Arya Felicia Thynne

i'd rather have flowers in my hair
than diamonds around my neck

Rya


23


Félvér


Dumbledore


-


Mágiahasználók


Kerti Pahk


Saját

Két láng - egy égett, egy alig pislákolt, egy kiolthatatlan volt, a másik már szinte csak parázslott. A véletlen műve volt, hogy egymás közelébe kerültek, semmi másé, de megosztva erejüket, és egymást támogatva hatalmas fáklyává egyesültek. A nagy láng sosem nézte le a  kicsit, mert az gyenge volt, elhagyott, vagy mert nem onnan származott, mint ő - felkarolta, befogadta, és segített neki, hogy ő is ereje teljében pompázhasson ismét.
Apám sosem vallotta magát tipikus aranyvérűnek, akit a vérminőségen kívül semmi és senki nem érdekel, aki saját gyermekeit egymással házasítja, azért, hogy megmaradjon a vérvonal. Hiába tartotta fontosnak a hagyományt, és nemesnek a családot, nem vált eszméinek rabjává. Szülei nem rendeztek számára eljegyzést, ha történt volna ilyen, valószínűleg azt az utat követte volna, de így, mikor rátalált anyára, árván, a koszban ülve, átlátott a körülményeken és elhessegette őket, látta a piszok mögött a gyönyörű arcot, és azt, hogy a helyzete nem mond semmit arról, valójában ő kicsoda is. Amikor ott megfogta a csuklóját, hogy felsegítse a földről, aztán átkarolta, nehogy elessen, történt valami, valami varázslatos, ami összekapcsolta őket, és a kezet, amit akkor megfogott, halálos ágyán is ugyanúgy szorongatta, mint találkozásuk napján.
Anya is varázslók gyermeke, unokája volt, a vérvonala nem volt folyamatos, muglivér is vegyült bele, ezért apám szülei szkeptikusak voltak - de apám nem törődött velük, felőle akár mugli is lehetett volna anya, tudta, hogy vele szeretné leélni az életét.
Egy véletlen volt csupán. Talán reggel megbotlott egy kőben, vagy rossz híreket kapott, esetleg elcukrozta a kávéját, vagy leesett egy gombja - szerintem ezt tudta a föld, így nőttek a fűszálak, hogy mutassák az utat, meg volt írva a csillagokban, abban, ahogy a tavaszi szellő reptette a pitypang magvait, és az éjszaka elsuttogott imákban, a mágia által létrehozott, elszakíthatatlan kötelékekben.
Apám nemesi családba született, nem csak aranyvér szempontból - mugli szemmel is hosszan visszanyúló családfával büszkélkedett mindig a pohárköszöntőkkor, vagy akkor, mikor rossz jegyet vittem haza. Nem pénzben számolta az értéket, hanem földben, abból sok volt a családjának, és mindig mondott estimesét, olyat, amiben nagynevű elődeim nagy dolgokat tettek. Ő mindig a legjobbat akarta nekem, bármiről is legyen szó.
Anya énekelt nekem mindig a fűszálakról, a harmatcseppekről, amik reggelre a violám szirmaira telepedtek, mesélt a szorgos méhekről, és a kicsi lóherékről, a háromlevelűekről, amik semmivel sem szerencsétlenebbek a négylevelű társaiknál. Megtanított értékelni a természetet, a környezetet, ami körülvett, a növényeket és az állatokat, azt, hogy vannak fák a kertben és fű a talpunk alatt, hogy a természetnek köszönhetünk mindent, a lédús epertermésnek és a napraforgók aranyszínének.
A kettejük közötti fonálon az idő vasfoga sem tudott fogni. Ahogy apám a reggeli kávé mellett puszit nyomott anya homlokára, vagy átölelte, mikor főzött, és a hajába túrt, mikor szorosan magához ölelte. Benne volt anya mozdulatában, mikor borogatást tett apám homlokára, vagy ahogy játékosan elvette a papírjait, majd ugrálva magasra tartotta, amit persze ő egy mozdulattal vissza tudott volna venni, de nem tette, mert meg akarta adni azt a figyelmet a feleségének, amire szüksége volt.
A kötelék akkor sem szakadt el, mikor anya végleg lehunyta a szemét. Apám utolsó pillanataiban is úgy cirógatta az arcát, mint a legelső szerelmesek szokták. Szerelmük a tavasz gyümölcse volt, és a tavaszi szellő és napsütés éri a legjobb termést.
Anya a legnagyobb ajándékot hagyta rám, amit tehetett: a természet előtti egyenlőségre tanított, arra, hogy minden okkal történik, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgoknak van a legnagyobb szerepe, és arra, hogyha elég erősen kívánunk, a százszorszép szirmaiban ott rejlik a válasz.

A két láng találkozása által keletkezett hamuból főnixnek kellett volna születnie, de helyette föld jött létre, amelyen szépen lassan egy szál százszorszép cseperedett. A szirmai sorban nőttek ki, ahogy növekedett: az, amelyik mindig kíván, ha hullócsillagot lát; az, amelyik átsegíti a csigákat a betonon a fű biztonságába, mielőtt valaki rájuk taposna; az, amelyiknek a szobája olyan, mintha egy kertben lennénk; az, amelyik makacsul próbált a sellőkkel társalogni, pedig egy szavukat sem értette. Az, amelyik teán él; amelyik pitypangból és százszorszépből fon koronát; amelyik csillagokkal álmodik; amelyik a reggeli napfénnyel együtt kel fel; amelyik rosszul érzi magát, ha túl sok időt tölt a betonrengetegben növények nélkül; amelyik unalmában tükör nélkül ezerfélén be tudja fonni a haját; amelyik hisz abban, hogy a pitypang magvai csodát tehetnek. Az, amelyik mezítláb fut végig a mezőn; az, amelyik biciklire pattan, és órákat tud kerekezni; amelyik egy erdei fa ágán ülve szeret a legjobban olvasni; amelyiktől sosem féltek az állatok legendás lények gondozása órán, és az, amelyiknek elsőre sikerült a legveszélyesebb növény terméseit is kicsalni; az, amelyik hisz az őszinte, tiszta, időtlen szerelemben.  

- Mondd szépen! Hogy hívnak?
- R--r--hjiia!
- Nem. Arya  Felicia. Mondd szépen!
- R--r--hjiiiia!
- Nem, Arya Fel-
- Úúúgy, ügyes vagy, mondd még egyszer, hogy Rya! - szakította félbe egy női hang.
- Hjiiia!
A szoba csilingelő gyermeknevetéstől volt hangos, ahogy az anya átölelte az apát, és egy puszit nyomott a férje arcára.
- Nem lehet kishúgod, aranyom.
- De mijért neem?
- Mert anyának nem tenne jót. Ugye te sem szeretnéd, hogy anya beteg legyen?
- Nyem!
- Én sem, kisbogár, én sem...
- Miért nem anya van itt? Mindig ő szokott elkísérni a nénihez...
- Anya most nem érzi jól magát, szívem.
- Miért? Mi baja?
- Beteg.
- De ugye meggyógyul?
- Persze, kisbogár - kócolta össze kislánya haját.
- Arya Felicia, húzd ki magad!
- De olyan kényelmetlen ez a ruha...
- Thynne vagy, ezért úgy is kell viselkedned. Mindjárt itt vannak a vendégeink.
- Ha kihúzod magad - súgta a fülébe az anya -, este kiviszlek lóherét vadászni.
- Rendben! - derült fel az arca.
- Találtam egyet, találtam egyet!
- Lóherét?
- Nem, pitypangot! - vigyorgott, aztán nagy levegőt véve ráfújt, de a szél miatt az összes mag a saját hajában kötött ki.
- Most már te is pitypang vagy! - nevetett az anya.
- Tudok kívánságot teljesíteni? - tátotta el a száját.
- Ó, azt eddig is tudtál - mosolygott az anya, és puszit nyomott a kislánya homlokára.
- Rya! Leveled jött!
- Hol van, hol van?
- Ó, hát én azt nem tudom...
- Add ide, add ide! - ugrált, kapkodva, de az anya magasra tartotta. - Naaaa... - biggyesztette le az ajkát.
- Jól van, tessék, itt van - nevette el magát az anya, mikor felderült a kislány arca.
- Szerintem akkor is mardekáros leszel.
- Nemnemnem - rázta hevesen a fejét.
- Akkor fogadjunk! Ha én nyerek, választhatsz valamit, amit csak szeretnél.
- Áll az alku! - nevetett.
- Apa mit csinál?
- Megint az egyik játékát szervezi.
- És most vannak már jelentkezői?
- Nem, még mindig csak nagyon kevesen - csóválta az anya mosolyogva a fejét.
- Akkor miért csinálja?
- Mert élvezi. És azt mondja, egyszer még hasznos lehet.
- Anya hogy van?
- Jobban - válaszolt az apa, tekintetét továbbra is az ablakon tartva.
- Mikor engedik ki?
- Hamarosan, kisbogár, hamarosan.
- Ezt nagyi küldi - tett le egy borítékot az asztalra.
- Ne oda tedd. Dobd a kandallóba, ott jobb helyen lesz.
- Gyere be! - Az ablakpárkányon ült, és az ékszakai eget nézte.
- Ne sírj, tudod, hogy nem ez az első. Gyorsan felépül majd.
- Nem sírok. Már rég nem sírok emiatt.
- Szoktál még kívánni? - kérdezte az apa, mikor odaért az ablakhoz.
- Mindig.
Csend telepedett a szobára, majd halk hangon megszólalt.
- ...mindig azt kívánom, hogy anya meggyógyuljon.
A gyertya fénye táncolt a falon, a bútorokon és a fényképeken.
- Ne mondj semmit.
- Nem akartam.
Némán ültek egymás mellett a dombtetőn, a csillagokat bámulva.
- Tudod már, merre mész tovább?
- Lehet, magizoológus leszek.
- Lehet?
- Talán megcélzom a Misztériumügyi főosztályt.
- Biztos vagy ebben?
- Igen.
- Most végezted el a négyéves képzést, felvettek oda, ahova a legjobban szerettél volna kerülni, erre most azt mondod, elmész dolgozni Florean Fortescue Fagylaltszalonjába?
- Igen.
- Véglegesen?
- Nem biztos. Bármikor visszamehetek a Misztériumügyre.
De most ezt szeretném.
- Tudod... édesanyád büszke lenne rád.
- Arya... Fogadjunk.
- Miben szeretnél te fogadni?
- Fogadjunk, hogy meg tudom neked találni a tökéletes férjet.
- Na ne nevettess! És mégis hogyan?
- Megszervezem az utolsó játékomat.
- Egy játékkal szeretnél nekem férjet szerezni? - nevette el magát. - Tudod mit? Áll a fogadás!
- Na? Sikerült jelentkezőket találnod? - vigyorgott.
- Tízet is. Mindannyian letették a megszeghetetlen esküt,
hogy addig játszanak, míg ki nem esnek, szabályok szerint.
- Ugye viccelsz? - tátotta el a száját.
- Nem én!
- Mégis miért jelentkeznének tízen egy olyan lány kezeiért,
akit nem is ismernek?
- Nem biiiztos, hogy tudják, mi a nyeremény...
- De apaaa! Hát úgy könnyűűű! Mindegy. A fogadást én fogom nyerni. Esélye sincs, hogy abból a tízből is pont az legyen a nekem szánt valaki, aki nyer...
- Hiszel még a csillagokban?
- ...igen.
- Na, hogy halad a verseny? - hangjában izgatottság és kétely furcsa elegye vegyült.
- Már csak hárman maradtak - csapta össze az apa a tenyerét.
- És én mikor találkozhatok velük? Vagy az eggyel, aki nyer?
- Hamarosan, kisbogár, hamarosan.