Loweless

Épp akkor vágok bele a kezembe, mikor Shostakovich második keringőjét kezdi játszani a rádió - valami véletlen lehet, szerencsétlen véletlen, matematikailag pedig gondolkodjon ezen az, aki nem épp kötszert bűvöl a nem túl mély sebre. Egészen eltűnök az asztalom mögött, amit Mortis(56) jelölt ki számomra, nem egészen egy hónapja, félregombolt zakója felett kíváncsi és természetesen perverz arckifejezéssel, miután meggyőződött róla, hogy olyan jól szerelem a kis szerkezeteit, mint ahogy állítom. Épp két órával jártunk azután az incidens után, hogy elemeltem a pénztárcáját, a hangulat kissé füstösnek hatott, de végül látható, létezik valamiféle betyárbecsület, de gyanítom, leánykori neve inkább a profit és haszon lehet, mint a bajtársiasság.
Összefogom a hajam egy zsineggel, és folytatom a megkezdett műveletet - az óra nehezen adja magát, elég hamar egyértelművé tette a hierarchiát kettőnk között. Eredetileg talán csak az időmérő bűbájai mondták fel a szolgálatot, mostanra azonban elárulta, hogy a teljesen illegálisan beleplántált, de lenyűgöző tolvajkulcs-bűbáj is rendetlenkedik, talán nehezen jönnek ki egymással, ahogy én is nehezen jövök ki magammal. Nina Lowell, feltörekvő adócsaló, egykori zsebtolvaj, jelenleg ígéretes illegális karrier előtt álló gyakornok ezen a pályán, kezén ügyetlenül, gyorsan felbűvölt kötés, fejében némely kétség azt illetően, vajon meddig marad életben, ha esetleg valakit a szokásosnál jobban érdekelne. Még mindig az a fixa ideám, hogy minden felém forduló alak egy újabb halálfaló, kezükben pálca, annak a végén zöld fény, és megint belevágok, de ezúttal az asztalba, és a rugók szétpattannak.
Darabjaira szedem, ahogy magamat is, úgy tűnik, ehhez igazán értek, máshoz aztán nem is - még meghalni sem tudtam tisztességesen a fiókban őrzött újság beszámolója szerint, de legalább a szüleimre ütöttem, az ő holttestük sem került elő a leégett ház romjai közül. Flinték mártírok, bár annak is kétesek, végül is nem ok nélkül végeznek ilyen alapos munkát a halálfalók, és amíg én ilyen racionális ostobaságokkal szórakoztatom magam, nem kell arra gondolnom, hogy be akarok mászni a szekrény mögé, és ott zokogni, megvárni, amíg kiszáradok, aztán szép lassan a fal részévé válok. Meghaltak. Én is meghaltam, és egyikünkön sem segít, ha ezúttal pontot teszek a folyamat végére..

Mortis (56, gyanúsan beszélő név) mára ígérte az egyik kedvenc kontaktja felbukkanását, rögtön meg is toldotta azzal a használati utasítást, hogy nehogy el találjam cseszni, mert olyan következményekkel nézhetek szembe, amilyeneket az én buta kis fejem el sem tud képzelni. Nem tudom, ez alapján ez miért kellene, hogy komolyan megijesszen, az én rettegésem nagyon evilági, főleg nagyon elképzelhető és kiszámítható, néhány lépés választ el tőle, miközben a kint korzózó, inkognitóban önmaguk szerint láthatatlan halálfalókat figyelem. Köztük lehet Pike is, vagy apám régi ismerősei, talán barátai, talán a rokonaink.. a kis csengő zavar fel, Nina Lowell pedig nem rokona, sem ismerőse senkinek, ő dolgozni van itt. Átadni, a kuncsaft kérdéseire válaszolni, és pont ezt is fogja tenni.
- Miben segíthetek? - állok fel az asztal mögül, arcomon mindennemű érdeklődés hiányával. Ez végül is egy törvényes vállalkozás, én pedig minden kétséget kizáróan csak egy unalmas alkalmazott vagyok, semmi különös, főleg nem kell megerőltetnem magam, főleg nem kell kitűnjek a környezetemből.. megteszi azt helyettem Koldovstoretz, aztán a megfeszülő alkarom, mert tudom, hogy mindjárt a pálcám után kapok, és menekülni fogok a legapróbb gesztusára is. Tudom ki ő, a munkáján felül: Cailin Flint reménybeli vőlegénye, aki talán még nálam is jobban emlékszik, mennyire emlékeztet egymásra Cailin és Nina..

A Táncoló Ogre szebb napokat is látott üzlethelyisége valaha minden bizonnyal egészen más funkciót töltött, mint most. Az otromba cégér valaha talán egy késdobálót hirdetett, majd gyógyszertárt, majd pedig annyi minden mást, hogy már senki sem emlékszik arra, mi is volt ez az üzlet igazából. A létbizonytalanságából fakadó sokarcúsága azonban alkalmassá tette valamihez, amiben a Zsebkosz-köz többi boltja csődöt mondott.
Még így, a sokadik visszatérésem után is azt veszem észre magamon, hogy önkéntelenül is talárom zsebében matat a kezem, szorosan kezeim közé véve pálcám markolatát, amint meglátok bármiféle mozgást a szemem sarkából. Azt hinnéd, előbb-utóbb megszokod ezt a helyet, ahová állítólag a törvény keze sem ér el, de szerintem ebben még azok is hazudnak, akik naphosszat az egyik sarkon ülnek rongyos talárral takargatva magukat, kezükben egy pohárral, amibe alamizsnát várnak. Bármennyire is szívfacsaró a látvány, nem fordul meg a fejemben, hogy egy knútot is adjak neki, hiszen tudom, hogy ezzel semmit sem segítek.
Nem kifejezetten kedvelem ezt a helyet. Megvan a maga bája, szó se róla, azonban ez tipikusan az a hely, ahová ha bekerülsz, örökké a söpredék között ragadsz. Azonban le kell nyelnem az aggályaimat, s félre kell néznem akkor, amikor olyat látok, ami egy nem háborús helyzetben talán azonnal pár hét Azkabant jelentene. Nekem nem a felettük való bíráskodás a dolgom, nem a sajnálkozás, és még csak nem is a megmentésük. Én csak egy vásárló vagyok, akinek kell valami, amit máshol nem kaphat meg. Márpedig ha egy jó dolgot elmondhatok a Zsebpiszok közről, hogy szinte mindent megszerezhetsz itt, amit az országban máshol nem.
Így akadtam rá A Táncoló Ogréra. Először kétkedve fogadtam a fraktális keverőt, ami ebben az országban gyakorlatilag beszerezhetetlen, számomra viszont fontos eszköz a munkámhoz; áron felül, használtan jutottam csak hozzá, de tulajdonképpen a mechanikus eszköz remekül teljesít, nem lehet rá panaszom. Azóta pedig vissza-visszajárok, hogy újabb eszközöket, időnként pedig valami extrát is beszereztessek magamnak.
Kiemelt fontosságú az, amit Mortistól kértem, erre pedig nem kíméltem azt a vagyont, amit ennyi idő alatt felhalmoztam. A koboldok boldogan adtak az aranyukból, amit még jó pár évig törleszteni fogok nekik a lakásért, amit York csendesebb külvárosában vettem magamnak, azonban azt valahogy elfelejtettem megemlíteni, hogy van még valami más is, ami ér nekem annyit, hogy adósságba sodorjam magam. Nem kifejezetten aggódom a jövőm ezen aspektusa miatt, gyógyítóra mindig szükség lesz, nincs miért aggódnom.
- Jó este. - becsukom magam mögött az ajtót, köszönésem mellett pedig a kis csengő is figyelmeztet jelenlétemre. Tisztában vagyok vele, hogy Mortis csak csillingelő galleonokat lát bennem, de ez nekem így tökéletesen megfelel, amíg megszerzi nekem azt, amire épp szükségem van. Legutóbb például megszerezte nekem azt a zenélő dobozt, amit rég elveszettnek hittem. Most ott fekszik Apolka éjjeli szekrényén vagy fiókjában, mint nosztalgikus gesztus, és talán egy hangyányi mentegetése mindannak a dicsfénynek, mely valaha családunkat övezte.
A pult mellett azonban koránt sem a már jól ismert arcot látom. Az ő arcát nem szántják mély barázdák, amiket az évek és a keserűség okozott. Az ő ajkain nem látszik az a sutyerák, tenyérbe mászó vigyor, csak mert orrlyukai pénzt, aranyat szagolnak. Az ő szemei nem csillannak olyan eszeveszettül, hogy a kívánságodat lessék. Felismerem Ninát, mármint Cailint. Talán nem is tudja, hogy véletlenül épp az ő kezét kértem meg, közvetlenül azelőtt, hogy a Próféta lehozta halálhírét. Míg nem jártam az azóta semmivé égett birtokukon, nem tudtam róla semmit. Nem tudtam, a páciens, ki az idővel játszik, ugyanaz, mint aki üres tekintettel mered egyenesen a szemedbe a családi portréin. Nyilván sajnáltam, mikor azt olvastam, a Halál megfosztotta ettől az embertől a világot. Ha vallásos is lennék, ahogyan Apolka, akkor talán még egy imát is mondtam volna a kegyéért. De gyászba nem fordultam, hisz annyira nem ismertem. Különben, a saját tragédiámmal kell felvennem az iramot. Aligha érek rá másokéra.
- Ms Fl... Lowell. - harapom el a köszöntést. Nyilván oka van annak, hogy itt, ezen a helyen rejtőzködik, és igyekszik a lehető legkevesebb életjelet mutatni magáról. Hidegen biccentek felé, majd eszembe jut, mintha valóban jelezte volna nekem Mortis, hogy egy alkalmazottja fogja átadni nekem azt, amire várok.
- Mortis küldte nekem üzenetet. Érkezett nekem valami. - a pult mellé sétálok, s rápillantok a kezére, amin hónapokkal ezelőtt dolgoztam. Nem volt kellemes egyikünk számára sem, végérvényesen viszont úgy néz ki, boldogul vele. Csak az az átkozott ujjperc... Pedig elkészítettem a protézist is számára. Azóta a szemétbe került, mert nem jött érte, az újság pedig azt mondta, nem is fog.
- Valami, ami törékeny, és jött messziről. Remélem, tud segíteni. - újra a szemeibe pillantok. Tehetséges, okos nő, aki sokkal többre vihetné egy felvilágosodottabb világban, mint hogy ilyen alakoknak dolgozzon, mint Mortis.
- Különben jól van? - kérdezem. Az akcentusom rengeteget javult - a hajlandóság és a kényszer sokat segített benne. Míg nem éltem Angliában, legfeljebb otthon gyakoroltam a nyelvet, ami valljuk be, nem olyan hatékony.

Talán illendő lenne megkeresni a pulzusomat, végül is mégsem farkaskutyák neveltek, kimeredt szemekkel betárcsázni a legelső átkot pedig főleg udvariatlanság, még ha épp kezdődő pánikrohamom is van a jöttére. Arra, amit az jelenthet, mert a személye ebből a szempontból főleg lényegtelen: ő azonosíthat, ő ismerhet, ő leleplezhet. Nem mintha azzal hízelegnék magamnak tisztább pillanataimban, hogy foglalkoztatja az ügy, vajon mi lett a testemmel, de régi barátok lettünk a paranoiával, nehezen mondok le a társaságáról.
Zavaromban megvakarom az orrom, látványos koszfoltot hagyva a szeplők tetején, hívogatván az idegbajt, és halványan elmosolyodom. Tessék, lelepleztél, én vagyok az: talán jobb így meghalni, mint futva.
- Konstantin Fjodorovics Koldovstoretz, személyesen. Mortisnak van fantáziája. - és vastag bőr a képén, ha nem is említette a vevőnk nevét, de az is lehet, hogy csak hiány a fejében, és nem volt képes megjegyezni. Lopott óráim egyike alatt - és felett, hogy humoromnál maradjak - rákerestem a nevére abban a roppant gerincű kötetben, ami még szinte meleg volt a friss lopást követően. Koldovstoretzek, Dolohovok, Karkarovok.. meg az ő országhatáron átívelő ősi gyűlölködésük. Bárhogy is, egy fokkal több értelmét látom ennek az ellentétnek, mint ami minket jellemez, ennek még igazi íze sincs az ember szájában, legfeljebb úgy hívják, irigység. Unalom, tehetetlenség. Aranyvérelmélet. De a politikáért tépni egymást sasok módjára, ennek nevében gyilkolni, elroppantani életeket azelőtt, hogy kiteljesednének.. az már valami.
Felmászom az asztal tetejére, és vetek egy gyors, ideges pillantást a kirakat rozsdafoltos testére, mielőtt kitapintom a korhadt deszkát, kétszer benyomom, és annál fogva lehúzom az apró létrát, amin egy gyerek is alig férne be. Talán ez lehetett a fő érv az alkalmazásom mellett: ezzel a fizikummal ez nem okoz gondot, még ha a hideg is kiráz a gondolatra, hogy amíg magamhoz bűvölöm a csomagját, egészen védtelen lesz az alsótestem, még csak látnom sem kell, ha el akarna kapni.
- Különben igen, csodálatos ez a környék. Ha gyereket akar nevelni, soha jobbat nem talál.. - én meg leharapnám a nyelvem legszívesebben ezért a közlésért, elvégre ez a velem közös feladata lett volna, ha a körülmények nem kényszerítenek épp arra, hogy meghaljak. Apám félmegjegyzéséből derült csak ki a dolog, én pedig nem mondtam nemet, sőt, talán még egy beleegyezés is kicsúszott a számon, de ha volt is róla papír, az mára nyilván semmis. Nem mintha most nem találna jobbat a koszfoltos, orrán ékes nyomot viselő, holtsápadt Ninánál, akivel egykor együtt vesztegettek el egy percet egymás társaságában, de aki már nem adhat semmit neki. - Ez az. Ellenőrizze a tartalmát, aztán alá is írhatja az átvételt, és el is felejtheti, hogy beszéltünk. Nem szeretném, ha bajba kerülne, mára ígértek egy nagyobb ellenőrzést az utcára.

Halottat ilyen élőnek látni majdnem olyan sokkoló, mint amikor rájöttem, valaha kedvenc professzorom miféle titkokat rejtegetett előlem. Általában sokként éri az embert, ha rájön arra, egy ismerősének másik élete is van, melybe nem kapott mindaddig betekintést. Ilyen volt az, amikor megtudtam, húsomnak húsomból kivel van viszonya, vagy amikor megláttam Nina képeit a Flint birtokon. Valamint ez a pillanat, amikor többé nem egy nagy reményű gondolkozót látok. Igazából még nem tudom pontosan megmondani, mit látok.
A hideg kiráz teljes, lepapírozott nevem hallatán. Nálunk hagyomány az apa nevét a gyermekre örökíteni, mindegy, leány vagy fiúgyermek született-e, azonban ettől még nem sikerült megszeretnem a hangzását. Tulajdonképpen olykor az is meglep, amikor belegondolok, hogy apánknak neve is van. Az egész persze csak azt bizonyítja, hogy Nina utánanézett személyazonosságomnak. Saját országomban jól ismerik a nevem, itt, Angliában viszont csak annyit tudnak rólam, hogy őseim iskolát alapítottak, nekem pedig ez olyan kényelmet nyújt, amilyet odahaza sohasem kaphattam volna meg. Itt senki nem tud arról, a három nagy család miféle véres harcot vív egymással már évszázadok óta. Itt senki nem tudja, a kommunizmus végül hogyan változtatta szolgalelkűvé a Koldovstoretzeket, hogy lettünk kitaszítottak, és miként semmiztek ki minket nem csak anyagilag, de becsületünkből egyaránt. Oroszország hálátlan, bebizonyította, hogy nem kér belőlünk, új utat kellett hát keresnünk. De mégis milyen ember az, aki képes teljesen eldobni a gyökereit?
Valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. A pszicho-medimágia szakiránya sosem vonzott annyira, hogy megpróbálkozzak vele, de nem kell a vaskos szakirodalmakat bújnom belőle ahhoz, hogy lássam a mentális betegségek kezdődő jeleit. A stressz, a körülmények, a megváltozott életkörülmények mind csak adalékai annak a folyamatnak, amik az elme józanságát bomlasztják, ám egyelőre még képes a látszatát adnia józan gondolkodásának, ami biztató. Nem ismerem kellőképpen elhitt halálának körülményeit, nem tudom, miért merényelték meg családját, viszont nyilvánvaló, hogy bajba kerülne, ha kitudódna, életben van, és ilyen könnyen meg lehet őt találni. Ha pedig nekem sikerült, egy átlagos halálfalónak is bármikor sikerülni fog. Nem, ez a hely cseppet sem biztonságos számára. Ideig-óráig elbújhatsz a szörnyetegtől, de előbb-utóbb rád fog találni. Csak idő kérdése.
- Nem tagadom a környezet báját, Ms. Lowell, de ha valaha is család alapítás adom fejem, biztonságos, nyugodt helyet keresek. Erre nektek az ország jelenleg nem megfelelő. - ha nem sokkolna a jelenlegi helyzet, akkor talán nevetek is a megjegyzésen. A napok viszont egyre sötétebbek, és ennek nem csak az az oka, hogy Apolka a szíve alatt hordozza a világ egyik legalkalmatlanabb szülőjének gyermekét. A legrosszabb pedig, hogy még így is szeretni fogom, hiába jut az eszembe róla az üres, visszataszító Karkarov-arc.
Tisztán érezni belőle a félelmet. Nyomait sem látom annak, aki olyan dolgokat volt képes mondani, amit már én is nehezen tudtam felfogni, és aki ennyire megértette, miről is szól a tudomány, aminek rabjává váltam. Ez már nem az a Nina Lowell, aki felszabadultan mesélt az időről, az elméleteiről, és aki hősiesen tűrte a beavatkozást, hogy megmentsem karját. Ő már Cailin Flint, a megtört, kiszolgáltatott lány, aki a túlélésért küzd. Vagy nem ugyanaz-e a kettő? Nem azt csinálja-e most is, mint azokban az órákban, amikor a karját szedtem szét, majd állítottam újra össze, mindezt szemernyi fájdalomcsillapító nélkül? Ó, Cailin, te sokkal erősebb vagy, mint hiszed! Megérdemled az életet. Mert akiben ekkora elszántság és ekkora szellemi fölény lappang, azzal igazságtalanság, hogy így kelljen élnie.
- Tulajdonképpen a tojás az enyém. A családomé. - megvárom, míg leérkezik a tojással, ami remélhetőleg a kulcs lesz Apol betegségének gyógyításához. Hosszú évtizedek óta már, hogy nem kelt fel újjászületéséből, és nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Viszont muszáj mindent megpróbálnom.
- Nem tartok az ellenőrzéstől, én nem csináltam semmi rosszat. Csak megvásároltam azt, ami jogosan az enyém. Valamint vannak barátaim az aurorok között, akik segítenek, ha kell. - a doboz, amit lebűvöl a rejtekhelyről, és itt most bele sem merek gondolni, mik lehetnek még ott, finoman az asztalra kerül. Izgatottságom legyűröm, mialatt kinyitom a doboz tetejét, hiszen gyerek voltam még, amikor utoljára láttam ezt a tojást. Ügyeltem rá, beszédembe apró utalásokat rejtsek, bár nem az aurorok azok, akiktől a legfőbb segítséget remélheti. A Rend arra esküdött fel, hogy oltalmazza azokat, akiknek erre szükségük van. Ninának, Cailinnek pedig erre tökéletesen szüksége van.
- Adásvételit készítheti, Ms. Lowell. Mondja, karja milyen? - kiveszem a tojást a dobozból, meg kell győződnöm róla, hogy tényleg azt kaptam, amit kifizettem, és arról is, hogy teljesen sértetlen. Egy megrepedt tojásnak aligha vehetem hasznát.

Minek is pazarlom a neveltetésem maradékát arra, hogy kellemesen elcsevegjünk az időjárásról, egymás viselt dolgairól - beleértve az én rongyaimat és az ő ruháit - és a gyerekekről, kis háromszög alakú szendvicsek felett, az én óraszerelő szerszámaim felett. Lehet valami perverz öröm abban, hogy a bennem élő Cailin felfedezi ezeket a formulákat, végül is ezzel etették egész életében, és ha nem veszíti el, jó hasznukat vette volna, most egy szalonban ülnénk, és azon merengenék, vajon milyen széles lehet a mosolyod, olyan széles-e, mint sejtem, és vajon ez inkább ijesztő vagy imponáló? Fájdalom, hogy ez a kedélyes csevej csak az én vekengésemben merül ki, nekem sem kellene ragaszkodnom ahhoz, hogy egyben tartsam azt.
- Még szerencse, hogy másokat ez nem állít meg benne, mert ha rajtunk múlna, mi meg sem születtünk volna. - hümmögöm, fel sem veszem, hogy néhány beazonosíthatatlan állat ront rám a poros, penészes sötétből, egy egyszerű tarolóátok megolajozza a rendszert, legfeljebb kis villongás, meg a testük padlónak csapódó hangja, mikor a pontot a deszka helyre cuppanása koronázza. Úgy szorítom magamhoz a csomagját, mintha nekem lenne fontos, és lehet, hogy az lett volna, és most megkérdezhetném, min dolgozik, mint akkor, és minden percekre izgalmas és szép lenne. Nina azonban csak munkaerő, nem azért fizetik, hogy szellemóriásként körbetotyogjon ebben a nyomorban, ő csak túl szeretne élni. - Á értem.. nem néztem bele, Mortis pedig nem avatott be a tartalmába.
Egy késsel játszott, miután elhelyezte a rejtekhelyen, aztán rám vigyorgott, mintha a fogtömése megkérdezné, kíváncsi vagy, ugye, tudni akarod, mit hoztam, pedig mennyivel jobb lenne neked és nekem is, ha kevesebbet fantáziálnál arról, hogy emberek vagyunk, emberi kíváncsisággal. Az életnek ezen a szintjén, a koszban és nélkülözésben majd elfelejted, meg azt is, honnan jöttél, és ezt az irritáló szóbeli műveltséget is. Figyeld csak meg, hamarosan kitaposom belőled - menj a dolgodra, mondta a penge a levegőben, és inkább elővettem a jegyzeteimet, és elfoglaltam magam azzal, hogy szánt szándékkal eltorzítsam a kézírásom. Tudom, Konstantin, megkérdezhetnéd, nincsenek-e barátaim, rokonaim, miért nem náluk vagyok vagy mondjuk fél világgal arrébb, valami szellemi parnasszuson belefojtva a rémületem a munkámba.. De tudom, hogy elég okos vagy hozzá, hogy rájöjj, pénz nélkül, papíron holtan az ember csak a mesékben tehet meg ilyesmit. Még a te menekülésedhez is valakinek az áldozata szükségeltetett, olvastam róla, nekem meg nem maradt senkim.
Óvatosan a kezébe csúsztatom, aztán lemászom az asztalról, és meg sem kísérlem leporolni magam, úgyis minek, úgyis vár még rám egy műhelytakarítás, és kiért, miért érné meg felemelni a fejem? Az idő ellenem dolgozik, még akkor is, ha én érte és vele teszem.
- Aurorok? Szerencsés ember maga, Konstantin, hogy ilyen befolyásos barátai vannak. Remélem, önnek, ha már, több szerencséje lesz a barátaival, mint Flintéknek volt: ki hitte volna, hogy a Wizengamot egy köztiszteletben álló tagjával és a családjával az történhet, ami. - bele kell vájnom a tenyerembe a lerágott körmeimet, de még így is érzem, hogy nyomot fognak hagyni. Én meg remegni fogok, a padlót bámulni, magamban gyűlölni magam azért, mert egyáltalán kiejtettem ezt a nevet, pedig csak figyelmeztetni akartam, lehet, hogy nincs is miért, ha ilyen barátai vannak, ők megvédik majd. Én nem vagyok senki, főleg nem vagyok semmi, én nem tudok ilyeneket, az ilyenek bajt hoznak csak a tudójukra, Konstantin pedig okosabb ennél. Okosabb nálam.
Pont annyira okos, hogy tudja, mennyire rettegek most.
Elmosolyodom úgy, ahogy Cailin anyjára emlékszem.
- Remek, köszönöm. - előkeresem a papírt a többi közül, elkapom az elguruló tintásüveget, nahát, Mortis új pennát is készített csak ennek a kliensnek a kedvéért a tartóba, tényleg megbecsült kuncsaft lehet, nem hiába fenyegetett meg, hogy eltöri az ujjaimat, ha elrontanám a feladatom. Láttam, mikor annak a fiúnak csinálta, ő már nincs itt, fogalmam sincs, hová tűnt, de van annyi eszem, hogy ne kérdezzek utána. Átnyújtom a pergament. Most állok a legközelebb hozzá, a normális élet megtestesüléséhez, a sosem elért jövőhöz, és ő aurorokról beszél nekem, de félek, mi van, ha csapda, ha nem is akarattal, de végül bajba kever? Vagy ha én keverem őt bajba. Nem tartozik nekem semmivel, én csak Nina vagyok, Cailin esetleges szövetsége átok már, nem lehetőség. És mégis, talán nincs több esélyem - végül is, nem mindegy? Az a rend, az aurorok.. nem védték meg a családom, mikor segítséget kért tőlük. - Jobb, mint új korában! Ha látta volna, mikor a confringót kasztoltam vele arra a...
Elhallgatok, és majdnem el is ejtem a felé nyújtott pergament.
Már nem mosolygok, ellenben mindjárt szégyenszemre bőgni fogok.
Elég okos vagy hozzá, hogy tudd.

Tartok tőle, a rejtett utalás segítségem felajánlására nem igazán jött át. Cseppet sem a kapcsolatokkal való kérkedés volt a szándékom - bár mióta beléptem a Rendbe, ha szükségem lenne rá, éppenséggel legalább tudnám, kit érdemes keresni. Azonban válasza elgondolkodásra késztet. Nem tudok sokat Flinték hátteréről, bár sokáig azt hittem, biztos hátterük van a varázsvilág megbecsült tagjaiként. Ezek a halálfalók, vagy éppen minek nevezik magukat, megbecsülnek minden színig tiszta varázslóvért. Épp emiatt meg sem fordult a fejemben, hogy nekünk veszélyeztetve kellene éreznünk magunkat. Flintéket mégis eltiporták, nem számított az sem, hogy egyikük a Wizengamot tagja, mely az egyik legnagyobb hatalom, amit ebben az országban elérhetsz. Talán épp ez pusztította el őket. Talán ennek semmi köze hozzá. Fájóan keveset tudok a körülményekről.
- A Flintek még mindig számíthatnak segítséget, ha jó helyre keresik. - megfeledkezem a tojásról, melyről egy gyenge pillanatomban úgy gondoltam, elegendő lesz arra, hogy különlegességével és egyediségével kiszakítsa Nina-Cailint a szellemi leszedáltság barbár nyomorából. Visszahelyezem a dobozába, hiszen így már biztonságban van nálam. Ötven éve nem kelt életre, a következő pár órában sem fog még. Megvár.
Felém nyújtja a pergament, mely állítólag az adásvételi szerződésről szól, bár mindeddig a csempészett dolgaimért aligha volt szükség ilyen papírokra. Mortisnak jobbára tökéletesen megfelelt az, ha lekövethetetlen volt, épp miről szólt az aktuális munkája. Én pedig kezem nyújtom felé - nem a pergament, hanem Cailin felé. Arra esküdtem fel, hogy embereket gyógyítsak, nekem pedig nem hiányzik, hogy munkásságomat hatalmas mocsok csúfítsa, mert megtagadtam a segítséget valakitől, akinek szüksége van rá. Az aurorok, de talán a Rend is lemondott rólatok, talán mindenkiről lemondtak. Éppen ezért egyénként, civilként kell segítenünk egymást ott, ahol tudjuk.
- Gyere velem. - nyitott tenyérrel tartom felé balom, míg jobbomban a tojást tartalmazó csomagot fogom. Kényszeríteni nem tudom, neki kell elfogadnia a segítséget. Aki nem akarja, hogy meggyógyítsák, azt nincs az a praktika, nincs az a bájital és nincs az a kúra, mely kigyógyítaná. Ez pedig ugyanúgy igaz bárkire, akinek bármiféle segítségre van szüksége.
- Neked itt nincs semmi. Nem vesztesz semmit. Bízni bennem úgy, amikor karját csináltam. - rendületlenül, félelem és aggályok nélkül nézek szemeibe. Az én karom stabil, elbírja a terhet. Csak annyit kell tennie, hogy elfogadja a segítséget.

Nem tudom, a Flintek mire számíthatnak, mert a halálnak megvan az a kellemetlen következménye, hogy véglegessé teszi még a legerősebb paktumokat is - a húgom és én, talán Marius valahol, egy gyerek, egy koldus és egy szökevény. Ha apámat és anyámat nem védte meg semmilyen szövetség a sorsuktól, mi, akik sosem nőttünk fel hozzájuk, nem reménykedhetünk ezekben a szálakban.
Apám a jog embere volt, aranyvérű, az idézőjeles huszonnyolcak egyik családfője, talpig férfi és mint kiderült, halálfaló is. Ha ő nem érinthetetlen, egyikünk sem az. Legalábbis Cailin biztosan nem, Ninával senki nem foglalkozik annál tovább, hogy megjegyezze, Mortisnak nincs ízlése, ha csinos asszisztensek kiválasztásáról van szó.
- ..azért érdekli, mert bűntudata van, és annál nincs keserűbb alamizsna. Nincs más oka segíteni. - már majdnem rá is kiabálok, hogy vigye a tojást, vagy tudja Merlin, mi van becsomagolva a kezei között, menjen, és jótékonykodjék máshol, ahol még van értelme, és ahol nem úgy beszélgetnek egy esetleges mentőakcióról, mint valami adósság lerovásáról. Annyi érzelem sem rejlik a szavaiban, mint amivel egy mezei átkot el lehetne lőni, annyira sem érdekli a hirtelen adódó kötelességtudaton kívül a helyzetem, hogy megérintsen, hogy kérdéseket tegyen fel. Hátrébb lépek előle, nekiütközöm az asztalnak derékkal, és matatni kezdek a ráhajigált tárgyakkal kínomban. - Azt hiszi, megbíznék egy szervezetben, aminek a nevét sem tudom, de elég annyit is, hogy cserbenhagyta a családomat a szükség idején?
Kifakadva pakolok fel és alá, tömött sorokban nyilvánulok meg, de most iszonyatos haragot érzek a tagjaimban a félelem alatt, valami feltámadó dühöt, amivel isten bizony ki tudnám dobni ebből a helyiségből tojásostul, ál-irgalmasul azzal a pökhendi hősiességével együtt. Azt hiszi, ki vagyok szolgáltatva: jól hiszi, a körülmények között tengődöm, talán holnap Mortis kedvére agyonver, felad valakinek egy kis zsebpénzért, de nem tudok kisétálni innen a karján, csatlakozni a vad ellenállás romantikus vizein a hajóhoz, amelyre a családom nem fért fel. Holtukban is a szüleim, éltükben magam temettem a koporsójuk alá, holtukban is a lányuk vagyok. Ha meg is tagadták, hogy felismerjenek, hogy felismerjék a zsenit a szoknya alatt, hogy utamra engedjenek... rátenyerelek a vastag falapra, és nem tartom vissza a könnyeimet. Fürödjön bennük a gyógyító, a lovag, a férj, aki soha nem lett.
- Vegye tudomásul, hogy nem tudok megbízni többé magukban, magában. Kiváló gyógyító, talán kiváló ember is: de nekem egy szekta, egy társaság ajánl menedéket, nem maga.

Stabilan, határozottan állok előtte, karomat nyújtván egy olyan élet felé, ahol nem kell egy Mortis-féle alaknak dolgoznia, a felismerhetőségétől rettegnie, és kicsit megnyugodhat a traumák utáni megrázkódtatásokból.
Kilenc éves lehettem, amikor egy fészekből kiesett fiókát vettem magamhoz. Semmit sem tudtam a madarakról, azonban kitartottam amellett, hogy segíteni fogok. Nagyanyánk rosszalta lágyszívűségem, jól emlékszem meséire, amikkel ágyunk mellett oktatott arra, hogy legyünk erősek. Szerinte ettől csak elgyengülök, és érvényesülni nem leszek képes. Bármennyire is tiszteltem babushkát, máig nem adok igazat neki. Nem érzem magam gyengébbnek azért, mert néha önzetlenül szeretnék segíteni annak a madárnak, aki tehetetlen helyzete felett, aki kiesett a fészekből, és már szülei is lemondtak róla. Hosszú hetekig magamnál tartottam így, menedéket nyújtottam számára, és még azt is megtanultam, hogyan etessem egy egyszerű csővel és pipettával. Pedig még csak hasznos sem volt az a madár; nem ontott mindent gyógyító könnyeket szeméből, mint a főnixek, de még csak a leveleket se hordta, mint a baglyok. Mégis büszkén mutattam rá mindig arra az ágra, ahol az énekesmadár pihent, és mosolyogtam rá Apolra büszkén, hogy igen, ő az, miattam él.
- Szörnyen sötét az a világ, ahol embernek oka kell, hogy segíteni másnak. - megtartott higgadtsággal, de leginkább méltósággal figyelem reakcióját. Nem érzem, bármiért is bűntudatot kell, hogy érezzek, azonban ilyen felfokozott érzelmek között persze, hogy mond olyan dolgokat, amiket nem gondolt át komolyan. Néhány éve még én is forrófejűségemről voltam híres. Látványos hisztit és drámát csaptam abból, ha nem kaphattam meg valamit, vagy úgy éreztem, korlátoznak szabadságomban.
- Igazad van. - visszahúzom kezem, míg tombolását felügyelem. Apolnak rengetegszer kellett elviselnie, ahogyan egészen hasonlóan cselekszem, mint ahogyan Cailin teszi azt most. Mindenkiről rosszat mondok, bár ez jobbára már csak egy személyre, a vőlegényére korlátozódik. Ő megértette, ilyenkor mi zajlik le bennem, és ha nem is értett egyet, egyszerűen rám hagyta, hadd érezzem, nekem van igazam abban, hogy a tanár éppen szemét, mert kivételezett velem, vagy mert a nagy Flamel megtagadta tőlem a személyes oktatást. Kétszer is. Aztán ahogyan Cailin az újabb és újabb dolgokat vágja a fejemhez, úgy áll össze a kép. Flinték talán időben megkaphatták volna a segítséget. Mégis megtagadták tőlük.
- Igazad van, a Rend elárulni titeket. Én tenni nem tudok semmit, amivel utólag változtatok. - az ablakpárkányra helyezem a tojást tartó dobozt, ahol úgy gondolom, biztonságban lehet. A pergamen, ami aláírásomra vár, még mindig Cailinnál, aki ideges pakolás közepette próbál úgy tenni, mint akinek bármiféle dolga lenne. Elhiszem, hogy haragszik. Elhiszem, hogy nem tud bízni. A helyében lehet, én sem tenném. De ennyivel nem fogom feladni. Számítok arra, hogy a kezébe akadó penna is fegyver lehet kezében, mégis mellélépek, jobbomat átvetem a vállai felett, bal karommal pedig megpróbálom mellkasom felé irányítani egy rendkívül egyszerű, őszinte gesztusra, egy ölelésre. S holott rengeteg dolgot mondhatnék, győzködhetném róla, hogy az idő nem várja meg őt, ne pazarolja ilyen helyen az életét, hajtogathatnám, jöjjön csak velem, végül nem mondok semmit. Tomboljon csak, üssön meg, ha ettől úgy hiszi, jobb lesz neki. Nem zavar, ha könnyeitől és a ruhájára tapadó mocsoktól a talárom piszkos lesz, elvégre még tizennyolc se voltam, mikor először matattam könyékig hullában, az pedig ezerszer kellemetlenebb, mint ez a pár olajfolt. Különben most is, ahogyan annak idején, gyerekként, sikerült meglátnom a szabadságra és életre vágyó madarat a rengeteg kosz mögött.