Az orvos egy hétig azt kérdezgette, készen állok-e, de nincs számára válaszom.
Talán sosem leszek megfelelően felkészülve, talán már réges-rég fel vagyok készülve, és a Mungóban csak halogatom az elkerülhetetlent, elbújok, elmenekülök, miközben pontosan tudom, sosem fognak tudni meggyógyítani teljesen. Nem adhatnak nekem új életet, és az a rengeteg „jó tanács” – szerezzen egy hobbit, foglalja el magát, támaszkodjon a családjára és barátaira, utazzon el, kedélybetegnek az utazás különösképp javallott, egy családi vakáció, Mrs. Lestrange gondoljon csak bele!, ha rosszul érzi magát, szóljon másoknak, csak segíteni akarnak Önnek, ne zárkózzon be! – olyan, mintha csak azért történt volna meg velem, ami, mert mindennek nem voltam tudatában.
Ugyan már.
Mindenesetre vagy két hete már sétálok, néha a kertben is, ügyesen hárítom más betegek csevegési kísérleteit, a jó magaviselet mintapéldánya vagyok, olykor még mosolygok is!, és valahol mindeközben, szépen lassan, ahogy a májusi virágok nyílnak, ráébredtem, hogy muszáj kikerülnöm innen. Egyszerűen csak muszáj. Anton nemrég megesett, kissé szerencsétlen látogatása pedig ráébresztett arra, milyen rettenetesen régen látogattam haza. Haza akarok menni. Ezúttal ez tényleg ennyire egyszerű.
A gyerekek visonganak, befonom Bella haját, amire talán sosem volt példa, miközben Maxxie meséjét hallgatom arról, mit csináltak múlt vasárnap, és tudom, hogy nem fogok sportszerűen játszani. Megtehetném, azt hiszem, lehetnék nagyobb ember, adhatnék neki több időt, vagy adhatnék neki, nos, némi beleszólást, de épp elég erőbe került felállni, és azt mondani, „elég”, arra már nem találom magamban a nagylelkűséget, hogy megkönnyítsem a férjem helyzetét. A gyerekek egyébként is örülni fognak. Két pillanat alatt ki is fog derülni, mennyire.
- Képzeljétek, kedveseim – szólalok meg váratlanul, amikor már a fiam nem csacsog tovább, miközben visszakötöm a szalagot a lányom copfjának végére, és hagyom, hogy felém forduljon ő is – A mamát hétfőn hazaengedik – hatalmas szemekkel vagy hármat is pislognak, mielőtt bátortalanul kezdődő, halk „juhééé”-k töltenék be száműzetésem tértágító bűbájjal kezelt szobáját. Mosolygást és jó kedvet színlelek, megengedem Bellának, hogy a nyakamba ugorva megöleljen, mintha ez bármit is jelentene nekem, és úgy nézek Cygnusra, mintha minimum azt várnám, hogy ő is ugyanilyen kitörő lelkesedéssel fogadja a híreket – mintha nem lennék tökéletesen tisztában azzal, hogy jelenleg (és ahogy valószínűleg az elmúlt években is) minden bizonnyal a pokolra kíván.
Semmi baj. Már rég ott vagyok.

Ha volt elképzelt forgatókönyv a fejemben, miképp fog zajlani ez a beszélgetés, az pontosan így kezdődött. Az én tapintatlanságommal, és az ő „óvintézkedésével” (nevezzük így), hogy kiküldi a gyerekeket. Valami rosszallással nézek rá, ahogy a puha papucsba bújtatott lábam a földre csusszan, hogy felálljak önteni magamnak egy pohár vizet – mintha ennyi tökéletesen demonstrálná a tényt, hogy köszönöm szépen, jól vagyok, amennyire itt jól lehet bárki is.
Azért persze… ez nem egy olyan eset, ahol ezt csak úgy ki lehetne jelenteni. Ám ennek ellenkezője sem lenne igaz. Épp ezért, valahol teljesen mindegy, hol vagyok. Soha nem fognak meggyógyítani igazán, és erre soha senki nem is tett nekem idebenn ígéretet. Ha a férjem azt képzelte, megteszem neki azt a szívességet, hogy ennek ellenére életem végéig itt fogok vegetálni, mint egy kókadozó szobanövény… nos, akkor tévedett. Nem ez lenne az első eset.
- Ha akár csak egyszer is igazad lesz azzal kapcsolatban, én hogy érzem magam, feltétlenül szólni fogok, Cygnus – hiszen lássuk be, erre nem túl gyakran volt példa, az olyan triviális eseteket leszámítva, ha mondjuk ordítottam, csak sikerült feldolgoznia a jeleket és rájönnie, dühös vagyok. Néha mondjuk semmi kedvem nem volt még ekkora hitelt sem adni neki – Azért mondtam ezt nekik, mert hazamegyek. Tulajdonképpen nincs ehhez szükségem az engedélyedre, úgyhogy ahelyett, hogy ennek további kellemetlenségeit taglalnánk, írtam egy listát a manóknak, szükségem lesz pár dologra holnap utánra – a gondosan félbehajtott papírlapra bökök az éjjeliszekrényen, ahogy visszateszem oda a kiürült vizes poharat, azt bizonyára senki sem várhatja el tőlem, hogy hálóingben és ledér selyemköntösben hagyjam el a Mungót télvíz idején – Ha véletlenül elfelejtenéd, semmi baj, majd megkérem valamelyik nővért, hogy juttassa el hozzájuk – ahogy az az elmúlt két évben is történt, alapvetően amint elkezdett szükségem lenni dolgokra a saját kényelmem érdekében, soha nem bíztam a dolgot egyedül Cygnusra.
Visszacsusszanok az ágyra, épp csak a papucsom orra támaszkodik a földön, ujjaimat lazán összefonom az ölembe, és egészen kifejezéstelenül vizslatom a férjemet – Ha ragaszkodsz hozzá, megjelenhetek valami ostoba, jelentéktelen rendezvényen a következő egy hétben, de aztán hazautazok. Legalább a hétvégére magammal viszem a dadát, és a gyerekeket. Lassan három éve nem látták őket a nagyszüleik, ideje van – nem teszek meg neki olyan szívességeket, hogy bármit is feltételes módba tegyek. Ezt fogom tenni, ezt kell tennem, ezt akarom tenni, és bár többnyire a feleségi kötelezettségeimnek eleget tettem világ életemben (még ha olykor savanyú ábrázattal is), de soha, soha nem voltam az a nő, aki bármire is engedélyt kérne, amihez joga van. Általában az volt a jellemző, hogy meg sem említettem, ha csinálni akartam valamit… inkább csak csináltam. Most is megjelenhettem volna odahaza hétfőn, bejelentés nélkül. Csak az orvos rágta a fülemet, hogy ugyan már, Mrs. Lestrange, a családjának tudnia kell, az ilyesmit meg kell beszélni, meg kell tanulnia beszélgetnie másokkal, vagy ismét menthetetlenül egyedül fogja érezni magát.
Nem tudom, hogy ez bármit is számít-e. Cygnusszal beszélgetni ugyanolyan, mintha magammal beszélgetnék.

Azt hiszem, mindig remekül ignoráltam mindent, ami elhagyta Cygnus száját. Ha valami nem tetszett, nem vettem róla tudomást, ha valami nem érdekelt, meg sem hallottam, úgy tettem, mint aki elfelejt dolgokat, pedig tulajdonképpen csak nem vettem a fáradtságot, hogy megjegyezzem a őket. Az igazán szomorú viszont mégis csak az, hogy nem tudom, mióta nem tudnak megsebezni a szavai, mióta pereg le rólam minden, mintha csak viasszal kentem volna be magam tetőtől talpig. Nem akarom azt mondani, hogy ez mindig így volt, nem hiszem, hogy így lett volna, amikor férjhez mentem, és elköltöztem otthonról, nem volt senki rajta kívül, akivel foglalkozhattam volna, és akitől remélhettem volna, hogy legalább egy kicsikét foglalkozik velem, hát igenis bántott minden, ami ennek ellenkezőjével kecsegtetett. Valahol félúton a házasságunkban viszont, azt hiszem, lemondtam róla, teljesen, úgy fordítottam neki hátat, hogy ő valószínűleg észre sem vette, és örökre bezárultam előtte.
De jobb ez így mindenkinek, nem igaz…?
Félrehajtom a fejem, lehetne bicskanyitogató a stílus, amivel megszólalok, de nem az, nincs benne kihívás, nincs benne provokáció, olyan semleges, amennyire csak semleges lehetek, amikor a saját életemről van szó – Nem – miért is kérdeztem volna meg? Számít ez neki egyáltalán bármit is? Nehezemre esik elképzelni. Ráadásul… valahol ezzel terveztem.
Halk sóhajjal, és ezúttal valami szórakozott megrovással nézek rá. Mert ő olyan nagyszerű nevelési kérdésekben, ugye? Nem most küldött le egymással egy hat, meg egy négyéves gyereket egyedül, ugye? Sosem kételkedtem abban, hogy Cygnus jobban szerette a gyerekeket nálam (vagy jobban tetszett neki, hogy vannak, mert fogalmam sincs, vajon tényleg önmagukért képes-e szeretni őket, vagy csak a létezésüket szereti, a tükörképét a kicsike lélektükreikben), de hogy csapnivaló apa volt, bizonyos szempontból legalább annyira, amennyire én csapnivaló anya voltam, azt is nagyon jól tudtam – Ahogy mondtam, elviszem a dadát is, egyébként pedig egy teljes háztartás fogja minden kívánságukat lesni, ha anyádékhoz elmehetnek, akkor igazán nem kell féltened őket az én családomtól sem. Egyébként, persze, velünk tarthatsz. Papa biztos nagyon örülne neki, de bátorkodtam feltételezni, hogy semmi kedved hozzá. Tévedek? – zavarna, ha jönne? Nem hiszem, hogy sok vizet zavarna. Jobban örülnék persze, ha nem tenné, de abból sem fogok ügyet csinálni, ha hirtelen konokká változik, és „csakazértis” fogja magát, és már indul is csomagolni.
- Az orvosom szerint semmi akadálya annak, hogy elhagyjam az ispotályt, de azt mondta, a levegőváltozás jót tenne nekem. Utazzak el valahova, ahol… hogy is fogalmazott… „nyugalom van”. Vidéki levegő, egy kis időjárás változás, Angliában gusztustalan a tél. Szerinte fontos az is, hogy időt töltsek a családommal – sorolom enyhe unottsággal, ahelyett, hogy az arcába vágnám a tényt, hogy hányszor mentem én haza, mióta hozzáadtak feleségül, vagy hányszor nyaraltunk együtt az én családommal, vagy hányszor láttuk vendégül őket. Kevésszer. Mondhatni, kínosan kevésszer. Anton felbukkanása óta azon gondolkodom, hogy csoda egyáltalán az ő felbukkanása is, olyan remek munkát végeztem abban, hogy elidegenítsem őket magamtól…
- Tényleg szeretnéd, hogy erre most válaszoljak? – kérdezek vissza, egyik feltételezés hízelgőbb persze, mint a másik, de kíváncsi vagyok, mennyire akar tudni bármit is, amit aztán a szőnyeg alá söpörhet, ha nem tetszik neki. Pont, mint én. Ironikus, ugye…?

Megdörzsölöm a halántékom, ismerős mozdulat, a fejfájás közeledtét jelzi, a fejfájásét, ami igazából nem is valós, inkább kifogás, inkább fegyver, hogy aztán a frusztrációból mégis csak kinője magát, mintha ez járna a hazugoknak.
Könnyedén lecsusszanok az ágyról, és megállok előtte. Nem kényszeríthetem persze, hogy rám nézzen, hogy igazán rám nézzen, de azért nem árt, ha észreveszi, most már nem azokat a napokat éljük, amikor olyan könnyű volt átnézni rajtam, mint leheletvékony papíron – Hagyd abba a hisztériát, Cygnus. Ott látsz akadályokat, ahol nincsenek, vagy ha valóban akadályoknak látod őket, elég szegényes a fantáziád – vetem oda ridegen, meglepetten észlelem, hogy szinte felbosszant a makacskodása, hiszen az elmúlt két év után az lenne a minimum, hogy befogja a száját, ugyanúgy, ahogy tulajdonképpen mindig befogja a száját, mert nyilván kényelmes nem foglalkoznia mással, mint önmagával, és mosni a kezeit, ha a környezetében történik valami. A Lestrange család remek munkát végzett abban, hogy itt vagyok, nincsenek kérdések, kellemetlenkedő látogatók, nincsenek konkrét válaszok, nem lehet belebukni semmibe, egy rejtélyes betegség épp csak annyira érdekes, mint egy rejtélyes gyógyulás, vagy akár tünetmentesség, és az arcom sem fog rezzenni, ha mások arcába kell hazudnom sem az elmúlt két évet, sem a jelenemet illetőleg.
- Két évig megtettem neked azt a szívességet, hogy ne kelljen velem foglalkoznod. Megjegyezném, továbbra sem kérek ilyesmit, szóval a minimum, amit megtehetsz, hogy egyszerűen elfordítod a fejed. Ha valaha életedben te vigyáztál volna a gyerekeinkre, elfogadnám a kifogásaidat, amiért nem mered rám bízni őket, csakhogy nem rám fogod bízni őket. Hazalátogatnak, a családjukhoz, minimum a hétvégére, és eldöntheted, hogy velünk tarthatsz, a bizonyára munkamentes hétvégéden, vagy itt is maradhatsz, én meg magammal viszem a fél háztartást, és akár egy orvost, ha azt kevésbé találod „gyanúsnak” – nevetséges persze. Nevetséges az egész beszélgetés, hiszen ha belegondolunk, mindezt magának köszönheti.
Ha rajtam múlik, nem kell lefolytatnunk ezt a beszélgetést, és nem kellett volna lefolytatnunk még egy csomó másikat sem, ha rajtam múlik, az utolsó beszélgetésünk az lett volna, hogy „hánykor jössz?” és „hétkor, mint mindig”, mert nem akartam, hogy legyen több. Ha rajtam múlik, soha többet nem kell „gyötörnöm”. Mégis miatta vagyok itt, és ha azt hiszitek, ez nem okozott fejtörést az elmúlt két évben, hát tévedtek. Legalább három hónapig nem volt más kérdés a fejemben.
Nem zavar, hogy igaza van a családommal kapcsolatban, nem zavar, hogy neki ez kellemetlen, az ellenállása is csak annyiban zavar, hogy az utamban áll, és most, hogy megszületett bennem az elhatározás, úgy kapaszkodom belé, úgy akarom, olyan idegen, szívfájdító hevességgel, hogy attól félek, ha elengedném, megfulladnék újra. Most csak ez az egyetlen út tűnik előre vinni. Bárhova is jutok rajta – Ha nem akarsz válaszokat kapni, ha nem akarsz még csak tudomást sem venni a létezésemről, ott kellett volna hagynod abban a kibaszott kádban.
Csak így, csak ilyen egyszerűen – vállald a következményét a tetteidnek, egyszer még te is kénytelen leszel ezt megtanulni, Cygnus Lestrange.

Súlytalan az egész. Súlytalan a felháborodása, súlytalan a konoksága, súlytalan a győzelem, amit talán más annak nevezne, de én nem érzek örömöt és nem érzek elégedettséget semmitől, amit mond. Súlytalanul, önzőn éltünk egymás mellett (nem pedig együtt) mindig is, és ahogy mindig, sosem azt mondjuk, és sosem azt kérdezzük, amire a másiknak talán szüksége lenne.
Aprót rántok a vállamon, a mozdulat szaggatott, van benne valami sértődött, ahogy hirtelen ő is sértetté válik. Mint mindig, most sem tudom eldönteni, mi a rossz, a rosszabb, vagy a legrosszabb. Mások a helyemben valószínűleg örültek volna, hogy olyasvalakihez adják férjhez, mint Cygnus Lestrange. Mert sosem akart igazán megregulázni, sosem akart összetörni – mintha lett volna bennem még mit összetörni -, sosem járt a nyakamra, sosem irányított, nem féltékenykedett, nem szólt bele az apró dolgaimba, hagyta, hogy az enyémek legyenek, és hagyott nekem egyfajta szabadságot, amivel sok más, hozzám hasonló feleség nem rendelkezett. Sokan örültek volna ennek. Én az évek során valahogy ezt elkezdtem elvárni, de sosem tudtam örülni neki. Hiszen mindez abból fakadt, hogy soha nem érdekeltem igazán – nem számítottam annyira, hogy akár csak egy kicsit is foglalkozzon velem. Nem rosszabb ez valahol, mintha mániákusan gyűlölt volna? Mintha legalább akarta volna, hogy ne legyek az életében…? Nem rosszabb, hogy nem érdekeltem annyira sem, hogy tiszteletben tartsa, amit nem ő követett el ellenem, hanem én magam ellen, ő pedig tiszta lelkiismerettel elfordíthatta volna a fejét abban a hiszemben, hogy már nem lehet rajtam segíteni?
Nem tudom. Tényleg nem tudom, sosem tudtam, csak a súlytalanság maradt, és mindkettőnk menthetetlen önzése – Úgy gondolom, ha rólam van szó, leginkább semmit sem kívánsz – végtére is, ez az igazság, és ez még csak nem is sértés, sem rá, sem rám nézve, tulajdonképpen még csak meg sem akartam vádolni semmivel, egyszerűen nem értem. Könnyű lenne persze elfogadni, hogy egy normális ember ösztöne azt diktálja, amit ő is tett, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én az ő helyében talán hezitáltam volna… és nem azért, mert a halálát kívánnám, nem rosszindulatból. Cygnus sok kellemetlenség forrása az életemben, de ha akarnám, sem tudnám egyedüli bűnbakká tenni. Még csak nem is vele kezdődtek a gondjaim.
- Csodás, köszönöm – egyszerűbb így, ha beleegyezik, végtére is nem vadállatok vagyunk, bizonyos időszakokban pedig egészen mesterien tudtunk úgy engedni a másik akaratának, hogy az ne legyen olyan nagy teher számunkra sem, míg néha ennek az ellenkezője volt igaz. Most csupán azt szeretném, ha ez az egész megtörténne. Ki akarok innen menni, elég volt, és haza akarok menni, ahogy hazamennek a normális emberek, ahogy viszik a férjet és a gyerekeket, és semmiségekről fecsegnek, de persze, Cygnusnak igaza van, nincs szükségem a véleményére, én is pontosan tudom, nem várok csodát a családomtól, Antonnal, egyedül Antonnal szeretnék időt tölteni, és úgy érzem, szükségem van az otthonomra. Az igazi otthonomra. És nem érzek elégtételt, nem érzek győzelmet, még a „köszönöm”-öt sem fáj kimondani, látod? Nem gyötörni akarom – csak megkapni, amit szeretnék. Néha elkerülhetetlen azonban, hogy a kettő együtt járjon.
- Képzelheted, hogy semmi kedvem nincs lefolytatni ezt a beszélgetést a családommal… - közönyös beleegyezés, ez igazán nem nagy ár, arról pedig nem kell tudnia, hogy Anton tudja már. Bár talán elkerülhetetlen, ha már Antonnál tartunk… - Az öcsém a városban van – mondom, mint akit magát is elgondolkodtat ez a tény, nem pedig olyasmi lenne, aminek már tegnapelőtt óta tudatában vagyok. Úgy sejtem, bizonyára tudja ő is, vagy ha még nem is, a családja meg fogja tudni, és akkor megtudja ő is – Ha problémát jelent, majd ő hazavisz hétfőn. Szerintem még örülne is neki, ha megtehetné.

Igaza van.
Nehéz kívánni bármit is, mert soha senki nem kérdezett meg minket, mit szeretnénk igazán, talán már gyerekkorunkban sem, de minimum kamaszkorunkra ez már igazán nem érdekelt senkit, és akkor már tudod, vagy megszokod, vagy megszöksz, és te nem mersz elindulni. Elhiszed, hogy meg tudod szokni, aztán kiderül, igazad volt-e. Nekem nem volt. Képtelen voltam megszokni. Lassan tíz istenverte éve tart a házasságom, mégis képtelen vagyok megszokni, idegen a szerepem ebben az egészben, feleségként, anyaként, viselem ezt a nevet, amit nem érzek a sajátomnak, és ezért fogalmam sincs arról sem, ki vagyok. Voltaképpen ostobaságnak tűnt, valahányszor megkérdezte valaki, miért akartam meghalni. Hogy lehetne így élni? Hogy lehet úgy élni, hogy semmit sem akarunk…?
Az orvos persze soha nem mondta ki egyértelműen, de mindig ebbe az irányba terelt. Hogy el kell kezdenem felismerni a dolgokat, melyek boldogtalanná tesznek, és megtalálnom azokat, amik boldoggá, akarnom kell dolgokat, kell lennie céljaimnak, vagy újra ott fogok állni a törött tükör előtt, a hangosan csobogó víz kakofóniájában.
Még olyan ostoba dolgot is jobb akarni, mint a hazautazásunk, annál, hogy itt maradjak örökre, vagy annál, hogy úgy menjek ki, fogalmam sincs, mihez akarok kezdeni. Azért még így is rémítő. Az életem rémítő. Kicsit mindig is az volt.
- Ne izgasd fel magad. Nem fogja elmondani senkinek. Megkértem rá – szinte tárgyilagosan mondom, mint vitathatatlan tényt, és ebben nincsen semmi naivitás. Nem fogok azzal dobálózni, hogy ő nem ismeri az öcsémet, de én igen, noha ettől még igaz. Megbízom Antonban, nem csak azért, mert tudom, nem akar fájdalmat okozni a szüleinknek, nem akar elárulni engem, de ha igazán kegyetlen lennék, mondhatnám azt is, hogy ezzel tartozik nekem. Ha nem is ő, de valaki, az élet, ennyivel minimum tartozik nekem, épp csak a sors úgy hozta, hogy épp Antonra kellett rátennem ezt a súlyt. Nem akartam, igazán nem akartam. Valamilyen nevetséges módon mégis mintha ennyivel könnyebbnek érezném magam.
Cygnus pedig hosszú idő óta először meglep. Csak halványan kérdő a pillantásom, csak egy másodpercig akar oldalra dőlni a fejem értetlenül – mindig lohasztónak, de valahol viccesnek találtam azt, mennyire lehet valakit egyszerre ismerni, és kicsit sem ismerni. Soha nem gondoltam, hogy túl jól ismernénk egymást – egyszerűen, mert sosem tettünk erőfeszítéseket, nem is igazán akartuk, takarózhattunk azzal, ahogy a másikat idegenségbe burkoltuk, de időközben… ennyi idő közben, azért mégis csak lehetetlen, hogy valamennyire ne ismerjük egymást. Bizonyos helyzetekben kiszámíthatóak lettünk, akaratlanul is ismerősök, tudtam ezernyi hülye szokásáról, nem voltak ismeretlenek a gesztusai, a mimikája, néha még úgy gondoltam az sem, ahogy jár az agya, míg más helyzetekben tudtam még mindig úgy nézni rá, mint tökéletes idegenre. Kicsit ilyen ez most is. Ha tudom, hogy éppen ez löki ilyen nevetségesen „mintaférj” irányba, hát ezzel kezdem, és még a kezdeti vitánkat is elkerülöm. Erre nem számítottam, de nem baj, sőt, ugyanakkor még csak kicsit sem melengeti meg a szívemet az egész… pedig az imént még milyen nehezére esett volna elszakadni a bizonyára rettentően fontos munkájától.
Elgondolkodva nézek rá, de nem teszek megjegyzéseket. Nem hiszem, hogy esetünkben bármi is ronthatna kettőnk helyzetén, kettőnk kapcsolatán (talán egyetlen… egyetlen-egy részletigazságot leszámítva), de azért mégsem teszek. Igen, megszületett bennem a vágy, hogy visszatérjek a külvilágba, de azért nem hiszem, hogy könnyű lesz, és azért nem hiszem, hogy egyedül is jól fog menni. Botorság lenne persze egészen Cygnusra bízni magam… soha nem is mertem igazán, de valakivel mégis csak el kell kezdenem – Legyen, ahogy szeretnéd – és valakivel csak ki kell innen sétálnom. Jelen esetben a „ki” nem is olyan sarkalatos kérdés, mint az „innen ki”
- Szólni fogok az orvosnak hogy kilenckor számítson rád – és ugyan, mi rosszat feltételeznék, hogy megemlítsem, bizonyára Anton akkor is itt lesz, ha ő meggondolná magát…? Nem feltétlenül erre számítok. De azért nem is szeretnék felkészületlen lenni. Én magam sem tudom, ezentúl milyen játékot fogok játszani, de ha visszatérek a játékba, aligha vonhatom ki magam belőle.

- Persze, el. De miért tenné, és mégis mire volna jó? - mire jó bárkinek is tudnia erről? Ha tehetném, sok mindent visszacsinálnék - tartok tőle, nem azt, amit mindenki szerint vissza kéne csinálnom, de ha már a dolgok úgy történtek, ahogy, jó lenne, ha szinte senki sem tudna róla. Az egész Lestrange hóbelevanc, hát mi szükségem van nekem arra, hogy a nyakamon lógjanak, igyekezzen eltussolni ezt az egészet, egyesével hajítanám le őket erről a járatról, ha tehetném. És persze itt van Anton, kinek tudnia talán szükségszerű volt, ahhoz, hogy lépjek valamit végre, olyan hosszú idő után először, de ha nem lenne szükségszerű, azt kívánnám, bár ne tudná ő sem. Remélem, a gyerekek nem tudják meg soha. És igen, remélem, hogy az otthoniak sem. Ami viszont Cygnust illeti... van valami mérhetetlenül önző, mérhetetlenül kegyetlen, mi több, talán beteges abban, hogy ő az egyetlen, akinek örülök, hogy tudja, mintha egyedül így tudtam volna bármi nyomot is hagyni rajta, nyomot, amit egyébként a házasságunk nyilván nem hagyott benne, ahogy bennem sem... bizonyára megérne pár ülést az orvosokkal annak felgöngyölítése, miért érzek így, de mint annyi minden más, mire lenne jó az is? Talán ebbe untam bele igazán. Ahogy mindenki próbál megfejteni, és próbálja megfejteni azt, mitől vagyok képtelen az élet igenlésére, és ezen hogyan lehetne változtatni.
Mi van, ha ezen már soha nem lehet változtatni, sehogy sem...?
- Nincs szükségem semmiféle botrányra. Ha még mindig az az ember, akinek ismerem, ezt tiszteletben fogja tartani - mondom valamiféle fásultsággal, talán csak a beszélgetésnek szól az egész, talán csak elfáradtam máris, mielőtt még bármit is tettem volna igazán, de akárhogy is, sok szót pazarlunk a semmire, mint mindig.
Épp csak egy kicsit zökkent ki az idő a megszokott járásából, a jól ismert tengelyéből, épp csak egy kicsit feszült egymásnak Cygnus akarata és az én akaratom, majd úgy engedtük el az egészet, mintha máris megfeledkeztünk volna róla. Még annyira sem vagyunk fontosak, hogy igazán veszekedjünk, hát nem szánalmas, és nem vagyunk-e szánalmasak mind a ketten? - Többet aligha kérhetnénk bárkitől is - bárkitől, úgy mint bármelyik Lestrange-től, kinek tudomása van még ittlétem igazi okáról, de persze, nem veszem a fáradságot arra, hogy ezt a szájába rágjam. Felesleges. Engem zavarna a hisztéria, az a bizarr figyelem, amiben emiatt részem lenne, de úgy hiszem, Cygnus még kevésbé akarna ilyesmivel foglalkozni, és különben is, hát nem roppantul kínos ez az egész, nem rettentően kellemetlen? Ez vagyok én. Épp csak egy kicsike kellemetlenség.
Üres a csendünk, még csak nem is beszédes, vagy árulkodó, és ismerős, jaj, annyira, de annyira ismerős, üres és nyomasztó, lehangoló és végtelen, hányszor figyeltem már ezt vacsoraasztalnál, lefekvés előtt, vasárnapi, tétlen délelőttökön, vendégek távozása után, hazafelé tartó utakon, és józan estéken. Nyomasztóságában rám telepszik, máris keresi a helyét a vállaimon, már majdnem mondanék valamit - hiszen mondhatnék annyi mindent, annyi mindenről beszélhetnénk, ha csak vennénk a fáradságot, ha csak mernénk kérdezni, vagy akarnánk, mert érdekel, de hát érdekel? Dehogy, soha, minek miért...! -, de végül csak egy "köszönöm" jár, jellegtelen, üresen udvarias, és mint oly gyakran, csak a gyerekzsivaj tud életet tölteni egy olyan helyiségbe, amibe mi képtelenek vagyunk. Ők pedig örülnek. Felfoghatatlan számomra, hogy tudnak így örülni, honnan ez az ártatlanság, ami nem fakadhat belőlünk, a szüleikből, honnan ez a feltétel nélküli boldogság, és szeretet, amivel sosem tudtam mit kezdeni, mert az örök kérdés mindig az, ami folyton visszaverődik rám üres szobákban, hogy vajon hány év kell még, míg rájönnek, miben is élnek igazán...? Hagyom nekik, hogy örüljenek, ürességeket mondok nekik arról, mi mindent csinálunk majd otthon, hogy hétfőn otthon leszek, hogy nemsoká elutazunk, milyen izgalmas!, de a Cygnusszal való beszélgetésemnél is hamarabb elfáraszt az, hogy megpróbáljak az lenni, ami sosem voltam: jó anya.
- Ideje mennetek, kedveseim, ne várassátok meg apát, segítek felvenni a kabátotokat. Nemsokára találkozunk, rendben?