Women win them

Bérénice Manon Delacour

Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.

Becenév

niké, manon, ver

Kor

~25 év

Származás

aranyvér krémszínben

Lojalitás

je suis icy

Képesség

legilimencia & okklumencia

Csoport

mágiahasználók

Play by

rachel weisz

Karakter típus

~egy canon keresettje...?

Delacourék reggelijén mi vagyunk a krémszín abroszra csöppent krém: néhány elfojtott sóhaj, egy ököl szorításába belevesző sikoly, mosolyok - krém a krémen, krémje krémnek, és apám málnaszín inge felett az a somolygó lenézés, a birtokára vágyódás, a mozdulat, amivel leteszi a szalvétát a foltra, épp ugyanaz, amivel a szőlőt mustrálja, amivel int a távolból, amiért ezek itt mind lenézik, amiért ő csak a gazda, a szeretetlen harmadunokatestvér, krém a krémen - anyám krémszín fürtjei, kurtán és ziláltan, ahogy fordul nyaka, és nevetnek az ő vonásai is, olyan lágyan, mint a szemünk befogadja svéd lelkét a lankák között, szinte áttetsző a zsenge levelek között, de ő már habszín a krémen, érzik is maguk között, mennyire nem partner a játékban, nem moccannak a figurák a méhecskés porcelánon hatalom mintáját hagyva, ő nem hadvezér, ő az, aki értetlenül mosolyog, te most tényleg ilyen semmiségeken kívánsz vért bontani pezsgő helyett, ahelyett a pezsgő helyett, amibe már így is generációk mérge cseppent ízfokozóul, áruld el nekem, mire jó ez az egész - és az asztal alatt megfogja a kezem, hab a krémen, krémnek habja, mosolygok én is, és rám néznek, Delacourék reggelije hirtelen már színpad lesz, és nem tudják, de fejükben felrezzen az ősi veszély, a nyilak célra tartanak, de az én mosolyomban nem látnak rémet, hiába tudják, hogy ha szeretném, az egész asztal lángokban állna, nem krémben ázna, de úgy sejtik, rozslisztből szitáltak közéjük, már talán nem is vagyok más jogon itt, minthogy azonos a családnevünk, nyers nádcukor vagyok, narancshéj, kakaóvaj - látnátok aláírni a nevetekben, látnátok csak, hogy szerzek újabb befektetőket a birtokaitoknak! - rum, némi marcipán.
Egy csendes, halk győzelem receptje vagyok, és jól teszitek, ha nem üttök a kezemre.. még a végén krémszín lesz az asztal.

Had válaszoljak neked, Inès, mert válasz ez, nem ítélet, még csak nem is ellenvetés: a szerelem veszélyes hadművelet, és egészen biztosan csak fájdalom a vége, véget nem érő gondolkodás, önvádlás,
hogy hol rontottuk el - és legvégül rá kell jönni, hogy sehol, mert ilyen az emberi természet. Sok mindenben tudok hinni: a jóságban, az empátiában és abban, hogy az önzés, amely az emberi lét sajátossága, fordítható a fény felé -
nem vagyok naiv, talán soha nem is voltam, mert apánk és anyánk nem hagyták meg nekem ezt a luxust, és bedobtak abba a verembe, ahonnét csak zokogva mászhatunk elő: a családunkba, a folyton pörgő nyelvek kanosszája közé, intrikával, tűzzel és lánggal, becsukott szemmel sikoltani, de csak némán - így tanultam meg, de nem bánom, Inès, soha nem érdemes megbánni azt, ami fájt egykor. Hiszek a kreativitásban, a szavak dallamában, az ízekben és abban, hogy érdemes küzdeni valamiért, amiben hiszünk - de nem vagyok szent, és neked sem kell annak lenned. A puha bőr páncél, ha önként viseljük, és esküszöm neked, hogy felgyújtom az összeset, aki át akarna hatolni rajta -táncolj csak, álmodj szépeket, hagyd, had fésüljelek, de hunyd le a szemed, amíg megnyerem ezt a háborút - csak halkan, láthatatlanul, mosollyal, mert nőnek születtünk, nincs szükség erőfitogtatásra igazán.

Igen, látom, kedvesem, csodaszép a csokra, látom, maga válogatta, épp illik a ruhám árnyalatához, a kedvessége lekötelez, had váltsak magával egy mondatot - gyönyörű a vers, amit hozzá írt, olvastam, igen, a kézírása épp olyan, mint amibe könnyű lenne beleszeretnem: udvarias, férfias, markáns, úgy kanyarítja az e kanyarulatát, mint amilyen a hegyek formája volt azon a délutánon, amikor először találkoztunk - szerda volt, igaz? - és elmesélte azt a kedves történetet a befektetőiről, nem felejtem el soha, borvörös az inge, leheletnyi borosta, mint amikor sajtforgács hullik a tiszta lisztre, a körmei az üvegen, az ujjlenyomata az ajkamon: nem felejtek el semmit, az udvarlását, az adok-kapok kis tűszúrásait, a tekintete nyers markát, rámarkolt vele a beszélgetés torkára, és nem engedte el: 'Kisasszony, magában egy hadvezér veszett el..!' -
aztán elveszett a hajamban, a szoknyám ráncaiban, az ujjai megvívták a vágyaimmal a csatát, és beceneveket talált ki nekem, nem is keveset, nem is szűkmarokkal, és leterítette előttem azt a pokrócot, csillagokat varázsolt a plafonomra, mikor megfáztam, és az esőben várt a vonatnál - addig ringatott, míg el nem aludtam egy rémálom után, az őszi erdőben egy fára véste a nevünket, habból bajuszt rajzolt magának, aztán nekem, és megharapta az orromat - letörölte a könnyeimet azután a film után, fogta a hajam, mikor jól berúgtunk, és hagyta, hogy katonákra vágjam az ételét és a szájába tegyem -pedig nem szerette, ha gondoskodom önről, ugye, a politika volt a mindene, az aranyvérűek hagyományai és a kötelességek, látom most is, maga volt a hadvezér, én a túloldal, aztán frontvonal, és most vagyok ellenfele, most nem fogadom el a kurva virágait, de köszönöm a szépet, a jót, de nem szégyellem magam, amiért nem hajtok fejet önnek, most már magázva, mert elárult - nem megcsalt, amit megbocsájtottam volna, nem hazudott, amit elfelejtettem volna, hanem elárulta a családomat a legnagyobb vetélytársunknak, mert többet ajánlottak, épp azon a délutánon, amikor meg akarta kérni a kezem, és én megfontoltam maga miatt, hogy levetem magam valahonnan, már a sámlira is ráálltam, mert nagyon fájt, hogyne fájt volna a legjobban az, mikor az árul el, akit a legjobban szeretünk a világon - de meg is kell köszönnöm, elmúlt, és én itt vagyok: vigye a virágait, ássa el őket a szívem darabjai közé, és nem, hová gondol, nem akarom, hogy elfelejtse a nevem: azt akarom, hogy emlékezzen rá, ki fogja felgyújtani a királyságát, ki fogja viselni a koronáját - nem a királynéja, de a királynője.

Gratulálunk, elfogadva!

A szív bőségéből szól a száj.

Kedves Manon!

Csupa krém, és csupa íz, és csupa cukor, és csupa elegáns kézmozdulat, szemvillanások bonyolult rendszere, egy intrikába forgatott háló, olyan izgalmas, és nem kevésbé veszélyes! Csak olvaslak, és érzem a nyelvem hegyén azt a krémet, látom anyád rövid fürtjeit, ahogy fordul a feje, és a kis pihéket a nyakán, amikor fúj a szél. Látom az örököst, aki Delacouréknál mindig olyan helyzetbe kerül, úgy látszik, ez valami családi szokás, amiből csak könnyek árán tud újjáépülni, de amikor megteszi, az csodálatos felemelkedés, az dicsőséges háború, az diadal, és nem tehetünk mást, mi többiek, csak fejet hajthatunk előtte. Nem csodálom, hogy azok a jázminok úgy remegnek.

Ugyanakkor, és ezt talán még a hölgy nem is sejti, én már tudok valamit, felismertem már a törvényt, ami az ilyen családokban kétélű penge, felismertem, és látva ezt az egykor összetört szívű, fiatal nőt, aki telve lehetőségekkel, de semmiképp se gyengén nézi, hogyan marakodnak a feje felett a családfők, akik teljhatalmúnak képzelik magukat, nos... óva kell intenem őt. Ezt a védelmező bástyát, akit gyöngyből, ízből és vérből alkottak, mert egyszer csak jó lesz arra, amire a természet meghívta, és ez a meghívás csodálatos, de nem egyszerű, és Delacouréknál miért is lenne könnyű az ilyesmi? Várom, mivé lesz, ha a vihar tetőpontjára ér!

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend