Esténként, amikor nincs ingerem a Tiltott Rengeteg sötétségéhez, ki szoktam sétálni a tóhoz. De valójában bárhová, csak ne kelljen itt lennem, őrültek között. Most is itt voltam. A tónál. Volt egy nem régen épített, csillogó móló az iskola felőli részén, és egy félig összetört és vízbe zuhant móló a szemben lévő oldalon. Az utóbbin ücsörögötem a szokásos lenge öltözetemben. Kitalálhatjátok, nem józanul. De sikerült megejtenem azt is, hogy nem részegen! Tény, ittam már egy ideje, de nem vedeltem. Csak épp a szokásos fájdalomcsillapítást végeztem el. De nem volt baj, nem hűltem ki, mint mostanában oly sokszor és egyre gyakrabban... Aggasztott kicsit, dehát mit tudnék tenni. Nem a részegség teszi. Józanul sokkal rosszabb lenne a helyzet, és egyébként is csak józanodáskor van pánikrohamom és hűl ki a testem teljesen.
Nyugodt voltam. A bőröm forró volt, és ahogy ott rövidnadrágban ültem, a vízbe lógó lábaim körül kis buborékok szállingóztak fel a vízfelszínre a melegségtől. A hold rásütött a víztükörre, látszottak az apró lények, amik körüldongták az egész helyet. Egyedül voltam, és ez jó érzés volt. Megnyugtató. Azt hiszem, a lények megnyugtatnak. Amikor Jack megmutatta azokat a fura állatokat, a holdborjakat, ha jól emlékszem, akkor is sikerült enyhíteni a pánikrohamomat. Nem is értem...
Jól voltam. De ez nem tartott sokáig... Egy, a fülemhez nagyon közeli kiáltás ébresztett fel a melankóliából, hogy úgy mondjam, a frászt hozta rám. És nem jó egy éppen forró sárkánykórost megijeszteni. Bár nem szándékos volt, ami ezután történt, nem lett nagy baj az irányításképtelenségem miatt. Csak néhány nagyobb lángnyelv lobbant fel a vállaimon, de néhány másodperc után alábbhagytak.
- Te hülye barom! – kiáltottam rá a „szellemes” idiótára, aki ilyennel próbálkozott. – Elment az a semmi eszed is?! Megölhettelek volna!! – továbbra is ingerülten beszéltem hozzá. Jó, azért nem tudtam volna megölni, vagy fene tudja, nem én irányítok. Nem normális...
Itallal kínált. Azt mondta, alkohol van benne. És én segítsek neki kideríteni, mi az. Atyaég...
- Baszki, igyál bele! Vagy keress más hülyét, akivel szórakozhatsz! – láthatóan nem voltam jótékony kedvemben, de sosem vagyok jótékony kedvemben, szóval nem is értem, hogy a fenébe talált meg engem itt a semmi környékén. De hát csak nem hagyott békén...
- Mi van?! – hát ez a faszi hihetetlen. Mi az, hogy vegyem el a szüzességét? – Téged honnan a bús fenéből engedtek ki? Nincs elég használhatatlan barom abban a rohadt nagy iskolában, aki tisztába tesz? – megráztam a fejem és visszafordultam a tó fele. – Húzz el, szűzlány...

Fú, de kezd felhúzni. Nem elég, hogy belepofátlankodik a szeméyles terembe, még neki áll feljebb.
- Mondjuk nem kellett volna mögém lopakodj! Idióta – kiáltottam rá ingerültem, remélve, hogy ettől eltakarodik, deeeeee nem. Még mindig pofázott. De legalább tett néhány lépést hátra. – Mi van, félsz a tűztől? Akkor ne játsz vele! – zártam le ezt az egész találkozást, illetve zártam volna, de csak nem takarodott már el. Istenem...
- Leszarom a hulládat! És 3 deci piába még senki sem halt bele – ha tudná, hogy nekem fél órára elég ennyi délelőttönként... – Idd meg, aztán kiderül, mi van benne. Engem kib@szottul nem érdekel, úgyhogy húzz a fenébe! – küldözgettem el, de hát mintha a halaknak beszélnék. Még azok is értelmesebbek.
Most már felhúzott annyira, hogy felálljak. Odaléptem hozzá, erre ő meghátrált, de én léptem tovább.
- Te teljesen süket vagy?! Nem érdekelnek a hülye problémáid, megvannak a sajátjaim! Takarodj el innen! Nincs kedvem kezdő hülyegyerekekhez, sőt senkihez! – beszéltem az arcába, és ez láthatóan már kicsit meghatotta. De nagy bánatomra közel sem eléggé. Kijelentette, hogy nem megy el...
- Mármint ribanc vagyok? Vagy alkoholista? Nem is tudom, melyikre gondolsz... – vagy melyik kevésbé igaz. – Hagyjál engem ezzel a szüzességes baromsággal. Ha mostanáig képes voltál létezni k*rás és alkohol nélkül, ezután is menni fog – megveregettem a vállát forró tenyeremmel, kicsit talán túl forró is volt. Nem mondom, hogy szándékosan, de jól jött. – Utoljára mondom, tűnés! – azzal visszafordultam és újra letelepedtem a mólóra.
Egy ideig nem néztem hátra és nem is hallottam semmit. Talán elment végre? Tegyünk egy próbát a kiderítésére. Mivel úgy alapjáraton nyugalom volt bennem ezt a kis incidenst leszámítva, ami igazából csak felerősítette a betegségem, minimálisan tudtam kontrollálni a tüzet. Kinyújtottam egy karomat és fellobbantottam egy kisebb tűzgolyót a tenyeremben. Most már hallottam a hátrahőkölést a fűben, sőt még a felszisszenést is. Csodás, még mindig itt van... Na jó, ebből elegem van! Felálltam, hevesen odarobogtam hozzá, és bár hátrálni kezdett, utolértem, kitéptem a kezéből a kis flaskát, letoltam a torkomon, ami benne volt, az üveget pedig behajítottam a tóba.
- Boldog vagy? Fogalmam sincs, mi volt az, szerintem marhára nem is alkohol, úgyhogy vagy téged b@sztak át, vagy te engem, úgyhogy erre talán jobb, ha sosem tudom meg a választ. Most már tűnés! – ismét visszaültem a mólóra, és nem szándékoztam többet felállni reggelig.

A hülye kis gyerekeskedéseire már nem is figyeltem. Egyáltalán nem hiányzott az életemből az ilyen idegesítő kis légy. Csak bámult és mondta a faszságokat. Még azt is volt pofája megkérdezni, hogy nem dumálunk-e.
- Óóóó – felnevettem. Ez már tényleg vicc, amit csinál. – Most szívatsz. Ennyire barom nem lehetsz... Fogd már fel, hogy nem akarok semmit, csak azt, hogy eltakarodj! Beszélgetni meg végképp nem! Főleg nem magamról, úristen, te nem vagy normális... – hüledeztem, mert kajak annyira kiborított, hogy még dühös se nagyon tudtam lenni, inkább csak enyhe sokkot kaptam attól a sok rinyától, ami kijött a száján.
Még azt is képes volt megmagyarázni, hogy „alkoholszüzességre” célzott. Atyaég... És közben még gúnyosan nevetgélt is. Na jó, ebből elegem van!
- Még egyetlen perced van eltakarodni a bús p!csába innen, vagy lesül az a tetves vigyor a képedről – mondtam halkan az arcába. Halkan, de annál fenyegetőbben. Kihozott a sodromból.
Mikor újra leültem a mólóra, megint elkezdett hozzám beszélni.
- Mi van, fétlesz? Hülye p0cs – még csak felé fordulni sem méltattam. Hát nem igaz, hogy ennyire nem ért a szép szóból... – Ennyitől semmi sem fog történni, minden nap... – kicsit megakadtam a beszédben valamiért. – ...minden nap megiszokt ennyit még délelőtt – a mondatom végére lelassult a beszédem. És a szívverésem is, azt hiszem. Olyan érzés volt, mint amikor egy jó adag töménytől berúgok, csak most az agyam sokkal furcsábban viselkedett.
- Mit adtál nekem? – fordultam felé, amikor kezdtem gyanút fogni. Ez nem szesz és nem is szörp volt. – Ha valamivel elkábítottál, esküszöm, hogy megöllek. Esküszöm – mondtam halkan, mert a hangom is elkezdett gyengülni. Megpróbáltam felállni és odamenni hozzá, de képtelen voltam. A testem nem engedelmeskedett az agyamnak. Lassan már az agyam sem engedelmeskedett önmagának. Mintha teljesen elvesztettem volna a kontrollt a testem és az agyam felett. Csak most nem úgy, mint az alkoholtól. Most félelem járt át...
Féltem, hogy kezdődő pánikrohamom van, és fogalmam sincs, hogy mitől. Nem tudtam, mit csináljak, próbáltam nem gondolkodni, de esélytelen volt. Semmit sem tudtam irányítani. Felvillantak előttem képek, olyanok, amik miatt iszom, amik miatt nem akarok élni.
- Az anyámra – könnyek szöktek a szemembe. De nem öröm és nem szomorúság okozta őket. Hanem düh és fájdalom. A testem elzsibbadt, az emlékeim pedig elszabadultak. – Mit adtál nekem? – motyogtam, miközben egy könnycsepp legördült az arcomon. A fejemet sem tudtam mozgatni, úgyhogy csak bámultam a tó vizét, amelyen olyan emlékfoszlányok tükröződtek, amiket tíz éve el akarok égetni és ki akarok törölni mindenhonnan. – Az anyám...egy kurva volt. Tönkretette az életemet – kezdtem mesélni, miközben küzdöttem magammal, hogy ne lássam magam előtt azt, amit látok és ne mondjam el, azt amit éppen mondtam.

Nem volt túl biztató, amikor azt mondta, lecsukják, ha belehalok abba az egy flaskányi valamibe. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy valamit beadott nekem, és ettől történik az egész. A legrosszabb az volt benne, hogy ettől félni kezdtem. Féltem, mert viszonylag józan volt az agyam és szinte teljes egészében megéltem ezt, ami történt.
- Semmi közöd hozzá, seggfej! – reagáltam arra, amit az ivásról mondott. Mit szólogat bele az életembe? Azt csinálok a nyomorúságommal, amit akarok. Takarodjon innen és hagyjon békén! Dülönélve feltápászkodtam a móló szélén, és mezítláb felé kezdtem lépkedni. A bőröm az egész testemen kivörösödött, a kézfejemen szikrák pattogtak, és sírtam. Könnyek folytak le az arcomon, de nem tudtam, hogy ez az érzéseim vagy a pánikrohamom miatt van. Bár elég hasonló a kettő. – Mi az istent adtál be nekem? – mikor odaértem, dühösen megragadtam a pólója nyakát és nem engedtem el. Ennek az lett a következménye, hogy néhány szempillantás alatt kifüstölődött. Elegem volt ebből. Először csak megijedtem attól, hogy ismeretlen dolog történik velem és olyasmik kerülnek a felszínre, amik jó mélyre vannak zárva ott bent.
Tovább kérdezgetett az anyámról, bennem meg kaotikusan száguldoztak az emlékképek. Nem akartam elmondani egy vadidegen pöcsnek. De valami mégis arra kséztetett, hogy beszéljek. – Az anyám... – folyamatosan küzdöttem magamban az ellen, amit beadott nekem, és ettől a belső ellenállástól egyre forróbb lett a testem. Karjaimat apró lángréteg kezdte beborítani, az íriszem külső fele már vörös volt. Csak néhány lépésre álltam a fiútól, jó eséllyel érezte a melegséget, ami a testemből áradt.
- Az anyám minden nap... – újabb könnyadag szabadult el a tekintetemből. – Szüntesd ezt meg! – kiáltottam rá a fiúra. Tele voltam fájdalommal és félelemmel. – Ha nem szünteted meg, bántani foglak – ezt már nem mondtam olyan hangosan, inkább tényként közöltem, és ha hiszi, ha nem, nem rajtam fog múlni, hogy mennyire fog neki fájni. – Hat éves voltam! – kiáltottam újra sírva, dühtől rekedt hangon. – Hat éves voltam, amikor a tetves ribanc minden egyes kibaszott nap megvert azért, mert beteg vagyok, aztán hét évesen kurvák közé dobott! – már szinte üvöltöztem, rendesen lángoltak a kezeim. Kezdett eluralkodni rajtam a tűz ismét, és egyre jobban féltem attól, hogy nem fogom tudni elcsendesíteni, amíg ki nem hűlök teljesen. Ha pedig kihűlök, lehet, hogy ez lesz az utolsó ilyen alkalom. Nem tudom, hányszor bírom még ki ezt... - Szüntesd meg ezt - könyörögtem neki most már zokogva. Iszonyatosan féltem, és azt sem bántam volna, ha engem szüntet meg létezni.

Mindenféle varázslatot hajt végre rajtam, és akkor még vigyorog is? Atyaég, hogy hiányzott még egy őrült az életemből... A legnagyobb baj viszont az volt, hogy varázslatokat használt ellenem, amiket én nem ismertem és nem tudtam használni. Könyörgöm, még a saját testemen sem tudok uralkodni... Megrémisztett a mosolya, megrémisztett a magatehetetlenség.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de könyörgöm, szüntesd meg vagy csinálj bármit, amitől elmúlik! – zokogtam remegő tekintettel. Azt hiszi, nem tudom bántani. Annyi biztos, nem tudtam, hozzá közelebb menni. Szerencsére... Kicsit alábbhagyott a zokogásom, mert amikor beszélt hozzám, megoszlott a figyelmem közte és az egyre megjelenő emlékek között. – Értsd már meg, te fasz, nem tudom, mire vagyok képes, és lehet, hogy meg tudlak ölni! Ennyire nem lehetsz barom, nézd meg a kibaszott kezeimet!! – üvöltöttem rá sírva, de hiába. Csak kérdezett tovább, szinte meg se rezzent a figyelmeztetéseimtől.
- Azért, mert egy szörnyeteg vagyok! – ordítottam kétségbeesetten, nagyon szabadulni akartam mindentől, ami éppen történt velem. Vagy valaha történt. De az nem újdonság... -  Nézd meg! – felemeltem a pólóm, és megmutattam neki a közel 10 centis heget a hasamon. – Nézd meg, te idióta! Tudni akarod, mit csinált az anyám? Nézzed! Egy kibaszott sörösüveggel akart megölni! – szinte már torkom szakadtából üvöltöztem a tó környékén. Csoda, hogy nem riadt fel az egész kastély. Bár ki tudja, ha ez a köcsög így folytatja, ő valóban nagyobb bajban lesz, mint én. – Hogy miért? Azért, mert beteg vagyok, azért, mert csak egy kártevő vagyok, és semmi haszna nincs belőlem a tetves világnak!! – iszonyúan zokogtam, mart belül a fájdalom, égtek a hegek a testemen, égett az egész testem. A lángok vadul csapkodtak minden irányba, a szemeim bevörösödtek, az agyam eltompult. Küzdöttem, hogy a dühöm és a fájdalmaim miatt ne rontsak neki ennek az agyatlan hülyének. Küzdöttem, hogy bár már egyszer majdnem sikerült, de ne legyek gyilkos. A börtönben még öngylkosnak lenni is siker...
- Na jó, ha most azonnal nem szűnteted meg... - félbeszakadt a mondatom, mert felúszott egy újabb emlék. Ahogy a valamikor törött bordámba belenyilallt a fájdalom, megjelent előttem Brad. Ezt viszont már nem bírta elviselni az elmém és a szervezetem. Hatalmas lángcsóva csapott fel az ég felé, és már csak azt éreztem, hogy összecsuklanak a térdeim, eltompulnak az érzékeim és szépen lassan koromfeketévé válik fölöttem a csillagoktól pettyes égbolt.

Azzal próbált nyugtatni, hogy mindjárt vége, na persze! Mindjárt vége?
- Miért kellett egyáltalán elkezdened? Ennyire hülye vagy, hogy nem bírsz gondolkozni, mielőtt cselekszel? – kiabáltam vele, bár nem tudom, honnan jött ez a fenenagy felelősségtudat, talán csak nem tudtam már hogyan leoltani. És hát én is kétségbe voltam esve, hiszen egyik pillanatban se tudtam, mi lesz a következőben. És ez rémisztő tud lenni, higgyétek el. Ezt érzem, amikor pánikrohamom van.
Mondanám, hogy könnyített a lelkemen azzal, hogy jól tud varázsolni, de nem igazán. Én annyira féltem önmagamtól mindig is, amennyire más sosem fog. Ezek nem félnek tőlem eléggé. Bezzeg az Ilvermorny-ba, ha most belépnék, tömegpánik és menekülés, talán még támadás is szóba jöhetne. Ott hallották, hogy milyen vagyok, ha valaki bánt...
Zokogás közben azért tudtam rá figyelni, mert tőle vártam a megoldást. Vagy legalább at, hogy elfusson. De ehelyett csak üres, közhelyes szavakat dobott oda nekem, hogy különleges vagyok meg ilyen elcsépelt szarságokat. Mit ért el vele? Semmit. Talán még düösebb is lettem egy fikarcnyit. Megmérgez valami szarral, és azt gondolta, hogy ez lesz a megoldás? Hogy megnyugtat? Könyörgöm! Nézz már rám, te idióta! Egy időzített bomba vagyok! Mért nem értik meg soha az emberek, hogyha azt mondom, hogy takarodj, annak oka van??!
- Rossz főzetet? – zokogás közben már szinte nevettem kínomban. Ez nem történik meg... – Rajtam senki sem tud segíteni! Felfogtad? Senki! Soha senki nem fog rajtam segíteni! – üvöltöttem kétségbeesetten, elkeseredetten, megtörten. Semmi mást nem hallottam a szavaiból, ha beszélt is hozzám. Azzal voltam elfoglalva, hogy a lángok egyre nagyobbak, egyre jobban égetnek meg engem is. Pedig nem kellene égetniük. Az Öreg azt mondta Chicagóban, hogy ezek a lángok minket nem égetnek meg. Na és mi van akkor, ha már önmagamat is porrá változtatom? Lehetséges-e ez egyáltalán? És ha nem, akkor mi történik velem? Halálfélelem lengte át egész testemet, a bizonytalanság érzése ritkán szokott ilyen erős lenni, mint most. Pedig ez csak egy nyugis estének indult. Szele, szaga nem volt pánikrohamnak, kisülésnek, de egyáltalán balhénak. Kezdek belefáradni. Kezdem feladni...

Arra ébredtem, hogy a tüdőm újra megtelik levegővel. Már-már hisztérikusan kapkodtam utána, minden tizedmásodpercben csak még egy kicsivel több levegőt szerettem volna, de több már nem fért a tüdőmbe. A gyomrom felfordult, és úgy éreztem, mintha ki akart volna mászni belőlem. A tóhoz közel feküdtem, így elkezdtem afelé kúszni. Nem igazán gondolkodtam, csak feléledt bennem a túlélési ösztön. Pedig az agyam nem akarta ezt. És a lelkem is ott akart maradni és soha el nem jutni a tóhoz. De a zsigereim vittek előre. Úgy kúsztam szánalmasan, a félig fagyott, elszáradt fűcsomókba kapaszkodva, mint egy halálos sebet kapott katona. Elértem a vízhez, és kiadtam magamból mindent, aminek ki kellett jönnie. Szánalmas volt. Szánalmas. Erőlködtem, próbáltam abbahagyni, de csak jó idő után sikerült. Az egész testem elkezdett iszonyatosan remegni. Láttam vörös szemeimet a víztükörben. Mindenhol kivert a víz, és közben annyira fáztam, hogy magzatpózba gömbölyödtem, és reszketve, sápadtan, védtelenül sírtam a sötétben.
- Takarodj innen! – nyögdécseltem, amennyire ment sírás közben, de hangom alig volt már. Nem bírtam ennél erőteljesebben vagy hangosabban ellenkezni. Amikor ilyen állapotba kerülök, kisülök, teljesen védtelenné válok. Akár meg is ölhetne a főzeteivel, ha ezt akarná. De nem tudom, hogy mit akar. És talán jobb is így.

Észérvek... Haha... Észérvek és logika... Anyám, de rég volt az életemben ez a két dolog. Ja, várj, soha! Mikor tudtam logikusan gondolkodni? Soha! Mikor történtek velem logikus és ésszel felfogható dolgok? Ugyanakkor, mint...soha! Abban mi volt észszerű, hogy beadott nekem egy random főzetet úgy, hogy fogalma sem volt a következményekről? Sőt, eszébe sem jutott, hogy esetleg balul sülhet el! Ha pedig eszébe jutott, akkor ne papoljon már itt nekem a logikáról és az észszerűségről... Kinyírom... Ha egyszer összeszedem magam, ha még legalább egyetlen egyszer sikerül felállni ebből a mocsokból, akkor esküszöm, megkeresem és addig verem, amíg belefullad a saját hülyeségébe...
A földön fekve, remegve zokogtam, amíg hozzám nem ért. Ahogy megérintette bőrömet, végigfutott rajtam a hideg (azért ez nagy szó ám egy sárkánykórosnál...), és levegő után kezdtem kapkodni. Megragadtam a csuklóját jéghideg kezemmel. Éreztem, hogy a bármennyi levegőt is lélegzek be, semmi sem jut el a tüdőmig. A orkomat folytogatta a pánik, nem tudtam nyelni. A zokogás is félig-meddig abbamaradt, mert görcsösen köhögni kezdtem, ahogy oxigént próbáltam a szervezetembe juttatni. De a pánikroham már csak ilyen. Átjárta testemet a halálfélelem, a rettegés, a fájdalom. A mellkasom össze volt szorulva, és mintha megállt volna egy autó a testemen, annyira nem sikerült alapvető életfunkciókat betöltenie. Szinte utolsó túlélni vágyó erőmmel szorítottam a csuklóját, ha akarta volna sem tudta volna levetni ujjaim ketrecét magáról. Pislogás nélkül néztem a szemébe, mintha megváltást várnék tőle.
Minden korábbi gondolatom és érzésem eltűnt a fejemből, csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok meghalni. És gyűlöltem magam emiatt. Gyűlöltem a testemet, amiért nem hagyja, hogy végre megrohadjak. Csak fulladoztam, kapkodtam a levegőt kiszáradt ajkaimmal, és bámultam a tekintetét, hátha mégis ő lesz az, amibe belekapaszkodhatok és kihúz a mocsaramból. Bármit is tett velem, később megbánja, de most odafigyeltem rá. Odafigyeltem, csak azért, hogy ne arra kelljen, hogy mindjárt teljesen elfogy a levegőm és belefulladok a saját nyálamba. Gyerünk, Cat! Remegő tekintetem szemei és ajkai között cikázott. Értelmezni próbáltam figyelemelterelő szavait, de persze csak a felét voltam képes felfogni jobb esetben. Egy-egy mondatánál annyira belém hasított a fájdalom, hogy újra könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Időnként tagadóan ingattam a fejemet, de valójában azt sem tudtam, mire reagáltam így.
Amikor zsebébe nyúlt, odakaptam a tekintetemet. Egy zsebkendőt vett elő és felém nyújtotta. Elengedtem a csuklóját, és hátrább kúsztam tőle. Még mindig nem tudtam rendesen lélegezni. Meg kell nyugodnod, Cat! De nem megy! Nem megy!! Nem akarok meghalni. Tehetetlenül próbáltam arrébb mászni, felállni és elfutni, bármit, csak történjen valami, mert megőrülök. Éreztem, hogy elveszítem a kontrollt az amúgy is sérült és elszabadult világom felett. Mindkét kezemet a fejemhez emeltem, a halántékomhoz szorítottam és motyogni kezdtem a füvet bámulva.
- Én nem bántottam senkit. 

Amikor észrevette, hogy mennyire nem kapok levegőt, elkezdett nyugtató dolgokat mondani. Figyeltem az ajkait, ahogy formálják a szavakat, amelyek engem akartak segíteni. Kilégzés, beszív, kilégzés, beszív. Ismételgettem magamban, amiket mondott és próbáltam azt tenni, amire irányított, de nagyon nem ment. A pánkroham úrrá lett rajtam, jéghideg volt a testem és esélyét sem láttam a felmelegedésnek ilyen lelkiállapotban. Mégis küzdöttem, kilégzés, beszív, kilégzés, de ennél sokkal gyorsabb volt a szívverésem, mint ahogy ő diktálta a ritmust. Egyszerűen képtelen voltam ennyitől megnyugodni.
De aztán, amikor arrébb mentem, újra hozzám szólt. Kétségbeesett, könnyes szemekkel ránéztem, és próbáltam arra figyelni amit mond. Nyugalom, Cat, nyugalom! Azt kérdezte, mihez kezdjen velem. Édesem, ha ezt tudnám, nem állnék az őrület határán...
- Fé-félek – dadogtam valamit a kérdései után. Igyekeztem összerántani a káoszt, ami a fejemben tombolt. – Nem akarok meghalni – fogalmaztam tovább, miközben a hajamat szorongattam. – Me-melegítsd fel a-a kezem – ezt már szinte automatikusan mondtam, valamikor már rájöttem, hogy ha a kezemet dörzsölik, akkor valamennyire lenyugszom és elkezd felmelegedni a testem is.
Közelebb jött és a hátamra tette a kezét. Ismét összerezzentem az ijedtségtől, de már nem uralta a köd az agyamat annyira, mint az elmúlt pár percben. Hagytam, hogy hozzám érjen, és figyeltem, ahogy szinte a fülembe mondja a szavakat.
- Őrültnek tartasz? – néztem fel rá, és szemeimből újabb csepp koszos könny csordult ki. Tudtam, hogy igaza lehet. És rettegtem tőle, hogy igaza van. Én már nem is tudtam, mitől félek a legjobban... Aztán megpróbáltam úgy lélegezni, ahogy mutatta. Egyre könnyebben sikerült akkor levegőt venni és kifújni, amikor kimondta. Néhány perc alatt szépen lelassult a légzésem. Kezdtem megnyugodni.
- A sárkánykórt nem lehet megoldani – motyogtam neki válaszként az előbbi szavaira. Így könnyebb volt másra is figyelni, hogy már nem azon járt az agyam, hogy hol tud elmenekülni a koponyámból. – Nem akarok veled beszélgetni, egy rohadt szemét vagy – bár nem kiabáltam vele, remegő hangomból kiérződött a düh, csalódottság és fájdalom.  Na meg az őszinteség... – Semmit nem ártottam neked, semmit! Nem is ismersz engem... Mindenhatónak hiszed magad, de cseszd meg, nem vagy az! Mindig mindenki ezt csinálta velem, mindig! Bántott, érted? Bántott... – hangom elcsuklott, poros, könnyes arcomat a tenyereimbe temettem, és próbáltam folytatni az életben tartó lélegzést.

Ahogy beszélt hozzám, a fejemben tomboló hurrikán kezdett egy kicsit lassulni. De erre rásegített az is, hogy vette a fáradtságot és dörzsölgette a kezeimet. Bár még remegtem, nem voltam már olyan rossz állapotban, mint előtte. Működött a kilégzés-belégzés.
- Nincs szükségem se-segítségre – ez gyakorlatilag egy vallomás volt számomra is, mert azonnal kitört belőlem a zokogás. Nagyon is szükségem volt, de már nem segítségre, hanem életmentésre. Sejtettem, hogy sokkal rosszabbul áll a szénám, mint ahogy arról fogalmam lehetett. Hosszan elnyúló öngyilkosság közepében voltam. Vagy ugyanilyen gyilkosság áldozata, fene tudta... Az anyám kezdte el, aztán az iskola, végül pedig Brad. Azóta csak meg-megforgatják bennem a késeket, amelyeket én pakoltam a testembe. Már csak a kegyelemdöfésre várok. De nem jön... Még nem... Sajnos beleépült a szervezetembe s az agyamba a túlélési ösztön, a végletekig küzdés, de ezúttal ez csak rontott a helyzeten. Már régóta csak keserves vergődés volt a mocsokban, tudat alatti makacs élni akarás, vágyakozás a jobb létre, remény, hogy ez létezik. Esélyem sem volt már a túlélésre egyedül. Mindig is gyenge voltam, csak a tűz adott erőt a testemnek, de a lelkemet és az elmémet már rég megrohasztották a bántalmak, a fájdalom, és teljesen biztos voltam benne, hogy nem lehet már rajta segíteni...
- Nincs szükségem semmilyen gyógyszerre. Csak altatót akarok, olyat, ami után nem kelek fel újra és újra – folytattam zokogva. Nyilvánvalóan visszahozhatatlannak bizonyult a hitem minden segítségben és gyógymódban. És mégis számtalan szót szedett össze, hogy meggyőzzön, valójában csak jót akart nekem. Kicsit abbamaradt a sírás, úgy folytattam. – Tudod... Brad is ezt mondta. Aztán porrá zúzta azt a reményt is, ami még maradt bennem. Anyám számtalanszor megvert, mert így születtem. Brad...ő...azt mondta, segít nekem. Aztán bezárt a szobájába, megtette, amit akart, és azt mondta: nekem akart jót – bár nem zokogtam, könnyeim patakzottak az arcomon. Lehet, hogy belém ivódott a löttyének a hatása és ezért mondtam el neki ezeket, de lehet, hogy csak annyira elegem volt már a titkolózásból és annyira szétesett már az elmém, hogy nem volt már vasajtó, ami visszatartsa ezeket. – Kurvára elkéstél a rohadt főzeteddel. Már nincs mit feldolgozni. Olyan, mint a rák, mintha férgek árasztanák el a testem és egyre fájdalmasabb lenne minden harapásuk. Kiirthatatlanok és sosem tompul az éhségük... – csak bámultam magam elé, bár semmit sem láttam a könnyektől.
- Ebben a játszmában már rég nincs nyertes és vesztes. Az elején még küzdöttem, tudod... Mindent megpróbáltam, hogy az a tetves rohadék megkapja, amit érdemel. És tudod, mi lett a vége? – felnéztem rá. – Megszűntem létezni. Sehol sem voltam egy éven át. Sehol. És itt...itt sincs semmi. Semmi sem. Semminek sincs értelme – újra a földet néztem magam előtt, ködös tekintettel. - Sohasem lesz már normális életem. Ennél még az is fényévekkel jobb, ha egyszerűen csak nem érzek semmit, vagy azzal vagyok elfoglalva, hogy hol kapok egy mosdót, ahol kiokádhatok több liter alkoholt. És még ez is jobb annál, amit anélkül éreznék. Innen már nincs menekvés... – motyogtam halkan, szinte már szellemként, és minden egyes szavamban teljes szívemből hittem.

Amikor sírás közepette ránéztem, furcsa dolgokat láttam a szemében. Olyat, amiket az előző tettei után nem vártam. Nem azt láttam benne már, hogy csak éljem túl, aztán lelép, hogy ne az ő lelkén száradjon a „baleset”. Nem azt, hogy minek kellett pont belém botlania, vagy hogy undorodik tőlem. A tekintete azt mondta, hogy segíteni akar. Tényleg azt hitte, hogy tud segíteni. És nem hitte el, hogy nem tud, pedig nem tudott.
- Fogalmad sincs, milyen vagyok! Fogalmad sincs, ki vagyok és fogalmad sincs az életemről! – mondtam emelt hangerővel. Kicsit dühös voltam, mert nem akarta elfogadni, hogy menthetetlen vagyok. Aztán pedig olyanokat mondott, amitől végképp elszakadt a cérna, és kiabálni kezdtem vele. – Nagyszerű tapasztalat?! Te idióta barom, nem érted! Nem értesz semmit! Csak osztod az észt, miközben fogalmad sincs semmiről! Semmiről!! Te... – annyira feldühített, hogy képtelen voltam már szavakat adni a nyelvemre. És újra csak forgatta bennem a saját késeimet, amiket már rég ki kellett volna húzni, hogy elvérezhessek. De semmi sem történt. Soha nem történt semmi, soha nem jött a kegyelemdöfés.
Üvöltve, zokogva elrántottam a kezeimet az övéi közül. Megpróbáltam felállni, és bár kicsit megszédültem a művelet közben, sikerült feltápászkodnom és elindulnom az erdő felé. Csak aztán folytatta.
- Bosszúvágy? – fordultam hátra. – Azt hiszed, bosszúra vágyom? – mondtam halk undorral, és odasétáltam elé. Közel hozzá. Nagyon közel. – Tudod, mi az egyetlen dolog, amire vágyom? Az, hogy soha többé ne találkozhassak olyan rohadékokkal, mint te vagy, és mint amilyenek azok az emberek voltak, akiket te apró hibáknak hiszel az életemben – nem üvöltve, halkan beszéltem, mutatóujjamat pedig a mellkasához nyomtam. – Szóval én vagyok a hibás azért, mert egy tanár, akinek védenie kellett volna és segítenie rajtam, elcsavarta a fejemet, aztán megerőszakolt és börtönbe akart juttatni, mert felgyújtottam a tetves irodáját – azóta nem mondtam el ezt senkinek így, mióta az ottani pszichiáter kiállította rólam a hamis kórlapot. – Leszarom a rohadt szabályaidat! És ha nem hagysz békén, esküszöm, hogy kínozni foglak órákig, talán napokig, bármibe is kerül! Ha még egyszer hozzám szólsz vagy érsz vagy bármi közöd lesz hozzám, nem fogok gondolkodni – mormoltam az arcába undorral és dühvel tele. A fejem eszméletlenül lüktetett, a mellkasom nyilallt, a torkom elszorult. Meg akartam ütni. Ott és abban a pillanatban olyan dühöt éreztem, amit legutóbb a sajnálatos esetkor a pszichiátrián. Gyűlöltem ezt a senkiházit, aki előttem állt. Pedig nem is ismertem. Elég volt csak az a rövid idő, amit együtt töltöttünk el itt a tóparton. Bántalmazás nélkül levettem róla a kezemet, és elindultam az erdő felé. Egyedül kellett lennem, bármennyire is féltem ennek a következményeitől.
Éreztem, hogyha utánam jön, fel fogok robbanni és meg fogom őt ölni.