Amióta kiköltöztem a Lestrange-ek kúriának csúfolt porfészkéről, nem jártam el a magamutogató bálokra. Apám nem igazán örült neki, de engem nem érdekelt, mindig kitaláltam valami mondvacsinált indokot, hogy ne kelljen mennem - dolgoznom kell, rám sózták a papírmunkát, takarítanom kell, vásárolnom kell, éhes vagyok, fáj a fejem, kakilnom kell, bármit. Csak ne kelljen mennem. És legtöbbször be is vált, mert kedves jó apám legfeljebb morgott egy sort, hogy mennyire nem fogja ezt a többi család jó szemmel nézni, a fejemhez vágta, hogy milyen elviselhetetlen egy kölyke vagyok és jobban kellene hasonlítanom a testvéreimre, aztán otthagyott. Én pedig megnyugodva és magammal megelégedve elnyúltam a kanapémon, élvezve a szabadságot. Ma nem így történt. Averyéknél volt a bál, amiről én már előre tudtam, kivételesen az előtt, hogy apám egyáltalán hallott volna róla valamit. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen Averyékről volt szó, akiknek a fiát nagyon ügyesen és előre meg nem tervezett módon elcsábítottam. Éppen ez volt az oka, hogy menni akartam. Ott akartam lenni Richie mellett, hogy ne kelljen egyedül szenvednie a sok pletykás vénasszony és a karót nyelt apáink mellett. Még véletlenül sem hagytam volna magára, ráadaásul így találkozni is tudtunk a hétvégén, ami amúgy nem történt volna most meg, elsősorban az én munkám miatt. Szerencsére ezzel az indokkal el tudtam szabadulni és meghagyhattam másnak a papírmunkát. Életemben először boldog voltam, amikor beléptem egy kúriába, az arisztokraták beszédének csendes zörejére. Most nem azért ült az arcomon vigyor, mert már legalább hétféle módot kitaláltam arra, hogyan hozzak szégyent apám fejére egy ostoba, nevetséges húzással. Mára mást terveztem és senki és semmi nem állhatott az utamba. Köszöntem mindenkinek, ezúttal rendesen és illedelmesen, nem akartam feleslegesen magamra terelni bárkinek is a figyelmét. Néhány emberrel még váltottam is pár szót, persze nem hazudtolva meg önmagamat, nehogy végül még az legyen a feltűnő. Közben sikeresen megtaláltam a tekintetemmel Richardot a sarokban, természetesen ott, hiszen hol máshol lett volna. Most még a szokásosnál is búval béleltebbnek tűnt, nem értettem, mi lehet az oka. Amikor végre sikerült leráznom magamról mindenkit, egyenesen hozzá mentem, de úgy, mintha csak az asztalnál akarnék puncsot vagy pezsgőt tölteni magamnak. - Mi van veled, hobbitom? Szenet hozott a Mikulás? -somolyogtam.
A hozzászólást Rodney Lestrange összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 21 Nov. - 16:13-kor.
Nem vitatkoztam túl gyakran az apámmal. Nem azért, mert olyan jól kijöttünk egymással vagy mert más módon rendeztük a konfliktusainkat. Egyszerűen csak szerette a szőnyeg alá söpörni a problémákat, nem beszélni róluk és hagyni őket leülepedni a többi közé. Ha nem jöttem haza napokig a szünetek alatt, úgy tett, mintha előre megbeszéltük volna. Mikor dohányzáson kapott a szobám ablakában, egyszerűen elhessegette a füstöt az orra elől és közölte, hogy menjek le vacsorázni, vendégeink vannak. Mikor másodikban rám szállt néhány mardekáros fiú, csak legyintett, hogy "ne legyél ilyen mimózalelkű, csak ugratnak" - én nem annak éreztem, mikor kigáncsoltak a lépcsőn és megmártották a wc-ben az összes tankönyvemet. Egyszóval nálunk mindig, minden a legnagyobb rendben volt, amíg azt a négy fal között tudtuk tartani. Ma viszont, a bál elején legszívesebben harakirit követtem volna el az egyik párszáz éves kobold díszkarddal, amiket apám vitrinekben tartott, persze jó feltűnő helyen. Tudtam, hogy ez most nem az az alkalom lesz, amit félrekotrunk, mint amikor valamit nagyon nincs kedvünk a helyére rakni és inkább berugdossuk az ágy alá. És ettől görcsbe állt a gyomrom, közben meg egyetlen gondolat járt a fejemben: Rody, Rody, Rody... A terem sarkában ácsorogtam, igyekezve még a szemkontaktust is elkerülni mindenkivel, mert most képtelen lettem volna a bájcsevegésre. Egy pohár vörösbort szorongattam a kezemben - Merlot, Portugieser vagy mit tudtam én melyik, egy kortyot sem ittam még belőle, csak pótcselekvésként töltöttem ki. Tudtam, hogy Rody már itt van, láttam az öltönyös alakját beszélgetni a Goyle házaspárral. Nem mertem őt bámulni, nehogy valaki észrevegye. Így csak akkor tudatosult bennem, hogy odajött hozzám, amikor megszólított és megláttam a vigyorát a poháron eltorzulva visszatükröződni. - Az apám meg fog ölni. Ha vége ennek a szarságnak, meg fog fojtani - dünnyögtem, éppen csak felpillantva rá. - Emlékszel arra a Burke lányra, gondolom... Na, ő elsírta otthon a kedves szüleinek, hogy többet látni sem akarom. A drága jó Mr. és Mrs. Burke pedig kicsapták a balhét apáméknak. Holnap reggelre élve meg fog nyúzni. Burke-ék lánya sohasem érdekelt. Nyilván, mert életemben egyetlen lány sem érdekelt, csak amíg meg nem ismertem Rodyt, addig úgy gondoltam, ez menthető. A Burke lány hatodikban addig erőszakoskodott, amíg én kínomban úgy nem tettem, mintha járnánk. Már mindenki előtt kellemetlen volt a vergődésem, hiszen más fiú a helyemben kapva kapott volna egy ilyen alkalmon. Csinos lány volt, tulajdonképpen kedves is, népszerű...csak hát...igen... Mikor találkozgatni kezdtem Rodyval, onnantól kezdve viszont nem bírtam tovább elviselni ezt a hazugságot, kényszeredetten úgy tenni, mintha akár csak kicsit is vonzódnék hozzá. Én meg kiadtam az útját egy gyengébb pillanatomban, mert Merlinre esküszöm úgy éreztem magam, mintha erőszakot tenne rajtam. Az talán erős túlzás, hogy kiadtam az útját, ugyanis lesöpörtem magamról, motyogtam valami olyasmit, hogy "bocs, de nekem ez nem megy", majd elfutottam, mint valami idióta. Csak akkor azt nem gondoltam át, hogy apám ezért ki fog belezni, mert ő már azóta fényűző esküvőt tervezgetett, mióta elmondtam neki, hogy mi most tulajdonképpen "járunk" Cecilyvel és "egész komoly a dolog". Utólag már láttam, hogy ez hülyeség volt és még inkább értelmetlen. Nem szabadultam így sem a hazugságoktól, hiszen nagyjából minden hétvégén titokban találkoztam Rodyval. Rodyval, akivel úgysem volt semmiféle közös jövőnk. Mégis mit gondoltam? Hogy majd levakarom magamról Cecilyt és bejelentem, hogy megtaláltam életem szerelmét, aki történetesen egy férfi? Mert nyilván ez nem történhetett meg. Igazából még azt sem tudtam, Rody ezt mennyire gondolja komolyan. Tudtam, hogy szeret velem lenni, de talán csak az önbizalomhiány miatt, mindenesetre azt gondoltam, hogy neki ez az egész egy nagy szórakozás. Meg akartam tőle kérdezni régóta, de sosem vitt rá a lélek. Nem szerettem volna tönkretenni azokat a pillanatokat, mikor végre boldog lehettem és nem kellett megjátszanom magam. - Most mégis mit csináljak? Nem mondhatom meg neki, hogy azért kukáztam a feleségjelöltjét, mert...mert azért. Így is a fejemhez vágta, hogy nem tudok férfiként viselkedni, képzelem, mit tenne, ha megtudná... Elkeseredetten néztem fel Rodyra. Minden kételyem ellenére csakis arra vágytam, hogy a karjaiba zárjon. Egyedül ott éreztem magam biztonságban mostanság...vagy talán egész életemben.
Nem tudtam, mi baja lehet Richardnak, amikor legutoljára beszéltem vele, még egészen lelkes volt, hogy eljövök a bálra és nem kell egyedül lennie. El sem tudtam képzelni, hogy mi baja lehet, habár az a tudat legalább megnyugtatott, hogy egész biztosan nem én voltam az oka ennek. Nem emlékeztem rá, hogy bármivel is magamra haragítottam volna, úgyhogy biztosan nem én okoztam ezt. Nagyon bántott volna, ha mégis ez a helyzet. A válaszára lefagyott a mosoly az arcomról. Sejthettem volna, hogy ilyen csúnya vége lesz, csak éppen nem akartam gondolni rá. Egyszerűbb volt azzal hitegetnem magamat, hogy majd úgyis megoldunk mindent, simán fog menni, nem lesz ebből semmi probléma, de még az olyan alapvető dolgokkal sem számoltam, hogy Richardnak éppen volt egy barátnője. Mégha nem is ment vele szinte semmire. A szüleinkről pedig nem is beszélve. Lehetett volna annyi eszem, hogy előre eltervezem ezt is, ennek ellenére még most is csak arra voltam képes, hogy elhessegessem a gondolatot a fejemből. - Rich... -sóhajtottam fel, letéve a nagyon gyorsan kiürített whiskyt a poharamból. Puncs vagy pezsgő, hát hogyne, azt igyanak az apámhoz hasonlóak. -Nem hiszem, hogy ez olyan megoldhatatlan probléma lenne. Megmondod nekik, hogy nem ment úgy, ahogy azt szeretted volna és nem akartad, hogy rossz legyen a csajnak. Vagy valami hasonló hülyeséget. Csak össze tudsz hordani valamit neki. -Igen, én is tudtam, hogy ez nem elég és hogy ennél rosszabbat nem is mondhattam volna neki. De nem tudtam, ő hogyan oldhatná meg azt a problémát, amit én így kezeltem volna. Vagy talán még ennyire sem foglalkoztam volna a szüleim lelki világával. Sajnos még nem ismertem eléggé hozzá Richard Averyt, hogy ilyen tanácsokkal lássam el, pedig szerettem volna, hogy így legyen. Újratöltöttem a poharamat, megint kiittam, megint újratöltöttem, aztán megfordultam, hátat fordítva ezzel az italoknak és egy kicsit Richardnak is. Nekidőltem az asztalnak, egyik kezemben a poharat szorongatva, a másikat a nadrágom zsebébe süllyesztve. Nem akartam, hogy még a végén olyan utakra induljon az én engedélyem nélkül, ahová jobb, ha nem megy. Mindennél jobban azt akartam, hogy megérinthessem Richardot, de ebben a helyzetben, egy emberekkel teli teremben nagyon nem lett volna célszerű, úgyhogy inkább visszafogtam magam. - Fogalmam sincs, mit kéne tenned, Richie. Hidd el, ha tudnám, mi a legjobb megoldás, rögtön elmondanám, de nem hinném, hogy itt egyáltalán létezik megoldás. Lehet, még szükség sincsen rá. Hagyd neki, hogy kiidegeskedje magát, aztán egy idő után úgyis megunja, amikor rájön, hogy úgysem megy vele semmire. Az én apám mindig így tett, ha velem volt probléma. Bár lehet, csak megszokta... -Egyre nagyobb hülyeségeket mondtam neki. Nem is tudom, mit gondoltam, ennek így nem volt semmi értelme. Csak még rosszabbá teszem ezt neki. Néhány percig elgondolkodva nézegettem az embereket, de még jobban az ajtókat, a lépcsőket és minden mást, ami ebből a teremből nyílt. Utána szóltam csak megint Richardhoz. - Merre van a szobád és hányféle útvonalon lehet oda eljutni? -Nem tudom, hogy jutott ez hirtelen eszembe. Nem jó ötlet, ha valaki rajtakap minket, annak csúnya vége lenne.
Bárcsak olyan egyszerű lett volna minden, mint amilyennek Rody felvázolta... De ez nem így működött, mert én nem tudtam hazudni és mert ez a probléma ennél sokkal komplikáltabb volt. Néha azt kívántam, bár ne lennék ilyen. Az igazat megvallva elég gyakran kívántam ilyesmit. Feleennyi gondom sem lett volna, ha normálisnak születek és nem Rodney Lestrange-ért epekedtem volna már ki tudja mióta, hanem mondjuk az évfolyam legnépszerűbb griffendéles lányáért. Komolyan próbálkoztam nem ilyen lenni, minden erőmmel azon voltam, hogy a migrénen kívül valami mást is érezzek a barátnőm mellett, de minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam. Néha tényleg nem értettem, hogy nem tűnt fel annak a szegény lánynak, ami ennyire nyilvánvaló volt. Ehelyett hatalmas hanggal mesélte a barátnőinek, hogy én mennyire rendes, aranyos, türelmes és még ki tudja mi vagyok. Talán jobban jártam volna, ha nem próbálok meg ennyire a kedvére tenni, ezzel kompenzálva azt, hogy legszívesebben két lépés távolságot tartottam volna magunk között. - Egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy én kinek akarok jót meg én hogyan éreztem magam. Csak össze akar adni valakivel, amint vége a hetedik évemnek. Néha megfordul a fejemben, hogy a lelke mélyén ő is sejti az igazságot és gyorsan cselekedni akar, mielőtt még kiderülne. - A szüleim sosem törődtek velem különösebben, nem vették észre, ha magam alatt voltam, ha igazán boldoggá tett valami, semmiről nem vettek tudomást. Vagy legalábbis nem törődtek ezekkel a dolgokkal, ami önmagában nem feltétlenül jelentette azt, hogy tényleg nem is jutottak el a tudatukig az életem apró részletei. Ha apám agyán valaha is átsuhant, hogy a fia talán nem preferálja túlzottan a nők társaságát, akkor azt a gondolatot azonnal mélyen eltemette magában. - Ha le is nyugszik, az is csak átmeneti állapot. Nem hazudhatok neki... mindenkinek örökké. Én sem bírnám ki és azzal sem lenne igazságos, akit hozzám erőltetnek. - Meg különben is csak Rodyval akartam lenni, de ezt nem mertem hangosan kimondani, mert rettentően szánalmasnak éreztem még saját magam előtt is. Talán ő nem röhögött volna ki, ha ezt megosztom vele, de attól még gyermeteg, irracionális elképzelés volt. Közöttünk nem lehetett semmi nyilvános, semmi hosszútávú, mert amint fény derülne rá, biztosan élve elásnának minket valamelyik vidéki kúria mögé, a társadalom nagy része pedig vidáman asszisztálna is hozzá. Idegesen belekortyoltam a borba, nem mintha kívántam volna. Úgy tűnt, Rodynak bevált stresszoldóként az alkohol, én viszont sosem voltam olyan szerencsés, hogy ennyivel lecsillapíthattam a háborgó gondolataimat. Most valószínűleg az sem bizonyult volna elégnek, ha alkoholmérgezésig döntöm magamba az italt. A kérdésére azonnal félrenyeltem a bort, vagy fél percig köhögtem megállás nélkül, mire végre felelni tudtam. - Egy emelettel feljebb. Van itt is egy lépcső, meg a terem másik végéből is fel lehet jutni - mutogattam a lépcsők irányába. - De oda nem kéne... Mármint... El sem tudtam képzelni nagyobb őrültséget, mint hogy mi ketten felvonuljunk a szobámba. Talán nem keresnének egyikünket sem, talán akkor sem találnának meg, ha történetesen hiányoznánk idelent valakinek. De mindezek csak talánok voltak. És mégis ellensúlyként ott állt néhány békés óra, ahol csak magunk lehettünk, nagyobb nyugalomban, mint eddig valaha - hiszen valljuk be őszintén, Roxmorts legkihaltabb utcái sem nevezhetők a legjobb búvóhelynek. Azt hiszem, Rody nem volt túl jó hatással a józan ítélőképességemre, mert utóbbi most sokkal többet nyomott a latban. Szó nélkül letettem a poharamat az asztalra, majd elindultam az egyik lépcső irányába, természetességre és észrevétlenségre törekedve. Közben olyan abszurd hülyeségek jártak a fejemben, mint hogy össze kellett volna pakolnom a szobámban és eltüntetni a gyerekkoromból ottrekedt plüssöket meg az üvegállatka gyűjteményemet, amiről szinte ordított, hogy még mindig hatalmas becsben tartottam minden darabját. Lehet, hogy éppen ezek a kicsinyes félelmek segítettek abban, hogy feljussak a szobámig és közben ne azon ájuljak el a félelemtől, hogy valaki észrevesz minket.
Én nem kívántam, hogy más legyen, sőt, egyenesen elrettentett a gondolata annak, hogy akár a kegkevésbé sem érdekelhetnék a férfiak. Nekem biztosan nem lett volna jó, mert akkor nem lett volna kivel eltöltenem olyan kellemes napokat Roxmortsban, szinte már bujdosva a többi ember elől. Még egyszer sem mondtam neki, hogy milyen hatással van rám, hogy mennyire más vele sétálni a faluban vagy beülni a Szárnyas Vadkanba, hogy órákon keresztül csak vajsört igyunk és beszélgessünk, mint akárki mással, akivel csak így összehozott az élet. Egy-két alkalommal már azt is megkérdőjeleztem, hogy valóban ugyanúgy szeretem a nőket is mint a férfiakat, vagy ez az új helyzet felnyitotta a szememet, hogy mégsem. Mindenesetre egyelőre nem akartam következtetéseket levonni, még nem igazán tudtam, hol állunk és milyen irányba mehet ez a történet. Nehéz helyzetben voltunk, ahonnan talán nem is vezetett ki út, úgyhogy nem akartam előre beleélni magamat valami álomszerűbe. Nem tudtam neki mit mondani erre. Én is ismertem az érzést, engem is nem egyszer próbált apám összeházasítani valami rém idegesítő kislánnyal, akit szívem szerint ledobtam volna a kúria tetejéről vagy odaadtam volna egy kentaurménesnek, hogy játsszanak vele valami kedves kis játékot. Valahogy mindig megoldottam, hogy végül ne kelljen összeházasodnom vele, legfőképpen a nyilvánosan botrányos viselkedésemmel, ami a karót nyelt arisztokratákon kívül minden bizonnyal senki másnak nem tűnt volna botrányosnak. De persze ez én voltam. Messze nem várhattam el Richie-től, hogy megtegye ugyanezt, neki ez nem ment volna olyan egyszerűen. Mára pedig éppen elég volt a minősíthetetlen tanácsaimból. Vetettem rá egy féloldalas pillantást, amikor úgy félrenyelte a bort, hogy elkezdett köhögni. Az arcom megrándult, ahogy próbáltam nem elvigyorodni rajta. Milyen kis ártatlan volt még... Sebaj, mellettem majd megedződik. - Dehogynem kéne. Ez a legjobb, amit most tehetünk. -Ezt pedig őszintén hittem. Így kettesben lehettünk, egy kevésbé veszélyes helyen mint Roxmorts utcái és ezektől az öltönyös szerencsétlenségektől is megszabadulhatunk. Mosolyogva néztem, ahogy elindult az egyik lépcső felé. Egyszerre voltam rendkívül türelmes és végtelenül türelmetlen. Alig vártam, hogy utána mehessek, hogy végre ne kelljen másodpercenként hallgatnom egy műnevetést valamelyik sarokból, megtoldva egy "nem is tudtam, hogy ilyen jó humorod van, Maximillian Augustus Anaximander Stroganoff Bélszín". Másrészt viszont tudtam, hogy természetesen kell viselkednünk és nem rohanhatok csak úgy fel utána. Úgyhogy szép, nyugodt tempóban kiittam a maradék whiskeyt, elgondolkodtam egy kicsit, hogy vajon kéne még egy pohárkával-e, aztán rájöttem, hogy nem berúgni vagyok itt és inkább elindultam a másik lépcső felé. Nem volt nehéz megtalálnom Richard szobáját, hiszen csak egyetlen nyitott ajtó volt végig a folyosón, rajtunk kívül pedig senki más nem járt most errefelé. Tudtam, mert végig figyeltem, hogy még véletlenül se fussak bele senkibe. - Látod? Nem is volt nehéz -szólaltam meg belépve a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót és a kulcsot is ráfordítottam a zárra. -Senki nem jött utánunk, még csak nem is érdekelte őket, hogy mi létezünk.
A szobám épp olyan volt, ahogy hagytam - egyszóval hihetetlenül rendetlen, hiába veszekedett velem az anyám, hogy kezdjek valamit ezzel a disznóóllal. Abba már rég beletörődött, hogy a házimanók ide be sem tehették a lábukat, mert gyűlöltem, ha valaki hozzányúlt a cuccaimhoz, azokat a szerencsétlen lényeket pedig őszintén sajnáltam. Éppen csak az volt a baj, hogy nem szorult belém elég rendszeretet ahhoz, hogy magamtól összeszedjem a szanaszét dobált könyveket, az összegyűlt bögréket és poharakat, a ruháimról nem is beszélve. Ezt nem is szégyelltem Rody előtt, már megszokhatta, hogy a leveleim is jóformán kisimított papírgalacsinként jutottak el hozzá, mert begyűrtem őket a táskámba. Ellenben az ágyam végében ülő hatalmas plüsskutyát minden igyekezetemmel próbáltam betömködni a szekrényembe, mielőtt Rody felérhetett volna. Nehéz lett volna kimagyarázni, hogy tulajdonképpen miért is van tizenhét évesen egy ekkora plüssállat a szobámban. Mindig is vágytam egy igazi kutyára, de aztán minden karácsonykor és születésnapomon apámék csak a szemüket forgatták, hogy ide aztán biztosan nem jön semmi büdös, koszos és hangos dög. Úgyhogy gondolom, végül megelégedtem ezzel kisgyerekként, aztán valahogy itt maradt. Épp úgy, mint az üvegállatkák meg a régen érdekesnek vélt kavicsok a polcomon. Mindig is nehezen váltam meg a teljesen értéktelen ereklyéktől. Amikor Rody belépett a szobámba, a sarokban ülő baglyom felébredt és azonnal huhogni kezdett. Mielőtt még meghallhatta volna valaki, gyorsan beraktam a kalitkájába némi eleséget és leterítettem egy pokróccal. Nem hiányzott, hogy éppen miatta bukjunk le. - Általában nem szokta érdekelni őket - ráztam meg a fejem lemondóan. Leültem az ágy szélére és idegesen tördeltem a kezem. Mindennél jobban örültem neki, hogy Rody eljött ma, de közben mégis hihetetlenül zavarban voltam. Roxmortsban sétálgatni sokkal könnyebbnek bizonyult, mesélni neki az iskoláról, arról, mit olvasok éppen és hallgatni a hasonló kis semmiségeket tőle. Most viszont nem panaszkodhattam róla, hogy esszét kell írnom a mimbulus mmimbletoniáról, amihez az égvilágon semmi kedvem. Igazából halvány fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem vagy mondanom, ezért nemes egyszerűséggel a szemközti falon terpeszkedő posztereket bámultam, amelyek elfedték a maradék üres felületet, ahol nem tömérdek könyvespolc volt. Akadt köztük egy nagy színházi plakát, Csehov Sirályát hirdette még néhány évvel ezelőtt, egy kviddicscsapat aláírt képe (nem is szerettem őket, csak a nagybátyám összekevert valamelyik másik rokonnal és így nekem adta, mintha érdekelt volna valaha is a sport), ilyesmik. - Rody... Szerinted mi tényleg olyan selejtesek vagyunk, mint gondolják? - Mire kimondtam, már rég megbántam. Jobb lett volna, ha elkezdek fecsegni valami hülyeségről, mint hogy ezt benyögjem neki. Már megszámolni sem tudtam, hányszor forgolódtam emiatt álmatlanul, de nem akartam Rodyt is a saját bajaimmal fárasztani. Különben is, mit lehet erre válaszolni? - Inkább ne válaszolj, összevissza beszélek mindenféle hülyeséget... Te nyilván nem vagy selejtes vagy bármi ilyesmi. Nem úgy értettem. Vagyis igazából sehogy sem értettem, tényleg... Hirtelen az is kellemes jelenetnek tűnt, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kizuhanok az ablakon. De sajnos ez nem történt meg és az időt sem tudtam visszapörgetni, hogy ez a néhány idétlen, suta mondat ne hagyja el a számat.
Rá sem hederítettem a bagolyra, tudtam, hogy Richard megoldja majd, ha zavaró lesz. Én személy szerint nem tartottam annak és kételkedtem benne, hogy bárkit is zavarni fog. A baglyok huhognak, néha teljesen indokolatlanul, legalábbis apámé mindig azt csinálta. Én is őt használtam, amíg még otthon éltem velük, mivel sajátot nem kaphattam. Mindannyian tudtuk, hogy képtelen lettem volna gondoskodni egy állatról, bár azóta ez megváltozott. Szerencsére a mostani baglyom nem panaszkodhat rám. Levettem a zakómat, mert borzasztóan zavart és melegem volt benne, meg amúgy sem szerettem így kiöltözni, ha nem volt szükséges, úgyhogy most sem állt szándékomban ebben megfőzni magam. Ledobtam az íróasztalnál álló szék támlájára, mert máshol nem igazán volt hely, főleg nem a széken és az asztalon. Igazából nem lepődtem meg, pontosan ezt vártam Richardtól, éppen ilyen rumlisnak gondoltam. Baj sem volt vele, hiszen én sem voltam sokkal rendezettebb - jó, ennél azért egy kicsit igen, de nem voltam egy tisztaságmániás angyalka. És amúgy is a kupleráj a legkevesebb. - Nem mintha baj lenne. Sokkal jobban szeretem, amikor magasról tesznek a létezésemre, mint amikor a nyakamon lógnak, hogy miért nem vagyok olyan tökéletes arisztokrata fiúcska, amilyennek ők terveztek. -Persze az sem igazán hatott meg. Nem tudott érdekelni a szüleim véleménye, ha nevetségesnek tartottak és szánalmasnak, vagy ha úgy gondolták, hogy szégyent hoztam a fejükre. Nem, a legkevésbé sem foglalkoztatott, hogy mit gondoltak és úgy véltem, Richie-nek is könnyebb lenne így. Körbejártam a szobát, kíváncsian megnézve mindent. Szerettem volna többet tudni róla, márpedig az ember szobája nagyon sok mindent elárul. Habár most nem éreztem magam sokkal okosabbnak. Talán már ismertük egymást annyira, hogy ez ne okozzon nekünk meglepetést és ő is ugyanígy nézne körül az én szobámban és a szekrényemben a sok színes pulcsi között. Nem tudom. Éppen az üvegállatkákat nézegettem, amikor Richard megszólalt, én pedig majdnem leejtettem egy üvegmalacot a kérdésére. Mégis hogy gondolhat ilyet? - Ha itt bárki is selejtes, akkor azok ők, nem te vagy én. Soha többet ne mondj ilyet, kérlek -válaszoltam neki anélkül, hogy hátrafordultam volna. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez is problémát fog jelenteni. Hogy meg fog rémülni, hiszen Merlinre, még én is féltem egy kicsit, mert ez már egy teljesen új helyzet volt, számomra is ismeretlen terepen. De nem hagyhattam, hogy ez bármit is befolyásoljon. -Te úgy vagy jó, ahogy. Ne gondold azt, hogy selejtes vagy, mert nagyon nem igaz. Ha tehetném, most azonnal átköltöztetnélek magamhoz és addig nem engednélek el, amíg el nem hiszed. Leültem Richie mellé és átöleltem a vállát, nyomva egy puszit a feje tetejére.
Csendben figyeltem, ahogy ledobta a zakóját. Tudtam, mennyire gyűlöl kiöltözni, ahogyan azt is, hogy rajtam mindig legalább egy réteggel több ruha volt, mint rajta. Én állandóan fáztam, ő meg állandóan értetlenkedett, mikor vacogtam a roxmortsi sétáink során, amíg ő jól érezte magát egy vékonyabb pulóverben is. Így legalább készségesen a hátamra terítette a kabátját, akárhányszor észrevette, milyen nehezen bírom a hideg időjárást. - Én egyiket sem szeretem igazán... - Kisebb koromban sokszor törtem a fejen azon, milyen lehet egy rendes családban élni. Annyi könyvet olvastam boldog családokról, aggódó szülőkről és összetartó testvérekről, hogy bőven akadt, amiről fantáziálhattam. A Roxfortba kerülve gyakran hallottam a többiek történeteit arról, hogy a szünet alatt mennyit kviddicseztek az apjukkal és hogy az anyjuk milyen finom tortát sütött nekik, nekem pedig minden alkalommal kicsit összeszorult a szívem. Sosem voltam irigy, de ilyenkor mégis csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ez miért nem adatott meg, mikor nekik igen. Mostanra már kezdtem beletörődni és inkább azzal foglalkoztam, hogy minél hamarabb elkerüljek ebből a mérgező közegből. Zavartan fészkelődtem, amíg az üvegállatokat nézegette. Biztos voltam benne, hogy magában most jót nevet rajtam, csak nem akar még kellemetlenebb helyzetbe hozni, ezért inkább elfojtja. Annyit hallottam az elmúlt években, hogy nőjek már fel, viselkedjek igazi férfiként, törődjek azzal, ami egy aranyvérű család örököséhez illik, hogy kezdtem elhinni, tényleg valami baj van velem. De ha a fejem tetejére álltam, akkor sem tudtam megváltozni. Ékes bizonyítéka volt ennek, hogy Rody most itt állt a szobám közepén és egy üvegmalacot nézegetett a gyűjteményemből. - Nem hiszem, hogy ennyivel sikerülne meggyőznöd - dünnyögtem kedvetlenül. A világért sem vallottam volna be, de nem bántam volna, ha valami véletlen folytán hozzá kell költöznöm. Sejtettem, hogy ez csak a saját rózsaszín kis felhőmben tűnt ennyire jó ötletnek és valószínűleg nem sült volna el túl jól, de képzelődni néha nem árt az embernek. - Te is tudod, mit gondolnak az emberek az olyanokról, mint mi. Nemcsak az apáink, hanem a nagy többség is. Én nem vagyok olyan bátor, mint te, soha nem is voltam... Sem bátor, sem magabiztos - szerettem volna mindkettő lenni, de annyi éven át ignoráltak és annyira magányosnak, kívülállónak éreztem magam, hogy egyszerűen nem ment. Úgy húzódtam Rody karjai közé, mintha mágnes vonzott volna oda. Ez többet ért bármilyen nyugtató szónál, nagyobb biztonságot nyújtott akárminél. A homlokomat a mellkasának támasztottam, nem akartam, hogy lássa azt az idétlen kifejezést az arcomon. Ilyenkor csak bárgyún mosolyogtam, másra nem voltam képes ennyire közel hozzá. Irigyeltem azokat, akik lazának és érdektelennek tudják tettetni magukat amellett, akit ennyire nagyon szeretnek.
Irreális volt, hogy ennyire fázott mindig, néha úgy éreztem magam mellette, mintha nekem lennének hőháztartási problémáim, amikor ősz vége felé nem kabátban, hanem pulcsiban bóklásztam vele Roxmortsban. Ő pedig két kabátban volt. Természetesen mindig elvicceltem valami olyan szellemes megjegyzéssel, hogy engem fűt a szerelem, ő pedig titkon biztosan dementor, de akkor is nagyon különösnek találtam. Idővel majd mindketten megszokjuk ezt is. - Tudom... Egy szülőnek nem ilyennek kellene lennie. De ezen mi már úgysem változtathatunk, legfeljebb kihozzuk belőle a legtöbbet, amit tudunk. -Soha nem lehetett olyan családunk mint másoknak. Igen, én is hallottam ilyeneket még roxfortos koromban, ami főleg elsős-másodikos koromban zavart. A különbség csak annyi volt, hogy én nem szomorúságot éreztem, hanem elkeseredett haragot, amiért ilyen szülőkkel vert a sors. Aztán hamar rájöttem, hogy nem lesz belőlük egy csapásra olyan csodálatos anya és apa, amilyenek a barátaimnak voltak, innentől kezdve pedig végképp nem érdekelt más a gyötrésükön kívül. Alig vártam már akkor, hogy megszabaduljak tőlük. Nevetni? Ugyan! Azt gondolja, hogy én nem csináltam ilyesmiket? Nos... tényleg nem. Nekem nem is szabad, amilyen ügyetlen vagyok. Az üvegállatokat összetörném, a növényeket elfelejteném megöntözni és megölném még a legstrapabíróbb kaktuszt is, az állatokat havonta egyszer jutna eszembe megetetni, minden mást pedig elhagynék vagy tönkretennék. Amikor először elkezdtem hétévesen híres sportolók apró-cseprő ereklyéit gyűjtögetni, nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való, mert azokból sem maradt meg sok, azok sem épen. - Nem is kell annak lenned. Leszek én helyetted bátor. Te csak gondolkodj helyettem, mert kettőnk közül az neked megy jobban. -Ez nem volt kérdéses. Én képes voltam fejjel nekirontani a falnak, mert nem gondolkodtam rajta sokat, csak cselekedtem. Sosem lett jó vége. Richard meg pont, hogy mindent túlgondolt, így neki minden lehetséges kimenetel többször lejátszódott a fejében. -Ha nem kéne neked túlélned még ezt az évet a Roxfortban, engem egyáltalán nem érdekelne, hogy mit gondolnak mások. Én azt szeretek, akit akarok, nem is értem, hogy ebben mi lehet annyira borzalmasan rossz. Mindegy is, jobb, ha ezen nem agyalunk most. Csak még rosszabb lenne a kedved. Ígyis olyan savanyú képet vágsz mint egy citrom. Richie fejére támasztottam az állam, még mindig meglepett, milyen kócos az a kis göndör, hobbit feje. Ismét eszembe jutott az első gondolatom, amikor ilyen közel került hozzám, hogy mennyi lány irigykedne egy ilyen hajra. Néha rettentő furcsának érzem magam. Hirtelen felindulásból eltoltam magamtól Richie-t, éppen csak annyira, hogy meg tudjam csókolni. Nem tudom, miért, egyszerűen csak meg akartam tenni. Nem éreztem úgy, hogy ehhez kéne ok is.
Nem tudtam mit mondhatnék erre. Én nem akartam elfogadni ezt az állapotot, habár tudat alatt már rég beletörődtem. Valahogy mégis könnyebbnek bizonyult kapaszkodni abba a gyermeteg illúzióba, hogy a szüleim szeretnek és elfogadnak. Nyilván egyik sem volt igaz. Apám a legkisebb hibát sem tűrte meg és én folyton felidegesítettem. Anyámat meg irritálta mindenkinek a létezése, a gyerekei miatt sem jött ki a szobájából, ahol egész nap migrén vagy megfázás látszata miatt poshadt, gyakorlatilag meg benyakalt egyedül legalább egy üveg bort a nagy önsajnálatban. Egyiküktől sem kellett volna várnom, hogy megváltozzanak. Pedig néha hatalmas szükségem lett volna a szeretetükre és a figyelmükre. Egyedül Rodytól kaptam ezt meg eddig, őszintén és önzetlenül. A válaszára halványan elmosolyodtam, akármilyen rossz kedvem is volt. Igen, Rody nem gondolkodott túl sokat, ő inkább cselekedett még akkor is, ha jobb lett volna nyugton megülni a seggén. Én mindent túlgondoltam, annyit agyaltam a dolgokon, hogy a végére már jobban stresszeltem az egészségesnél. Ketten pont kiegyenlítettük egymást - én biztonságban éreztem magam Rody mellett, helyette meg volt, aki gondolkodjon. - Gondolkodnék én helyetted, csak nem hagyod. Úgyis megcsinálsz minden hülyeséget, ami eszedbe jut. - Általában minden "Rody, ezt talán nem kéne..." kezdetű mondatot valami sérülés vagy kínos szituáció követett. Jobb esetben csak véletlenül beverte valahova a fejét, rosszabb napokon mindkettőnket belerántott a tóba teljesen véletlenül. Már ha tényleg véletlen volt. - Ne haragudj, nem akartam elrontani a te kedvedet is. - Tudtam volna még mit rá zúdítani, de nem szerettem volna a félelmeimmel terhelni. Úgysem oldódott volna meg a probléma attól, ha mindent elmondok neki. Hiába öntöm ki neki a lelkem arról, hogy mennyire félek a családom reakciójától, mikor rájönnek (mert nem tudtam hazudni, rá fognak jönni), hogy az állítólagos barátaim mind eltaszítanak maguktól, hogy nem akarok bujkálni meg szégyenkezni és hogy még én magam sem értettem ezt az egészet és nem tudtam, mit akarok Rodytól. Leginkább semmit nem kellett volna, mert ez az egész csak fájdalmat fog okozni mindkettőnknek. Szerettem, amikor így a hajamba szuszogott, ha valamit azonosítanom kellett volna a nyugalom érzetével, ez lett volna az. Már többször kifejtette, mennyire vicces a hajam, mikor minden igyekezete ellenére sem sikerült kiegyenesítenie a göndör tincseimet. Valamiért jó játéknak tartotta. Rody öleléseinél egy jobb dolog létezett, azok pedig az ilyen csókjai voltak. Hetek óta, megszámlálhatatlan alkalommal tapasztalhattam őket, mégis nehezen hittem el, hogy ez komolyan velem történik. Pedig nehezen lehetett volna valóságosabb, tisztán éreztem a whisky ízét az ajkain. Ezelőtt gyűlöltem a whiskyt, de így nem zavart, hirtelen nem is értettem, mit utáltam ezen eddig. Szerettem volna felhőtlenül boldog lenni és tényleg kikapcsolni az agyamat, de nem ment. Még most is lázasan kattogott azon, hogy valaki benyithat, hogy ennek talán nagyon hamar vége lesz és soha többet nem találok senkit, aki Rodyhoz fogható lenne. Mégis inkább hallgattam, mint a sír és nem osztottam meg vele az aggodalmaimat. Különben sem várhattam el tőle semmiféle ígéretet, önzőség lett volna tőlem. És valójában nem is tudtam, mit szeretnék tőle hallani.
Nem szerették a szülei, ahogy engem sem szerettek az én szüleim. Már nem láttam benne semmi meglepőt, egyszerűen elfogadtam, hogy ez így van. Amilyen bosszús voltam roxfortos kölyökként, amikor a barátaim mind arról meséltek, milyen jót kviddicseztek az apjukkal a szünetben, legalább annyira közönyös voltam most már. Feleslegesnek láttam azon rágódni, hogy ez miért van így, miért nem szeretnek, miért nem vagyok elég jó, hiszen nem is akartam az lenni, olyan feltételekkel pedig főleg nem, amiket ők raktak elém. Azon pedig még inkább ostobaság volt agyalni, hogy ők miért nem jó szülők, hiszen erre megvolt a válasz: aranyvérű arisztokraták voltak. Selejtes, akár az összes többi. Nekem szükségem volt az ő eszére, neki meg szüksége volt arra, hogy én megnyugtassam és ne hagyjam gyomorfekélyt kapni a stressztől. Ez így volt helyes, én így szerettem és ha jobban belegondoltam, ezt bármikor és bármeddig el tudtam volna viselni. De erről egyelőre még ne beszéljünk. Olyan friss még minden, annyira új és érthetetlen számomra is, hogy nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Még akkor is, ha ez az első alkalom, hogy ez megtörtént velem és ezt éreztem valaki mellett. - Ez is igaz, de melletted legalább úgy teszek meg minden hülyeséget, hogy tudom, milyen rossz vége lesz. -Nem mintha ez jobbá tett volna bármit is, de attól most tekintsünk el. Annyiszor sérültem már meg a saját tök fejemnek köszönhetően, hogy több vért vesztettem egy hónapban mint egy átlagos, menstruáló nő. Ez pedig elég szomorú. De a tóban úszni legalább jó volt, amikor "véletlenül" beleborultunk. - Te is tudod, hogy az én kedvemet nem lehet elrontani -mosolyogtam rá. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy mindent el kéne mondania nekem, de tényleg mindent. Akkor legalább meg tudtuk volna beszélni, én is elmondhattam volna a véleményemet és talán a saját bizonytalanságomat is a tudtára adhattam volna. De nem tettük meg, mert mindketten fafejűek voltunk és inkább magunkban örlődtünk ezeken a dolgokon. Pedig mennyivel jobb lett volna megbeszélni... Persze, hogy jó játék volt. Puha volt a haja, szórakoztató és mindig olyan borzas mint egy kóbor kutyának. Én meg kellően gyerekes voltam ahhoz, hogy ezzel órákra akár le tudjam foglalni magam. Richard sosem bánta, vagy legalábbis nem szólt érte eddig egyszer sem. Éreztem a csókján, hogy nincsen teljesen velem lélekben, hogy még mindig ideges és a gondolatai valahol nagyon máshol jártak. Nem húzódtam el tőle, sőt, éppen ellenkezőleg, tovább csókoltam, mintha mi sem lenne természetesebb. Abban reménykedtem, hogy talán egy idő után megunja az agyalást és inkább átadja magát az érzéseknek, de ez nem történt meg. Ekkor húztam csak el tőle a fejem. - Olyan merev vagy, mint egy fadarab. És egyáltalán nem a szó kellemes értelmében. -A tekintetét fürkésztem egy ideig, aztán felálltam mellőle az ágyról. -Ideje visszamennünk, nehogy valakinek véletlenül feltűnjön a hiányunk. Inni is fogsz, hátha akkor lazább leszel. -Visszahajoltam hozzá még egy csókra, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, aztán rávettem magam, hogy elinduljak visszafelé az üres folyosón. Neki pedig hamar jönnie kell utánam, vagy nem leszek túl türelmes.
Hiába volt idősebb nálam három évvel, attól még legtöbbször olyan meggondolatlanul viselkedett, mint egy ötéves, akinek huszadszor is el kell mondani, hogy ne ugorjon le a hintáról és ne trappoljon bele a pocsolyába. Amikor belevetette magát egy tóba vagy felmászott egy rozoga létrán a Szellemszálláson, ami nyilván leszakadt a súlya alatt, mindig nehezen hittem el, hogy ő már tényleg egy húszéves, elméletileg felnőtt férfi. Nem mintha a gyerekes viselkedése visszatartotta volna attól, hogy minden adandó alkalommal az orrom alá dörgölje azt a három év fölényét. - Ez engem cseppet sem vigasztal. Amennyi eszed van, majd egyszer azt olvasom a Prófétában, hogy megevett egy sárkány vagy feldaraboltak a Zsebpiszok közben... Kényszeredetten visszamosolyogtam rá, de nem tudott meggyőzni. Igenis elrontaná a kedvét, ha rázúdítanám minden kételyemet és ezt nyilvánvalóan ő is tudta. Nem akartam terhelni olyan problémákkal, amelyekre nem találhatunk semmilyen megoldást és amelyek talán nem is számítanak. Miért aggódom amiatt, hogy mi lesz kettőnkkel, mikor egyértelműen nincs közös jövőnk? Legfeljebb a Roxfort végéig élvezhettem ezt a valamit, ami kettőnk között kialakult, egy perccel sem tovább. Utána úgyis belekényszerítenek egy előnyös házasságba és egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy akkor mihez kezdek majd. Rody megjegyzésére pillanatok alatt rákvörös színt öltött lényegében az egész fejem. Imádott zavarba hozni és nem is volt nehéz dolga, ha csak egy ilyen apróságot benyögött, én máris kényelmetlenül éreztem magam, ő pedig mindig csak nevetett. Persze könnyen röhögött rajtam, amikor ő egész életében lazán vett mindent, én meg arra is rágörcsöltem, amire az égvilágon senki más sem tudott volna. Szerettem volna én is olyan lenni, mint ő, könnyedén beszélni ezekről a dolgokról, de szinte már fizikai gátját éreztem annak, hogy kimondjam a fejemben kavargó cseppet sem ártatlan gondolatokat. Rody... hát ő semmit sem félt kimondani. - Ezt... ezt inkább most ignorálom, jó? - válaszoltam végül. - Inni? Jó, annak nincs akadálya... Még vártam pár percet, mielőtt követtem a földszintre. Szívesebben maradtam volna a szobámban, vele kettesben, elrejtőzve az egész világ elől. Annyi mindent szerettem volna mondani neki. Semmi igazán fontosat, csak elmesélni neki azokat a dolgokat, amiket senki más sem hallgatott meg, mert egyszerűen nem érdekelte őket az életem. De tudtam, hogy Rody szívesen elolvasná a cikket, amit az iskolaújságba írtam, nem untatná, ha a vizsgáimról panaszkodnék neki és hozzám hasonló lelkesedéssel beszélgetne velem olyan jelentéktelen ostobaságokról, mint a kutyák iránti rajongásom vagy a legújabb könyv, amit elolvastam. Mert Rodyt érdekeltem és mellette nem éreztem úgy, hogy valami baj van velem. Ő volt az első ilyen ember, de már ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy egy minimális önbizalmat oltson belém ilyen rövid idő alatt. A terembe visszaérve először sehol sem találtam Rodyt, de néhány perc múlva megértettem, miért nem. Azt hittem, egyedül fog majd várakozni valahol, ehelyett viszont a szüleink társaságában ácsorgott, az arcáról sütött a megvetés és az elfojtott düh. Nem akartam odamenni hozzájuk, de még azelőtt észrevettek, hogy behúzódhattam volna egy csendes sarokba, valami giccses szobanövény takarásába. Apám odaintett magukhoz, én pedig nem éppen enyhe gyomorgörccsel eleget is tettem a kérésének... ahogy mindig. - Mr. Lestrange az imént egy zseniális történetet osztott meg velünk, muszáj neked is meghallgatnod. - A két családfő a könnyeit törölgette a nevetéstől, de valami azt súgta, hogy én nem fogom ilyen viccesnek találni a sztorit.
Igen, idősebb voltam három évvel, és igen, ezt nagyon szerettem gyakran és nyomatékosan megemlíteni Richardnak, de kétség sem fért hozzá, hogy ő már most sokkal érettebb volt nálam. Persze én is tisztában voltam a tetteim következményeivel, legtöbbször biztosan, egyszerűen csak nem görcsöltem rajtuk és nem foglalkoztam vele annyit mint ő, pedig az lett volna a normális. Felnőtt, dolgozó emberként, főleg aurorként sokkal inkább kellett volna figyelnem arra, hogy mit teszek és mit nem kéne megtennem. De nem baj, erre van nekem a mindentudó Richardom, hogy megakadályozza, hogy kirúgassam vagy megöljem magam. - Egyik sem lenne túl meglepő, az az igazság. -Kár is lenne tagadni. -Tudok azért vigyázni magamra, csak nem eléggé. Majd igyekszem, hogy ne kapj gyomorfekélyt az idegeskedéstől. Bár azt hiszem, azzal már elkéstem. Én nem akartam arra gondolni, hogy nem lehet közös jövőnk. Egyelőre még nem is volt értelme, csak éltem a mának és a kapcsolatunkat próbáltam stabilabbá tenni. Majd ha eljutunk egy olyan szintre, akkor lesz értelmes a jövőn agyalni, addig pedig jobb, ha csak élvezzük a helyzetet. Nem mondom, hogy ez olyan könnyen ment vagy hogy nem aggódtam néha én is azon, mi lesz velünk néhány hónap múlva, de ettől most tekintsünk el. Jelenleg jó volt, más nem számít. Olyan hatalmas vigyor csúszott az arcomra a rákvörös fejét meglátva, amilyet csak ő láthatott rajtam ilyen gyakran. Egyszerűen odáig voltam érte, hogy mindig milyen elképesztő módon zavarba jött a legapróbb dolgoktól is. Pedig ez még egy egész gyenge megjegyzés volt és nem is volt hátsó szándékom vele. Azért nem feszegettem tovább a húrt, nem akartam, hogy zavarában bebújjon az ágya alá és soha többet ne is lássam, mert nem tudja feldolgozni, amit mondtam neki. - Akkor egy üveg whiskeyvel várlak majd lent, Richiepoo. Meg is tettem. Ahogy leértem, felkaptam egy teljes üvegnyi Bruichladdic whiskeyt, ami a csillagászati ára ellenére meg sem közelítette az egyszerű Jim Beamet vagy Johnnie Walkert, de nem baj, a célra megfelel. Azonban mielőtt egy nyugodtabb helyre vonulhattam volna, meghallottam apám hangját, amint magához hív, a hátam borsódzott, ahogy Rodneynak szólított, elképesztően gyűlöltem. De nem ellenkeztem, jobb ma a békesség. Úgyhogy felsóhajtottam és odamentem hozzá, nevetséges módon éppen Mr. Averyvel nevettek valamin, ami minden bizonnyal nagyon vicces volt. Nekem a legkevésbé sem tetszett, amikor előadták. És ekkor jelent meg Richard is, én pedig hiába reménykedtem benne, hogy nem fogják őt is iderángatni, mégis megtörtént. Tudtam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége és meg kell védenem őt valahogyan, de nem tűnt olyan egyszerűnek. Apám ismét előadta az ízléstelen viccét a két férfiről, akik a legkevésbé sem a lányokat szerették, egymást viszont nagyon is, főleg bizonyos helyzetben. Alig mertem Richard arcára nézni, viszont amikor megtettem, már sajnáltam, hogy nem tettem korábban. Nem hiszem, hogy valaha is voltam ilyen ideges. Senki sem teheti ezt vele. - Látod, Richard -szólaltam meg olyan hangosan, hogy a közelünkben mindenki tisztán hallhatta, mit mondtam -, ha negyven felett nem tudod felállítani a farkad, elkezded irigyelni a buzikat, akiknek még mindig jobban megy mint neked. Ahogy elnézem, az én kedves édesapám is eljutott már erre a szintre, biztosan nem hatnak neki az afrodiziákumok sem. Milyen szomorú... pedig anyám biztosan értékelné, ha másra is használható lenne, mint hogy folyamatosan a panaszait hallgassa. Vagy az ehhez hasonló primitív és rettentően ostoba megnyilvánulásait. De biztosan ennek is a kókadt pöcse lehet az oka. -Folytattam még volna. Ó, de mennyire, hogy folytattam volna De nem akartam túlzásba vinni, egyelőre nem. Apámba így is belefojtottam a szót és nem tudott mást mondani, csak sápadtan tátogni mint egy ostoba tehén. De az is volt. És kurvára megérdemelte, amit kapott.
Már rég elkésett ezzel, három évesen többet idegeskedtem egy nyomás alatt lévő felnőtt embernél és ez azóta sem változott semmit. Kételkedtem benne, hogy valaha is sikerül majd levetkőznöm ezt a folytonos aggodalmaskodást, még egy olyan laza ember mellett sem tudtam kevésbé görcsösen viselkedni, mint Rody. Pedig én tényleg igyekeztem, de legfeljebb arra futotta, hogy nem osztottam meg vele az aggályaimat. Nem ellenkeztem a whisky kapcsán sem, pedig nem tudtam meginni. Most ez sem számított igazán, csak Rodyval szerettem volna lenni és azért a dohos whiskyíz igazán nem nagy áldozat. Érte semmi nem volt az, csak ezt egyelőre nem szándékoztam megosztani vele, nem akartam, hogy azt higgye, rá fogok akaszkodni. Megértettem, hogy neki is épp annyira rizikós ez az egész, mint nekem. És neki lett volna más választása... Néha nem is értettem, miért választja a kockázatot, mikor helyette egyszerűen csak kiverhetne engem a fejéből és kereshetne egy lányt magának. Könnyen talált volna bárkit, tudtam. És egyrészt hízelgett a tény, hogy mégis mellettem volt, másrészt viszont teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt. Néha eltűnődtem azon, apám tudja-e - minden jel arra utalt, hogy igen. Éppen csak nem akartam elfogadni, hogy szándékosan bánt, a valóság teljes tudatában zúdítja minden adandó alkalommal a nyakamba a szerinte oly mókás "buzivicceket" és a nézeteit arról, hogy minden ilyen "aberrált férget" Azkabanba kéne zárni. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy nem tudhatja, hiszen akkor már rég kirakott volna itthonról. A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy tökéletesen hidegen hagyja az egész, amíg nem vállalom fel nyíltan és amíg engedelmesen bólogatva feleségül veszek egy gazdag aranyvérű lányt. A mostani alkalom viszont a szokásosnál is jobban fájt, mert ezúttal nem négyszemközt vagy szűk családi körben alázott, hanem Rody és az apja előtt. Mégis ugyanúgy, leszegett fejjel hallgattam a történetet a két férfiről, akiket Mr. Lestrange kirúgott a minisztériumból és elintézte, hogy sehol máshol se kaphassanak munkát. Kitartóan fixíroztam a cipőm orrát és magamban imádkoztam, hogy ne kelljen hozzászólnom a beszélgetéshez. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék rá. De Rody megelőzött minden "ugye milyen vicces?" és ehhez hasonló kérdést. Azonnal ráemeltem a tekintetem és szinte tátott szájjal hallgattam, ahogy kiosztotta az apját és egyben az enyémet is. Mindig megdöbbentett a bátorsága, de most sokkal inkább az, hogy kiállt értem, megvédett attól, akitől leginkább féltem a világon. Tulajdonképpen én sem értettem az okát, hiszen fizikailag csak ritkán bántott apám, ahhoz túl jó gyerek voltam. Verbálisan állandóan megalázott, de az elég ahhoz, hogy féljünk valakitől? Valószínűleg igen. Most azonban Rody néhány mondattal porba alázta az apáink tekintélyét és egyikük sem bírt megszólalni, csak aranyhalak módjára tátogtak és sápítoztak. Nem tudtam megállni, az arcomra lassan egy vigyor kúszott és nevetni kezdtem Rody szavain. Még az sem érdekelt, ahogy megéreztem apám szorítását a vállamon és tudtam, hogy nem fogom zsebre rakni, amit ezért kapok majd. - Sajnos én erről semmit sem tudok, mert Merlinnek hála egyetlen buzit sem ismerek. Talán az édesanyáink véleményét kéne kikérnünk a témában. - Apám alig hallhatóan sziszegte a fülembe, hogy takarodjak a szobámba. Mélységes elégtételt éreztem, talán még soha nem tapasztaltam ilyesmit. Nem értettem hogy történhetett ez meg, de abban biztos voltam, hogy Rodynak köszönhettem. Senki nem állt még ki értem, ismét valami, amiben úttörőnek számított.
Úgysem fogom hagyni neki, hogy sokat idegeskedjen mellettem. Eddig úgy vettem észre, hogy egész könnyen meg tudom nyugtatni akkor is, ha nagyon ki van borulva, úgyhogy ezek után is ezt fogom tenni. Ha kell, órákat ülök mellette, az nekem nem okoz gondot, csak nyugodjon meg és lazuljon el. Nem is értettem, hogy lehet valaki szinte a semmitől ilyen feszült és ideges. Biztos voltam benne, hogy ő el sem jut a tüdőrákig a sok cigitől, hanem már azelőtt meghal valami idegrendszeri dologban vagy szimplán szívinfarktust kap, amikor megtudja, hogy elhagytam egy knútot. Nekem sosem okozott valamilyen kockázatot vállalni, de azt hiszem, ezt ő is megmondhatta több alkalommal. Biztosan emlékezett rá, amikor hatodikos koromban hajlandó voltam majdnem megölni magam a kviddicsmeccsen, csak azért, hogy még egy gólt belőjek a Mardekárnak, pedig alapból megnyertük volna a meccset, hála Eliotnak. De persze ez egy teljesen más eset volt, ami akár az egész életemet tönkretehetné, habár én nem éreztem úgy, hogy ettől tartanom kéne. Ha azzal vágom gallyra az életemet, hogy szeretek valakit, akkor boldogan vállalom. Engem aztán nem érdekelt, nem kell ahhoz arisztokratának lenni, hogy boldog lehessen az ember, sőt, a kettő szerintem szinte mindig kizárja egymást. Ha a London Bridge alatt kell élnem Richarddal, felőlem aztán élhetünk ott is. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Láttam Richardon, mennyire megviseli, amit hall és én sem voltam a legboldogabb tőle, hiszen ezzel engem is sértegettek. Csak én jobban tűrtem az ilyet, már megszoktam apám ízléstelen és primitív humorát. Úgyhogy ha csak én hallottam volna, egyáltalán nem foglalkoztam volna azzal, hogy ilyen dolgokkal viccelődnek, engem nem érdekelt. Viszont az, hogy ezzel Richie-t is sértegették, túlment minden határon és nem tudtam csendben tűrni, hogy ezt meg merik tenni. Szívem szerint a világból is kiátkoztam volna őket, de természetesen nem tettem semmi ilyesmit. Ez sokkal megalázóbb volt nekik, nekem pedig nagyobb volt az elégtétel. - Igazad van, ők biztosan több információval szolgálhatnak -bólogattam nagyokat. -Majd mindenképpen megkérdezem őket, de először hazamegyek és lezuhanyzom, mielőtt még én is megfertőzödöm valamivel. Hiszen ennek már a gondolata is fertőző, ha az ostoba arisztokraták azt mondják. Richie-re néztem, egészen hosszan. Reméltem, hogy egy kicsit megtanult már olvasni a gondolataimban és hajlandó lesz majd utánam jönni. Nem akartam itt hagyni éjszakára, a szüleink, főleg az ő apja mellett. Nem. Magam mellett akartam tudni, ahol biztonságban lehet. Mert nagyon nem tetszett nekem, ahogy az apja nézett rá.
Olykor próbáltam kifogásokat keresni, miért ilyen az apám, mert bármi könnyebbnek tűnt, mint elfogadni, hogy nem szeret engem. Azt hiszem, én szerettem őt, vagy legalábbis nagyon próbálkoztam. Felmentettem minden bűne alól, máshol és másban kerestem a hibát, akárhányszor csak fájdalmat okozott nekem. De voltak pillanatok, mikor bárhogy is igyekeztem, egyszerűen nem bírtam valami naiv magyarázatot találni arra, miért bánt engem. Pedig bármi jobb lett volna ennél az indokolatlan gyötrésnél, amit most Mr. Lestrange-el párban űztek. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha Rody nem lép közbe, nélküle porig aláztak volna az apáink. Utólag persze nem sokra mentem Rody közbelépésével. Lestrange-ék hazamentek, ahogyan a többi vendég is, én pedig otthon maradtam a családommal. Anyám lefeküdt aludni, amint az utolsó ember kitette a lábát a kúriából, fáradtságra hivatkozott. Az öcsémet már rég ágyba zavarták, a húgom pedig a napjai nagy részét végigaludta, mint minden normális baba - egyszóval csak mi ketten maradtunk apámmal. Menekülni akartam a rám váró szituációból, nyilván sikertelenül. Ahogy megcéloztam a szobámat, ő utánam szólt, hogy el akar velem beszélgetni. Jött a szokásos fejmosás arról, hogyan illik viselkedni és milyen társaságot kéne elkerülnöm - itt nyilván Rodyról tartott hosszas, elég negatív monológot - , majd nyomatékosan felszólított rá, hogy többet ne merjek ilyen szégyenteljes magatartást tanúsítani éppen Mr. Lestrange előtt. Mondanom sem kell, alaposan összevesztünk. Ő a saját igazát szajkózta, én is a magamét, meg sem hallgattuk egymást, csak tőlünk zengett az egész ház. Még anyám is kimerészkedett a szobájából megnézni, mit művelünk, pedig nagyon ritkán tett ilyet. Azt hiszem, akkor szakadt el a cérna apámnál, amikor a szemrebbenés nélkül megkérdeztem tőle, mit tenne, ha én is a fiúkat szeretném. Lekevert egy pofont és ijesztő higgadtsággal tette hozzá, hogy természetesen az nem lehetséges. Égett az arcom a tenyere nyomán, de az az igazság, hogy nem az fájt igazán. Minden választ könnyebben elfogadtam volna, mint azt, hogy egyszerűen nem kíváncsi a valóságra. Ennél bármi, az égvilágon bármi jobbnak tűnt. És mégsem mondtam neki semmit, pedig az arcába kellett volna ordítanom az igazságot, ehelyett viszont csak jófiúként megkérdeztem, hogy átmehetek-e Ianékhez. Nem hívott, nem is hozzá akartam menni, de ez senkit sem érdekelt. Összepakoltam néhány ruhát és könyvet, meg a nyűgösen huhogó baglyomat, majd elmentem otthonról. Anyám még utánam szólt, hogy vegyek fel sálat, mert havazást ígérnek és legyek illedelmes Mr. és Mrs. Sullivannel, mielőtt bevágtam volna magam után a kúria bejárati ajtaját. Rodyhoz hoppanáltam. Nem jártam még nála, de tudtam hol lakik, mesélt róla és azon a tengernyi levélen is ott szerepelt a címe, amiket az elmúlt hetekben váltottunk. Egy kicsike ház volt, még kisebb kerttel, olyasfajta, amin az embernek meg sem akad a tekintete, ha elhalad mellette. Nekem viszont most olyannak tűnt, mint egy hatalmas erőd, mint valami utolsó menedék. Azt hiszem, az is volt. Határozatlanul kopogtam be. Semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy odabent lehessek, Rodyval.
Ritkán voltam ennyire ideges mint ezen az estén. Akármilyen hirtelen természetem volt, az elsősorban nem a bosszankodásra, vitákra és hasonlóan kellemetlen érzésekre volt jó, csakis jókra, mint a "menjünk el egy kviddicsmeccsre" vagy "akkor én most beleugrom a tóba". Ritkán lehetett kihozni a sodromból és a legtöbb sértés mind lepattant rólam, nem foglalkoztam velük. Azonban apámnak valahogy mindig sikerült felbosszantania, azzal pedig, hogy a kretén Averyvel karöltve sértegetik Richardot és alázzák meg mindenki előtt, mindennél jobban kihoztak a sodromból. Sosem álltam meg, hogy visszavágjak nekik, ezúttal viszont még csak meg sem fordult a fejemben, hogy nem kéne megtennem. Nem hagyhatom, hogy ezt tegyék. De sajnos ezzel nem tudtam teljesen levezetni a dühömet. Mert nem lett volna szabad így végződnie, nem lett volna szabad otthagynom Richardot, hogy ki legyen téve az apja haragjának. De nem tehettem semmit. Majdnem rossz helyen kötöttem ki az idegeskedéstől, nem pedig a házam előtt, amikor odahoppanáltam az Avery kúria elől. Pár percig fel-alá sétálgattam a zárt ajtótól biztos távolságra, közben pedig legalább három szál cigarettát szívtam el, próbálva legalább annyira lenyugtatni magam, hogy ne törjek össze bent valamit. Nem akartam tönkretenni a dolgaimat, azzal nem mentem volna semmire sem, csak utólag nagyon megbántam volna. Végül rávettem magam, hogy bemenjek, és amikor az utca minden zaja elhalkult mögöttem az ajtó csukódásával, döbbentem rá, mennyire egyedül érzem magam, főleg így, a történtek után, hogy Richie-t megalázták és még ki tudja, mi várt rá az apjától. Kezdenem kellett magammal valamit, hogy ne akarjak visszamenni érte, annak nagyon nem lett volna jó vége. Pedig meg akartam tenni. Oda akartam állni a terem közepére és mindenki szeme láttára csókolni meg, hogy tudassam azzal a sok majommal, hogy rohadtul nem mondhatják meg nekem, mi helyes és mi nem és kit szerethetek és kit nem, és tudják kit buziznak le legközelebb. De az nem vezetett volna semmi jóra, sokan ott öltek volna meg helyben minket, nem foglalkozva a következményekkel. Az egyik az apám lett volna közülük, végre lett volna ürügye megszabadulni tőlem. Főztem magamnak egy kancsó mentateát, remélve, hogy az majd megnyugtat, de még akkor sem segített, amikor próba-szerencse alapon felhígítottam egy kis whiskeyvel. Abból sem kéne ma már többet innom, mert így is éreztem, hogy túl sok volt az, amit a bálon magamba töltöttem. Talán az is segített, hogy ilyen intenzíven ideges legyek. Szóval ez sem segített, de a főzés sem, pedig direkt a kedvencemet választottam a gyors, egyszerű receptek közül. De nem ért semmit... Végül elvonultam zuhanyozni. Ha ez sem ér semmit, akkor nem tudom, mi fog. Sokat folyattam magamra a vizet, néha megtekerve a csapot, hogy jó hideg vagy éppen jó forró legyen és helyretegye azt a katyvaszt, ami a fejemben volt. Azt hiszem, egészen segített, mert amikor kiléptem a zuhanykabinból, egész nyugodtan tudtam venni a levegőt és a szívem sem akart kiugrani a helyéről. Éppen csak felkaptam a kéznél lévő törölközőt, amikor meghallottam a kopogást kintről. Feléledt bennem a remény, hogy Richard az, akartam, hogy ő legyen az, úgyhogy csak gyorsan a derekam köré tekertem a törölközőt, egy másikkal meg a hajamat kezdtem el megtörölni, miközben kimentem ajtót nyitni. Ha pedig mégsem Richie lesz az... nos, valakinek lesz pár kellemetlen perce, mert én biztos nem fogok zavarba jönni. Ahhoz le kéne esnie rólam a törcsinek, hogy igazán zavarba jöjjek. De Richard volt az. Másodpercekig csak meredtem rá, annyira boldog voltam, hogy végül utánam jött, hogy nem is figyeltem azt a halvány foltot az arcán. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt van velem és szívem szerint úgy megöleltem volna, hogy az én csontjaim törnek el tőle, de nem akartam teljesen összevizezni. Jó, nyilván nem ez zavart, de egyelőre nem kellett senkinek sem ilyesmit látnia, van néhány kotnyeles nagyika a szomszédságomban... - Gyere be -mosolyodtam el, arrébb állva az ajtóból, hogy beengedjem, majd amint becsukódott mögötte az ajtó, egyszerűen odahúztam magamhoz és szorosan megöleltem, az arcomat a hajába fúrva.
Sokszor eltűnődtem azon, milyen lenne Rodyval úgy találkozni, hogy nem kell folyton azt néznünk mikor lát meg minket valaki. Eddig minden találkozásunkat Roxmortsban tudtuk csak megejteni, eltekintve a mai báltól. A hétköznapokban pedig leveleztünk, csoda, hogy bírták a baglyaink szusszal azt a rengeteg üzenetváltást. És még nagyobb csoda, hogy eddig nem kerültek rossz kézbe azok a borítékok... Ha valaki beleolvasott volna, mindketten hatalmas bajba keveredünk. A barátaim olykor megkérdezték, kinek írok ennyit, én minden alkalommal csak vállat vontam és azt feleltem, hogy a nyáron megismertem egy lányt és neki. Faggattak, ki az, hogy néz ki, mi a neve, de nem fejtettem ki nekik és egy idő után már nem is annyira érdekelte őket. Tehát még sosem maradtunk úgy igazán kettesben, amikor nem kell éberen figyelni, mikor jön valaki és kürtöli világgá, amit látott. Mindig azt gondoltam, mikor Rody meghívott magához, hogy borzasztóan kellemetlenül fogom majd magam érezni itt az ajtóban állva. De nem ez az érzés kerített hatalmába, csakis nyugalom és annak a biztos tudata, hogy itt semmilyen rossz nem érhet. Aztán kinyílt az ajtó és ez a pillanatnyi magabiztosságom azonnal tovaszállt. Mindig gátlásosabb voltam az átlagnál, Rodyt meg egyszerűen nem érdekelték az ilyen dolgok. Azt hiszem, őt az sem ejtette volna zavarba, ha ruha nélkül kell végiglejtenie az Abszol úton. De ez nem is meglepő... Őt imádták a lányok, a kigyúrt, csapatkapitány Rodney Lestrange-t, akinél senki sem tudott sármosabban mosolyogni egy megnyert kviddicsmeccs után az épp aktuális barátnőjére. Én meg... kicsi voltam, vézna és összehúztam magam, hogy lehetőleg észre se vegyenek. Nem véletlenül hívott Rody a kis hobbitjának, amióta megtudta, hogy imádom a Gyűrűk urát. Tétován követtem az előszobába, a táskámat és a baglyom kalitkáját szorongatva. Szegény madár eddig is elég elégedetlenül huhogott a hoppanálás miatt, de amikor Rody magához ölelt, akkor már dühösen fel is fújta a tollait. Nem foglalkoztam vele, sokkal inkább lekötött Rody erős ölelése, a ki tudja milyen tusfürdője illata (nagyon tetszett) és ahogy a hajamba szuszogott. Hirtelen úgy tűnt, mintha a bál eseményei évekkel ezelőtt történtek volna, nem néhány órája. Mikor elindultam otthonról, úgy terveztem, hogy majd kiöntöm a lelkem Rodynak és elpanaszolom neki mennyire szemét volt már megint az apám, de egyre kevésbé akartam erről beszélni. Már nem is igazán számított. A családom nem lesz normálisabb tőle és csak még jobban elrontottam volna Rody kedvét is. Helyette kiskutyaként szagoltam körbe, rögtön megéreztem valaminek a finom illatát. - Főztél valamit? - Úgy néztem rá, ahogyan a hívő muglik a szentképekre szoktak. Mostanra már megszokhatta, hogy engem semmivel sem lehetett olyan boldoggá tenni, mintha ételt rakott elém. Az egyik roxmortsi találkánkra hozott nekem egy óriási hamburgert Londonból, akkor képes lettem volna mindkét vesémet is odaadni Rodynak örömömben. Sokszor eldicsekedett már vele, hogy nála jobb szakáccsal még nem találkoztam, de eddig nem volt alkalmam tesztelni is az állítása igazságtartalmát. Őszintén szólva nem hittem neki, amilyen szerencsétlen tudott lenni, de most félretettem minden fenntartásomat.
Akármennyi izgalommal is járt az, hogy tilosban jártunk Richarddal, egy idő után az is kezdte elveszíteni a varázsát és már inkább csak frusztrált, hogy semmit nem tudunk anélkül tenni, hogy előtte ne kelljen különféle óvintézkedéseket tenni. Szívem szerint elmenekültem volna vele Kínába, ahol biztosan nem ismerünk senkit, csak hogy legalább egy percig nyugtunk legyen és ne kelljen a családjainkra és más emberekre gondolnunk. Még reménykedtem benne, hogy egyszer ez is megtörténik, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy ha ötven év múlva is együtt leszünk, akkor sem fog minket senki elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Pedig én nem akartam lemondani róla vagy kettőnkről. Valóban nem voltam gátlásos, de nem éreztem úgy, hogy ezzel Richard mellett foglalkoznom kellene. Ő úgy látott engem, ahogy csak akart, a legkevésbé sem tudott zavarni. Neki sem kellett volna éppen ezen fennakadnia, de persze nem tudtam hibáztatni. Tudtam, hogy ő ilyen és már meg is szoktam, csak néha még nem igen tudtam mit kezdeni ezzel. Most sem gondolkodtam, amikor kinyitottam az ajtót, és akkor sem, amikor odaszorítottam magamhoz, cseppet sem törődve azzal, hogy még itt-ott elég nedves, sőt vizes lehetek. Pedig el kellett volna mondania. Mindent tudni akartam, hogy mit tett vele az apja, az anyja, akárki. Mert őt senki sem bánthatja büntetlenül, én azt nem engedem és gondolkodás nélkül nekimegyek annak, aki kezet mer emelni rá. A barátnőimet mindig igyekeztem megvédeni, mert egy férfinek ez a dolga, ezt még apám hülyeségei nélkül is pontosan tudtam, hogy így helyes. Richard azonban egy teljesen más helyzet volt, őt akkor is védelmeztem, amikor szükségtelen volt és a széltől is meg akartam óvni, mert... nem is igazán tudnék rá okot mondani. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ez a feladatom és egy kicsit sem éreztem tehernek. - Igen, mentateát és valami vacsorát is összedobtam. Kicsit ideges voltam és muszáj volt valamivel levezetnem. -A legtöbben valószínűleg nem a főzést választották volna, de nekem az volt a menedékem, ha valami nagyon felhúzott. Például az apám, vagy Richard apja... Mindkettő megérdemelte volna, hogy a nyakába borítsam a felforralt vizet, mielőtt teát készítettem volna belőle. Elengedtem Richardot, de még mielőtt teljesen elhúzódtam volna tőle, adtam egy rövid csókot az ajkaira. Muszáj volt megtennem, most és azonnal, de okom természetesen erre sem volt. Nem is kerestem, szükségtelen volt. - Felöltözöm, aztán csak a tiéd vagyok. Addig ülj be nyugodtan a nappaliba, nálam mindig otthon érezheted ma... -Elhallgattam. Nem tudom, hogy eddig miért nem figyeltem fel erre, talán csak az örömtől, hogy itt volt velem és nem otthon sorvadt el a szülei rideg kúriájában. Lényegtelen. Most viszont észrevettem a halványpiros tenyérnyomot az arcán, ami pont beillett az én kezembe, ahogy odaraktam. Egy kicsit kisebb lehetett, azzal viszont nem foglalkoztam, mert hirtelen rettentő dühös lettem, sokkal dühösebb mint ezelőtt voltam. -Meg mert ütni az a szarházi? -Halk volt a hangom, még igyekeztem visszafogni magam. Szívem szerint most azonnal odamentem volna és a puszta két kezemmel vertem volna bele a fejét a falba. Hogy mert ilyet tenni Richarddal?
A hozzászólást Rodney Lestrange összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 29 Jan. - 10:58-kor.
Rody teljesen máshogy reagált minden ingerre, mint ahogy én tettem. Ha valaki feldühítette, akkor nem nekikeseredett, mint én, hanem képes volt fejjel a falnak menni, akár a szó szoros értelmében is. Én képtelen voltam megvédeni magam, akárhány frappáns válasz jutott eszembe, mind a torkomra fagyott és csak álltam megsemmisülten, amikor cselekednem kellett volna. Szerettem volna hozzá hasonlóan bátor és magabiztos lenni, de ha ő nem volt mellettem, ezeknek még a morzsáját sem éreztem magamban. Azonban fordítva is működött ez a kapcsolat, ahelyett, hogy Rody nagy jelenetet rendezett volna a bálozó aranyvérűek előtt, inkább főzött valamit, ami minden szempontból jobb döntés volt. Főleg az üres gyomromra való tekintettel, ugyanis annyira ideges voltam, miután apámmal összevesztünk, hogy egy falatot sem tudtam enni egész nap. - Néha úgy érzem, téged szentté kéne avatni - jelentettem ki őszinte csodálattal, szorosan magamhoz ölelve Rodyt. Igazából bármit tett, én azt mindig tökéletesnek láttam. Gyakran húztuk egymás agyát, én a hülye karvalyorrával viccelődtem, ő a magasságomon nevetett, de attól még egyikünk sem látott túl sokat a rózsaszín ködön kívül. Szerettem őt, ezelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ennyire lehet szeretni valakit ilyen kevés idő után. Jobban kötődtem hozzá, mint eddig tizenhét év alatt bárkihez. Nagyokat bólogattam, hogy persze, bármeddig várok rá. Nem éppen a nappaliban terveztem, sokkal inkább a konyhában egy telepakolt tányérral, de ez a részletkérdés már igazán nem számított. De persze észrevette a foltot az arcomon, pedig annyira el akartam kerülni ezt a beszélgetést. Tudtam, hogy dühös lesz és nem akartam ezt, csak nyugalomra vágytam végre. Gondolni sem szerettem volna apámra, nemhogy beszélni róla. Minek kivesézni egy olyan problémát, amivel úgysem tudunk mit kezdeni? Ha a feje tetejére állt, apám akkor is egy szemét maradt és ez ellen egyikünk sem tehetett semmit. Semelyikünk sem kérte, hogy ilyenek legyenek a szüleink, de ezt kaptuk és bele kellett törődnünk a sorsunkba. - Rody, nyugodj meg. Nem történt semmi különös, komolyan. Ne húzd fel magad, kérlek... - néztem rá szinte már könyörögve. - Nem azért jöttem, hogy apámról beszélgessünk, azt majd én elintézem. Csak veled szeretnék lenni, nem akarok a családjainkkal foglalkozni.
Nem lehettünk egyformák, nem tudtam hibáztatni Richardot, amiért ő nem úgy reagál mindenre, ahogyan azt én tettem. Örültem volna, ha könnyebben megvédi magát, vagy egyáltalán egy kicsit képes rá, hogy megtegye, de nem vártam el, hogy ilyen legyen. Ő sem járt volna túl jól vele, hiszen hiába voltam én magabiztos és bátor (amilyennek ő tartott), éppen ezzel kevertem magam nagyon sokszor bajba. Éppen ezért voltunk mi meg ilyen jól egymás mellett, Richie gondolkodott helyettem is, amikor fejjel mentem volna a falnak. Persze sokszor még ez sem segített, olykor rá sem hallgattam olyan jól, pedig határozottan könnyebben tudott hatni rám mint bárki más ezen a világon. - Pedig a Szent Rodney elég rosszul hangzik. -Nem, most nem ment a viccelődés. Kellett még egy kis idő, amíg teljesen megnyugodtam a ma este eseményei után, márpedig az nálam nem volt soha egy gyors menet. A zuhany most segített ugyan, de az elég kevés volt ahhoz, hogy felszabadultan ölelgessem Richardot a kanapén, egy vastag pokróc alá bújva. Az a rózsaszín köd... Sosem gondoltam volna, hogy egy másik férfi mellett fogom ezt érezni, hogy mellette leszek először olyan boldog egy párkapcsolatban, hogy azt hiszem, belehalok, ha elveszítem. Mindig tudtam, hogy nem csak a lányok érdekelnek, persze, de ezt nem tartottam akkora nagy dolognak, mert ennek ellenére is az volt a fejemben, hogy majd feleségül veszek egy nőt, vagy apám vagy saját magam által választottat, családunk lesz és közös gyermekeink. Most már tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, mert egyáltalán nem akartam feleséget magamnak. Az egyetlen, amit akartam, az Richard volt. Nehéz lett volna nem észrevenni a foltot az arcán, túl jól ismertem minden vonását ahhoz, hogy a leghalványabb tenyérnyomot is felismerjem. És sajnos ez nem volt annyira nagyon halvány... Mérhetetlen haragot és gyűlöletet éreztem az apja iránt, akit eddig sem szerettem, sőt megvetettem, de most minden más megvilágításba került. Apám egy senkiházi szemétláda, akinek bármikor örömmel keresztbe tettem és boldogan bosszantottam fel, de ő soha nem emelt rám kezet, tettem bármit is. Primitív bunkó volt ő is, de ennyire nem. És ez rettenetesen felidegesített, sosem akartam ilyet látni Richard arcán. - Azt hiszem, ezzel már eléggé elkéstél, mert kellően felhúztam magam... -morogtam, még nem véve le a szemem arról a foltról. Aztán amikor végre az arcára néztem és láttam a könyörgést a szemében, hogy ne rendezzek jelenetet, úgy döntöttem, visszafogom magam, essen bármilyen nehezemre is. -De megpróbálom megemberelni magam... Nyomtam egy csókot a homlokára, majd elléptem tőle. - Most már tényleg felöltözöm, addig érezd csak otthon magad. -Elvégre itt tényleg otthon volt és azt akartam, hogy ez így is maradjon. Ide kellett volna költöznie, minden szebb lett volna. És soha többet nem kellene a szüleinkkel foglalkoznunk. Gyorsan felöltöztem, nem vittem túlzásba. Richard előtt nem volt szükség rá, hogy jól akarjak kinézni, úgyhogy egy kinyúlt, kifakult pólót vettem fel egy melegítőnadrággal, ami még pizsamának is tökéletes lesz estére. Nekem teljesen megfelelt így, Richard pedig biztosan nem fog panaszkodni.
- Nekem tetszik - vontam meg a vállam. - És különben sem szoktalak Rodney-nak szólítani. Az olyan komolyan hangzik. Lestrange-ék valami megmagyarázhatatlan élvezetüket lelhették abban, hogy olyan neveket adtak a gyerekeiknek, amelyek legfeljebb egy ötvenéves, őszülő férfihez illettek. Rodney... ő egyáltalán nem egy Rodney volt, egyszerűen csak Rody, aki állandóan megbotlik a saját lábában és aki szörnyű szóviccekkel dobálózik. Bár valószínűleg a családja nem ezt az embert ismerte, nem is akarták a fiukat olyannak látni, amilyen volt. Jól esett Rody törődése és aggodalma, senki mellett nem tapasztaltam még ilyet. Ha nem vöröslött volna az arcomon apám tenyerének a nyoma, minden bizonnyal akkor is kitalálta volna, hogy történt valami. Ő mindig észrevette, a legapróbb rezdüléseimből rájött, ha bántott valami és természetesen arra is, ha valami boldoggá tett. Talán csak annyi volt a titka, hogy ő mindig figyelt rám, őszintén érdekelte minden, ami velem kapcsolatos. - Csak ne rendezz jelenetet, tudod, hogy semmire sem mennél vele - ráztam meg a fejem. Apám nem bánt volna jobban velem pusztán azért, mert Rody elhordja mindennek. Ami azt illeti, csak rontott volna a helyzeten. Ismertem apámat, tudtam, hogy azonnal rájönne miért véd ilyen vehemensen Lestrange-ék legidősebb fia. Szúrt a halvány borosta az arcán, mikor homlokon csókolt, de szerettem ezt az érzést - mint minden mást is, ami Rodyhoz kapcsolódott. Elképzelni sem tudtam, hogy ő valami olyat tegyen, ami ellenemre lenne. Még azt sem bántam, amikor Roxmortsban megfürdetett a térdig érő hóban és a szemembe húzta a sapkámat. Csak bólintottam, hogy persze, menjen nyugodtan. Kétségkívül tetszett a látvány, amit eddig nem volt alkalmam csodálni, de nem is én lettem volna, ha mellette nem ejt zavarba. És jobb lett volna, ha nem ködösíti el a gondolataimat Rody csupasz felsőteste, amikor már a mosolya önmagában elegendő volt ahhoz, hogy másra gondolni se tudjak. Most pedig gondolkodnom kellett, arról, hogyan tovább. Már nem halogathattuk sokáig a döntést: marad a hazugság és idővel búcsút intünk egymásnak, esetleg titokban folytatjuk, vagy bátrak leszünk és felrúgunk minden szabályt, amelyek eddig keretbe fogták az életünket. Mindegyik opció megrémített. A konyhában vártam Rodyra. Nagyon éhes voltam, de nem mertem hozzányúlni semmihez, csak az ujjaimat tördelve ültem az egyik széken és tanulmányoztam a helyiséget. Megfordult a fejemben, hogy azt a szívecske alakú hűtőmágnest talán az egyik barátnőjétől kapta, de aztán el is hessegettem a gondolatot. Úgysem számított már. - Tényleg nagyon szereted azt a csapatot - mosolyodtam el, mikor megláttam a kifakult mintát a pólóján. Szeretett a kviddicsről beszélni, amit én legtöbbször nem értettem, de a kedvenc csapatát legalább sikerült megjegyeznem.
- És ocsmány is. Olyan, mint egy amerikai cowboy neve, vagy egy hetven éves, kopaszodó és szőrös fülű öregemberé, aki a hintaszékében zsörtölődik. Ha ilyen leszek hetven évesen, engedélyt kapsz rá, hogy megölj. -Sosem szerettem a teljes nevemet, egyik részét sem, elsősorban persze azért, mert apámtól kaptam mindkettőt. A Rodneyt már kifejtettem, miért utáltam annyira, a Jeremy meg egyszerűen borzasztóan rossz név volt. Nem véletlenül használtam vagy a Rodyt vagy az RJ-t, azok legalább tűrhetőek voltak. Ha tehettem volna... nem, akkor sem neveztem volna át magam, akármennyire gyűlöltem ezeket a neveket, az enyéim voltak és nagyon furcsán éreztem volna magam Bobként vagy bármi másként. Én mindig törődtem vele és mindig igyekeztem odafigyelni rá. Nem esett nehezemre, még akkor is szívesen hallgattam, amikor számomra nagyon unalmas dolgokról beszélt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy ennyire rá tud lelkesedni mindenre és már azért is jó volt figyelni rá, mert láttam, hogyan csillognak a szemei, miközben arról beszélt, amit olyan szenvedélyesen szeretett. Ha én untam is, ő legalább biztosan jól érezte magát, ez pedig engem is boldogabbá tett. És mindent szerettem megjegyezni vele kapcsolatban, mindent. Nem csoda, hogy bármit felidéztem még a fura történelmi eseményekből is, de Richard életéből még többet. Pláne, ha mindketten részesei voltunk annak a valaminek. - Tudom, éppen ez zavar a legjobban -morogtam. -Pedig szívem szerint addig verném, amíg meg nem tanulja, hogy nem tehet többet ilyet. Vagy ameddig át nem tér a buddhista vallásra, az még tovább tartana. -Nem voltam vicces, valahol komolyan is gondoltam. Bármit megtettem volna azér,t hogy Richardnak soha többet ne kelljen még csak hasonlót sem átélnie. Persze a legjobb megoldás az lett volna, ha itt marad mellettem az elkövetkezendő napokra... hetekre, hónapokra és évekre. Megtettem volna, meg akartam tenni, de egyelőre nem mertem neki ezt elmondani. Nem voltam benne biztos, hogy örülne egy ilyen kijelentésnek. Mikor visszatértem a konyhába, meglepett, hogy csak ült ott az asztalnál mint az elveszett kisgyerekek szoktak az aurorparancsnokságon, amíg a szüleiket várják. Egyszerre volt ez vicces és nagyon szomorú. Itt fel kell engednie magát, mert ez az egyetlen olyan hely, ahol tényleg bármit megtehet és semmi miatt nem kell szégyenkeznie. Akár porig égethette volna az egész lakást, az sem érdekelt volna, csak boldogan tegye meg. - De még mennyire -vigyorodtam el. -Jó ideig arról álmodoztam, hogy a Roxfort befejezése után kviddicsezni fogok és idővel ennek a csapatnak a sztárja leszek, a csajok döglenek majd utánam, igazi modell lesz a nőm és a többi... Aztán rájöttem, hogy az nem nekem való élet és borzasztóan zavarna a hírnév. Jobb ez így, hogy auror lettem, legalább nem egy nyafka modellcsajom van, hanem egy okos és jó seggű pasim, szerintem sokkal jobban jártam. Beszéd közben szedtem neki egy emberes adagot a vacsorából, amit készítettem és leraktam elé, hogy egyen nyugodtan. Én csak leültem vele szemben, nem voltam éhes egyáltalán.
- Ugyan már, nem hagynálak zsörtölődni még hetven évesen sem. Különben is nagyobb rá az esély, hogy egy vén kujon leszel... - A vállába kellett kapaszkodnom, hogy adhassak egy gyors csókot az arcára. Nem engedte a büszkeségem, hogy megkérjem, hajoljon le hozzám. Néha megtette magától is, de valószínűleg legtöbbször nem is tudatosult benne, hogy részemről egy csók felér egy kisebb tornamutatvánnyal. Biztosan hallani sem akart róla, de attól még az apjától örökölte a magasságát, az öccse is már most nagyobb volt nálam, volt alkalmam megállapítani, mikor elhaladtunk egymás mellett az iskolában. Sajnos az én génállományomból a nagy testmagasság kimaradt és még ezért is apámat okolhattam. - Nem vagyok benne biztos, hogy a buddhizmus és az erőszak összeegyeztethető - jegyeztem meg, és közben szinte a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne tartsak neki kiselőadást a buddhizmusról, amiről ki tudja mikor olvastam még egy könyvben. Most még a szokásosnál indokolatlanabb lett volna ilyen random információkat zúdítani Rody nyakába, bár lehet már meg sem lepődött volna rajta. Néha nem is értettem, hogyan képes elviselni engem. Még mindig meglepett, amikor ilyeneket mondott nekem. Sokat törtem a fejem azon, miért éppen engem választott, jobb napokon büszkeség töltött el tőle, máskor felmerült bennem, hogy talán ezzel is az apját akarja idegesíteni. De ilyen alkalmakkor egészen kimelegedtem a boldogságtól és őszintén hittem Rodynak, még ha nem is értettem, miért én kellettem neki egy csinos, társadalmilag tökéletesen elfogadott barátnő helyett. - Már megint zavarba akarsz hozni, ugye? - Nem bírtam elfojtani a mosolyomat, túl jól esett ezt hallani tőle. - Amúgy kihagytad, hogy én nem vagyok olyan őrült, mint a régi barátnőid. A Roxfortban kifogott pár bolond tinilányt, még tisztán emlékeztem a legrosszabbakra. Ha nem lett volna erősebb a szakításuk felett érzett megkönnyebbülésem és szégyennel vegyes kárörömöm, akkor biztosan sajnáltam is volna Rodyt a barátnői bosszúhadjáratai miatt. Nem szolgált rájuk, lehetett bármilyen komolytalan, a lányokkal mindig rendesen bánt. Vagy legalábbis nehezen tudtam elképzelni, hogy velük másképp viselkedett volna, mint velem. Úgy csaptam le a vacsorára, mint akit hetek óta éheztetnek. Az első falat után életem talán leghálásabb és legszerelmesebb pillantásával néztem Rodyra. Hogy lehettem ennyire szerencsés? - Ha lehetséges lenne, most azonnal összeházasodnék veled - jelentettem ki. - Nem is értem, hogy nem fogtál még a főztöddel magadnak feleséget. Mármint nem bánom, természetesen...
- Vén kujon?! Kikérem magamnak! -tettettem felháborodást. -Sosem voltam kujon és nem is leszek az. Kivéve, ha rólad van szó, de az csak sima kanosság. És te vagy az oka, mert jó a segged. -Természetesen csak szórakoztam vele és zavarba akartam hozni, de azért volt benne igazság. Amikor barátnőim voltak, akkor sem tekintettem soha félre, ha valami nem működött, akkor azonnal véget vetettem a kapcsolatnak. Még Richard megjelenésekor sem történt ilyesmi, bár ez lehet, csak annak köszönhető, hogy akkor éppen nem volt barátnőm. Mert érte bármit féledobtam volna, most is, akkor is. És azt hiszem, ezekben a percekben jutottam egyre inkább arra az elhatározásra, hogy ennek így kell történnie és nem érdekel senkit a család, az idióta apáink, csak mi számítunk. De nem mertem még felhozni neki, nem akartam megrémiszteni vele. Sokszor nem vettem észre, hogy ilyen picike, vagyis csak nem tudatosult bennem, hogy neki egy edzéssel is felér, hogy adjon nekem egy csókot. Pedig nekem is le kellett hajolnom hozzá, ha én akartam ugyanezt, de sosem csináltam belőle problémát. Fel sem tűnt igazán, hogy ennek kényelmetlennek kellene lennie, hiszen a barátnőim sem voltak soha magasabbak nálam. Elég furcsa is lett volna. - Csak ez jutott eszembe -vontam vállat. -Felőlem aztán hindi is lehet vagy olyan vikinges vallás Thorral meg Odinnal meg tudom is én, kikkel még. Csak jól hangzott. -Nem lepett volna meg, ha elkezd beszélni nekem ezekről a dolgokról, nem kioktatás címen, hanem pusztán azért, mert szereti a témát. Biztosan nem zavartatnám magam, csak hallgatnám és figyelnék, mert ha ő mesélt valamiről, biztosan nagyon érdekessé tudta tenni, még akkor is, ha a téma egyébként nagyon unalmas volt. Nem tudnám megmondani, miért választottam őt. Még annyira benen voltam abban a rózsaszín buborékban, hogy nem tudtam volna felsorolni, mit és miért szeretek benne annyira. Egész jellemrajzot alkothattam volna róla, hogy mennyire odáig vagyok érte, amikor a sarokba kucorodva olvas, teljesen elmélyülve a könyvben, vagy ahogy felcsillan a szeme bármilyen étel láttán, ahogy össze-vissza áll a haja mindig, bármit is tesz vele, ahogy elpirul szinte mindentől... Napokig tudnám mondani. - Téged kifejezetten élvezetes zavarba hozni, töki -nyomtam egy hatalmas puszit az arcára. -És még szerencse, hogy nem vagy olyan őrült, azt hiszem, halálra rémülnék tőled. Nem is tudom, hogy bírtam olyan sokáig elviselni azt a sok bolond tyúkot. -Valahogy mindig sikerült olyan lányokat kerítenem magam mellé, akik vagy teljesen társfüggők voltak, vagy csak egyszerűen teljesen nem normálisak. Szerettem ezt a saját szerencsétlenségemre fogni, hiszen ha a bajt is bevonzottam, akkor az őrült embereket is. Mosolyogva néztem, ahogy nekiállt enni - pontosabban habzsolni, mint akit hetekig éheztettek. Nem igazán értettem, hogy lehet valaki mindig ilyen éhes, de egyáltalán nem bántam. Jó érzés nézni, ahogy valaki ennyire örül valaminek, amit neki készítettél. - Ha lehetséges lenne, most azonnal megkérném a kezed -válaszoltam neki, olyan őszintén, ahogyan azt ritkán tettem. Komolyan képes lettem volna rá, de ezt neki is tudnia kellett. Jobban szerettem őt mindennél és mindenkinél és bármit félredobtam volna érte. -Nekem nincsen szükségem feleségre, úgyis olyan túlértékeltek, nekem csak te kellesz, Richie.
Kezdőlap
Amióta kiköltöztem a Lestrange-ek kúriának csúfolt porfészkéről, nem jártam el a magamutogató bálokra. Apám nem igazán örült neki, de engem nem érdekelt, mindig kitaláltam valami mondvacsinált indokot, hogy ne kelljen mennem - dolgoznom kell, rám sózták a papírmunkát, takarítanom kell, vásárolnom kell, éhes vagyok, fáj a fejem, kakilnom kell, bármit. Csak ne kelljen mennem. És legtöbbször be is vált, mert kedves jó apám legfeljebb morgott egy sort, hogy mennyire nem fogja ezt a többi család jó szemmel nézni, a fejemhez vágta, hogy milyen elviselhetetlen egy kölyke vagyok és jobban kellene hasonlítanom a testvéreimre, aztán otthagyott. Én pedig megnyugodva és magammal megelégedve elnyúltam a kanapémon, élvezve a szabadságot.
