaszott jegyet! Szaporábban zihálok, Shacklebolt nagyjából egy perc alatt felcseszett.
- Nem, nem érdekel – gyorsan, kicsit talán meggondolatlanul gördül a nyelvemre a válasz. Tudományos szinten persze valahol érdekel a dolog, érdekel, vajon mire jó, miért kell, a nyilvánvaló szerepén túl, de egyébként az is lehet, hogy a nyilvánvalón túl egyáltalán nincs is mit tudni róla, és ez is csak egy jelkép, egy billog, egy eskü, amit aztán nem törhetsz meg. Az viszont biztos, hogy annyira nem érdekel az egész, amekkora bajban lennék utána. Mert téríteni az embereket, megpróbálni felébreszteni bennük a józan észre való hajlamot azért még nem egyenesen arányos azzal, ha egy tényleges halálfalóval akasztom össze a bajszom, és felejtő átkok ide, vagy oda, ha mondjuk Sylvesternek tényleg elgurul a gyógyszere, és tényleg kurvára levágja Franklin karját (nézzétek, én manapság már semmin sem lepődök meg, mert elcseszett világban élünk, és a fantáziám is elég jó), azt egy egyszerű felejtés átokkal nem fogja elintézni, az már az a haladó szint, amivel kérkedhet, hogy rendelkezik, de én tudom, hogy kamuzik. - Figyelj. Ez egy jel, ezt bizonyára érted, ugye? Mi az, hogy hogy működik? Ülj le beszélgetni egy jó pszichológussal, aztán rájössz, hogy működik – közösség, az összetartozás érzése, az örök emlékeztető, a szekták agymosása, igazából tarthatok neki erről kiselőadást is, ha ezt szeretné, de akkor azt jó lenne nem itt és nem most megtenni. Meg nem nagyon van szükségem harmadik félre sem hozzá, hacsak nem szeretné Franklin is, hogy jobb belátásra bírjam, mint amire vélhetőleg az ő csökött agya jutott. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, mit csinált, amiért a karjára került az a kurva jegy... - Ha ennél sokkal többet tud, akkor vizsgálgathatod hónapokon át is, akkor sem biztos, hogy sokra fogsz vele jutni – értem én, nekem is kicsit nagyobb az egóm az egészségesnél, ezt a tünetet általában Brysen is erősen produkálja, de azt mégis csak túlzás lenne állítani, hogy majd fel fogjuk fedezni Voldemort összes titkát. Ennyire még nem szállt a fejembe a megcsillagozott Kiváló, amit az utolsó átváltoztatástan beadandómra kaptam. (De azért persze, valljuk be, az _tényleg_ egy briliáns dolgozat volt!) Sylvesterről nem tudok nyilatkozni – neki lehet tényleg most mennek épp el otthonról. Jobban, mint eddig, bár lelkem rajta, én eddig kedveltem, hogy finoman szólva ő sem normális. - Erre tökre gondolhattál volna, mielőtt nekimentél! – na de tényleg, ha a felbukkanásom sem tántorította el az egésztől, akkor az a minimum, hogy valamit állatira nem jól mért fel – Egyébként a tanáraink nem hülyék, nyilván nem akarnák, hogy egy héttel a felnőtt életed után már feldobd a talpad, szóval erről bizonyára gondoskodnának. De világos, hát akkor legyen ez, reseteld az agyát, aztán húzzunk innen – és akkor még tök kegyes voltam, mármint, értitek, én hajlok a kompromisszumokra… néha.
Szkeptikus pillantást kap, ami bók, mert ennél érdekesebbnek tartom. A Hollóhátasakban leginkább a kíváncsiságot értékelem, ne hazudtolja meg ezt az eszményt holmiféle idióta megalomániája miatt. Ráadásul el kellene döntenem mennyire nézem le a Nagyurat, jézusom és ez milyen gáz, Nagyúr. A Voldemortban akad némi fantázia... Ha kiderülne, hogy ez a jegy tud is valamit, talán, némi elismerő hunyorgást kapna az az ismeretlen illető, aki halott nevelőm imádatának tárgya volt. Hogy nem véletlen tört valaki ilyen babérokra. Akkor jobban elhinném, hogy Dumbledore aggódik. Megemelem az állam, ahogy ijedtségében, mert nyilván, csak ezzel magyarázom, kicsit úgy beszél velem, mint egy fogyatékossal. - Nem, kakaós csigának nézem. Azt akarod mondani ez nem kakaós csiga? Szerinted mit tudnak a pszichológusok? Nagyszerű szakma arra, hogyan lehet kizsákmányolni a kétségbeesett embereket, igen, minden elismerésem a pszichológusoké, sokkal eredetibb gonoszok, mint... Franklin kap egy lenéző pillantást. Sebaj, úgyis elfelejti. Valahogy nekem sem áll rá a szám, hogy olyan gyakran hangosan is kimondjam ezt a "Voldemort" szócskát. Nem értem miért, de érdekel. Igen, Schackebolt, engem minden érdekel! - A semminél biztos többre. De lehet, hogy igazad van... lehet, hogy kevés vagyok hozzá. Tudod a sötét jegy számomra ismeretlen tényező az egyenletben, éppen ezért akartam megtudni legalább azt, képes vagyok-e kezdeni vele valamit. Ha igen, nyilván egy szar kis tetkó és az emberek tök feleslegesen fosnak tőle. Ja, gyilkolnak a nevében, naés? A kereszténység nevében is gyilkoltak, mégsem félünk a papoktól. Érted már? Mennyire jogos a félelem? Vagy te annyira ismered Voldemortot, hogy mindenre tudod a választ? Próbálom megértetni vele az indítékaim és jah, rengeteget tudok beszélni, ha belelendülök. - Az mindenképp benne volt a tervben, hogy kimosom az agyát. A tanárainkra szkeptikusan elfintorodom. Nem azért mert teljességgel idiótának tartom mindegyiket, mert vannak köztük briliáns elmék, de. - Magasról leszarják, tudod? Ha nem magadnak intézed a dolgaid, meghalsz, ez a nagy helyzet. Egen, ostoba voltam, el kellett volna kábítsalak. Egyetlen apró hiba és tessék. - De azért legyen valami színe... Nézek rá elgondolkodva. Mert ennyi, kész, ennyire volt jó ez az egész? - Akkor mit nyerek én ezzel tulajdonképpen? Fonom össze karjaim a mellkasomon. Győzzön meg, ajánljon valamit cserébe és meghagyom ennek az imádnivaló Mardekárosnak minden végtagját.
Hunyorogva nézek rá, mintha ennyire hülyének tartanám, amiért nem érti, miért lett olyan divathóbort pszichológushoz járni, hogy a legtöbben letagadják mert kínos. Bár igaz, ez inkább afféle muglidolog, szerintem mi még nem is illetjük névvel azokat a medimágusokat, akik valamilyen módon az elmével, és annak betegségeivel foglalkoznak, de most valószínűleg nem is ezen kellene elmélkednem - Oké, semmi gond, majd megbeszéljük máskor, miért férne rád pár ülés, ahogy a legtöbb emberre - azért nem kell úgy csinálni, mintha kettőnk közül bármelyikünknek is ki lenne mind a négy kereke. Nyilván nincs. Vagy nyilván nem állnánk most itt. Értitek. - Persze, hogy nem tudom. De mint minden jelnél, szerintem a Sötét Jegy estében sem a jegytől félünk - naivság lenne szerintem ezt feltételezni, amikor megláttam, mi "díszeleg" Franklin karján nem a látvány borzasztott el, nincs semmi különleges magában a képben, még ha visszatetsző is mind a koponya, mind a kígyó, noha ezeket is azért tartjuk kellemetlennek, mert kellemetlen jelentéstartalmak kapcsolódnak hozzá. A Jegy is csak ennyi. Nem tőle magától félünk, hanem attól, ami történik, ha meglátjuk, az első olyan cikk óta a Prófétában, amikor arról számoltak be, az égre lőtt Sötét Jegy alatt a házban mindenki halott volt. De ennek nincs köze magának a képhez. Ezt csak mi kapcsoljuk hozzá, Slyvester azonban nem fog tudni mindenki fejébe belenyúlni, hogy ezen változtasson - Vizsgálgathatod annyit, amennyit akarod, akkor is ugyanazt fogja jelenteni, akkor is magukra tettetik, akkor is szolgálnak valakit, aki elvakult és erőszakos, és akkor is olyan dolgokat fognak elkövetni a nevében, melyet nélküle is megtehetnének. Nem érted? Nem számít. Kurvára nem számít!- talán ez zavar benne leginkább. Slyvester egyenletében hiába van ismeretlen, hiába deríti ki, hiába ad neki nevet, magát az egyenletet akkor sem fogja tudni megoldani, mert Voldemort és a Halálfalók jelensége nem tudomány kérdőjel. Felhorkantok, kicsit sem nőiesen, de nem igazán zavar. Ez a szintű pesszimizmus tőlem bizonyos fokig idegen. Nem mintha sok emberben bíznék, vagy sok embert kedvelnék, de azt hiszem, ha bajban lennék, mernék kihez fordulni. Ezt viszont nem hiszem, hogy meg akarnám most beszélni Brysennel, egyébként sem az én feladatom talán, hogy megpróbáljam megváltoztatni a világszemléletét. - Le sem szarom, hogy mit nyersz, Slyvester, de talán van annyi eszed, hogy tudod, mikor _nem_ érdemes szarságokba keverni magad egy egyébként is meglehetősen jelentéktenel célért, amivel szinte szintén nem nyersz semmit.
Ja, órákig el tudnék vitatkozni erről. - Ha akarod levezényelhetünk egymásnak egy fiktív pszichológiai kezelést. Hülyéskedek, igazából nem mondanék semmit, vagy legalábbis nagyon éles körülmények kellenének hozzá, hogy akár egy olyan rutin kérdésre őszintén feleljek: hogy vagyok. Az emberiség nagy százaléka viszont gyógyítható, vagy csak az a bajuk, hogy nem beszélget velük senki. - Jó, ez igaz. Csak egy jelkép, nem ettől féltek. De azért érdekel mit tud még. Szándékosan használok T/2- őt, nekem más problémám van ezzel, azt el sem tudom képzelni milyen lehet kiszúrni a házat felett lebegő jegyet, tudván a tesód, anyád, apád, valakid, holtan fekszik odabent. Éppen ezért tudok teljesen tudományos szempontból közelíteni Franklin kezéhez. Ha öl, mert fog, fosszuk meg az eszköztől, amivel el tudja követni az ilyesmit, teljesen logikus. De nem, Shackeboltnak feltétlenül bele kellett pofáznia. - Ostoba Egészítem ki George felsorolását. Nem így szerveznék meg egy forradalmat. Olyan, mint egy túl tápos gyerek, fejjel megy a világnak. De Shackebolt Dumbledore párti, így rohadtul nem fogja vágni a tudományos motivációmat és még egyszer őrültekházára ítél, ha közlöm: unatkoztam és ilyenkor tökéletes halálfalók karját hobbiból levágni. - Az igaz. Nagyobbat bukhatok, mint amennyit nyerhetek, most, hogy ő itt van. Okosabb Franklinnél, háztárs és még én se vagyok annyira elvetemült, hogy emléktörő átokkal sújtsam csak ezért. Morcos vagyok és elégedetlen, igazán megilletne a tiszteletdíj, mert miatta megmarad az áldozati görény karja és jegye. Csak az emlékeit veszem el... - Azt tudod, hogy az emléktörő átkot nagyon nehéz rendesen végrehajtani? Mármint úgy, hogy jól befolyásold az illető elmeműködését. Ha kicsit is túllősz a célon, megzavarodik, jobb esetben csak az összes emléke veszik oda. Nekünk csak a mai nap kell, ezért nagyon enyhe verziót kell alkalmaznom. Egy bájital sokkal kímélőbb lenne, de hosszadalmasabb és én nem engedhetem magamnak, hogy Voldemort rám szálljon. Így is rám fog, valószínűleg én leszek a következő Mormogom ez utóbbit elgondolkodva, talán nem is hallja. Inkább csak magamnak beszélek, ahogy emésztem és rágom a helyzet súlyát. Évfolyamtársak voltak, az egyik legelkötelezettebb halálfaló, ha híveket gyűjt, kinél kopogtat majd legközelebb? Naivitás lenne azt hinni a szomszéd lánynál próbálkozik, nem a fiával, akit az Ő képére nevelt. Pálcával a kezemben sétálok Franklin felé. Túl könnyen elbaszhatom, ezért itatott ő velem főzeteket. Milyen szörnyű, hogy néha egyetértek vele és hogy ilyenkor mennyire utálom magam.
- Én tökre benne vagyok – képzelődne, ha némi kihívást látna ebben, az őt figyelő tekintetemben, a felszegett államban? Aligha. Én simán eldiskurálok vele bármiről, végtére is, attól még, hogy jelenleg nem értünk egyet, értelmesnek és érdekesnek találom, ahogy sok háztársamat is, de Sylvester azon a módon érdekes, hogy nem csak látszatra, de tényleg nehéz megfejteni. Talán engem jobban érdekelnek a körülöttem levő létezők, mint a testetlen, tárgyias dolgok, melyek tőlünk függetlenül ugyanolyanok maradnak. A Jegy sem fog megváltozni attól, hogy valaki megvizsgálja. Ezerszer inkább tartok „kit kúrtak el jobban?” versenyt Brysennel, minthogy a Sötét Jeggyel szórakozzak egy hülye gyerek karján. Ezerszer! De elég biztos vagyok benne, hogy részéről ez inkább drámai túlzás, sokkal inkább, mint amilyen komoly az én feleletem. Nem baj. Azért elég biztos vagyok benne, hogy fogok tudni élni eme lehetőség nélkül is és nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim. Emiatt az este miatt lehet, hogy lesznek – feltéve, ha a dolgok nagyon nem úgy alakulnak, ahogy jó lenne. Mondhatnátok persze, hogy nekem ehhez semmi közöm, és igazatok lenne. Simán elsétálhatnék innen, vagy megkérhetném, hogy nosza, akkor segítsen rajtam is egy felejtő átokkal, és nem lenne feltétlenül _muszáj_ foglalkoznom ezzel az egésszel. De ahogy nagyon sok mindent az életben… ezt sem tudom csak úgy békén hagyni. Pedig fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, és fogalmam sincs, mit várhatok, vagy mit nem várhatok Sylvestertől. Csekély győzelem, hogy legalább némi igazságot hajlandó megadni nekem, ez még vajmi keveset enyhít a szorongásomon. Idegesen fonom össze magam előtt a karjaim, olykor tipródok, tekintetem a környezetünket vizslatja, hogy vajon nem fog-e még egy idióta erre járni pont most. Nekünk sem kéne már itt lennünk, de hát a jelek szerint ez minket sem érdekel – vannak még renitens hülyék a Roxfortban rajtunk kívül. Szeretném nem hallani, mit motyog Sili tulajdonképpen, de hát körülöttünk néma csend, csak a szél süvít a Rengeteg felől, én meg – megint csak – nem tudok magam körül történő dolgokat elegánsan ignorálni. - Lehetne, hogy nem pont most kezded el fényezni magad? Csináld már! – dohogom türelmetlenül, végül is ő kezdett el eleve hencegni azzal, hogy képes rá, igazán kellemetlen lenne, ha pont most menne el tőle a bátorsága.
Akkor most ezt nem is értem miért mondja. Biztosan tetten éri a meghökkenés árnyát az egész képemen. Egy pillanatra eluralkodik vonásaimon, ott időzik mondjuk három egész másodpercig. Gondoljuk csak át egy pro és kontra listában. Mellette szól, hogy mondjuk úgy ez lesz a szakterületem és ha már csúnyán elbaszta a mai karlevágós partit, részem lenne valami érdekesben. Olyan személynek tartom, akinek a társaságában nem unnám halálra magam. Lehet rácáfolna, de naés? Az ember nem tud csalódni, ha senkiben sem hisz igazán. De legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy Shackebolt érdekes... Mi az, amit veszítenék? Ha ügyesen csinálom, úgysem derül ki rólam semmi, vagy kezelhetem a témákat érintőlegesen. - Ha nem félsz belevágni, rendben. Lehet, hogy beijed és na bumm, lesz egy újabb semmitmondó napom. Akkor lehet, hogy véletlen megkeserítem az övét, szívességből. Vagy már el van rontva, kurvára be lehet tojva, ha még a felejtésátokba is belemegy csak ne játszadozzak a jeggyel. Hogyne siettetne, túl egyszerű és szép lenne, ha lenne időm erre az egészre. Ez a nyomorult persze ott fekszik fagyottan, ahogy fölé hajolok csak a szemei mutatkoznak riadtnak. Nagy levegőt veszek, felidézve a helyes pálcatasuhintást, kizárva agyamból a kockázatok miatti aggodalmat. Enyhe felejtés kell, egyetlen délután. Szemeim félig lehunyom, csak a szél fütyül a Rengeteg felett, ha Shackebolt csendben van, átjár az a cseppnyi üresség, amit éppen akarok. Szinte lágyan suttogom, mintha egy rajzot árnyalnék. - Exmemoriam Közvetlen utána egy gyors finite, még mielőtt magára eszmélne. Valljuk be elég gyanús lenne, hogy az előbb épp megfagyasztottam, különben meg rohadtul nem emlékszik a mai napra. Igen, hatásosabb lett volna egy bájital és az idő alatt igazán megvizsgálhattam volna. Jön a buta, zavarodott kifejezés. Nem is különbözik nagyban attól, amit mindig vágni szokott. Néz ránk, nem értve mi a franc van és hogy került ide. Nem most fogom, főleg nem a csaj előtt tesztelgetni mennyire volt sikere az átoknak. Felé toppantok és mivel össze van zavarodva valószínűleg meg fog ijedni. A lehető legfenyegetőbben lépek fel, ami csak tőlem telik. - Húzzál innen köcsög, nem látod hogy randizunk? Jó esetben majd azt hiszi megzavart egy légyottot. Persze azt nem fogja tudni hogyan rondított bele, de Shackebolt felé fordulok, mintha...nem is tudom. Kurvára remélem, hogy nem kezd el fogdosni, de legalább csinálhatna úgy, mintha... Mittom én, ne fintorogjon, vagy jöjjön egy lépéssel közelebb! Ha mindent jól csinálunk Franklin elhúz a búsba. - Elégedett a kisasszony? Gúnyos főhajtás is jár a kérdéshez.
Csak nem sikerült volna meglepnem Sylvester Brysent? Elég gyorsan elsuhan az arcáról, a tekintetéből ez a felhő, gyorsabban, semhogy bizonyossággal be tudjam azonosítani, de úgy gondolom, igazam van, és nagyon is meglepődött. Nem viszakozom én sem, nem tudom, ilyen alapon tartja magát olyan embernek, akivel hülye lennék, ha szóba akarnék állni (talán csak szereti ilyen embernek hinni magát), de én nagyon nem így látom ezt az egészet. Úgyhogy edd meg, amit megfőztél, Brysen... ha akarja, fogja fel úgy, hogy ezt nyerte. Ezt kapja ezért az egész hülye hóbelevancért, ami semmi másra nem jó, minthogy a vérnyomásomat felnyomja az egekbe. - Közel sem vagy olyan ijesztő, amilyen lenni szeretnél - ez persze csak egyszerű blöff, egy "kis" élcelődés, de hazugságnak semmiképp sem nevezném, perpillanat sem tőle félek, ettől a helyzettől félek (kicsit!), őt maximum kissé mániákusnak, vagy idiótának gondolom, de egyébként menthetetlenül érdekel, miért gondolta, hogy ez az egész jó ötlet. Érdekel, csak nem szeretném itt megtárgyalni, ami szerintem abszolút érthető. Egyébként is kezd hideg lenni. Ha később bárki kérdezi majd, ez lesz a kifogásom. Kezdett hideg lenni. Haha. Tudnék mit mondani, nyilván, de nem ment el az eszem teljesen. Amint látom, hogy közelebb lép Franklinhez, pálcával a kézben, én szépen befogom a számat. Köszönöm szépen, de nem szeretnék ma már senki bűnbakja lenni, ha el is rontja a varázslatot, jó lenne, ha annak nem én lennék az oka, "be nem állt a szád, Shacklebolt, így nem lehet koncentrálni!", vagy "odébb mertél lépni kettőt, és kettéroppant a talpad alatt egy kibaszott faág", vagy... nos, bármi ilyesmi. Mintagyerek vagyok, még a tekintetemet is elfordítom, kicsit, féloldalasan én magam is elfordulok, hogy ne frusztrálja még az sem, hogy "bámulom", mert nem bámulom, igyekszem még csak nem is gondolni arra, ami most a hátam mögött történik, és csak akkor vagyok hajlandó visszafordulni a Franklin/Brysen pároshoz, amikor már elhangzott a varázsige, meg eltelt pár másodperc is, mondjuk úgy huszonkettő. Csak a józan eszem tart vissza attól mondjuk, hogy ebben a szent percben behúzzak valamelyiknek. Brysen persze minimum megérdemelné, persze, randizunk, hát a jó édes... Franklin meg egyszerűen csak azért, mert olyan ostoba fejet vág, hogy az már szabályosan felháborító, és legjobb esetben is csak annyi telik tőlem, hogy nem menekülök innen azonnal lányos zavaromban, hanem nagyon ellenségesen bámulok a mardekáros nyomorultra. Persze, Sylvesterre is tudnék most pont így nézni, de legyen, basszakacsa, akkor tartsuk magunk ehhez, voltaképpen mindegy, amíg holnap nem állít meg senki a folyosón, hogy "na, mucikám, mit is csináltál te tegnap este, és mit tudsz te Franklinről?". Aztán persze... nézek is, Brysen gúnyolódását valami hasonló vigyorral, vagy talán inkább vicsorral viszonzom, és szerencse, hogy Franklin gyorsan szedi a lábait a kastély felé, mert így nem fog neki feltűnni, hogy én is követni fogom. - Marhára - szúrom csak oda Slyvesternek, de arra már nem teszek megjegyzéseket, hogy akkor nosza, jöjjön már velem ő is, vissza a kastélyba, ezer éve elmúlt már a takarodó. Ha jön, jön, ha nem, nem, perpillanat legkevésbé sem érdekel. De én visszafele indulok, az tuti.
Ez a csaj ma már másodszor képeszt el annyira, hogy leessen a gambám. Megint ott marad arcomon egy apró wow és a gúnyos mosoly, (mely mindenre válaszom) csak utána jön. - Milyen kár. Igazából inkább idegesítő akarok lenni, mint félelmetes. Bár nem tudom mi az általános közvélemény rólam, de a bizarr szót mintha már hallottam volna elsuhanni a fülem mellett. Azért mégiscsak szíven üt, hogy ezt így a képembe vágják. Valahol és csak nagyon mélyen udvaribolondnak érzem magam, mintha George egyszeriben átlátna minden álcámon. Baromság, csak egy jól betalált megjegyzés volt, aminek a legkevésbé sem kellene felkavarnia. Ki nem szarja le mit gondolnak rólam? Villámgyorsan más lapra helyezem a dolgot, hiszen elmében jelen kell lennem egy igazán kényes procedúránál. Mossuk tisztára, ne legyen feltűnő, kerüljük el az megőrülést, hagyjuk meg a karját. Az utolsó pillanatokig furdal, mint egy kukac, ha ez most elmegy, vele szökik a tudás. Pedig már láttam zöldes, trutymós tartályban lebegni azt az alkart. Részletezhetném, ha Shackebolt pszichoanalizálna, fontolóra venné ezt a félelmetes dolgot. Rohadt gyorsan húzna befelé és magamra maradnék biztonságos magányomban a kibaszott megfejthetetlenségemmel. Utolsó pillanatokig hiszem, hogy így lesz. Miért pont hetedikben állítaná valaki feje tetejére a világomat? Az emléktörés gyengéd, szinte finom, kár volt Franklinre pazarolni. Még mindig azt mondom bájitallal teljes lett volna a siker, de nevezzünk engem zseniálisnak és reménykedjünk ez a bamba kifejezés nem azt jelenti demenciát okoztam. George gyilkos pillantása nekem szól, érzem, roppant önelégült arcot vágok. Sejtem mennyire kiboríthatja a randi ötlet. Eltűnődöm vajon melyik kviddicsessel kavarnak a lányok manapság. Hirtelen megindul, dühösen és nem is értem minek szól ez. A takarodó zavarja, vagy a hideg? Tüzet bármikor lehet varázsolni valamelyik csipkebokorból az erdő szélén. Netalántán mégsem érzi magát biztonságban velem? Vissza kellene térni erre a félelmetességi kérdésre. - Máris feladtad? Pedig még meg sem kérdezted mi a második nevem. Vagy bent akarod megbeszélni? Azt tudod, hogy a klubhelyiség baromi idegesítő hely, ugye? Vagy csak nekem? Állandóan tömve van, ilyenkor pedig idióta álomkórosok dülöngélnek fotelről fotelre. Az is lehet elnapolná, mindenesetre érdekesebb követni és tovább idegesíteni, mint magányosan álldogálni a hidegben.
Nem lassítok, és még csak nem is válaszolok azonnal. Úgyis könnyen utolér, nincsenek kétségeim, rá is pillantok, kicsit szkeptikusan, kicsit úgy, mint akit tényleg idegesít, hogy tudja, bizony regisztráltam a kérdéseit, épp csak nem úgy és nem akkor fogom megválaszolni őket, ahogy talán ő azt szeretné. Jó pár lépést megteszünk, amíg már látni a kastély alig néhány fénylő ablakát, ahogy árnyékokat vet a birtokra, és amikor ilyen közel vagyok már, mindig akkor félek a legjobban, hogy most, tutira, hogy most fog valaki nyakon csípni, és a pontlevonások mellett különösen gusztustalan büntetőmunkára ítélni, hogy aztán az egész anyám fülébe jusson, és esetleg kedve támadjon rivallókat küldözgetni nekem arról, mi a francot csináltam kinn takarodó után. Csak megakadályoztam, hogy Sylvester Brysen valami orbitális baromságot kövessen el. Szerintem ez egész jó fej dolog, tényleg ezt érdemelném érte? - Jó, oké, mi a második neved, Brysen, a meggondolatlan? – dobom neki vissza a kérdést, persze hülyeség, hogy éppen én ítélkezem (bár nem ítélkezem igazán, csak lételemem beszólni másoknak), aki szintén nem a megfontoltság szobra, és a bátyámnak mai napig meggyőződése, hogy az impulzív viselkedésemnek még mindig a Griffendélben lenne helye – Vagy a mániákus? Nem tudom, szerintem mindkettő elég találó lenne, igazam van? – a saját igazamról, mint szinte mindig, most is eléggé meg vagyok győződve. - Egyébként te tényleg úgy gondoltad, hogy ezt mind _ma_ fogjuk megbeszélni? Mindenképpen? – én a magam részéről naivan azt hittem, alhatok rá legalább egyet, kicsit méregethetem a lelkemben a súlyát annak, amit ma láttam, meg annak, hogy Merlinre, van egy közös titkom Brysennel, mintha ez legalábbis olyan nagy változást jelentene az életemre. Csak tudjátok… nem vagyok benne biztos, hogy ez nem tényleg nagy változás-e. Valahányszor ránézek, eszembe fog jutni Franklin. És amit Franklin karján láttam. És valahányszor meglátom Franklint, megint csak eszembe fog jutni, és ökölbe fogom szorítani a kezemet, és nehezemre esik majd nem megütni, meg befogni a számat, hogy ne célozgassak, és ne akarjam kikezdeni. Ismerem magamat… ennek még könnyen lehet rám nézve rossz vége. - És mégis mit preferálnál a klubhelyiséggel szemben? – ez mondjuk tényleg érdekelne. Zárkózzak be vele esetleg a seprűtárolóba? Annak aztán már biztos lenne szenzáció-értéke. Csak az a baj, ha megint megvádol azzal, hogy „feladom”, muszáj lesz bebizonyítanom neki, hogy nincs igaza.
Ajak biggyesztve kutyagolok mellette olyan arckifejezéssel, mint akinek leharapták a plüssmackója fejét. Igazából pontosan ez történt. Jött Shackebolt és tönkretette a tudományos felfedezésem. Még jó, hogy nem az igazgatóiba tartunk árulkodni mit tettem szerencsétlen elméjével. Már tényleg csak egy fél évet kell itt kihúznom, hol érdekelnének olyan bagatell baromságok, mint a pontlevonás, vagy büntetőmunka. Egyszerűen arra hajtok, még fél évig ne csapjanak ki. Aztán agyő, behajtom a világon azt a plusz évet, amit meg terveztem élni és onnantól semmi más nem érdekel. Shackebolt némasága hirtelen, nem is tudom miért, megtörik. A meggondolatlanra csálén elvigyorodom, egész menően hangzik, mintha forrófejű lennék. Tetszik. Mint a legtöbb sértés tetszik a buzit kivéve, magasra teszem a mércét. - Fogalmam sincs. Neked van? Ez igazából egy teljesen őszinte válasz volt. Az sem vágom a Sylvestert kitől kaptam, a Sylit meg én találtam ki magamnak, mert nem bírtam elviselni ahogyan a nevemet ejti. - Aha, az is egészen találó, bár kevésbé szalagcímes, mint a meggondolatlan és inkább kidomborítja, hogy nem vagyok normális. Ja, hogyne, tökéletesen tisztában vagyok az összes fogyatékosságommal. Látom nagyon menekülne már tőlem, nem lep meg. Nem is tudom mennyi az emberek maximuma, amit kibírnak velem egy társaságban. Biztos nem több néhány óránál, de legközelebb – tudományos szempontból, megmérem, ha valakire ráerőszakolom a társaságom, mert önszántukból biztos nem vállalják a kínokat. - Egészségesebb lenne. Nem őrlődnél rajta napokig és ha most nem beszélnénk meg az egész elsikkadna, mígnem maradnának a kínos pillantások a folyosón. De nem fogom erőltetni. Vonok vállat, nekem ebben nem volt semmi traumatikus. Franklin levágott karját is elnézegettem volna éjszakánként. Shackebolt az a tipikus diák lehet, aki imádja a közösségi tereket, mint a klubhelyiség. Látványosan elgondolkodom. - Én alapból maradtam volna a birtokon, például a tó közelében, de akár a csillagvizsgáló toronyban, vagy ha melegebb helyet akarsz… Na ezen gondolkodnom kell egy sort és csak egy félreeső Roxmortsi kocsma jut eszembe. - Van az a prefektusi fürdő a harmadikon Gonosz mosolyt villantok rá, mert tutira átfut az agyán a jelenet. Szerintem a következő kanyarnál kurva gyorsan faképnél fog hagyni.
Valami olyan hang hagyja el a számat, hogy "cöh", mint aki azt gondolja, a bolondját járatják vele, de igazából nem vagyok róla meggyőződve, hogy Brysen nem pont ezt teszi velem. Mégis hogy nem lehet tudni, van-e középső neve, és nem mindegy, ha éppenséggel valakinek van? Meg nem mindegy, hogy mi? Nem nagyon érzem magam más embernek a ténytől, hogy igen, nekem van középső nevem, hiszen nem használom, nem érzem a súlyát, noha a nevekben valóban van erő, ha valaki George-nak hív, az egészen más, mintha Georgiának szólít, mintha kicsit más két emberről volna szól, noha alapjaiban véve természetesen nem érzem két embernek magam. Talán nem is a néven áll, vagy bukik a dolog, hanem az emberen, aki beszél hozzánk, és hív minket valahogy, na meg azon, milyen a kapcsolatunk az adott emberrel... Aztán felsóhajtok - Quinn. De szerintem ez nem különösebben számít - mondom könnyedén, kicsit foghegyről, és kitartóan tempósan szedem a lábaimat, hogy mielőbb visszaérjünk a kastélyba - Senki sem normális - magam sem tudom, ez valamiféle béna vigasztalás akar lenni, apatikus közhely, mely kellemetlen kínossággal fedi le a valóságunkat, vagy csak pesszimista kitörés, mert tudjátok, én tényleg így gondolom, senki sem normális, és hogy is lehetnénk normálisak, hogy lehet normálisnak lenni egy ilyen elcseszett világban...? - Hízelgő, hogy ennyire nem bírsz szabadulni a társaságomtól, Brysen, de én tudod mit szeretnék most? Aludni. Kurvára csak aludni - fordulok felé hunyorogva szinte teljesen, hogy oldalazva tegyem meg a következő pár lépést, de olyan elszántsággal nézem, hogy remélem, minimum zavarba jön tőle, holott talán most nekem kéne zavarba jönnöm attól, hogy mégis mi a fészkes fenéért mennék én most és kettesben vele a prefektusi fürdőbe. Szerencsére nem jövök olyan könnyen zavarba. - Én aztán nem fogok ezen őrlődni, csak mert nem lelkizünk itt és most és fagyunk szarrá - szögezem le konokul felszegett állal, és bár ez csak félig igaz, amire gondolok, az valóság: nem azon fogok rágódni, hogy megígértem egy "lélekfeldarabolósbeszélgetést" Sylvester Brysennek, inkább azon, hogy még hogyan csúszhatunk mi mind lejjebb ezen a lejtőn, és szerencsére ez két külön dolog - De az ígéret szép szó, úgyhogy ne aggódj. Nem fogom elfelejteni. Most meg vagy visszajössz velem, vagy felőlem bámulhatod a tavat hajnalhasadásig. Oké?
Kezdőlap
