Először csak az arc volt, fekete-fehér, pengevékony mosollyal, felemelt fejjel, a szoknyájába tűrt elegáns blúzzal, láttam a kontyát, a felvont szemöldökét, leittam kávéval - legalább kétszer -, mire rájöttem, hogy láttam már, láttam már valahol, egy másik földrészen, egy másik életben, de percekbe telt, mire felidéztem Maman ládikóját, a préselt boglárkafejjel, a gyöngysorral, és a meggyűrt fotóval, amin az alakok furcsán mozogtak. Előkaptam a táskám egyik zsebéből, és felpattanva a székről, felborítottam a háromlábú asztalt a büfében. Mert végre valóban láttam, a fiatal, szőke nőt a képről, aki akkor még alig húszévesnek tűnt, de az újságba illesztett illusztráción is összetéveszthetetlenül látszik. Ő az, ő az, jóságos ég! Még talán fel is sikkantok izgalmamban, mer ő az, a lány a képről, kicsit hasonlít Mamanra, a szemöldöke íve, a szája, ő az, a kép alatti szöveg alapján Millicent Bagnold-Bishop, a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályáról.
Bárhogy is, Londres minden erejét latba veti, hogy elveszítsem az önuralmamat ebben a hatalmas, zöld és szürke labirintusban, ahol a tört angolságommal még több időbe telik, míg egy kenderszakállú bácsi lila süvegben, elirányít a varázslók lakta rész egyik piros telefonfülkéjéhez. Percekig állok, nem értem, mit kéne csinálnom, mire bepattan mellém, és gyakorlott mozdulatokkal már tárcsáz is valami számot, kellemes, nőinek tűnő géphangot hallok, a lift pedig elindul lefelé. Az aula egészen pazar, eltátom a szám, de talán a szemem is, mikor megpillantom a szökőkutat, benne a rengeteg ezüstös tallérral, ez valami helyi szokás? Mindenesetre a bácsi nem hagy bámészkodni, nem hagy elveszni a mindenhová tartó boszorkányok és varázslók útvesztőjében, a lifthez kísér és magyaráz valamit, mielőtt elindulna az átrium túlsó végében időről-időre felizzó kandallók felé.
Remek. Úgy érzem magam, mint egy idióta, miközben gyors egymásutánban több gombot is letenyerelek a liftben, még azt is alig veszem észre, hogy közben beszáll mellém három nő és egy férfi, az utóbbi hóna alatt egy hatalmas, fényes fekete tojás. Talán sárkány? Rákérdeznék, de rögtön eszembe jut, mi van, ha kinevet, mert nem beszélem jól a nyelvét, ezért inkább a lift hátuljába húzódva várok, amíg a többiek mind kiszállnak. Kétszer, talán háromszor megyek fel. Vajon a bácsi a mókás, hosszú szakállával azért hozott ide, hogy meghaljak, és felzabálják a holttestemet a pormacskák? Nem baj, Pollie, ki kell szállnod végre, győzködöm magam, és ki is ugrok, a válltáskám pántját és Maman képét gyűrögetve az ujjaim közt. Egy nő meglepett kiáltással szökken arrébb, talán sikerült belépnem pont az útjába. A falhoz simulok, jobb híján.
– Quelle imbécile… – jegyzem meg, inkább csak magamnak. Itt úgysem érti senki.

Kollégáim tökéletesen meg vannak győződve róla, hogy minimum piperkőc vagyok, rosszabb esetben esetleg valóságos díszkirakata a rosszmájúságnak - az arckifejezésem késztethette őket erre a következtetésre, mondani nem mondtam semmit, pedig szeretnék, hosszú, tömött sorokban szeretném kifejezésre juttatni abbéli véleményem, mennyire örülök a hamunak az új kabátomon. Ha én is ezekben a vidám kis irodákban dolgoznék, ahol sosem szűkölködnek kávéban, pletykákban és a lehetőségekben, hogy egész nap magassarkúban és fényesre csiszolt oxfordokban lejtsenek, talán az én kedélyem sem lenne olyan angol, de velük ellentétben nem egy árgus szempár áldozata leszek, akik még a zakóm utolsó gombján is támadási felületet látnak.
Ennek megfelelően borongósan vonulok végig a folyosón - a szokásos jelentések megírása után, amelyek valami bizarr oknál fogva nem is a saját osztályomnak kellenek, de nem vitatkozom egy nővel, aki úgy viseli a Chanelt, mint egy páncélt. Crouch - akinek ittlétem első napjaiban csak nehézkesen tudtam kiejteni a nevét bármiféle rontás nélkül, így aztán inkább egyáltalán nem mondtam ki, buta kisiskolás benyomását keltve - az ötletgazda, és nem egyszer a számba rágták már, hogy számíthatunk tőle fokozott ellenőrzésre, és ennek én remek alanya lehetek a külsős megbízással és a félig ide, félig oda tartozó státuszommal. Nem kifejezetten rajongok a lehetőségért, hogy hétfő reggel engem is elfogyasszon a bizonyára erős fekete kávéja mellé, mint egy nem elég csinos macaront, így kénytelen vagyok az egyetlen szabad délelőttömet arra áldozni, hogy idő előtt adhassam le az ívet, mint egy jó kommunista.
Van itt azonban még valaki, aki kontextus nélkülinek tetszik - főleg mert a Crouch-kompánia tagjai szinte mindig csak fekete-fehérben, A-vonalban láthatóak, akár egy megelevenedő bírósági tárgyalás kópiája, amit csak itt-ott törhet meg egy csepp vörös a nyakkendőiken, kitüntetéseiken. Marion, akinek annak idején tévesen párizsi származást tulajdonítottam, ijedten ugrik a nyakamba, és fogalmam sincs, milyen fizikai törvényszerűség hatására, de rögtön előtte végig is önt a kávéjával. Nem ordítok. Diszkréten káromkodom.
- Merdeee... - ijedt arckifejezése alapján ő is legbelül erre a következtetésre juthatott, de csak szalad tovább, gondolom valami szintén halaszthatatlan után, nyikkanni sem nagyon mer, futtában törölgeti a most már inkább bézs ingét, és bevetődik a liftbe, én pedig a baj forrása után nézhetek, remélve, hogy eszembe fog jutni az a bizonyos bűbáj, ami a kávéfoltot is képes kivenni. - Kisasszony, ez veszélyes üzem, remélem, belátja. Yves Saint-Laurent most valahol bizonyára zokog.. mi késztette arra, hogy korán reggel ritmikus gimnasztika-bemutatót tartson épp ezen a főosztályon?

Az őskáosz talán így nézhetett ki. Vagy éppen az ősleves, ha arra gondolok, hányan maradnak arctalan munkavégzők csupán ebben az embermasszában - arra viszont mérget tudnék venni, hogy az őskáosz idején senki nem mondta, merde, semmilyen hanghordozásban, de főleg nem ezen a furcsán elnyújtott módon. A fal mellé préselődve még arról is megfeledkezem, hogy bűnbánó, én-itt-se-vagyok képet vágjak, annyira kizökkent az ismerős szó. Felszegem a fejem, az elrohanók fölé ugyan nem látok be, köszönhetően alig 160 centis magasságomnak, de talán kiszúrom azt, aki ilyen ékesen használja az anyanyelvemet, akár mint hobbi-nyelvművelő.
Ki is szúrhatnám, ha nem torpanna meg éppen előttem, fiatal férfi, még talán harminc sincs, vagy csak jól tartja magát, a kávéfoltos ingét látva zavartan a fülem mögé tűröm a hajam, nem, ilyesmit igazán nem akartam, de úgy tűnik, ellentétes a természetemmel, hogy bárhová nyugalmat vigyek. Elkalandozó tekintetemet megállítva próbálok a seigneur arcába nézni, vagy legalább koncentrálni a szavaira, hátha ki tudom találni, mi a fenéről beszél. Valami gymnastique rythmique lehet a hangzása alapján, elmosolyodnék, de félek, hogy valójában az anyja haláláról magyaráz, azon meg nem kellene derülni. Elhallgat. Kérdezett valamit, ebben biztos vagyok. Mély levegő, görcsösen szorító ujjaim közül előhúzom Maman fotóját. Mostanra nagyjából felismerhetetlen lehet rajta minden alak.
- Excusez-moi, monsieur, elnézéhst kérek, nem igazhán értem önt, de... - szedd össze magad, annyi szöveget tanultál már! - Tudja, éhn nem is dolgozom itt, és sajhnálom az ingét, igazán szép... - a betanult szöveg előnye, hogy nem nekem kell kitalálnom egyetlen szavát sem. - Ezt á nőt keresem. - Azzal az arcába tolom az újságot, mellette úgy lóbálom Maman képét, mintha a totemem lenne. Meglátjuk. - Csak eltévedtem. Azt 'iszem.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy tökéletesen megértette a kérdésemet, még mindig azt a fényképnek látszó akármit gyűrögeti az ujjai között ezzel a kétségbeesett arckifejezéssel, mint egy újkori Jeanne D'arc az angolok előtt, és a hasonlat a legkevésbé sem tetszik. Egészen biztosan nem dolgozik itt, mert ha itt dolgozna, már nem dolgozna itt. Igyekszem türelmesebb énem mutatni, de gyanítom, kezdek kijönni a gyakorlatból, és számára valami nálam jobban öltözött szépfiút kellene leakasztania a sorsnak a karnisról, és odanyújtani, mintegy főhajtásként a csinos, de alkalmatlan emberek kárpótlásául. Az azonban egyértelmű, hogy az angol nem az anyanyelve, így folytassuk franciául, hangzás alapján.
- Képzelem, mennyire sajnálja. - jegyzem meg egy barátságosabb hangnemet megütve, aztán rögtön exkluzálhatnám is magam, mert az iménti fellépésem alapján nem hiszem, hogy szimpatizálna a cinizmusommal, még ha nem is sértőnek szántam - Had segítsek: ön minden kétséget kizáróan eltévedt.
Vajon melyikük kora reggeli humorérzéke tette lehetővé, hogy itt keringjen kedvére? Az ingem legfeljebb nekem tűnik nagy áldozatnak, de közbiztonsági szempontból sem kecsegtető, hogy mindenféle babaarcúak csak úgy kóboroljanak büntetlen a belső folyosókon. A gyanakvásom persze ezzel nem altatja el ezekben az időkben, és a feladataim közé tartozik, hogy elviselhetetlenül kekeckedő legyek - de teszek némi engedményt, és elveszem a kezéből a gyűrött újságot. Vajon mi dolga lehet egy hozzá hasonlónak Madame Szívtiprónak? Természetesen a szó átvitt értelmében értem - a tűsarkai erre épp alkalmassá teszik.
- Madame Bagnold-Bishop? Házon kívül tartózkodik, de kért tőle időpontot? A külföldi küldöttségek látogatása miatt meglepne, ha igenlő lett volna a válasz, így remélem, megérti, hogy megkérdezem: a folyosó esztétikus szőnyegmintája, vagy az a lehetőség hozta ide, hogy káoszt szítson?

Erős gyanú kezd kibontakozni bennem, hogy az inge fölött sajnálkozó férfi nem fog segíteni rajtam. Talán csak kinevet, ami jelen helyzetben szintén egy érthető reakció lenne, de abszolút nincsen szükségem további megpróbáltatásokra. Úgy képzeltem, egyszerűen besétálok ide, némi keresgélés után eljutok a - itt az újságra kellene sandítanom segítségért - a nemzetközi máguskapcsolatok emeletére, ahol nyilván mindenki tudja, merre találom Millicent Bagnold-Bishop irodáját. Ő fogad, mosolyogva, de lámpalázasan leülök vele szemben, és pár perc kéztördelés után előadom a helyzetet, ő pedig megfejti végre nekem, milyen szerepet játszik ez a kép és a rajta integető, ficergő emberek, Maman múltjában.
De úgy látszik, ismét belezuhantam a romantikus lányregények fikciójába, ahol minden könnyű és átlátható lefolyású, ha pedig nem, annak a sorshoz van köze, és sorson a sorsszerű találkozást értem Monsieur Parfaittel. Ez az úr itt előttem, még ha franciául folytatja is, csak szarkasztikus megjegyzésekkel látszik hajlamosnak egyengetni az utamat. Képzelem, mennyire sajnálja, értetlenül felvonom a szemöldököm, pedig ezúttal már nem áll semmi a nyelvi megértés útjában. Majd, miután átveszi az újságot, és Madame-ként hivatkozik a nőre, rajtam van a sor, hogy fülig piruljak, nem, nem kértem időpontot, egy csepp vér egy tálka tejben, úgy színeződik el az arcom.
- Ne értsen félre, nem a szőnyegminta miatt jöttem, vagy azért, hogy az ön ingét tönkretegyem, bár valóban elég szép, mármint a szőnyeg mintája, és a maga inge is, de... - kifújom a levegőt, úgy látszik, az anyanyelvemen is menthetetlen vagyok. Ujjaim közt még párszor összemorzsolom a képet, de úgy döntök, még nem nyújtom át neki. - Személyes ügyben szeretnék beszélni a hölggyel. Vannak kérdéseim, amikre nem válaszolhat más, csak ő. Tudna segíteni, hogy merre találom az irodáját? Leülök és megvárom a folyosón, akkor is, ha házon kívül van. Nem okozok több kárt magának és az ingének. - Teljes nyugalommal ígérem ezt, csupán egy árnyalatnyi éllel a hangomban. Kinek mi a legfontosabb, ugyebár.

Én és az ingem - mintha valami szimbiózis lennénk, valami könnyen felismerhető, de arra nem pazarolná az időt, hogy meg is határozza pontosan. Nem ő az első, és valószínűleg nem is az utolsó, akinek nehézséget okozok, és elismerem, hajlamos vagyok bizonyos mértékű önteltségre, azt viszont neki kellene, hogy a szándékai finoman szólva is legalább néhány kérdést megérnek. Én és az ingem egyetértünk abban, hogy csinos kishölgyek nem kellene, hogy mindent megússzanak kizárólag ezen két jelzőjük fényében.
- Az ingem megbocsájtó természet, mindig csodáltam érte.- elképzelhető, hogy túl szigorú vagyok hozzá, és egyszerűen a kákán is csomót keresek? Valahol a bátyám most bizonyára érthetetlen elégedettséget tapasztal egy pohár igen kimért kávé felett. A megjegyzésem viszont már inkább valami ki nem mondott békülésféle, megpróbálom kevésbé elvenni a kedvét az élettől a puszta jelenlétemmel, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Nézze, kisasszony, ez egy hivatal, ha a macskája épp most is készül megfialni, akkor sem várhatja, hogy ezzel a megoldással sikerre jut majd. A Madame szigorú beosztást követ, valószínűleg legkorábban két óra körül tér majd vissza az irodájába, és annak, hogy csak úgy fogadja majd önt a személyes ügy miatt, nagyjából annyi esélye van, minthogy talál itt bárkit, aki beszél franciául. Rajtam kívül, én a valószínűtlenséget képviselem.
Nem vagyok meggyőződve róla, de véleményem szerint még maga a Madame sem beszéli a nyelvünket - de érthető okokból sosem éreztem késztetést arra, hogy rákérdezzek. Ahogy őt, úgy a jelenlévőt is körbelengi valami furcsa aura, csak míg előbbiről egy jeges, csupa uralkodó fejillat jut eszembe, az eltévedt idegen inkább egy üvegbe zárt, tengervizes, vaníliás, meglepően citrusos illat-esszencia benyomását kelti. Valódi ellentmondás, miért érzek akár halovány szimpátiát is, miután gyakorlatilag meggyilkolta az ingemet.. igen, talán valami nincs rendben velem, ha ilyen könnyen hivatkozom rá, mint személyre.
- ...látom, teljesen járatlan a hivatali ügyintézés menetében. Mit szólna hozzá, ha most igényelnék önnek egy időpontot - és nem, nem kell tudnom, mi a megbeszélnivalójuk, ez nyilván személyes téma - és meghívnám egy kávéra, amíg visszatér a Madame?
Álltathatnám magam azzal, hogy mivel nekem szükségem lesz rá - annál is inkább, mert életem másik hölgyénél teát kell majd illedelmesen fogyasztanom angolosan - így nem bánom, ha ezt legalább a szülőföldemről szalajtott társaságban tehetem, de ez nyilván sovány magyarázat lenne. Nem tartozom azok közé, akik nem ismerik be maguknak önző szándékaikat, és kifejezetten üdítőnek találom a hölgytársaságot, amely igazán a szemembe sem mer nézni.. az ingem és én lassan valóban egy kapcsolati státusz lesz, még azzal együtt is, hogy elméletileg hivatalosan együtt vagyok valakivel. Valakivel, aki egyetlen másodpercet sem mulasztana el, hogy kifejezze, mennyire rajong értem, és képtelen levenni rólam a kezét. Ezek alapján tehát nagyon is megérdemlem azt a kávét, és a még névtelen behatoló társaságát.

Szeretném hinni, hogy a férfi jót akar. Szeretném hinni, hogy nem csupán lerázni próbál, miközben fejben vésztervet dolgoz ki, vajon hazarohanhat-e ebédszünetben, hogy felrántva a gardróbszoba ajtaját - ki tudja, miért, gardróbszobát képzelek neki, komóddal, tükörrel, szín szerint rendezett ingekkel a fal mellett körbe -, kiválassza, miben éli túl a napot.
És még ki is oktat. Nyilván van értelme annak, amit mond, csak az én felfogásom nem igazodik elég gyorsan a brit hivatali élethez. Nyilván igaza van, én pedig lesütöm a szemem, bár nem készül megfialni a macskám - nincs is macskám, de hogyan is mondhatnám el, amiről a látogatásom valóban szól? Uram, az ügy valóban nem tűr halasztást, tudni akarom, mit keres Madame Bagnold-Bishop a képen, amit anyám olyan féltőn őrzött - előlem és a húgom elől is.
Felnézek rá, felkészülök a teljes, totális elutasításra, és akkor hirtelen eljut a fülemig, amit mond, a gáláns ajánlat, az időpont igénylése, és... még kávéra is meghív? Nocsak. Óva intem magam, egy hang bennem, talán Maman, azt duruzsolja, Pollie, vigyázz a férfiakkal, állattá változnak a közelünkben - még ha Yves Saint-Laurent inget hordanak is, teszem hozzá, tekintetem pedig bűntudat helyett immár gyanakvóan villan meg.
- Köszönöm, ez igazán kedves gesztus az ön ingétől - nézek rá, a szemeim mint két hatalmas tányér. - A felettesei nem fogják megróni, ha csak úgy eltávozik a munkanap közepén egy kávéra? Nem szeretném, ha az inge mellett a renoméját is ki kellene tisztítania.

A munkám előnyeinek egyike: a kötetlenség, már amennyiben épp nem vagyok szolgálatban. Ez persze állandó elérhetőséget kíván maga után, rögtön az ellentmondás felkiáltójelével, ugyanakkor még mindig több szabadsággal kecsegtet, mint munkatársaimat. Külföldi látogatások, magánutak, és egyik sem egyetlen hétvégére szorítkozik: ezeken a rendezvényeken pedig sokszor más gondoskodik a hölgy biztonságáról, ő pedig nem felejti el a következő viszontlátáskor megjegyezni, hogy mennyire alkalmatlanul. Ezekért a pillanatokért érdemes felvenni a munkát: aztán az elkövetkező ötben megbánni, mikor cinikus kis megjegyzést tesz a nyakkendőm árnyalatára.
Az irodák felé intek, aztán hamarosan pergament kerítek, iktatok és aláírok, és szinte tapintani vélem a kollégáim dühös arckifejezését, amiért soron kívül kívánok besurranni a szoros menetrend nyitva felejtett kis ajtaján - és közben igyekszem válaszolni a társnőm kérdésére.
- Milyen előzékeny, és milyen tanulékony. Úgy látom, hamarosan jobban tudja majd a kötelességeimet, mint én valaha remélhetem. - becsúsztatom a lapot a kijelölt résen, és nyugtázom a felvillanó szürke szikrákat. A Madame, legyen bármilyen félelmetes hadvezér a diplomácia színterén, mindig értett a stílushoz, és úgy viselte azt, hogy még a legvaskalaposabb hagyományőrző sem állt meg kételkedni ezen aktus szükségességében. A kérésem tehát elfogadásra talált, a mademoiselle elnyeri méltó jutalmát az ingem megbecstelenítéséért. - A renomém miatt ne aggódjon, a munkaidőm.. nos, nevezhető rugalmasnak, a szó nem konkrét értelmében. A királynő személyes aurorja vagyok, jelenleg szolgálaton kívül.
Nem kevés büszkeséggel tölt el a birtokolt címem kimondása, és valahol távol talán most a bátyám épp félrenyeli műgonddal kiválasztott zakójára az ízletes kávéját - ennyi elégtétellel mutatom az utat a liftek felé, azzal a reménnyel, hogy valóban elfogyaszthatjuk mi is a magunkét.
- Van kedvenc helye, vagy az ízlésemre hagyatkozik? Ne tévessze meg a munkahelyem, már több indítványt is benyújtottam a szőnyeg mintájának átgondolására, de eddig süket fülekre lelt. Ki hitte volna, hogy a hallás és a szemet is bántó ízléstelenség ilyen módon párhuzamra állítható...?

Követem újonnan szerzett kísérőmet, és szinte áhítatos csendben figyelem, amint papírt kerít, felír rá valamit, majd iktatja, és a papír hamarosan becsusszan egy ajtó alá, amin a Madame Bagnold-Bishop feliratú névtábla szinte kérkedik a tulajdonos helyzetével. Egyik lábamról a másikra állok, legszívesebben feltépném az ajtót, olyan végtelenül kíváncsi vagyok mindarra, amit rejthet. Vajon mi vár rám odabent? Titkok zümmögése, ezernyi zakatoló kis ezüstszerkentyűvel, vagy elegáns, süppedős fotelek és krémszínű tapéta? És a Madame...? Ő vajon milyen? Egy pillantás után észre tudnám venni, ha mamanra hasonlít, ha a rokona? Észrevenném, ha a szája szegletében megbújó mosolyt tőle örökölte, vagy éppen a haja színét?
Hálás vagyok, amiért a férfi szavai kizökkentenek ebből az idegőrlő mélázásból, de kell pár másodperc, hogy a figyelmemet teljesen felé fordítsam. Csak ekkor veszem észre, milyen bizalmatlanul méregetik őt a munkatársai, egyesek szemében még talán irigységet is látok. Talán mindenki utálja? Az eltelt pár perc függvényében ezen aligha tudok csodálkozni.
- Nahát, gratulálok! Mármint, érti, nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen fontos emberek mellett szolgálnak, mint ön. - Rámosolygok, pedig nem tudom, mit illik ilyenkor mondani. Talán zavarban kéne éreznem magam ilyen prominens férfi társaságában? Mindenesetre követem, és felvont szemöldökkel lenézek az említett szőnyegre, mielőtt belépnénk a liftbe. - Talán csak egy tisztítóbűbájra van szüksége, vagy hát, szerintem legalábbis nem tragikus. És menjünk arra a helyre, amit ön választ, én még nem ismerem túl jól a várost. - Nem is értem, miért jelentem ki a nyilvánvalót. 

Csak egy fájdalmas grimaszra futja tőlem a kijelentésére - lehet, hogy nem csípős kis megjegyzésnek szánta, de ezek tudnak a legjobban betalálni. Még az én áthatolhatatlan önérzetemen is: kollégáimnak itt, a békés és biztonságos iroda rejtekében nem kell nap mint nap szembenézniük a varázsvilág teljes ignorálásával, kényelmesen hátradőlhetnek, iktathatnak és elkönyvelhetik, hogy jól végezték munkájukat, míg az enyémet olyan kérdések nehezítik, fegyvernek minősül-e a pálcám, és ennek fényében magamnál tarthatom-e az ötórai tea alkalmával, vagy esetleg egy vázával kell majd leütnöm a merénylőt, aki bizonyára nem foglalkozik majd olyan apróságokkal, mint az efölötti megrökönyödés. Legjobb lehetőségem az, ha halálra találja röhögni magát a láttamra: és ezt teljesen komolyan gondolom, mióta ott dolgozom.
A lift ezúttal nem bizonyul szűknek, nem száll be mellénk senki valami különös csodánál fogva. Gyanítom, nem érezné komfortosan magát a vállamnak nyomódva - eddig sem igazán titkolta, hogy nem kifejezetten kedveli a társaságomat. Pedig ma a kedvenc arcvizemet használtam.
- Legyen az egyik közeli kávézó: állítom, amit itt készítenek, meg van mérgezve, mert nem lehetséges, hogy kávé magától ilyen borzasztó ízélményt nyújtson. - elkísérem hát az egyik, szomszédos utcában elhelyezkedő létesítménybe. Nem tartozik a kedvenceim közé, de az idő szűke miatt alkalmasabb, mint elhoppanálni: főleg nem szeretném, ha azt hinné, rá akarom vetni magam valami viszonzásképp. Egek, a társaságában kezdem magam komolyan perverznek látni, és reggel otthonról még egy kifogástalan úriember indult el a zakómban. A bátyám bizonyára most önelégülten kortyolgatja a pezsgőt - bár ő akkor is ezt tenné, ha mindenben jeleskednék. - Mit szeretne...? Kávét, teát, kakaót? Esetleg süteményt? Én és az ingem ezúttal visszafogjuk magunkat, és hagyjuk érvényesülni az ízlését.