Egy nő ül le az egyik oldalamra, a hároméves forma kislánya visítozik a félelemtől, szegény pára, én is utálom a metrót, különösen, mióta Lucius minden álmomban legalább kettőt felrobbant. Rámosolygok a kölyökre, mire a nő rögtön gyanakvóvá válik, komolyan, mit hisz? El kellett volna kérnem Petunia walkmanjét, hogy teljen valamivel az idő, míg London alatt rovom a köreimet, de biztosan nem adta volna oda. Különben is, Petunia elfoglalt. Túl elfoglalt még hozzám is. Valószínűleg azért, mert én se keresem őt, egyetlen porcikám se kívánja, hogy beoltson, amiért már megint belekeveredtem valamibe a flekkes haverjaimmal.
Apropó, éppen időben ugrok fel az ülésről, éppen időben nyomakodom le egy néni után a peronra, már csilingel is a szerelvény, az ajtók záródnak, nekem pedig beletelik pár percbe, míg a mindenhová igyekvők tömegében észreveszem Jamest. Mire sikerül odaérnem hozzá, kipréselek magamból egy mosolyt, és puszit nyomok az arcára. - Utaztál már ilyenen?

Meglep, hogy mosolyog. A metró általában kiakasztja az embereket, zakatolás, tömeg, a föld alatt, a naptól és a friss levegőtől távol - mintha London kicsinyített mását gyúrták volna össze valami borzalmas hullámvasúttal. Talán ő is olyan varázsló, akit elkápráztatnak ezek a mugli cuccok? Végtére is, biztosan van benne és Pettigrewban valami közös, ha már ennyit lógnak együtt.
- Nincs? - felvonom a szemöldököm, napok óta talán ez az első perc, hogy úgy érzem, még viccelni is tudnék. De hát, ha Jamesnek valóban ennyire fekszik a metrózás, én csak örülök. - Fel akarsz menni itt? Ismerek egy egész jó pizzázót. Vagy szeretnéd folytatni a metrólovaglást? - Félre kell ugranom, mert egy újabb roham jön, emberek egész serege, akik sietnek valahová, az egyikük még oldalba is vág a táskájával, persze, elnézést kérni luxus, meg minden. Seggfej. - Vak vagy?! - kiáltok a srác után, de a tömegben már nem is látom. Mérgesen szusszanok, és elengedem James kabátjának ujját, hogy mikor szorítottam meg, arra már nem is emlékszem. - Bocs. Na, éhes vagy?

​​
Amúgy már pontosan tudom, miről akarok beszélni, csak még azt nem tudom, hogy hogyan.
Egy ideje minden elköszönésünkben van valami keserű mellékíz, amiről egyébként sosem beszélünk, pedig lehet, hogy kéne. Tudja fene. De na, szóval arról van szó, hogy egy ideje mindig úgy csinálunk, mintha túl lennénk már az utolsó találkozáson, aztán minden, ami ezután jön, az csak extra. Nem csak vele vagyok így egyébként, de mindenki mással is. Valahogy sodródunk, meg nem tudjuk, mi lesz, végső soron mi a garancia arra, hogy holnap nem ébred fel egyikünk a világ másik végén, vagy mi a garancia arra egyáltalán, hogy holnap még felébredünk, vagy... nos, érted.
Nem az, hogy félek, inkább csak össze vagyok zavarodva.
Meg ritkán hagyom el a házat, és lehet, hogy egyszerűen kezdek bekattanni, vagy nem is tudom, lehet, hogy abban már pár éve megegyeztünk, hogy ez tulajdonképpen már meg is történt.
Lehet, hogy anyának igaza van, és az egész napos aggodalommal kevert semmit tevés helyett (jó, ez nem aggodalom, nem egészen aggodalom, csak ez a szó jutott először az eszembe) kereshetnék valami munkát, mert hát már szerinte is tisztára elviselhetetlen vagyok, pedig anya ugye sose mondana ilyet, most meg mégis ezen kattog, míg én meg olyanokon kattogok, hogy hosszú ideje először ebben a hülye metrómegállóban tudok teli tüdőre levegőt venni, mert hát - amolyan Star Trekesen - túl vagyunk egy dimenzió ugráson, és itt ez már egy másik világ, itt már semmi sem bánthat (azokon a pszichopata nemi erőszaktevőkön kívül, akiktől hemzseg Londog a mugli lapok értesülése szerint) és még a sör is olcsóbb.
Merlinre, lehet, tényleg kéne valami munkát szereznem. De hát az olyan... hogy is mondjam? Büdös.
Öhm, izé, hol is tartottunk?
Lily, metró, gyors puszi az arcra. - Hallgass. - morogtam, mert hát már így is bőven több szót mondtam neki a metrókról, mit akartam volna. Az aluljárós pizzáknak már a gondolatától is fordul egyet a gyomrom, leplezetlen elégedetlenséggel csóválom a fejem, aztán elnézek a távolodó szerelvény után, miközben Lily-t épp fellöki valaki.
- Igazából egyáltalán nem vagyok éhes. - ez hellyel-közzel igaz is volt. - De izé, ha te az vagy, szerezhetünk neked valamit. Meg, öhm... izé, te gondolkodtál már azon, mi lenne, ha gyalog indulnál el az alagutakban?

Kiráz a hideg, mikor Jim felveti a teljesen magától értetődő következtetést, hogy akár mi is közlekedhetnénk az alagutakban, de annak milyen következményei lennének? El sem bírom képzelni, pedig nem vagyok gyáva nyúl, meg semmi ilyesmi, csak éppen mióta Malfoyjal a metróban randiztunk, undorral tölt el minden perc, amit a föld alatt kell töltenem.
- Kilapítana az első szerelvény - adom meg a kézenfekvő választ, szándékom szerint a hangom szinte már kínosan mindenmentes ennél a kijelentésnél, vízízűek a szavak a számban. Nem tudom, mennyire legyek vele őszinte, nem tudom, hogyan reagálna, ha előadnám neki a lányos kis dolgaimat, amiket még igazából magam előtt is szégyellek, mert kemény csaj vagyok, sosem sírom el magam kiskutyás képeken, de még esküvőkön se hatódom meg, erre Lucius Malfoy, akinek a hajviseletén a roxfortos éveink alatt szinte szünet nélkül röhögtem, rám ijeszt, és bumm, kivetkőzök magamból.
- Igazából én se vagyok annyira éhes, csak menjünk ki innen, jó? Vannak parkok, ahol lehet galambot etetni, már ha elmúltál hetven éves, meg ilyenek. - Rámosolygok, és csak fél kézzel fogom a ruhája ujját, hogy gyorsabb tempóra bírjam, csak kifelé a föld alól.

Elgondolkodva hümmögtem egyet, visszanéztem a metrósínekre, majd még inkább elgondolkodva visszanéztem rá.
- Neeem, van egy perem az alagút mentén, ott nem jár vonat. Meg amúgy sem hiszem, hogy kilapít, inkább félbeszakít. - mondtam csevegő hangnemben, aztán rá is vigyorogtam, de ahogy láttam, hogy nem tart velem ebben, akkor inkább gyorsan abbahagytam. (Az megint más kérdés, hogy hány kviddics baleset van a hátam mögött, hogy megtanuljam, hogy ha nagy sebességgel közelítesz egy aránylag bizonytalanul álló, de szilárd tárgy felé, akkor nem, koránt sem romantikus kilapulások sülnek ki a dologból, de hát.... Merlinre, TÉNYLEG kezdenem kéne magammal valamit!)
- Jó, hát én nem sietek! - mondtam, vagyis mondtam volna, de valahogy a "jóháténnemsi"-nél félbeharaptam a mondatot, mikor elkezdett ráncigálni. - Oké, nyugi van, jövök már! - dünnyögtem, nem mintha olyan durva ráncigálás lett volna, csak a teátrális pofámmal nem tudok mit kezdeni, ha valamiért hisztizhetek, hát hisztizek. Még egyszer visszanéztem a metró felé és olyan lemondóféle sóhajt hallattam. - Nem hiszem el, hogy azért ültettél fel erre az izére, hogy aztán galambokat etessünk.