Raymond Beringer

Rájöttem, hogy elvesztettem a lelkemet, és hogy a lélektelenség gyönyöre pont abban rejlik, hogy már nem érdekel, volt-e egyáltalán.

Ray (már, ha van valaki olyan elvetemült, hogy becézze)

17


Aranyvér


családja Voldemort pártját fogja, ő maga próbál semleges maradni


Legilimencia és oklumencia


Mardekár


Oh Se Hun


Saját

Édesapja, George Beringer a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik. Egy időben évekig a dél-koreai Minisztériumnál volt kihelyezett nagykövet. Akkor ismerte meg későbbi feleségét, Han Ae-Rát. George teljes mértékben, már-már elvakultan követi a Sötét Nagyúr eszmét, dél-koreai tartózkodása során is igyekezett több embert megnyerni, és Voldemort oldalára állítani.
George és Raymond kapcsolata nem felhőtlen, ha a fiú rossz fát tett a tűzre, kemény büntetéssel illették, alkalmanként meg is verték. A testvére „balesete” óta, azonban George és Raymond kapcsolata sokat javult, hiszen a férfi megkapta azt az engedelmes és szófogadó gyereket, akit mindig is akart. Raymond időnként tart az apja haragjától, hiszen tudja mikre képes a férfi, így általában nem mond ellent neki. George volt az, aki szorgalmazta, sőt tanította a fiát az okklumencia és legilimencia elsajátítására, hiszen ő maga is rendelkezik ezzel a képességgel.
Édesanyja, Ae-Ra az egyik fivére által ismerte meg George-ot, hiszen a testvére és George munkatársak voltak. George pedig könnyedén elcsábította a nőt, és a családjának is bizonyította, hogy származását és vagyonát tekintve méltó arra, hogy feleségül vegye a nőt.
Ae-Ra háztartásbeli, soha nem volt gondja munkával, hiszen mindig mindent elvégeztek helyette. Ő az összejöveteleken mindig magára hívja a figyelmet egzotikus megjelenésével, finom vonásaival és okos észrevételeivel. Könnyedén épít kapcsolatokat, elbűvölő és bájos, ha kell. Azonban rettenetesen függ a férjétől, nem szólt bele sose a nevelési módszereibe.
Ae-Ra és Raymond között soha nem volt szoros kapcsolat, hiszen a nő amint lehetett a gyermekeit dadára, tanítókra bízta. Amikor várandós lett, nem volt felkészülve az anyaságra, egyenesen rettegett tőle, ennek pedig meg is látszik az eredménye. Raymond nem hallgat rá, tartani sem tart tőle, hiszen benne nem lát akkora fenyegetést, mint az apjában.
Raymondnak van egy ikertestvére, Christopher, aki az elsőszülött gyermek volt a családban. George annak idején sok potenciált látott Chrisben, így minden figyelmét az első gyermekének szentelte. Raymond szörnyen féltékeny és szeretetre éhes gyerek volt. Egyenesen gyűlölte a bátyját, gyakorta a csínytevést ráfogta, hiszen Chris szerette annyira a testvérét, hogy elvitte helyette a balhét. Egy ilyen balhénak köszönhetően a családnál vendégségben lévő sötét mágus megátkozta Christ, aki akkor is magára vállalta a felelősséget, így azóta mentális sérültként, a ház rejtekében tengeti a mindennapjait. Raymond továbbra is gyűlöli őt, és tudja, hogy mindenez miatta történt, így próbálja Chris emlékét is törölni az elméjéből. A család szégyenfoltjaként rejtegetik Christophert, ezért soha nem kapott normális orvosi ellátást, sőt a szülők úgy viselkednek, mintha Raymond lenne az egyetlen gyermekük.

Lélektelen. Számára a szeretet, a boldogság, a remény és az öröm azon ismeretlen fogalmak és érzések részét képezik, amelyekkel nem tud mit kezdeni, így inkább elzárkózik előlük. Gyakran önmagára is úgy tekint, mint egy üres porhüvelyre, amelyből elszállt az élet.
Nincsenek saját céljai az életben, engedelmesen követi azt az utat, amelyet a családja jelölt ki számára. Az egykori csibészség, kíváncsiság mára teljesen kiveszett belőle. Megtanulta, hogy ha élni akar, egyszerűbb, ha meghúzza magát, és azt teszi, amit a többség elvár tőle. Ha azt kérik, hogy ártson másoknak, könnyedén túllép a gátlásain. A szenvedők nem ébresztenek benne empátiát, inkább megvetést és gyűlöletet szül a gyengeségük.
Magas fájdalomküszöbbel rendelkezik, sem verés, sem mentális terror nem hat rajta, hiszen valóban olyan, mint akinek nincsen veszítenivalója. Valahol mélyen ő is tisztában van vele, hogy valami nincs rendjén vele, mégis beletörődött ebbe az állapotba, és tudja, ha változtatni próbálna, beleroppanna a múltban elkövetett tettei miatt.
Számító és alattomos. Noha a háttérben maradva szemléli az eseményeket, mégis ha úgy hozza a sors, ügyes manipulátor tud lenni. Szereti másokra hárítani a felelősséget, betegesen menekül minden olyan helyzet elől, ahol választásra akarják kényszeríteni őt. A családja Voldemort pártját fogja, s Raymondba kellően belenevelték, hogy szimpatizáljon a Sötét Nagyúr eszméivel, mégis, amíg nem egyértelmű, hogy melyik oldal fog győzedelmeskedni, addig külső szemlélő igyekszik maradni.
Csendes, gyakran ábrándozik egy másik világról, ahol kiteljesedhetne, ahol visszatérhetne az életbe. Gyakorta ábrándozik az újrakezdésről, hiszen kísértik őt a múltbéli emlékek. Egyedül a bátyja tudott hatni rá, s a mai napig is a rémálmaiban kéri számon a tetteit. Csakis ilyen alkalmakkor ül ki félelem az arcára, vagy egyáltalán ekkor mutat bármiféle érzelmet.
Remek színészi képességei vannak. Ha dühös, ritkán mutatja ki, de olyankor rémisztő tud lenni. Nem áll azonnal bosszút, inkább abban a pillanatban fogja hátba szúrni az ellenségeit, amikor azok a padlón vannak. Ügyesen bánik a szavakkal, habár keveset beszél, hiszen igyekszik a lényegre törni, és elfedni az alacsony érzelmi intelligenciáját. Nagyszerűen tudja tettetni, hogy valakinek az oldalán áll, az a kevés ember, akikkel napi szinten szóba áll, már-már a barátjukként tekintenek rá. Neki pusztán azért van szüksége társaságra, hogy ne csavarodjon be a saját gondolataitól.
Ha érdekei úgy kívánják tanácsadó, hűséges társ szerepét tölti be, de csupán a szüleihez és önmagához lojális. Ha a saját pozíciója vagy élete veszélyeztetve van, nem rest feláldozni másokat, hogy a saját bőrét mentse.

 Borzongás futott végig Raymond testén. Hiába nyúlt a kapcsolóért, a szobáján ugyanúgy sötétség uralkodott.
Hunyorgott ahogy megpróbált keresztül látni a feketeségen, de hamar feladta, és vakon tapogatózva megindult az ágya irányába. Fájdalmasan felszisszent, amikor belerúgott valamibe, de ezt leszámítva zökkenőmentesen eljutott az ágyáig. Leült a takaróra, kezeit az arcába temette, majd mély levegőt vett. Tisztában volt vele, hogy álmodott, mégis olyan valóságos volt az egész. A szobájában a bútorok pontosan ott helyezkedtek el, ahol a valóságban is, a levegőben pedig a megszokott, otthoni illatok terjengtek. Valami mégis nyomasztotta.
Suttogásra kapta fel a fejét, majd csoszogó lépteket hallott, amelyek egyenesen felé tartottak. Tudta, hogy mi fog következni, hirtelen olyan ismerőssé vált számára ez a forgatókönyv.
‒ Tűnj innen Chris! Nem érdekelsz! ‒ törte meg a csendet. Hangja határozottságtól és undortól csengett.
‒ Nem érdekellek? Vicces vagy kisöcsém. Vagy talán elfelejtetted, hogy mindent neked köszönhetek? ‒ A saját hangján kapott választ, s ahogy az éjjeliszekrény felé nyúlt, egy ismerős alak bontakozott ki a sötétből. Raymond a pálcája után kutatott, hiszen a korábbi rémálmaiban mindig ott találta a szekrényen azt. Amikor az ujjai ráfonódtak a varázspálcára, kifújta a levegőt. Fényt gyújtott, amellyel egy pillanatra elvakította a testvérét.
Chris eltakarta a szemeit, majd bosszús grimaszt vágva közelebb lépdelt. Raymond szakasztott mása volt, a fiú ezért is utált a tükörbe nézni, mert mindig Chris jutott eszébe.
‒ Te voltál olyan ostoba, hogy mindent magadra vállaltál. Ne próbáld meg az egészet rám hárítani, amikor te is olyan sáros vagy, mint én! ‒ bökött a pálcával a testvére mellkasára, aki a fejét ingatva megtorpant.
Raymond érezte, hogy a tenyere izzadt, s a levegő is hirtelen súlyossá vált számára. A pálcája zöld szikrákat hányt, hiába igyekezett a fiú elnyomni a rettegését, egyszerűen képtelen volt rá.
‒ Igazad van. Hülye voltam, amiért meg akartam védeni a testvéremet. ‒ Chris zsebre dugta a kezeit, tekintetét a mennyezetre szegezte. ‒ Tudod, reméltem, egyszer megkomolyodsz, hogy rájössz, hogy a tetteidnek súlyos következményei vannak… Bíztam benne, ez mihamarabb bekövetkezik, de elszámítottam magam. Hagynom kellett volna, rájöjjenek, te voltál az, aki hülyeséget csinált.
Raymond összepréselt ajkakkal ült az ágy szélén. A pálcát tartó keze megremegett, hiszen indokolatlannak tartotta Chris szavait. Úgy vélte, ha Christopher alapból meg sem született volna, ha ő megkapta volna azt a figyelmet, amivel annak idején Christ is kitüntették, akkor ez nem fajult volna el idáig. Raymond önmagát tartotta áldozatnak ebben a szituációban.
‒ Nem vagyok köteles a fecsegésedre pazarolni az időmet! ‒ Raymond felállt, s minden gátlását félredobva a testvérére szegezte a pálcáját. A szoba egy pillanatra zöld fényben úszott, majd minden ismét elsötétült.

Raymond térdei összecsuklottak, amikor a pálcából áradó fény a testvére testére esett. Nem volt más választása, csak így tudta elhallgattatni. Reszketett, attól félt, hogy egyszer ez majd a valóságban is bekövetkezik majd, sőt amíg nem tünteti el Christ örökre a színről, addig az álmaiban kísérteni fogja őt.
Az ajtó irányából tapsolásra lett figyelmes. Egy újabb szereplője akadt az álmának. A történtektől kábán feltápászkodott, és várta, hogy az idegen belépjen a pálca nyújtotta fénykörbe.
‒ Úgy hiszem, a bátyád amúgy is túl jólelkű lett volna a terveimhez. Örülök, hogy végül így adódott, és hajlandó vagy azt az utat követni, amelyet kijelöltem neked. ‒ Raymond meghunyászkodva lehajtotta a fejét az apja előtt, aki az imént lépte át Chris testét. Nem felelt, hiszen nem volt olyan véleménye, amit megosztott volna az édesapjával. ‒ Hidd el, remek dolgod lesz a Minisztériumban. Tudom, hogy ha akarsz, könnyen teremtesz kapcsolatokat. Rengeteg nyelvet tanítottunk neked, arra is képes vagy, hogy az elmédet elzárd a kíváncsiskodók elől.
‒ Igen, apám ‒ mondta halkan. Tisztában volt azzal, hogy milyen sorsot szántak neki, bár időnként nem érezte úgy magát, mint aki képes ellátni a feladatát, de ezt nem akarta senkinek se kimutatni. A bizonytalanság az apja szerint csak gyengeség, neki pedig nem volt szabad megengednie magának ilyen kellemetlen érzéseket.
‒ Hogy haladsz a feladatoddal?
‒ Melyikkel? ‒ pillantott fel óvatosan az apjára. A férfi ügyesen elkerülte a fényt, így azonban Raymond nem látta tisztán az apja arcát, sem a reakcióit.
‒ Egy ideje nem küldtél információkat. Azt ígérted, felméred a terepet az iskolában. Figyelsz arra, hogy akik azok, akik mellénk állnának, kiktől kell tartani… Mikor fogom megkapni ezeket? ‒ George hangja pillanatok alatt követelőzővé, sőt fenyegetővé vált.
‒ Nem volt időm üzenni. Sok volt a vizsgám, de amint vége, ígérem, elküldöm. ‒ Felhúzott vállakkal, egyenesen a padlót kezdte bámulni. Tudta, hogy hibát követett el, hogy az apja akaratát előbbre kellett volna sorolnia, mint a tanulmányait.
‒ Nem érdekelnek a kifogásaid! ‒ George közelebb lépett, megragadta Raymond felsőjét, és készült neki lekeverni egyet, amikor egy nő szólt az ajtó túloldaláról.
‒ Drágám, indulnunk kell! ‒ Raymond egy pillanatra fellélegzett, amikor az apja elengedte őt, de továbbra is bűnbánó arccal meredt maga elé.
‒ Ajánlom, hogy ne késlekedj többet azzal a levéllel! ‒ lökte el magától a fiát, majd a nyakkendőjét megigazítva eltűnt a szobából.
Raymond mozdulatlanul állt, és fülelt. Várt, hogy mi fog mos következni, azonban nem bukkant fel senki. Az egyetlen változás a szobában bűz volt, amely elárasztott mindent. Chris teste rothadásnak indult, s hirtelen fények gyúltak a szobában. A falakról lemállott tapéta, ahogy a penész bűze keveredett a rothadással, mind Raymond lelkét tükrözte. Tisztában volt vele, hogy velejéig romlott volt, s azt is tudta, hogy az elméje állapotát látta viszont a környezetében.
Halkan felsóhajtott, eloltotta a pálcája fényét, majd odébb lökte a szakadt lepedőt az ágyon. Nem akart mást, mint kivívni az apja büszkeségét, és örökre megszabadulni a testérétől. Tükörbe akart nézni anélkül, hogy a múlt kísértetei ne sugdosnának állandóan a fülébe. Újra akarta kezdeni az egész életét, vagy legalább is a magával cipelt terhektől szabadult volna.
A falak megremegtek, potyogni kezdett a vakolat, de ő nem mozdult. Türelmesen ült az ágya szélén, és figyelte, miként egyre nagyobb darabok hullnak köré. Az sem érdekelte volna, ha maga alá temeti őt a törmelék, hiszen tudta, hogy ez csak egy a sok idióta álma közül, amelyről bár tudta, hogy csupán illúzió, mégsem tudta irányítani.
Lehunyta a szemeit, s hallgatta a pusztulás dalát, amely keserédesen csengett a fülében. Elfeküdt az ágyon, miközben hangos robajjal összedőlt körülötte minden. A dohos levegő kaparta a torkát, köhögésre késztette, de meg se mozdult.

Aztán egy ismerős hang szakította ki a világából. Riadtan kapta fel a fejét, majd hunyorogva állapította meg, hogy elaludt a könyvtárban. A dohszagot pillanatok alatt felváltotta a könyvekből áradó jól ismert pergamenes illat, a sötétség helyére fény lépett, a családja jelenlétét pedig egy mardekáros lány tüntette el.
Kérdőn pillantott fel a lányra, aki valami furcsa oknál fogva a barátjaként tekintett rá, vagy legalább is, Raymond mindig meghallgatta a problémáit. Ő nem érzett kötődést a háztársa iránt, baráti szinten sem, de azt bevallotta magának, hogy ha a lány nem lett volna, már rég beleőrült volna a saját elborult világába.
‒ Mondd csak ‒ szólalt meg halkan, úgy téve, mintha nem az imént szakadt volna ki egy rémálomból. Sokkal jobban szeretett hallgatni, mint beszélni. Néha oda sem figyelt a lány fecsegésére, hiába próbált összpontosítani, a gondolatai visszaterelődtek a családja és a kapott feladata irányába.