Bármely járókelőt megkérdeznénk arról,
vajon szórakoztatóbbnak találja-e a vásárlásnál a közjátékot, ami kerek öt perce bontakozott ki a maga frissességében az Abszol út egyik sarkán, minden bizonnyal azt mondaná, hogy ilyen jót Dumbledore évnyitó beszédei óta nem hallott, pedig az csak pár szóból áll, ez meg egész cselekményben zajlik, mint egy folytatásos rádiónovella forró viszonyainak kellemes megtárgyalása értelmetlenül túlfűtött erotika közepette az egész családnak. Rabastan Lestrange, olyan ingben, amelyet csak a nagyon magabiztos vagy a nagyon hülye emberek viselnek - ő úgy fogalmazna, bárminemű ellenvélemény az említett ruhadarabbal kapcsolatban annyira ezerkilencszázhetvennyolc, hogy ő ezzel nem foglalkozik - felsóhajt, lazán a falnak támaszkodik, de a kicsit ködös tekintete mögött nagyon is azon mereng, vajon mikor rontotta el így az életét?
Nem mintha ez egyedi probléma lenne, az embert mostanában el-elkapja egy-egy marcona halálfaló, vagy épp minisztériumi ügyeletes, aki komolyabban veszi a sztahanovista elveket, mint illene vagy kellene. Rabastan Lestrange szerint legalábbis, a mellette szinte már reszkető fiatal lány nem így gondolkozik, de mindketten osztoznak az aggodalomban, amit az előkerült, és utóbb hamisnak bizonyult papírok hoztak tető alá.
- Szóval ki ez itt, Lestrange? És ne gyere nekem megint azzal a történettel, hogy volt hat ászod egy ötlapos pakliban!
Látványos elkínzottsággal rápillant a bubifrizurát viselő, már inkább banya, mint nő kezében a papírokra, és nagyon komolyan gondolkozni kezd a lehetőségen, hogy nem lesz más megoldás, minthogy egy életerős átkot helyezzen kilátásba, aztán útnak indítsa egy felejtéssel meghintve, mert a kis kollégáinak hála ott állt az igazolványon olvashatóan, tintakékben, hogy a szóban forgó lány idén végzett az iskolában, és a mardekárosok népes családját boldogította - ott csúszott hiba a számításba, hogy a banyáé is, és sehogy nem akart jobb belátásra térni, és nem firtatni tovább a részleteket. Vöröslő szemei akkor veszik észre a balsorsa által üldözött Andromedát , és ő rögtön ki is használja a lehetőséget, mielőtt tényleges erőszakhoz kellene folyamodnia, mert azért az ő részeges, butafiú sármjának is vannak tényleges határai, és nem teljesen biztos benne, hogy megérné azt eljátszaná ezért a pillanatért a szülei előtt.
- Látja, itt jön a kisasszony, mondtam, hogy várunk valakit.
Medaaa, lennél oly kedves elmagyarázni a hölgynek, hogy épp együtt indulunk... - felviszi a mondat végén a hangsúlyt, mint minden alkalommal, mikor a Roxfortban egy helyzet kettőjük látványos, de észrevehetetlen együttműködését kívánta.
Rabastan Lestrange lehetett bármilyen részeges alak, a sokat emlegetett arany szíve gyakran indukálta az olyan drámai momentumokat, mikor választhatott, hogy nevéhez hűen viselkedve szankcionál keményen, vagy inkább enged - amilyen szerencséje volt, ezek rendre úgy alakultak ki, hogy még lehetőleg marcona aranyvérű ismerős is felbukkanjon benne, és ilyenkor Andromeda afféle mentőangyalként manifesztálódott, Rabastan Lestrange legnagyobb csodálatára.
Ha tisztességes ember lenne, biztosan megkérte volna a kezét, főleg mivel sosem palástolta a társaságában, mennyire rajong érte, de ez egy.. olyan történet, amelyre akkor szeretne gondolni, ha megússzák ezt itt és most.

Még csak különösebb dolga sincs itt.
Keresnivalója, az bizonyára más kérdés, a kérdésre a felelet pedig különbözhet annak függvényében, kit kérdeznek. Az otthoniak bizonyára boldogabbak lennének, ha mondjuk nem ragadna meg minden egyes apró alkalmat arra, hogy elhagyja a házat, annak ellenére, hogy állítólag mostanság ez annyira nem okos dolog, bár egészen másfajta pletykás nyelvek azt is állítják, hogy olyasvalakinek, mint Andromeda Black nincs annyi félnivalója, mint másoknak.
Őt igazából nem is az érdekli, mennyire kellene félnie, vagy mennyire nem. Inkább az, hogy képtelenség megmaradnia a házban, képtelenség végighallgatnia azokat a beszélgetéseket, képtelenség megpróbálni bárkinek is a szemébe nézni otthon. Képtelenség ugyanakkor elképzelni azt is, mi történne, ha tényleg, mindennek hátat fordítana és egyszerre retteg, meg undorodik - azért, mert elképzeli, hogy megteszi, és azért mert végül még mindig nem tette meg. Mégis mire vár? Mire?

Újabban kezdi átérezni, milyen lehet aranyvérű családban feleségnek lenni. Hogy csak azért indul el otthonról, hogy végre csináljon valamit, és mivel jobb dolga nincsen, végül olyan dolgokat vásárol az Abszol Úton, amire egyébként az égvilágon semmi szüksége. Kinek kell egy ötvenedik, majdnem ugyanolyan ruha, minek az újabb hajtű, hova vegyen már iskolai kellékeket - elfogyott a tinta, elfogyott a toll -, ha már nem kell visszamennie az iskolába, és ha Cissa valószínűleg elintézi a saját vásárlását úgyis? Minek bámészkodni a könyvesboltban, minek az állatkereskedésben ketrecbe zárt élőlényeket nézni, voltaképpen mire jó ez az ő bűnös, lopott percekbe töltött csatangolása?
Semmire. Az ég egy adta világon semmire, ennek megfelelően komor, sápadt ábrázattal járja a boltokat, és voltaképpen még az sem old a finom vonások konok feszességén, ha valami olyasmit lát, ami tetszik neki. Ennek az egésznek semmi értelme.
Egyik pillanatban még a saját világában jár, a másikban tekintete odasiklik, majd megállapodik Rabastanon, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy itt látja, és mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy tényleg, pont elsétálna mellette. Vagyis. Mellettük.

A kis csoport bizarrul összeválogatott, és ahogy ő maga is lefékez náluk, bizonyára csak még bizarrabb lesz. Két kiváltságos csemete, egy szürke egér, akinek arckifejezése leginkább arról árulkodik, hogy szeretne eltűnni még a föld színéről is - eme érzéssel egyébként egészen együtt is tud érezni -, a harmadik pedig olyasvalaki, aki most épp nem tudja eldönteni, mit is jelent rá nézve egy Black felbukkanása.
Mit is? Ezt a Black lány is szeretné tudni, Rabastan hangja azonban egyértelműen segítségért kiált, mégha ezt csak ő hallja is, és neki nincs igazán oka arra, hogy ne segítsen. Még akkor sem, ha nem tudja egészen, miről van szó, noha a boszorkány kezében tartott papírok, és a jelenlévők arckifejezése erősen azt az érzetet kelti benne, hogy valami nincs helyén a hivatalos okiratokkal... manapság gyakran hallani ilyesmit - Madame Malkinhoz. Időpontunk van, és már egyébként is késésben vagyunk, mégis mire véljem a fennakadást? - magabiztos mozdulattal tűri a füle mögé sötét haját, a keze nem remek, a hangja szilárd, mint azoké az embereké, akik manapság egyértelműen jobbnak tartják magukat másoknál, épp csak nála erről szó sincs. Pusztán remekül tudja utánozni a családja viselkedését.
- Ismeri a hölgyet, Miss Black...? Az a gyanúm, hogy a papírjai... nos, nincsenek rendben teljesen - a boszorkány hangja is magabiztosabb a kelleténél, ennek ellenére a szeme sem rebben.
- És miért gondolja azonnal, hogy ez a hölgy hibája? Ebben az átkozott felfordulásban nem lepődnék meg, ha a bizottság hanyag munkát végezne. Évek óta ismerjük egymást mind, ez azért mégis csak nevetséges...

Az a mai napig a balladai homály rezgéseiben székelt, hogy lehetett épp neki olyan szerencséje, hogy Andromeda Black mellé osztották prefektusnak - bár ezen a ponton azért sok kétség fel szokott merülni, nem a lány, de a ő kompetenciáját tekintve, mert ezek a hangok hajlamosak elfelejteni, hogy Rabastan Lestrange kitűnő volt az összes iskolai évében az összes választott és oktrojált tantárgyban, még ha időként sápkóros képpel is emelte meg a kezét jelentkezvén a kihívásra. Mivel alvásproblémái miatt több, mint elég ideje jutott tanulásra, leckeírásra, netalán olyan úri huncutságokra, mint a nyelvtanulás, szépirodalom szükségtelenül alapos elsajátítása, versírás, ukulelén való kiművelt dallamok ébresztése, ezen a téren nem küzdött kihívásokkal, azok rendre inkább más területeken ütötték fel csúnya, és Rabastan Lestrange képzelete szerint neon zakóba öltözött fejüket. Viszont ami Andromedát illette, ő valóban egy földre szállt, kliséktől mentes angyal volt számára, az örök társa bajban, és a lány, aki ha történetesen ennek a történetnek nem pont Rabastan Lestrange a maga szemszögéből főszereplője, aki az örök társa is lehetett volna, de éppen ez a tény tette lehetetlenné ezt.
- Na de azért mégis...! - folytatná a boszorkány az akadékoskodást, bizonyára annyira elunhatta az utóbbi időben a munkáját, hogy még ez az apró lehetőség is kecsegtető volt számára, meg hát persze Rabastan Lestrange inge pokoli csinosan állt gazdáján, és ne felejtsük el, hogy Andromeda Black a soros bondlány, ki akarná így befejezni a jelenetet? - Mégis példátlan lenne..
- Hallotta a hölgyet, Ms.. Goyle. Tényleg szeretné felhúzni Black kisasszonyt? Nézzen csak rá, milyen határozott, milyen céltudatos, mint maga Mardekár Malazár. Én nem szeretném Mardekár Malazár szoros napirendjét megbolygatni, káros az egészségre. Értjük egymást?- ha most más társaságban lennének, biztosan inkább valami olyasmit biggyesztett volna mögé, hogy sürgős intim pillanatok várnak rájuk, ezért ha nem bánja.. de nem, Rabastan Lestrange ismerte az illemet, főleg azért, hogy mindig megszeghesse azt. Mármint eddig, mert most nyilván nem az ő ápolt bőrére ment a vásár, hanem a még mindig ijedten pislogó lányéra, aki azért némi színt engedélyezni látszott az arcára Andromeda láttán.

Na, de azért mégis...! Nem ezt mondta volna az imént pontosan ő is? Természetesen nem ezekkel a szavakkal, de úgy gondolja, a "nevetséges", meg a "felfordulás" szavak épp erről lennének hivatottak árulkodni. Talán nem fejezte volna ki magát elég pontosan? - az arckifejezése meg leginkább erről árulkodik. Szemernyit felvonja a szemöldökét. Nem igazán számon kérő, inkább valami hűvös megkérdőjelezés van benne, valami, amit egyelőre udvariasság leplez, de azért épp eléggé érzékelteti a másik féllel, hogy ennek az udvariasságnak megvannak a maga határai. Leginkább időbeli határai, ugyanis, ahogy az lenni szokott, az udvariasságot leggyakrabban a türelmetlenség váltja fel. Elvégre késében vannak - nyugodtan lehet türelmetlen, ha türelmetlen akar lenni, és a Black lányok a társadalom egy olyan rétegét képezik, ahol bizony a türelmetlenség úgy jár velük, mint a hajkoronájukon megcsillanó napfény.

- Példátlan? Hát, nem is tudom, Miss Goyle. Az igazolványom első példányán a nagyanyám címe szerepelt a tényleges helyett, csak mert az a Black név alatt bejegyzett első hivatalos cím. Úgy tűnik, az ellenőrző bizottság alaposabban végzi a munkáját, mint a bürokrata kiállítók - egy kis hideg, egy kis meleg, ezt mondjuk bizonyára nem odahaza tanulta, hiszen ott rendszerint mindenre csak a hideg jár.
- De azért... nem kell túlzásokba esni. Rabastan, kérlek, ne légy udvariatlan, a hölgy csak a munkáját végzi - ellenben a mosoly, az a kimért, kedveskedni akaró, de voltaképpen szándékosan nem célt érő, szavai udvariasságának szolidan ellentmondó mosoly, az kétségtelenül Mrs. Blacktől van. Nem mintha élvezetből tanulná el az ilyesmit. Épp csak annyiszor látta már, annyiszor rázta már ki tőle a hideg, olyan jól ismeri, és olyan jól tudja, mikor szokta anyja használni, hogy voltaképpen ijesztően könnyen görbíti így ajkait ő is, és csak belül lázong mindene a helyzet visszássága ellen.
De aki sok mindenben hazudik, annak muszáj megtanulnia játszani egy kicsikét. Már amennyiben néha nyerni is szeretne.

S szinte öröm nézni, ahogy Goyle akaratlanul is meglágyul egy kicsit. Nyilván nem akar, hiszen nem azért van itt, hogy egy még-húsz-éves-se, elkényeztetett liba osztatlan győzelmet arasson rajta, mégis van valami hatása a pillanatig sem igazán védekező, lehengerlő bájnak, melyről birtokosának egyébként nincs is tudatos fogalma. Ő csak azt teszi, ami a pillanatban helyesnek tűnik, azzal azonban nem vádolható, hogy ne gondolna a következményekre is.
- Amennyiben szükségét érzi, a kisasszony vacsorára hivatalos hozzánk ma este, délután megtalálja a Grimmauld téri házban, ott rendezhetik ezt a felettébb kellemetlen kérdést, de... restellem, de most valóban sietnünk kell.

Elképzelhető, hogy Rabastan Lestrange tökéletesen meg van győződve Rabastan Lestrange nemi identitásáról és jövőbeli terveiről az erotikát illetően, azonban Rabastan Lestrange most meglepően félre tudná nyelni a metafora kedvéért a szájában lévő tetszőleges italt Ms. Black fellépésének határozottsága okán. Röviden szólva: Rabastan Lestrange szinte biztos, hogy Ms. Black miatt lett annak idején teljes jogú tagja a biszexuálisok víg társaságának. Nem mintha úgy alapjába véve vígek lennének a bifóbiások és azok világában, akik szerint ez csak szórakozás kérdése, meg úgy egyébként is, erre még egy tisztességes coming outot sem lehetne felhúzni.
- Értem.. hát.. azt hiszem.. igaza lehet. - vet egy sanda pillantást Rabastan Lestrange álmatag, de kellően befenyültnek látszó arcára, mintegy segélykérésként még, hogy egyetért-e, de maximálisan egyetért, így visszafordul a Black lányhoz megenyhülve. -Igazán sajnálom ezt a kellemetlenséget, Ms. Black.. utánanézek a mulasztásnak, és akkor.. nem is tartom fel magukat. Viszontlátásra!
Az persze izgalmas kérdés lenne, hogy vajon a Grimmauld tér emlegetése milyen módon hatott ki a limbikus működésére, esetlegesen a történet ezen szakaszán még nem létező pánikrohamaira, de ezt nem tisztünk kivesézni, főleg, mert történetünk két csinos főszereplője magára maradt távoztával -illetve persze itt van még a csendes harmadik fél, aki most hálásan motyog valamit, de felnézni még mindig nem nagyon mer.
- Most hirtelen nem is tudom, mi lenne a helyes köszönetnyilvánítás. Egy csokor rózsa? Egy drága ékszer? Meda, kérj bármit tőlem, a tiéd.. persze a jóízlés határain belül. - biccent mosolyogva, és úgy csókol kezet, amitől nagyanyáink lánykorukban biztosan illetlen gondolatokat ápoltak volna a teájuk felett - nem mintha még bízna benne, hogy Black kisasszony igényt tart rá ilyen szempontból, de álmodozni mindig szabad. - Ha kíváncsi vagy a magyarázatra, a tiéd vagyok közvetlenül azután, hogy leadtuk a kishölgyet az átvételi helyénél.

Az igazságnak mondjuk nagyon fontos része, hogy halvány fogalma sincs arról, mi lenne a következő lépésük, ha ez a szemtelen, vakmerő blöff nem válna be. Arról sincs fogalma, mi fog történni, ha a nénikéje ajtaján délután tényleg kopogtatni fog valaki a Minisztériumtól, de talán ez aggasztja kevésbé. Odahaza neki jobbára feddhetetlen a híre, mert nem olyan csökönyös, mint Bella, de persze Narcissához nem érhet fel, és egyébként is bizonyára örök bűne az az "átkozott, csendes titokzatosság, az a kevély, romantikus álmodozás", de azért... azért reméli, hogy még nem készülnek kitagadni őt, és hogy a nénikéje, és/vagy a bácsikája legalább annyira tartják még őt, hogy egy hatásos hazugsággal megindokolják Andromeda miért is nincs a házban, ahogy a kis barátai sem, és majd csak őt vennék elő az "ostoba locsogásáért". Ez még működhet. De ha itt nem arat sikert? Fogalma sincs pontosan ugyan, mi a tét, de ha papírokat emlegetnek, sok jó nem lehet... de persze, nem is számít. Ha nem Rabastanról lenne szó, nem is keveredne ilyen szövevényes hazugságokba, mivel azonban Rabastanról van szó, nem is feltétlenül kell tudnia, mi a tét, megteszi úgy is.

- Miss Goyle, köszönöm! Lekötelez. További szép napot! - töretlen természetességgel, makulátlan udvariassággal köszön el az ellenőrtől, és még sokáig ott marad az arcán valami tőle szokatlan rideg merevség, addig legalábbis biztosan, amíg úgy sejti, a nő már nem fog visszajönni, és más sem figyeli őket. Enyhén szögletes mozdulattal söpri a haját a válla mögé, elnéz afelett a távozó nő alakjának irányába, mintha csak királylány figyelné unott kedvtelenséggel a távozó cselédet, pedig elsődleges érzései véletlenül sem ezek, inkább valami szorítást érez gyomortájon, hogy olyan világban élnek, ahol varázsló varázsló életében és papírjaiban vájkál, fényes nappal, gyanú oka híján az Abszol út kellős közepén... émelygés kerülgeti, sápadtsága kitartó, a környék sötét gomolygása szédíti. És akkor képzeljék el, hogy ez még mindig jobban esik neki, mint odahaza ülni...

- Ugyan már... csak azt tettem, ami helyesnek tűnt - a váratlan páros hálálkodását bezzeg már sokkal félszegebben fogadja, nem is ismeri a lányt, vagy hát, arcról, persze, a Roxfort nem olyan nagy iskola, de azért nem sok emléket tud társítani hozzá. Rabastan már egészen más kérdés, érte most leginkább... nos, aggódik, pedig kétségtelenül nem őt hurcolta volna el Goyle, ha valamit nem talált volna rendben - Rabastan, komolyan, nem tartozol nekem semmivel. A magyarázaton kívül természetesen. Kérlek, mondd, hogy az "átvételi hely" nem arra utal, hogy felcsaptál emberkereskedőnek... - végül is, az lenne csak az igazi fordulat, ha kiderülne Mr. Lestrange csak valami még annál is rosszabb dologban sántikál, mint amit itt az ellenőrről gondolt.

Az, kedveseim, hogy Rabastan Lestrange általában rosszban sántikál, nem újdonság - ha őt magát megkérdeznénk róla, bizonyára a bátyját, a bátyja elmebetegségét, meg annak a saját alanyi jogon járó elmebetegségét hozná fel példának, de tulajdonképpen ez a név mindig kicserélhető bármelyik nagybátyjáéra, vagy tetszőleges rokonéra, mert egy Lestrange soha nem normális, épp csak a formátum változik, a gazdagon burjánzó elmeháborodás zakója, a test, amin viselik, soha.
- Ezt egy kevésbé nyilvános helyen lenne ildomos megbeszélnünk, ha éppen nem haragszol meg érte. A kisasszony nem haragszik, ugye? - a történet harmadik, némiképp lehiggadt szereplője félszegen helyesel, aztán az órájára pillant, és idegesen a sikátor belseje felé kezd tekingetni. Rabastan Lestrange előzékenyen előreengedi, aztán egy várakozó pillantással jelzi Ms. Black részére, hogy a magyarázata hamarosan manifesztálódik, a többi meg utána, kettesben történik majd, lévén az ügy maga elég bizalmas és intim. Mi lehetne bizalmasabb és intimebb az egészségügyi okokból történő, önként vállalt embercsempészetnél? Na ugye.
Pontban órakor előhúzza a zsebéből a már kevéssé használható, félig törött pennát, és a lány kezébe nyomja - még egyszer hátranéz, hogy akadt-e társaságuk a vigasságban, de ezúttal elkerüli őket a balszerencse, a lány pedig egy utolsó halk sóhaj kíséretében eltűnik a szemük elől. Rabastan Lestrange kényelmesen kihúzza magát, és cigarettát kezd sodorni, mert azért legalább valami pótcselekvést lásson, aki betekint a jelenetbe.
- Mugliszületésű volt. Tényleg tudni akarod a részleteket, Meds? Ismerem a családod, és nem különösebben vágyom rá, hogy bajba keverjelek előttük. Mondjuk vannak dolgok, amikre még kevésbé, pl. bedugni a kezem egy mantikórokkal teli ketrecbe, lebukni a rokonság előtt, hogy annyira azért nem vagyok hithű halálfaló, meg ilyenek, de azért így is eléggé hátul van a listán. Hopi, bár ettől a hírtől azért gondolom nem kezdtél ovulálni a meglepetéstől. - megkínálja az ízlésesen elkészített dohánytermékkel, a magáét pedig a szájába dugja, és egy viseltes mugli szerszámmal rá is gyújt.

- Nem, dehogy - óvatos lassúsággal rázza a fejét, mintha most még hirtelen mozdulatokat sem lenne szabad tenni, és ki tudja? Csak mert Goyle-tól megszabadultak, Goyle kellemetlenkedése épp elég bizonyíték arra, hogy sosem lehet elég óvatosnak maradni, és sosem lehet tudni. Neki magának persze nincs sok félnivalója - még ha most hazugságon is kapnák esetleg, ha bármikor, bármivel meg merészelnék vádolni, a családjából bárkinek elég lenne pár óra (vagy annyi sem), hogy azonnal tisztázza mindenféle szerepét, elvágjon minden kellemetlenséget jelentő szálat. A kiváltságosok immunitása még rideg takaróként öleli, még ha nem is vágyik erre. Ugyanakkor nincs a rovásán (egyelőre) semmi, amivel elidegeníthetné a családját, hacsak nem az, hogy nem megy férjhez hamarost. De ez egy egészen más kérdés.
Odébbállnak, lassú, határozott mozdulatokkal követi a szokatlan párost, enyhén felszegett állal, mint aki véletlenül sem sántikál semmi rosszban. Igazából nem is tudja, miben sántikál, így aligha viselkedhetne a helyzetnek megfelelően. Nem szól közbe, nem zavarja az eseményeket - türelmesen vár, amíg kell, és annyira nem lepődik meg, amikor a kis közjáték a fiatal lány tökéletes eltűnésével végződik.
Elveszi a felé kínált cigarettát - ritkán él vele, magától sohasem, olykor, mint most, elfogadja, ha megkínálják, vagyis szigorúan, mint társadalmi rituálé élvezi a hamarost ajkairól felbodorodó füstöt, annak kesernyés ízét a nyelvén, csiklandozó bársonyát a torkán. Pillantása elgondolkodva fürkészi Rabastant. Olyan régen ismeri, mégis, néha abszolút fogalma sincs arról, mi járhat a másik fejében. De mindig kedvelte, talán néha kicsit anyáskodva, nem tudatosan, inkább abból fakadóan, hogy gyakran jutott neki ez a szerep a másik mellett, ő pedig sosem akarta lerázni magáról ezt a terhet. Nem úgy, ahogy felemlegetett családját.
- Tényleg tudni akarom - elgondolkodik egy percre, nem válaszol azonnal, nem csak azért, mert nem akar hirtelennek, meggondolatlannak tűnni, hanem mert tényleg elgondolkodik rajta. Néha jobb nem tudni dolgokat. Mostanában különösen. De elege van abból, hogy homokba dugja a fejét. Így lehetetlenség lélegezni... - Szóval, erről van szó? Úgy teszel, mintha, miközben nekik segítesz? - nekik, mint mugliszületésűeknek, vagy nevezhetjük őket éppenséggel áldozatnak is, ártatlannak is, de nevén nevezni a gyereket nyílt színen, még ha éppenséggel egy sikátorban ácsorognak is... nem biztos, hogy okos dolog.

Hogy Rabastan Lestrange pontosan előre megfontoltan, mitöbb, alaposan megtervezve mozgatta a bábuit a sakktáblán, ide-oda libbenve, persze némi glittercsillogás és púderillat övezte, mielőtt gonosz és nyilvánvalóan jól táplált szociopátiával diagnosztizálható családtagjai rátaposnak a rózsaszín talárja szélére...? Rabastan Lestrange gyakran gondolta úgy, hogy ez így önmagában épp elég okot szolgáltatna bárkinek egy megtermett alkoholizmusra, esetleg némi elferdült morális iránytű lóbálására, amit persze remekül bele lehet oktrojálni mások jóízlésének szembogarába, aztán jókedvűen tapsolni, és mindent, de tényleg kurvára mindent megúszni a nevének kitartott zászlaja alatt - de az volt a helyzet, és ez egykori prefektustársának mostanra egyértelmű következtetéssé változott, hogy Rabastan Lestrange menthetetlenül humanista volt. Az öregnéniket a zebrán átkísérő fajta, akinek azért annyira nem garantált a túlélése egy olyan, köztudottan öngyilkos eszméket dajkálgató társaságban, mint a halálfalók - hogy az alkarján gyengéd kígyó kergette saját magát, annak külön története regények lapjaira kívánkozott, de szerencsétlenül józan pillanataiban sem gondolt rá úgy, mintha ésszerű lett volna. Viszonylag kevés dologra mondta volna az életében, hogy az ésszerű: a szótárból valaki a születése pillanatában kihúzta a kifejezést, helyére pedig kiváló minőségű füvet helyezett biztos kézzel. Erre több szüksége lesz, gondolta, és kurvára jól gondolta.
- Tudod, milyen megkapóak tudnak lenni: mint a felhúzott hippogriff, pont olyan bájosan kérnek, mint amikor a sikítószellem belebeg a látóteredbe, épp olyan meggyőző az egész eszme, akár egy középkori vízpróba. Nem, eredetileg nem azért lettem az, mert nagyobb eszmék lebegtek a szemem előtt: olyan kicsinyes dolgok foglaltak le, minthogy ragaszkodom a péniszemhez, mert esztétikus, és remekül ellátja a funkcióját, és ha esetleg nemet találnék rebegni, lesz, aki majd megeteti velem. Nagyjából így lehet lefordítani egy munkaajánlatot tőlük. - jólesően kifújja a füstöt, és megnyugtatóan elvigyorodik. Most már nincs bizonyíték, amivel utol lehetne érni őket - Meda, az ő különbejáratú patrónája csak a jelenlétével lecsillapította a kedélyeket. Már másokét, az övét biztosan nem, de az egy egészen más történet. - De igen, most épp ezt csinálom. Nem mindig jól, sőt.. nem vagyok az a rendtag típus, képzeld csak el, milyen tapsikolva fogadnának, ha bekopognék hozzájuk... de attól még nem kell a legjobb meggyőződésem ellenére cselekednem. Legfeljebb rövidebb leszek egy-két végtaggal, esetleg a csodás arcommal, amiért nagyon kár lenne, de.. még mindig jobb emberként meghalni, nem?

Érzi, hogy valami megremeg benne. Láthatatlanul, mert ő maga rezzenéstelen, nem kapja el a tekintetét Rabastanról, minden porcikája figyel, ugyanakkor töretlenül egyenes a dereka, a vállai hátrahúzva, ajka pattanásig feszülve fújja ki a füstöt, és nem hogy az ujjvégei, de még az ujjak közé szorított cigaretta sem remeg meg sem félelemtől, sem hideg borzalomtól, sem izgatottságtól. A nyugalom látszólagos szobra, mint szinte mindig, de odabenn, valahol szívtájékon, valami megremeg, erősödő ingadozásba kezd, azzal fenyegetve, hogy valami le fog omlani, valami le fog zuhanni, valami össze fog törni.
Nem most érez így először. Sokszor és egyre gyakrabban tör rá valami testetlen rosszullét, amikor kényszeríti magát, hogy szembenézzen egy olyan valósággal, melyet nem lehet ép ésszel felfogni – vagy talán csak ő nem képes rá, talán az ő hibája, amikor a jelek szerint a környezetében senkiben nem okoz ekkora felindulást, ami ebben az országban folyik?
Tudja, mit kellene mondania. Akkor, ha hű lenne a nevéhez, ha hinne ebben az egészben, ha jogosnak találná, ha nem fordulna fel tőle a gyomra. Figyelmeztetnie kellene Rabastant arra, hogy mekkora ostobaságot művel, hogy ennek csak rossz vége lehet, nem hozhat szégyent sem magára, sem a nevére, hovatovább, jobb lenne, ha nem játszana a saját életével, és különben is, hát nem lehet ennyire ostoba, ennyire naiv, ennyire gyerekes?! De nem tud hű lenni a nevéhez, nem hisz semmiben, nem találja jogosnak, és felfordul tőle a gyomra. Mégis nehezére esik hátrahagyni a józan ész gúzsait, már tudja egy ideje, hogy csak ez tartja vissza, csak ezért fél, mert a józan ész az ő családjukban olyan, mint egy hideg zuhany, és néha azt hiszi, komolyan elhiszi, hogy egyedül ő rendelkezik vele.
Ha azonban fejest ugrik a semmibe… abban semmi okos sincs.
Most mégis itt a lehetőség. Egész eddig nem tudta hova menjen, kihez forduljon, kiben bízhat, mit tegyen, de most, talán először, de legalábbis nem sokadszorra, nem csak Rabastan szerencséje az, hogy ma az útjába sodorta az élet, de az ő szerencséje is. Nem csak ő segített Rabastanon, de talán… talán Rabastan is tehet valamit érte - Segíteni akarok, Rabastan. Hogy segíthetek? – teljesen komoly, komolyabb nem is lehetne, határozottan koppannak a rövid, a kelleténél többet egy szóval sem mondó szavak, még úgy is, hogy tudja, ettől megváltoznak majd a dolgok. Megváltoznak, ő pedig nem csinálhatja vissza. Szerencsére nem is akarja.

- Segíts kicsempészni őket az országból - általában én kísérgetem őket, de egy idő után felettébb feltűnő lesz, hogy ejj, ez a Lestrange fiú mostanában milyen népszerű lett, biztosan nem munkaidőben rontja itt nekünk a Minisztérium morálját, dehogy, végül is egy mugliszületésűeket ellenőrző feltörekvő tehetség igazán ráér mindenféle kellemes sikátorokban seggrepacsit játszani rémült tekintetű úriemberekkel és kisasszonyokkal. Segíts átadni nekik a hamis papírjaikat - el ne felejtsem bokán rúgni Wellingtont, nem elég, hogy ízlése nincs neki, még inaktív is mostanában, bár élek a gyanúperrel, hogy csak engem nem kedvel: a lényegnél maradva el kell juttatnunk a papírjaikat hozzájuk, vannak egész családok, akik a menekülést maguktól meg tudják oldani. Segíts hihető alibit biztosítani, mikor épp tilosban sántikálok - tudom, arra gondolsz, hogy ez egy 0-24 Rabastansimogatást jelent, de most csak azt értem alatta, mikor anyagot szerzek be az okmányokhoz, vagy hasonló. Gyere el ma este a Rowle-birtokra, egyedül. Ígérem, mindenbe beavatlak, minden apró kis részletbe, akár egy udvarias teára is vendégem vagy, távol álljon tőlem mindenféle, törvénysértésen, okmányhamisításon és nemzetközi jog ignorálásán kívüli ravaszkodás.

- Tudom, hogy azt kellene mondanom, 'nem, Meda, te túl tiszta vagy, nem teheted ezt neveddel és ó nagy nemes házaddal, térj haza hajlékodba, felejtsd el nevem, és szűzi nyoszolyád rejtekén merülj delíriumos álomba', de ennél sokkal jobban ég a világ körülöttünk, Meda, és én szeretném, ha velem tartanál. Nagyon sokat jelentesz nekem, és előbb fogom lerágni a saját péniszem, minthogy a világégésbe beleveszni hagyjalak.

A valóság megmoccan, lerázza magáról sötét tollait, és kicsikét elfordul, kicsikét távolabb áll.
Ilyen egyszerű lenne? Csak kérnie kell, és tálcán kínálják fel neki a lehetőséget, melyet öntudatlanul eddig is keresett? Szíve a torkában dobog, igyekezne lenyelni, de mindig visszakúszik, tam-ta-tam a fülben, a fejben, a torokban, a mellkasban. Lenne hálás, de hát hogy lehetne hálás? Az élet taszítja őket mind ezekbe a szerepekbe, ők, akik igyekeznek embernek emberségét venni, akik jobbnak gondolják magukat másoknál, és eme öntudatot képesek egy egészen más szintre emelni. Nem tarthat velük - régóta tudja, most pedig bizonyíthatja is. Mi több, bizonyítania kell, magáért, és másokért, és Rabastannak igaza van: a lángoló világért.
Majdnem kiül arcára a kérdés, a Rowle birtokra, éppen Rowle-ékhoz, de hamar eszmél, elhessegeti ezt a felhőt, a bizalmatlanság csak bizalmatlanságot szülhet, és senkinek sincs ideje arra, hogy önmagát és szándékait bizonygassa egy olyan világban, ahol elsőre mindenki ellenségnek, mindenki megbízhatatlannak tűnik.
Csakhogy ő bízik. Bízik Rabastanban, talán örökké bízni fog, és így máris olyan, mintha nem egyedül, nem egészen ostobán ugrana ki a semmibe.
- Rendben. Ott leszek.
Cipősarok az eldobott, félig szívott cigarettán, Rabastan karját puhán megszorító ujjak. Egy tétova mozdulat, mely mintha ölelésre készülne, ám riadt lepkeként visszavonulót fúj. Csak egy bátortalan, de bizalmasan villanó mosoly, melynek árnyéka még ott lebeg, ígéretként, reményként, a mielőbbi viszontlátás reményeként, ahogy ráérősen dolgára surran a sikátorból.