pour perdre l'estime

Egy újabb lélekölően unalmas ruhapróba, egy újabb csésze kávé, ami foltot hagy az asztalkendőn, ahogy beletörlöm a számat, és Maman sasszeme egy pillanatra sem enged el, bár most Bérénice a sztár, az üdvöske, ő az, aki fölfelé megy férjhez, engem meg lepasszolnak, hogy Madame Bon Marché legyek, egy kedves kis próbababa, fátyollal a hajában, sötét szemfedővel, mert az élettől igazán az véd meg, kislányom, ha behunyod a szemedet, és hagyod, hadd folyjon át rajtad.
A fürdőszobába osonok, a kávéra hivatkozom, meg a két csésze teára, amit próba közben ittunk, Magalie néni meg is jegyzi, hogy kipirultam, hát nem csoda, ha visszagondolnak a mai délelőttre, csupa plüss és csupa tüll, és csupa praktikus tanács a nászéjszakára, Maman játssza a széplelket, de pontosan tudja, hogy kilóg a lóláb, valószínűleg sem Bérénice-nek, sem nekem nem mondhat már újat. Pedig szeretne. Nagyon szeretne.
Nem baj, most rajtam van a meglepetés sora, én lépek a táblán, és mint a rokonaim, én sem vagyok hajlandó biztonsági játékra pazarolni az időmet. A földszinti mellékhelyiségből ki a teraszra, a teraszról ki a szőlősbe, rohanok, mielőtt észrevennének, mindkét cipőmet lerúgom, mert a magas sarkak nem valóak egyenetlen földre.
És megpillantom, az arcomon széles vigyor ömlik szét, a jegyem kifelé az országból, és valóban, igazán jóképű, kár, hogy nem tehetősebb egy kicsit, és rangja sincs, de nem baj, még bármi lehet belőle, ha most okosan keverjük a kártyákat. A présházban hideg van, ahogy belépek, a cipőket valahova a sarokba dobom.
- Megengedi, hogy itt maradjak? - nézek rá cinkosan, hangosabban pihegve, mint indokolt lenne. Nem futottam annyit. - Anyám órák óta tüllökről és menyasszonyi tortákról csacsog. El akarok tűnni. De ez magát biztosan nem érdekli.

Mióta rövid, de annál sokatmondóbb sétát tettünk Aude és én a szőlős elején, s ő biztosított arról, hogy megpróbál engem segíteni - holott ezen bizalmat és kegyet ki sem érdemeltem - a gondolataim már nem itt vannak, már nem teljesen a szőlőé sem a présházé, sem a borospincéé, habár nem ejtek hibát, az távol álljon tőlem, sokszor engedem meg magamnak, hogy a jövőn merengjek, a megfoghatatlan, lehetetlennek tűnő jövőn, s képzelegjek arról, hogy Aude sikerrel jár, s anélkül, hogy újabb törvénysértést követnék el - most ne számítsuk a beszökést - jutok el Angliába. Mert ott kell lennem, ott kell tennem valamit. Egy olyan elme, mint az enyém, aki ki van éleződve az igazságra, az egyenlőségre, nem lehet, hogy innen nézzem karba tett kézzel ami ott folyik. Nem hagyhatom, hogy a magból nőtt csíra kifejlett növénnyé legyen, hogy esélytelenné váljon minden küzdelem, s az élet, mint olyasfajta hiába való legyen. Már azt is tudom hogyan tovább, ha bevégeztetett, elszököm Oroszországba, a kommunizmus melegágyába, és ott töltök el egy kis időt, onnan nyerek kellő tapasztalatot ahhoz, hogy Írországba visszatérve tovább folytathassam azt amit lekezdtem, hiszen addigra már el kell évülnie az akasztásomnak, addigra már el kell felejteniük, addigra már édesanya haja is teljesen ősz lesz.
Ilyeneken gondolkodom amikor megjelenik, olyan hirtelen jön, mit a nyári zápor, s olyan lendülettel. A prés mellől felegyenesedve fordulok felé, s kissé megemelkedő szemöldökkel nézem ahogy piheg.
- Hát persze.. -
S a levegőben ott lóg még engedélyt sem kell kérnie, hiszen ez a maguk présháza.
- Pedig azt hittem magát ez kifejezetten érdekli. A tüllök és a menyasszonyi torták. Maga igazán gyönyörű menyasszony lesz! -
S magáról visszafordítom a szememet a prés felé.
- Nem lenne helyes ha most eltűnne, mi lenne akkor szegény édesanyjával? -

Kíváncsi szemekkel végigmérem, persze csak akkor, amikor nem néz rám, nem szeretném túl hamar eladni a szándékaimat, vagy világossá tenni előtte egyszerre túl sokat, nehogy elmeneküljön előlem, mint a vad a vadász elől. Ismét megállapítom magamban a nyilvánvalót, szép férfi, egészen más, mint a rokonaim, és egészen más, mint a franciák, egzotikus madárnak tűnik a sok fehér, vagy éppen szürke városi galamb közt.
Valójában az egészet az unokanővéremnek köszönheti, ha hibáztatni akar valamit, majd felhívom a figyelmét arra a beszélgetésre, amikor Aude csak úgy, mellékesen lejelelte, hogy azt hiszi, nincs felesége, de persze, ebben nem biztos, én pedig már szagot is fogtam. A szolgáink mind unalmasak, némán hajbókolnak, vagy csak felszolgálják a süteményt a kávé mellé, de ennyi az, amit igazán tesznek, és most szinte gyermeki izgalmat érzek, mert ez az ír más, másnak kell lennie, különben nem helyezném belé a reményeimet.
- Akkor szegény anyám kénytelen lenne beállni a helyemre - nevetek, egészen szemtelenül, ahogy elképzelem a kedves Mamát Monsieur Bon Marché oldalán. - Neki való szerep lenne. Engem fáraszt ez az egész hajcihő. Tudja, a nővérem Edgar menyasszonya, és most éppen minden róluk szól a házban. - Lebiggyesztem az ajkam, nem is tudnám elrejteni, mennyire idegesít a dolgoknak ez az állása. - Éppen kávéznak, fel sem tűnik nekik, hogy kijöttem. Én a kávét csak úgy szeretem, mint a férfiakat - legyen erős, és ír. - Felnézek rá, a megengedettnél tovább keresem a tekintetét. - Maga szeret kávézni?

Most valami helytelenítőt kellene mondanom magának, hogy nem helyes az édesanyjára hasonlatosan gondolnia, vagy, hogy jobb lenne visszatérnie a tüllök és a torták közé, de egy pillanatra magával ragad a szemtelensége, a nyílt fiatalossága, s jobbnak látom halványan elmosolyodni magán, úgyhogy ne láthassa, még a végén azt hinné, hogy kinevetem, még a végén megsérteném, pedig ha bárki megérdemelné, hogy soha ne sértések meg az maga lenne, van magában egyfajta báj, ami megkülönbözteti mindenki mástól. A kisugárzása teszi vagy az, hogy ennyire pimasz, még magam sem tudom, de emlékeztet magában valami az otthonomra, a kisbolt rakterében tartott gyűlésekre, van magában valami tiltott, valami szenvedélyes amit én nem kerülhetek, mert engem ez úgy vonz, mint az édesanyját az unalmas társalkodás, mintha maga valami mágnes lenne én pedig egy ártatlan vasdarab akinek kötelessége magához tapadnia.
- Hát ennyire szeretne maga a középpontban lenni? -
Odapillantok egy másodpercre, hogy szemügyre vehessem magát. Igazán csinos, igazán merész így cipő nélkül, kissé megzilált hajjal, futástól enyhén pirosan.
- Ezt mifelénk tudja, hogy érik el? -
Halkabbra fogom a hangomat, de nem suttogok, túl messze áll tőlem, hogy meghallja ha a suttogok, inkább csak visszafogom a hangomat.
- Botránnyal.. de mindazonáltal ezt nem tőlem hallotta.. -
S szórakozott mosollyal nézek újra a présre, s egy újabb láda kék szőlőt borítok bele, hogy aztán megakadjak a mozdulatban, s hirtelen kapjam maga felé a tekintetemet, hogy zavartan kereshessem a pillantását, bízva abban, hogy maga csak ártatlan megjegyzést tett, nem pedig szándékosan keresi ezen utat felém.
- Igen, kedvelem. De csak feketén. -
Nyelek egyet, talán még sem helyes, hogy itt marad.

Botránnyal, igaz? Felvont szemöldökkel nézek rá, egészen elvigyorodok, mert úgy látom, közös nyelvet beszélünk, még a társadalmi és helyzetbéli különbségek ellenére is. Látom, van benne kurázsi, és nem fél kimondani, amit gondol, ebben a pillanatban sokkal vonzóbbnak találom, mint a vőlegényemet, vagy bárkit, akivel Anton előtt dolgom volt, és hirtelen sokkal erősebben érzem, a reményt, hogy amit kitaláltam, sikerre fog vezetni. Hogy talán nem is kell majd sokat küzdenem, hogy talán elég lesz pár szóból hálót fonnom, amibe majd ő kellemes izgalommal besétál. Ennyi.
- Szeretem, ha az történik, amit én akarok, és a nővéremet egy hozzá méltó férfihoz adják. Edgar az én ízlésemnek elég karótnyelt fogás lenne, de még így is sokkal kellemesebb, mint az a férfi, akihez engem kényszerítenek - felsóhajtok, szánt szándékkal sokkal impulzívabban, mint ahogyan ezt egy párizsi szalonban tenném. Minden figyelmét magamnak akarom, még a munkától érdes kezei is rémesen izgalmasnak tűnnek.
Közelebb lépek hozzá, jóformán becsúszok közé és a prés közé.
- Pontosan ezt vártam magától. Hogy nem pazarolja az idejét olyan hülyeségekre, mint a tej vagy a cukor. Ez közös bennünk. - Mosolygok fel rá, miközben a fejemet nem emelem felé, ez a feltekintés általában megolvasztja az udvarlóim szívét. Kíváncsi vagyok, nála használ-e. - Nagyon nehéz munkát végez?

Van valami abban ahogyan mosolyog, nem is mosolyog, vigyornak nevezném inkább, valami titokzatos, valami igazán lágyan titokzatos, ami miatt nekem is vissza kell magára mosolyognom, nem is mosolyognom, inkább vigyorognom, ugyan olyan titokzatossággal ahogyan maga teszi, s talán nem is titokzatosság ez, inkább pimaszság finoman elrejtve az arc rándulásában, a szemhéj csukódásában, mert magában ott van, maga nem csak egyszerűen gyönyörű és fiatal, maga más, s nem tudnám még megmondani, hogy miben: maga nem egy unalmas szoknyasuhanás, nem egy kellemes kézmozdulat ami tartózkodva pihen meg saját magán, sokkalta inkább egy kivillanó boka a szoknya alól, harisnya nélkül, pimaszan és merészen, s ez a pimaszság magának olyan jól áll, s látszik tud is róla, kénye-kedve szerint villogtatja, morzsákat ejtve az úton.
- Ne mondjon ilyet, nem lehet mindenki ugyan olyan. Lehet, hogy a Monsieur akihez magát adják egy igazi kalandot, csak itt akar megfelelni önnek, meg a szüleinek, de aztán a közös életükben majd folyton kalandokra jár, s magának aggódnia kell azon, hogy a ruhája ne legyen sáros abban a sok kalandban. -
Persze erre magam is igazán kevés esélyt látok, de ebben a pillanatban szeretném, ha nem kellene ilyen rossz véleménnyel lennie a házassága iránt, ha kapaszkodhatna valamibe, egy reménybe, hogy az elkövetkezendő élete nem unalmas lesz, hanem izgalmas, holott tudjuk mindketten: ez önnek nem adatik meg.
Meglepődök, és hátrálnék egy lépést, de a hátam a hideg kőfalnak ütközik, s zavarba jövök magától, mert túl közel merészkedett, majdnem olyan közel, hogy a szoknyája a combomat simogassa, s megérzem az illatát, ami igazán pimasz, olyan pimasz mint maga.
Zavartan pillantok le magára, s azt kívánom bárcsak ne tettem volna, nem kellene így néznie rám, nem kellene ilyen közel lennie, s nekem el kellene menekülnöm, de képtelen vagyok lépni, csak lepillantok a dekoltázsára, szemtelenül bámulom egy pillanatig, aztán pedig visszanézek magára. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a kávézási szokásaink közösek bennünk, de ezt semmi pénzért nem mondanám el magának, nem itt és nem így.
- Nem kifejezetten, éppen csak kellően az. -

Majdhogynem felkuncogok, mikor követem a tekintetét, és ó, igen, ha tudná, hány arcban láttam már ezt a szempárt, ezt a messzire révedést, ezt a ködöt? Ez a specialitásom, és a fiatal férfiak többsége olyan könnyen rákulcsolja az ujjait a méztől nehéz madzagra, olyan könnyedén belemennek a játékba, valószínűleg ő is ilyen, csak még nem fedtem fel megfelelő alapossággal. Felnevetek, egészen lemondóan, inkább ne is ejtsünk szót az életről, ami rám vár, ha nem cselekszem elég gyorsan, ha nem vágom ki magamat, mert anyám szemrebbenés nélkül megtenné, átnyújtana, neki csak ennyit számítok, és attól tartok, ez apámra is igaz. A nővérem, őt még megmenti a szemükben a ravaszsága, az intelligens természete, a folytonos vágya a fejlődésre, de én, akinek már végképp illett volna fiúgyermekként világra jönnie, én már csak morzsa vagyok az asztallapon, amit le kell söpörni ahhoz, hogy Bérénice vacsoráján minden tökéletes, és szemfájdítóan szép lehessen.
- Hagyjuk a jegyesemet. Szegény igazán kedves, de olyan, mintha egy szőlőkarót dugtak volna az ülepébe - nevetek, mert nem is érdekelhetne kevésbé a szemtelenségem, nem is érdekelhetne kevésbé ez az egész helyzet, és csak egy kis hangot hallok valahol, az elmém zugában, ami figyelmeztet, hogy nem Anton hibája mindaz, amin keresztülmegyünk. Nos, nem csak az övé.
- Tudja, szívesen megnehezíteném a dolgát... - suttogok, közelebb lépek hozzá, nem hagyom eltávolodni, és ha elérem, egy ujjammal a mellkasától ellépegetek egészen a nyakáig. Ha hagyja. - Van egy tervem. Akarja hallani?

Ha másnak nem is, legalább a nevetésének ki kellene józanítani, helyre kellene ráznia engem, hogy ráeszméljek, mit is teszünk itt mi ketten. Maga csak maradást kért tőlem, s nem mondta, hogy ilyenekkel készül, ilyen szeleburdisággal, ilyen közelséggel, s magának félnie kellene, hiszen én egy férfi vagyok, s maga velem játszik, a mikor láthatja rajtam, hogy megrészegít a látványa, olyan fiatal még, és olyan puha, púder és kellem, finom parfüm, pimasz mosoly, s melyik férfi tudna nemet mondani magának? Ép ésszel semelyik, hacsak nem sültbolondok.
Nyelek egy nagyot ahogy közelebb lép, s a szoknyája már egészen súrolja a térdemet, s én még hátrább simulok, igyekszem megtartani azt a távolságot köztünk amit maga minduntalan le akar gyűrni, mintha csak zavarná magát, hogy egy egyszerű férfi nem teszi a kezét máris a csípője közelébe.
Lenézek az ujjaira, s addig követem a szememmel ahogy felfele lépked a mellkasomon, amíg már nem kényelmetlen, s akkor a szemébe nézek, értetenül, leplezetlen kíváncsisággal s türelmetlen vággyal, amit maga ébreszt bennem .
- Kisasszony.. -
A hangom nem több elfúló próbálkozásnál.
- Ne tegye ezt kérem.. -
S mindez csak illem, mindez csak formalitás, mert hogy ne szeretném hogy ezt tegye velem, hogy ilyen pimasz legyen, ilyen bátor?
- Nem s akarhatnék mást most öntől.. -
Utalok krákogva arra, hogy túl közel van, hogy túlságosan sokat enged meg magunknak.

Mi sem természetesebb, közelebb lépek hozzá, még közelebb, egészen hozzásimulva a mellkasához, ugyan, ne vicceljünk, hiszen egyikünk sem elsőbálozó szende szűz, ebben egészen biztos vagyok, és a présház olyan kellemesen hűvös, csak a nyitott ajtón át ömlik be a kinti, bágyadt napfény, itt senki nem keresne, hiszen a cipőimet is magammal hoztam. A vártnál sokkal jobban szórakoztat a reakciója, ahogy menekülni próbál előlem, de ez mind csak formaság, érzem rajta, érzem, hogy meg fogja adni magát, amikor csak akarom, és mi mást tehetne? Végtére is, én vagyok a kisasszony, ő pedig csak egy szeszfőző. Azt kell tennie, amit mondok.
- Szólítson fel, hogy ne tegyem, és abbahagyom - nézek fel rá, az orrom már szinte súrolja az állát, bármelyik pillanatban megtehetném, és ha esetleg ellenkezne, ellene is fordíthatnám, de persze, én ilyet nem teszek. Csak egy szomorú, fiatal nő vagyok, akinek szüksége van szeretetre, és szüksége van a szabadságára. Ez az ír, ő a jegyem ebbe a szabadságba. - Meg fogok szökni. Meg kell szöknöm, mert nem maradhatok itt, amíg mások döntenek az életemről. - Lábujjhegyre állok, én ugyan nem hagyom magam eltántorítani, de nem csókolom meg, nem veszem át mindenestül az irányítást - a büszke férfiakkal óvatosan kell bánni. Csupán az ajkaihoz közel hajolva suttogok. - Jöjjön velem!

Nehezen lélegzem, mert már tényleg egészen közel van, már nem csak a szoknyája nyomódik nekem, már érzem ahogy egészen a testemhez nyomódik a teste, s egy pillanatra megrészegülök magától, az ujjaim maguktól kúsznak a derekára, s onnan le a csípőjére, mintha csak attól félteném, hogy megbotlik, s hátraesik, holott mindketten tudjuk, hogy nem féltem én magát, ez nem olyan érintés, ez kívánkozóbb, megbotránkoztatóbb, mert nekem aztán tényleg nincsen jogom a csípőjét fogdosni, nincs jogom ilyen közel lenni magához, nincs jogom ennyire érezni magát, s magának sem kellene ennyire éreznie engem, nem kellene így hozzám bújnia, nem kellene hagynia, hogy ezt tegyem magával, hogy ennyire mélyen szívjam be az illatát, hogy megrészegítsen a fiatalsága, a közelsége és a nőiessége.
Ahogy a szemébe nézek tudhatja, hogy nem fogom magának azt mondani hogy hagyja abban, túl rég érinthettem már így nőt, túl rég került hozzám már közel valami ennyire kellemes és kecsegtető.
Alig bírok a szavaira figyelni, a lehelete csiklandoz, s tudom már, nem tudok majd megálljt parancsolni, mert túl közel van, már a ajka majdhogynem érinti az enyémet, s ha most én egy rendes szeszfőző lennék - hát melyik szeszfőző igazán rendes?? - eltolnám magamtól, s kisietve itt hagynám. De én mégsem vagyok képes a kezemet elvenni a maga csípőjéről, olyan sejtelmes a ruhája anyaga, s maga úgy elvarázsolt engem, hogy nem gondolkozom, az ajkaimat a maga szájára tapasztom türelmetlen vágyakozással, s felfalom a maga kedves báját a magam vágyával, hogy aztán pillanatokkal később elszakadjak, s mindenféle megbánás nélkül nézzek a szemébe.
- S hova szökjünk együtt? -
Suttogom, de nem veszem komolyan.

Ez egészen könnyen ment, villan át az agyamon, talán túl könnyen is, miközben mindkét karomat a nyakára kulcsolom, és hagyom, hadd csókoljon, a szájának kissé füstös íze van, és a borostája szúrja a bőröm, de ez sokkal, de sokkal izgalmasabb így, mint azok az elkényeztetett, frissne borotvált úri fiúcskák, akik hajbókolnak, verseket írnak, és megremeg a térdük, ha kezet kell csókolniuk. Mikor elszakad tőlem, kissé kapkodok levegő után, jó, ebben is van némi csúsztatás, mert egy párizsi szalonban megint csak nem venném ilyen nehezen a levegőt, de mit számítanak már azok a szalonok, mit számít a régi életem? Elmosolyodok, tökéletes, minden igazán tökéletes.
- Hát Dublinba, természetesen - nézek fel rá, kisebb megütközéssel, az arcomat enyhén hátrébb húzom, hogy fel tudjak nézni rá, elgyönyörködhessek a művemben. Valóban ilyen egyszerű lenne? Vagy talán csak gúnyolódik velem? - Engem nem tart itt semmi. Szökjön meg velem, és a magáé leszek! - A hangom olyan vágyakozó, olyan akaratos, el sem tudom képzelni, hogy erre az ajánlatra nemet mondjon, újra átölelem a nyakát, mindkét karommal, és kiráz a hideg, ahogy a márciusi szél beköszön a présház nyitott ajtaján. - Tudom, hogy nagyon boldog életünk lenne.

Nem tudom, hogy mikor csókoltam meg utoljára nőt maga előtt, és már arra sem nagyon emlékszem, hogy ki volt az. Talán egy ír szocialista, akivel titkon a kisbolt raktárába jártunk gyűlésre, és elkaptam ahogy cigizett. Nem emlékszem arra, hogy tetszett-e, vagy hogy mit gondoltam róla, de azt pontosan tudom, hogy maga most tetszik nekem, tetszik a bátorsága, és hát persze maga tényleg gyönyörű, de hát nem sok olyan úrhölggyel találkoztam akik csak úgy nyíltan flörtölni kezdtek a munkásokkal, szóval maga nagyon különleges, ég a szememben a vágy ahogy magára nézek, mert hát idomos is, és mint említettem régen nem voltam már nővel. De azért nem kell aggódnia, türtőztetem magamat, s most, hogy már nem csókolózunk csak a csípőjénél tartom magát, hogy aztán szelíden felnevessek. Nem veszem komolyan.
- Sajnálom, de én nem mehetek Dublinba.. -
Biccentem félre a fejemet, és láthatja rajtam, hogy értékelem az erőfeszítéseit, de nem hiszem, hogy igazán meg akarna szökni.
Halványan simítok végig a derekán, s csak mosolygom magára egészen kedvesen, egészen elragadtatottan. Egy pillanatra elhiszem azt amit mond, hogy ketten lehetünk és hogy boldogok lehetünk, és én szeretném, hogy így legyen, mert soha senki nem mondott még ilyet nekem, de tudom, hogy maga sem gondolja komolyan.
- Hisz nem is ismer.. -

Látni a szemében a vágyat egészen felcsigáz, mert még soha nem csókoltam senkit, aki ennyire más lett volna, mint mi - nos, talán Françoist leszámítva, de az afrikai jazzénekeseket nem szokás egy kalapba sorolni a füstös szájú ír szocialistákkal, és nem tudom, melyik részegít meg jobban, ez a sosem ismert íz, vagy a saját merészségem. Elképzelem a nővérem arcát, milyen képet fog vágni, ó, drága Bérénice, mikor ezt ma este elmesélem neki, mikor ma este bevágom pár ruhámat a bőröndömbe, és arra kérem, hogy falazzon nekünk, míg átérünk a határon.
Persze, egy pillanatra fintorognom kell, mikor azt mondja, ő bizony nem mehet Dublinba, de különösebben nem érdekel, akkor majd találunk más helyet, ahol a családom nem keresne, az agyam már száguld is, a kezeit pedig furcsán forrónak érzem a csípőmnél.
- Akkor Londonba megyünk. Vagy Bécsbe, vagy Prágába. Párizst sajnálatosan ki kellett húznom a listáról, ott túl sok az ismerős arc, de ha akarod, mehetünk akár Chilébe is - kedélyesen fecsegek, mintha csak úgy letegezhetném, de hé, immár mindenhez jogom van, ahhoz is, hogy ismét hozzá hajoljak, hátha ki tudok csalni még egy csókot tőle.
- Azt tudom, hogy az esetem vagy. Erős és ír. - Még rá is kacsintok, talán így sikerül elfelejtenie mindazt, amibe ennyire kapaszkodik.

Maga olyan nagyon csalafinta, látom magán, meg hát rögtön le is tegez, s ettől nekem hirtelen felszalad a szemöldököm, mert maga túl közvetlen, s megborítja itt a rendet, megborítja a megszokottat, s most vágyat érzek, hogy én is letegezzem magát, s már csúszna is ki a számon egy kedves szó, valami ami talán bók lehetne, ami talán tetszene magának, de aztán visszafogom magamat: elvégre maga itt az én főnököm, s ha úgy parancsolja, nekem magával kell mennem. Persze tudom, sejteni vélem, hogy maga semmit sem gondol komolyan, de a játéka, az igazán magával ragadó, s én szárnyra kapok, repülök magával, belesiklok a játékába.
- Akkor mi lenne ha bejárnánk az egész világot? Csak maga meg én! -
S egy pillanatra el is tudom képzelni magunkat Rómában, Berlinben, Bukaresten, s látom magát ahogy kalapot hord, ahogy rám nevet, s már nem úgy öltözik, mint egy úrilány, hanem sokkal puritánabban, sokkal kihívóbban, s nekem most magáról kúsznak illetlen képek az elmémbe, olyannyira illetlenek, hogy el is fordítom magáról a tekintetemet. Nem merek így magára nézni.
- Kisasszony, olyan lavinát akar elindítani, amit nem tud majd leállítani.. -
Suttogom maga felé, s félek maga nem érzi a hangomban a vágyat, félek nem tudja, hogy maga most kívánatosabb bárminél.

Helyeslően bólogatok, még az sem szegi a kedvemet, hogy igazán nem tud letegezni, még nem, még ott van a magázódás hivataloskodó, köpcös árnyéka mindabban, amit mond, de ha a szavainak hinni lehet, hamarosan ez az ellenállás is megtörik majd. Úgy simulok hozzá, mintha bármi jogom lenne ehhez, mintha szeretők lennénk, mintha ismerném minden gondolatát, minden tervét, és éppen csak egy pillanatra bukkan fel jövendő apósom arca a fejemben, de durcásan a nyelvemre harapok, mert bármennyire is közeledem hozzá, ő még mindig inkább adna át a fiának, minthogy vállalja értem a nehézségeket, és ez nem szerelem. Főleg nem az a fajta szerelem, amire vágyom, az a minden akadályt legyűrő, merész, villámló, talán azért, mert magamat is mindig könnyebben láttam ilyennek, mint fehérkesztyűs kisasszonynak.
- A nevem Inès - jelentem ki ellentmondást nem tűrően. - Ha az egész világot be akarod járni velem, szükséged lesz legalább a keresztnevemre! Semmi kisasszony, rendben? Leszámítva akkor, ha majd ágyba hozod nekem a reggelit, de ne aggódj, az ilyen eseteket mindig meghálálom majd. - Még fel is kuncogok, én, a jótét lélek. - Ebben a házban senki nem tud olyan körültekintő aprólékossággal köszönetet mondani, mint én.

Nagyon nehezen állom meg, hogy ebben a komoly helyzetben ne mosolyogjak magára a konoksága, az akaratossága miatt, s le is kell sütnöm a pillantásomat, hogy a szemében bujkáló parancs miatt ne nevessek magára, de ez talán mégsem volt olyan nagyon jó ötlet, mert hát lesütve a szememet nem látok mást csak a mellének fehér bőrét, s a fűzőtől magasra emelkedett puha halmokat. Úgyhogy mégis csak jobb a szemébe néznem, s még magára is mosolygom, egy kissé talán pimaszul, mert most mégis csak pimasz leszek magával: a keresztnevén fogom szólítani.
- Inés, maga... -
S keresem a szavakat, mert magam is meglepődöm, hogy a neve milyen kihívóan csendül a számból, olyan elevenen, mint ahogy maga berohant ide.
-.. maga olyan, mint a megolvasztott csokoládé.. -
S talán most nem kell magának kifejtenem, hogy milyen az, mert láthatja, érezheti rajtam, hogy megbabonázott, hogy minden amit tett nem más számomra, mint egy vágykeltő mozzanat.
Kicsit közelebb húzom magamhoz a csípőjénél fogva, s ha most nem az alkalmazottjuk lennék, már régen kiimádkoztam volna magát ebből a ruhából.
- Ugyan csak? -
Emelem meg a szemöldökömet, s most olyan közel hajolok magához, hogy az ajkunk bármikor összeérhetne, ha csak egy picit is megbillennénk.
- Maga most keringőre hív engem Inés? -

Könnyen átadnám most magam mindannak, ami az ereimen keresztül suhan, ami izgalmasabb, mint a végtelen ruhapróbák, mint a cukros sütemények és a cinkos pillantásokkal tarkított pezsgőzések, ez izgalmas, és igencsak valódi, egyszerre szórakoztat és izgat, hogy mi lehetne kettőnk közt, igazán mi lehetne, de a szám sarkában durcás fintor jelenik meg, ahogy még mindig nem képes letegezni, bár a keresztnevem már olyan könnyedén gördül le a szájáról, mintha éjszakánként ezt suttogná a személyzet szállásán, az ágyában fekve.
- Kezdjek aggódni a mentális képességeid miatt? - kérdezem, megjátszott tamáskodással, talán ez a merev francia szabályrendszer, ami a birtokot irányítja, ennyire beleivódott volna a férfiba, akitől a szabadságot reméltem?
- Vagy a prágai apartmanban bujkálva is magázni fogsz? - kérdezem vigyorogva, és incselkedve lábujjhegyre állok, a csók, amit a szájára nyomok olyan gyors, másfél pislogásnyi idő. - "Kisasszony, kipakolhatom a bőröndjét? Kisasszony, kér még egy kis kávét? Kisasszony, kigombolhatom a ruháját?" - utánzok egy szolgalelkű inast, de róla sosem feltételezném, hogy csak ennyi lenne benne. - Komolyan nem megy, Eoghan? Látod, az én számból is egészen természetes a tiéd. - És francia, és akcentus, és nem ejtjük a h hangot, de ők nyilván másként vannak vele. Közelről, de komolyan felnézek rá. A célegyenesben érzem magam. - Persze, tudnod kell, hogy úrinő vagyok. Éppen ezért, ha nem szöktetsz meg, nem leszek a tiéd. Ez így fair azokkal szemben, akik az ajtómat kaparják.

Maga olyan szórakoztató, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy képes lennék hosszú időt eltölteni magával, hosszan utazgatni és még élvezném is. Maga elég nyitott lenne, de elég makacs is ahhoz, hogy hosszan vitatkozzunk, hogy évődjünk egymáson, és sohasem untatna, mert maga egy csomó felfedezetlen rejtély, kiaknázatlan mező, amire ha az ember rálép - és maga nem hagyja meg azt a választást, hogy az ember ne lépjen rá - akkor már nincsen visszafordulás, nincsen kilépés a mezőről, s ez annyira hiányzott nekem itt a szőlősben, mert persze élveztem az egyhangúságot, de az életem mégis csak kalandokból állt. És maga egy hatalmas nagy kaland számomra, s ennek nem tudok nemet mondani, még ha akarnék akkor sem.
Az arcához érek, és megsimítom, bátran és igazán vágyakozva, mert hát maga ezt váltja ki mindenkiből.
- Nincsen pénzem apartmanra -
Mintha ez olyan nagyon fontos lenne, s lehetséges, hogy az is, mert végtére maga mégis csak egy kisasszony.
- S jól gondolja meg, hogy mit kíván, mert ha maga már nem kisasszony lesz a számomra, hanem Inés, akkor magának kell kipakolnia a saját bőröndjét.. -
S most először tudatosul bennem, hogy maga tényleg komolyan gondolja, s nem a csók miatt, látom a szemében.
- Tényleg ezt szeretnéd? -

Szinte tapintható, ahogy az utolsó kérdésnél egészen megváltozik a levegő - hirtelen ennek az egésznek számomra is tétje lesz, és szabályosan gyomorideget érzek, mert itt ez a férfi, akivel ezelőtt öt percet sem beszéltem, most képes lenne megszökni velem, ha arra kérném, és nem tudom, mit kérjek, az arcomon éppen csak egy halovány árnyék suhan át, mikor azt mondja, nincs pénze apartmanra.
- Az mindegy. Nekem van - fűzöm hozzá, tekintetem látszólag Eoghan mellkasára szegeződik, ám a szemeim sokkal messzebbre látnak, talán abba a jövőbe, amiről az imént még csak játszva beszéltünk. Én azt hittem, ő a bizonytalan szem a láncban, de talán mindketten azok vagyunk. Nem tudom. Óvatosan sóhajtok egyet, és így, mire felnézek az arcára, sikerül megkeményítenem a vonásaimat, elővarázsolnom azt a kacér kifejezést, ami győzelemre visz bármilyen helyzetben.
- Én szerelmet akarok. És szabadságot. De úgy igazán. Fűzők, szabályok és káráló rokonság nélkül, akik habozás nélkül odadobnak az első férfinak, akinek pénzszagú a lehelete. - Megborzongok, szegény Anton, jobbat érdemel nálam, és remélem, ha elmegyek, meg is kapja. - Azt akarom, hogy teljesen a magam ura legyek - de rajtad sosem fogok uralkodni, ezt megígérem. Komolyan. Még ha ez azzal is jár, hogy a bőröndömet nekem kell kipakolnom. Azért remélem, a ruhám gombjait majd magadra vállalod. És most akár meg is csókolhatnál, annak jeléül, hogy megegyeztünk! - Ez nem kérés, nem ötlet, nem javaslat, hanem parancs, likőrbe forgatva.

Olyan jó most itt magával kettesben, olyan egyszerű most magával itt lennem, a kezemet a derekán, nem is a derekán a csípőjén pihentetnem, elképzelnem magát alsószoknyában, összeborzolt hajjal, kipirult arccal. Maga most biztosan mélyen elpirulna ha olvasni tudna a gondolataimba, mert én most magára gondolok, s képtelen lennék bármi másra. A mosolya, a szeme, a testtartása, minden arra kényszerít, hogy maga legyen a fontos, s csak szerényen mosolyogva, közelebb húzva magát, már ha ez ebben a helyzetben lehetséges, ígéretet teszek magának s le is tegezem.
- Ne aggódj Inés. Szabad lehetsz, mint a madár, s lehetsz szerelmes, tied lehet az egész világ! -
S biztos lehetsz afelől, hogy én is gondolom, hiszen az én szívemben mindig is a szabadság lángja égett, mindig is ott parázslott bennem, soha ki nem oltódott, s most veled, itt ketten, titkokat és álmokat szőve újra lángra lobban az a parázs, de jajj nekünk: vigyázzunk meg ne égessen.
- Ne aggódj, a ruha gombolásban igazán jó vagyok! -
S nem is igazán a kérésedre, megcsókollak. S a csókban ott van minden ki nem mondott ígéret: hordhatsz nadrágot, kelhetsz délután, lefekhetsz a napsugaraival, viháncolhatsz és lehetsz szerelmes, szabad lehetsz, s melletted én is azzá válok, tudom, érzem, s ebben a csókban ez mind benne van.
- Ígérd meg, hogy készen állsz majd, ha eljön az idő. Hogy adsz most egy kis időt, mire megtervezem mindent, s aztán ha felkereslek, akkor indulunk.. -
A kezeimet türelmetlenül helyezem az arcodhoz és végigsimítok az ajkaidon.

Legszívesebben azonnal felrohannék, vissza a házba, a hűvös falak közé, és elmesélnék Bérénice-nek mindent, mindent, ami történt, amiben megegyeztünk, kérném a bocsánatát, de leginkább kérném a segítségét, és éppen csak megcsendül az agyam egy hátsó zugában, hogy ha tényleg elszökök, ki tudja, jelen lehetek-e majd a nővérem esküvőjén? Ő biztosan itt akarna látni, de a többiek, ó, ebbe bele sem merek gondolni. (Egyszerre rándulna győzelmes vigyorra és szomorú fintorra a szám, ha ezt sokáig fejtegetném.)
Inès, a nevem olyan egyszerűnek hangzik a szájából, olyan kellemesnek, mint forró tea a nappaliban, két pokróc alá temetkezve, míg odakint hatalmas pelyhekben szállingózik a hó, és azt hiszem, ezt meg tudnám szokni, ezt az egyszerűséget, ezt a keresetlen romantikát - és, ami még fontosabb, pukkadjon csak meg mindenki, aki ennek a felét se ígérte soha, Antontól kezdve egészen az apjáig, mert megvolt a lehetőségük, talán még most is megvan, de ezt nem oszthatom meg Eoghannal, mikor éppen csak sikerült őt felbújtanom a szökésre.
- Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél! - bólintok, ujjaim a hajával játszanak, vajon ez ilyen édes lesz abban a prágai szobában is? - De azért ne várjunk túl sokáig, jó? Nem akarok több ruhapróbát kibírni, sem tortakóstolást, sem zenekarválasztást, ha egyszer itt sem leszek az esküvőmön. - És kuncogok, örömmel, mint a rossz gyerekek, mielőtt elvennék az utolsó sütit a tálcáról, jóval ebéd előtt.

Csak nézlek, szemeimet minduntalan futtatom végig az arcodon, mintha keresnék valamit, akármit, egy jelet ami azt mutathatja nekem, hogy az egész nem is igazi, az egész nem valóság, hamis dolog, egy előre megtervezett színdarab, s engem most csőbe húztál, s majd jól kacagsz, s kihasználsz, mert megzsarolhatsz, mert adtam valamit a kezedbe, mert a kezem ott pihen a csípődön, és a számon még a csókod ég. S hiába tudom, hogy a legveszélyesebb boszorka vagy a földön akivel találkoztam, nem csak eszes, de csinos is, s mindkettőnek birtoklásával tisztában is vagy, így hozva létre a lehető legveszedelmesebb fegyvert: saját magadat, nem tudok nemet mondani, nem tudok a kalandnak, az igazi életnek az útjában állni, amikor mindig is ezért küzdöttem, hogy azok lehessünk akik igazán vagyunk, hogy ne álljunk a saját vágyaink útjába, s ne hagyjuk, hogy mások meggátoljanak. Akkor most mégis hogyan mondhatnék nemet, miként mondhatnám azt, hogy ez csak butaság?
- Nem, nem tart ez olyan sok időbe, egy-két nap, maximum négy. Szedj össze addigra mindent, hogy csak indulni kelljen. -
Belesimítom a fejemet a kezedbe, s jó kutya módjára élvezem a női érintést a fejbőrömön, élvezem, hogy nő vagy mellettem, hogy a kezem még mindig a csípődön pihen, hogy a tekintetem a kebledet falhatja, s hogy virág illatod van, mosolyogsz s flörtölsz velem.
- Estére szerezz nekem egy térképet Prágáról! Biztosan van a könyvtáratokba, s akkor kinézem, hogy hova hoppanálunk, s ha nem nagy kérés, keress képeket is, hogy biztosan oda lyukadjunk majd! -

A napokban minden szórakoztató semmiségek halmaza lett - minden egy, kis pohár feketekávéba cseppentett tejnek érződik számomra, és megszínesítik az unalmas perceimet azok a láthatatlan szurkálódások is, amelyekkel leendő anyósom és én kóstolgatjuk egymást, mintegy a legfrissebb termést. Ő a hagyományok tisztes őre, én maga a forradalom lobogó szoknyája, miközben azonos az asztal, amin tervezünk, még a ceruza is épp abból a fából készült, amelynek gyümölcsére szomjazunk - de amíg a leendő házunk étkészlete a vita tárgya, ez inkább csak szárnypróbálgatás, játszadozás, amolyan Delacour időtöltés, semmi tétje, de úgy hozzászoktunk, mint a kiváló borainkhoz, és ahhoz, hogy a nyugalom látszólagos... Igaz, drága húgom?
Nem ítélkezem, legalábbis elsőre biztosan nem: jól cseng az nem az, aminek látszik, ismerős a dallama, hozzászokott a fülem, de én nem a leendő anyósom, vagy a mama vagyok, számomra nincs diadal ott, ahol a húgom elbukik. Mi nem voltunk és vagyunk egymásnak vetélytársai, legfeljebb nevetésben - de most nem érzem az ízét, ahogy az ajtókeretnek dőlve cigaretta füstjébe burkolózom, és keresem a szavakat.
- A Liliomtiprók kertjét javaslom, úgy hallottam, ebben az időszakban igen szép: egyszer virágzik, de utána soha többé. - vajon mi következett volna, ha épp nem jut eszembe, hogy megkeressem, magammal vigyem, a fülébe súgjam, hogy anyósom háta mögött épp azt a készletet rendeltem meg, amely ellen hosszas ellenvetést szegezett? Sosem tudjuk meg, de talán még így is szerencsésnek mondható - még maga Edgar sem tűrte volna szótlanul úgy a látványt, mint én. Egy darabig, persze, egy egész slukkolásig, kifújásig, higgadtságig. - Inès, Maman téged keres a szalonban. Kérlek, nyugtasd meg, hogy kiválasztottad már a tortád - addig elbeszélgetek az úriemberrel.. szeretnék tisztán látni.

A nővérem hangja, a cigarettájának füstje, fogalmam sincs, miért nem éreztem korábban, és elugrok újdonsült tettestársamtól, először szégyentől, majd izgalomtól vöröslő arccal, mert hiába minden, Bérénice felfedezett minket, és ettől a perctől fogva igazán izgalmas ez a játék. Ettől a perctől fogva van tétje mindannak, amit az imént mondtam, és ki tudná tagadni a szám szélében játszó mosolyról, hogy az bizony elégedett? Talán azért, mert a nővérem figyelme ismét az enyém, ő pedig nem fogja kifecsegni, amit látott, de meg fog védeni, nekem pedig ez kell, ő kell, hogy megvédjen, vagy legalábbis megpróbáljon, hogy ismét fontosnak érezzem magam. Bérénice mindig törődött velem. Talán ő egyedül.
- Ó, Bern... - megcsóválom a fejem, de azért engedelmeskedem neki, elég ez itt, a Liliomtiprók kertje, mindig ilyen teátrális volt, gyors és éles megjegyzéseivel, mindig vágytam arra, hogy az én nyelvem is ilyen kimunkált fegyver lehessen, mint az övé. A nyelvem talán az lett, de az elmém, csupa játékosság, csupa szórakoztató csacskaság, semmi unalmas felelősség, sosem közelítette meg azt a bonyolult színdarabot, ami az övében szövődött.
Azért szemtelen lázadozásom utolsó, művészi jeleként Eoghanhoz lépek, a szám éppen csak súrolja az övét, mielőtt elválnék tőle, ismét, ki tudja, mennyi időre - mert most az én két kedves páncélos lovagom megküzd értem, igaz, nem nekik kellene itt állniuk. Bérénice felé lépek, nyelvet öltök rá, mielőtt kuncogva arcon csókolnám, és már ki is lépek a présház ajtaján, a cipőimet a mellkasomhoz ölelve szólok még vissza neki.
- Légy kedves, Cerberus! - kacsintok Bérénice felé, és ruganyos léptekkel elindulok vissza, a ház felé. Azzal sem fáradok, hogy megigazítsam magam.

[remek volt, köszönöm! :3 átadom nektek a terepet, szépségeim.]

A szívem kihagy egy ütemet, s utána vad tempóba kezd, pumpálja belém az adrenalint, még a kezemet is elfelejtem elkapni a csípődről, pedig most aztán végünk lehet, megláttak minket, téged a kisasszonyt velem a szőlőskertben dolgozó egyszerű paraszttal, s már kár lenne tagadni, kár lenne a kezemet visszarántva zsebre vágni, hiszen tagadhatatlan, látszik rajtunk, hogy titkot és cselt szőttünk, s a varázsa alá kerültünk valaminek, valami hatalmasnak és vonzónak, s most már ugyan azt a világot látjuk, ugyan azt akarjuk. Kár lenne tagadni, s igazán értelmetlen is.
Az érkezőre pillantok, s megköszörülöm a torkomat.
- Kisasszony.. -
Most már ideje lenne azért elhúznom a kezemet a csípődről, már megpecsételtük az eskünket, már elmondtunk mindent, s neked csak könyveket kell küldened, hogy napok múlva titkos üzeneteket válthassunk s az éj leple alatt a szőlőskert végéből örökre elhoppanáljunk - vagy ha örökre nem is, jó hosszú időre -, s mikor az ajkadat az enyémre helyezed, végleg leengedem a kezemet magam mellé, s furcsán üresnek érzem a teret, furcsán hidegnek a levegőt, s csak nézlek, nézem ahogy ringó csípővel állsz odább. Ebben a percben sajnálom, hogy innen nem látni olyan igazán jól ki, hogy nem kísérhetlek addigra tekintetettem amíg el nem tűnsz a távolban.
A hajamba túrok, s úgy érzem magam, mint Dublinban az ítéletem előtt: megköveznek, pedig hibásnak sem érzem magamat.