Árulók áldozatainak árulói

Egészen úgy érzem, mintha finnül, dánül, svédül, norvégül, és legvégül suttognának a falak: a sérülésem óta áldásosan őrült vagyok, legalább két centivel a föld fölé horgonyozva, mintha itt sem lennék, mintha egyetlen lépéssel kiléphetnénk magamból - de halott kellene, hogy legyek, hogy ne teljesítsem a fogadalmam. Lássuk hát, milyen köztetek élni, milyen ebben a világban szilárdult arccal fürkészni csupán, asztal alá lehulló hátsószándékot felcsipegetni, ajtó mögött szeretkezésre felszólító mosolyt sejteni - milyen különösek vagytok ti, emberek, a talárjaitokban, azzal a lopkodó szembogár-hadsereggel, amellyel az enyémből vetkőztettek.
Tetszene nektek, ami a fejemben van, vagy annyira megszoktátok már a tompa létezésem, hogy anélkül elcsapnátok velem a gyomrotok? Egyik lábamról a másikra állok, a szememben fogságba esik a fény - a fejfájás azért emlékeztet, hogy vendég vagyok, ha ez az otthonom is. A lelkem talán hamarosan ismét elengedi a fonalat és kiröppen, hogy odafent lebegjen.. de még ezek a szavak is olyan értelmetlenek.
Tudom, hogy itt jársz köztünk: belédcsípek csak valami sejtéssel, valami empátiával, más kézfejem nincs most, hiányzik az a rengeteg, az a sok, amilyenek a hekatonkheriek - az a magas úr leszel, aki most tétovázva elmosolyodik, gallérja félig csálé, meggyűrődik, amikor iszik - az a kislány leszel, aki az anyja szoknyája mögé bújik előlem? Nem tudom, ki vagy, hogyan szólítalak meg, de érzem, hogy eljöttél hozzánk, mert a vörös fonál a csuklódon megszorított, és suttogva szólt a szívedhez: ott bent dobban a mellkasodban, ha az enyémre fektetnéd, az válaszolna egy olyan nyelven, ami az emberiségé, régen tudtátok mind és azzal felelgettetek a világ kezdetén..
Alastor láthatatlan tekintete úgy kísér körbe, mint a leendő férjem szerető mosolya: mindkettőbe belekapaszkodom, és csak addig nyugszom, amíg megállapodom Flint úr mellett. Csupa svéd pontosság, csodálatos mesekönyvek illusztrációja az orra, szeretném megérinteni, szeretném a homlokához nyomni a sajátom, talán úgy megéreznék valamit abból, ki ő, hová tart, honnan érkezett, hogy csavarodik nyaka köré majd egyszer a vörös fonala...?
Gyűlölöm ezt a nyelvet, soha nem fejezi ki, mit akarok mondani.
- Ne haragudjon, ha még nem köszöntöttem, Flint úr! Mindenképp kíváncsi voltam véleményére a Hingham-híd körüli síncidends kapcsán. - vajon ez vagyok én, aki most úgy tesz, mint aki a híd emlékét sem érinti tudatában, vagy az, aki a bura alatt tekintek a világra, akinek játszadozni tér térdkalácsa a végtelenbe? Most csak az előbbi van itt: persze, kedvesem, én is vállamon tartottam a hidat, én is része lettem a viaduktnak: ellenetek. De most közületek vagyok egy, leendő halálfaló-feleség, leendő játékszer szerintetek, és ti is játszani szeretnétek velem. -Mondják, jól kidolgozott terv volt, és a híd mégis áll.. milyen mágia tarthat meg egy viaduktot három halálfaló ellenében? És ha a mágiát félelemnek hívják, és egyre többen félnek köztünk?
Nem tudom, te vagy-e az, de a lényegen nem változtat: féltek, és félni is fogtok, én pedig kuncogok, mert már semmit nem érhet a teáscsésze, a beleaprózott cukor, a könyörgő langymeleg hagyományok kézrátéte: az élelmesebb megérti majd, hogy az lett, amit úgy lenéz. Szegény apám.. utóbb jutott csak eszembe, hogy talán sosem volt annyi intellektusa, hogy hasonló következtetéseket vonjon le: de ha nem is téged kereslek, Flint, attól még te is köztünk jársz, neked is van félnivalód - és már az orrodból tudom, hogy hallod a hangom dallamán túl a kinyújtott kéz vöröslő mozdulatát. Te is tudod: if you play the game of... de talán előreszaladtam.
Vagy nem?

Hát itt vagyok, ismét, a poharamat szorítva, mint egy vert sereg illusztrációja, a nyakkendőm csálén áll, de nem engedtem otthon a nejemnek, hogy megigazítsa. Nem, ebben a társaságban a keselyűket nem téveszti meg egyetlen élére vasalt ing vagy éppen kifogástalan, ezüsttel átszőtt nyakkendő látványa, mint egy úri hóhérkötél, úgy érzem a nyakam körül, de szerencsére senki nem állja az utamat a kert irányába. Kétszer is kimentem magam abból a társaságból, akik még szóba állnak velem, vagy éppen megtűrik ezt a darabokra tört alakot maguk közt, kimegyek a kertbe, kétszer gyújtok rá, egyszer sem hagyom leégni. Mindig visszatérek, kortyolok a lángnyelvből, mintha igazán meg se ízlelném. Nem tudok szabadulni a gondolattól, ami lassan biztos tudattá növi magát, epét érzek a számban, mert az életem bohózattá vált, önmagam megcsúfolása lettem, és most már bármit feladnék, ha a kislányomat, azt a legelsőt, azt az édeset, akit sosem tudtam megfelelően szeretni, de még vezetni sem - hogy őt visszakapjam. Marius eltűnt a horizontról, Cailin lázad, talán az anyja hat majd rá, de tulajdonképpen ez sem érdekel; Aurelia messzeségbe vesző sziget, akit egy napon majd megtalál és feltérképez valaki, de az nem én leszek. A lelkem már rég nem üvölt a bezártság érzésétől. Már csak eltűnni vágyom.
Összerezzenek, még az ital is kilöttyen a poharamból, mikor valaki, egy női hang, egyenesen hozzám szól, Flint úr, ez nyilván én vagyok, és mikor a hang irányába fordulok, Selwyn kisasszony, a bolond, néz vissza rám. Az, akivel annak idején megkörnyékeztek minket, a család készen állt, hogy megegyezzünk, Marius még alig volt kilencéves, de az utolsó pillanatban sikerült kiügyeskednünk, hogy visszalépjünk. Hogy egy elmeháborodott megtelepedjen a családunkban? Skandalum! Nem kevésbé az, amiről beszél. Megköszörülöm a torkom.
- Önnek, Ms. Selwyn, igazán nem kellene ilyen dolgokkal foglalkoznia. - Mit érthet ehhez, vagy éppen bármi máshoz? - Ellenben gratulálok az ifjú Rowle-lal kötött szövetségéhez. - Még egy korty, csak hogy ne kelljen többet beszélnem.

Lattam, hogy akar apam szonyegkent odavetni a Flint fiu laba ele, az aranyifju ele, napbol feny melle, apja es anyja nagy remenyei melle kiserokent, lecsusszon konnyen a kotelesseg..
A bolondsagnak megvan az elonye, hogy elnezik, ha igazat mondasz.
- En is gratulalok onnek, de ha ram hallgat, illetve nem is ram, ha mar bolondnak tart, inkabb valakire, aki tisztaban van vele, milyen korulmenyei lehetnek a fia torekveseinek.. Ha ram hallgat, elfogad minden segitseget, amely adodik, mert azok a farkasok konnyen kiszagoljak a hutlenseget masodszor is.. De a hutlenseg manapsag ertek, Flint ur. Ki tudna nalam jobban? Ki tudna jobban,
mint aki oly kozelrol megismerkedhetett Moodyval, es megis hozzamehet egy Rowlehoz..?

Újabb korty az italomból, egy részem kibúvó után kutat, haza kellene mennem, a birtokra, ahol többé semmi nem emlékeztet az ősök dicsőségére, haza kellene mennem, hogy elfojtott zokogással a tagjaimban leroskadjak a szalonban álló egyik karosszékbe, hogy hagyjam magam a mindig időben érkező asszony szeretete által csitítani, mert Leandra mindig írként kínálta magát, ha megrendültem - ez azonban most törés, nyílt, fájdalmas, vérző, aminek a puszta látványa is lebénítja az agyam, ami fullasztó, mert élnem kéne benne és élni sem vagyok többé képes. Nem így. Így nem. Más "így" pedig sosem termett a Flint család történetében.
Szégyen lenne. Biztosan szégyen lenne, és szégyen is lesz bármi, amit teszek. Szégyen, mint ahogyan ez a pár percnyi beszélgetés Selwyn kisasszonnyal, az őrülttel, az idegbolonddal, akinek néhány szavától majdnem visszaköpöm a drága lángnyelv whiskyt a drága kristálypohárba. Dermedt tekintettel nézek rá, oldalról, csak a szemem sarkából, mintha el se hinném, mintha én is megőrültem volna. Talán így is van.
- Mi a... - fene ütött magába? Mit képzel? Csak pár gondolat a sok közül, mielőtt megadnám magam neki, és fejemet a kertre nyíló kétszárnyú ajtó irányába biccenteném. Az angliai hideg a bőrünkbe fog marni odakint, nekem pedig most éppen erre van szükségem. Arra pedig biztosan nincs szüksége egyikünknek sem, hogy privát eszmecserénk találgatásra ösztönözze a környezetünket, de tudnom kell. Tudnom kell, ha csak egy egyszerű bolond fecsegése is.
- Megtisztel? - fordulok testemmel is az ajtó irányába, hogy elindulhassak, ha velem tart.

Szinte látom - nem látom, csak haloványan elsejleni a hegyek fölött, ahogy kigyulladnak a régmúlt szövetségéből fakadó őrlángok a gerinceken, és viharba, csatába szólít valami ősi varázslat, az emberség szava, amikor ért valamit az arany a vérvonalon átfutva, amikor még az ódon falak urai egyként álltak fel, mikor veszély közeledett, mikor a széthúzás azzal fenyegetett, hogy ellop és elsorvaszt mindent, amiért érni érdemes.. Köztük volt a tisztesség, a becsület, hűség, a szeretet is igen, ne nézz így rám, Flint úr felkínált karja, te ezeknek a fáknak a gyökerével a szádban születtél, még ha most elfelejteni is érzed, hogy miért tetted. Nem látom, csak érzem, ahogy észak halkan dobban egyet - fagyot kibír mély gyökér, és lángját a tűz visszakapja.
- A legőszintébb örömmel. - fogadom el a szándékot, és az angliai hideg a bőrünkbe mar, valahol távol hegyek sorakoznak tapintható feszültséggel, mert a régmúlt nagy urai: ti, alvó, halottnak vélt aranyvérű házak, akik kivontátok a kardotok, mikor a szükség órája eljött közétek,és nem hagytátok, hogy világunk olyasmi tépje szét, ami nem ismer emberséget, ami közénk állhat: az ostobaság. Ti, akik nem értetek egyet, meg kell értsétek, hogy aranyból a bilincs van, nem a korona, és fényesebb az arany a kardon, mint a koporsón.. - Tudom, hogy bolondnak tart, és nem várom, hogy megváltoztassa a véleményét - de ez nem rólam szól. Jó példa vagyok, de nem a téma maga: érvelhet saját magának a helyzetemmel: érvelhet azzal, hogy egy halálfaló lánya, egy halálfaló menye voltam, és már egyikük sem él - sokáig nem maradok egy halálfaló húga és felesége sem.
Had fogalmazzak világosan, Flint úr, mert tudom, hogy azt szeretné: szinte mind árulók vagyunk, a kérdés csupán az, hogy kit árulunk el. Ha igazam van önnel kapcsolatban, ön sem magát és a családját fogja.. de nem azért vagyunk nagy nevek nagy örökösei, hogy hűek maradjunk az emberséghez embertelenség felett? Ahogy az aranyvérűek egykor tették.
Ébredj, észak, kelj, kelet, nyisd ki szemed, dél, pirkadj, nyugat: eljött az ideje, hogy ismét hősök legyünk, ismét megvívjuk a nagy csatákat az ostobaság ellen, ismét emberek legyünk az embertelenségben - meggyújtom tekintetedben a tüzet, Flint úr, érzed már, ahogy bennem pezseg? Érzed már, miért születtünk, miért a patinás nevek, mire hivatkozunk, mikor nemességet emlegetünk, miért a címerek és jelmondatok?
Felelősek vagyunk, felelősek a régi világ értékeiért a viharos időkben..
Szikra pattan lovunk léptén, 's glóriás a koronánk.
Kérlek.

Az éjszakai égbolt alá érve többé nem ömlik ránk a gyertyák és lámpások meleg fénye, szellemnek, átlátszónak érzem magam - vékony hártyának, amit egy fuvallat letörölhet a sakktábláról. Hova tűnt mindaz, ami régen kiegyenesítette a gerincem, hova tűnt az, amitől magasra szegtem a fejem? Ami felhatalmazott rá, hogy ne mondjak semmit, és ebben a hallgatásban is diadalmaskodjak? Talán már Agatha halálával elveszítettem?
Kiráz a döbbenet hidege, mikor oldalra nézek, Selwyn ugyanis egy pillanatra éppen úgy kísértetnek néz ki, mint én, akár a lányom kísértete is lehetne, elkapom róla a tekintetem, míg beszél - és csak a szavai végeztével viszonzom a pillantását újra. Amiről beszél, nem holmi gyerekes játék, nem teadélután, ahol plüssmackók szürcsölik a csészékbe képzelt forró italt - csak halvány emlékeim vannak a kertben teázgató Aureliáról és a mackóiról, mert évek óta nem csinált ilyesmit -, döntés elé állít mindkettőnket. Ő már döntött, ezt a szavai világossá teszik, de én...? Van egyáltalán lehetőségem dönteni, másként, mint azelőtt? Hagymázas őrület.
- Kisasszony, ön minden kétséget kizáróan őrült - nézek rá komoly hitetlenséggel. - A farkasok közt beszél erről. És hogyan lehet ennyire biztos a dolgában? Miből gondolja, hogy én nem vagyok éppenséggel egy a farkasok közül? - Évtizedek óta viselem a vadállat bundáját. Honnan veszi a bátorságot, hogy embert sejtsen mögötte?

Én mindig szellemnek nézek ki - alig hetek óta van emberi jelenlétem, a tárgyaknak, bútoroknak pedig széle, amely folyton a testem után kap, mintha vízben nőttem volna fel, és képtelen lennék összehangolni az elmém és a mozdulataim. Lehet, hogy így van, az őrülteknek sok mindent megengednek: még el is játszottam a lehetőséggel, hogy értesítem annak idején Flint urat a lányára leselkedő veszélyről, de őszintén.. te hittél volna nekem? Te, aki a sorokat rovod, és bizonytalanul szusszansz egyet, ha neked írok, elhiszed, hogy nem hasznot akarok húzni belőled? Az ilyesmit naivitásnak nevezitek - én pedig minduntalan beleakadok az asztal sarkába.
Szeretném megérinteni, főként az orrát: ujjaim közé simítani a nyergét, kitapintani, hogy folytatódik lefelé. A tenyerembe foglalni a keretét, az ajkamat a homlokára nyomni, és érezni alatta őt magát. A testünk óhatatlanul azt a benyomást kelti másokban, hogy birtokol bennünket, ezért bármely mozdulatunk szexuálisnak hat.. de a testünk nem mi vagyunk. Nem érintem meg, csak a tekintetemmel.
- Ha valaki a farkasok között nő fel, és megismeri őket, nem fél úgy, mint aki csak látta őket. Fél, mert mind félünk, de inkább a vadásztól. - érdekes hasonlat, de nem akarok odaszúrni vele vagy érte. Az ő falkája tiszteletreméltó, azért is zárt szorosra minden ajtót és ablakot, mikor felmerült a lehetőségem. Az én falkám áldozat: a saját értelmetlen őrültségének áldozata - és mégis.. az ő lányának nem kegyelmeztek. Talán Voldemort valahol megsejthette, hogy mi elemésztjük majd egymást. Legalább nem lennék egyedül ezzel a próféciával. - Lehetséges, hogy tévedek, de emberekkel kapcsolatban általában nem szoktam - láttam, ahogy gondterhelten ül a fia miatt az asztala felett, és levelet fogalmaz neki, pedig elhagyta.. láttam, ahogy távolról figyeli a lányát a teájával és mackóival, láttam a másikat megtörni és eltemetődni az ön védelmében, és láttam a legidősebbet meghalni. Láttam, ahogy hazament, és.. látom, hogy szereti őket. Nincs szükségem a politikai nézeteinek fejtegetésére ahhoz, hogy tudjam, őszintén hitt valamiben egykor, de az elárulta önt, ahogy elárult mindannyiunkat. Érvelhet ellenem azzal, hogy éveken át csak a bolond Selwyn-lány voltam, de nem volt könnyebb vajon ártalmatlannak és értelmetlennek tűnni egy olyan világban, amely ennyire a titkokra épül? Ismerem a nem hivatalos büntetőjogi meglátást, és ön annál inkább: mindig az a legyanúsabb, aki egyáltalán nem az.
Az ablakokra nézek, amelyek mögött a hangulat egy pillanatra sem szakad meg: szinte biztos vagyok benne, hogy Flint urat kerestem. Nem látom, mit válaszol, és ez most a hidegnél is kellemetlenebb, de amikor úgy döntöttem, hogy egy időre lemondok a képességemről - mert ugye nem akarod azt mondani, hogy még nem jöttél rá a reagjaimban való folytonos utalgatás után?
Kérlek. - célom volt vele, és tiszteletben tartom az akkori szándékaimat.
Talán Flint úrnak igaza van, és a félelem szikrája is hiányzik belőlem.. mindez azért, mert látóként emberi érzelmeink elértéktelenednek. Deperszonalizálódunk. Félnem kellene, tulajdonképpen rettegni inkább mindentől, de én hiszek magamnak.
És ők mind hisznek bennem.
Ők, akikért emberré lettem.

Minden arcizmom egyre feszesebb, ahogy hallgatom, igen, az őrült Selwyn-lányt, akiről a társaságokban csak mosolyogva járt a szóbeszéd, akinek az említését megtiltottam a gyerekeimnek a vacsoraasztal mellett, akivel kapcsolatban még a nejemet is leintettem, ha arról kérdezett, Marius mit szólna, és nem, nem, mindvégig ellenálltam, erre tessék, minden szavát éles tőrként érzem valahol, a szívemben. Érdekes gondolat. Rég megfeledkeztem erről a szervemről, vagyis hát nem gondoltam rá oly értelemben, ahogyan a trubadúrköltők és a fűzfapoéták hivatkoznak rá - a magabiztos munkával mérlegen mért emberi racionalitás híve vagyok. De ha egyszer minden érdekem meginog, ha egyszer szúrni kezd a szemem, mert azt mondja, mindent látott, ilyen könnyedséggel beszél még Agatha haláláról is, a falról, ami Aurelia és közém emelkedett, és ott van Cailin, szinte nem is tudom, mire mentünk egyáltalán, de úgy látszik, az őrült Selwyn-lány többet ért és többet tud nálam. Megborzongok, jobbommal az államat dörzsölöm. Mi a következő lépés? A bábjátékos báb lett, és borzongva néz fel, az égre, ahonnan ledobták.
- Kimerítő katalógus - jegyzem meg végül, érdes hangon. - Ön szerint mi a következő lépés? - A megmaradtakat nem veszíthetem el, ezt értenie kell, mert a föld már így is remeg, ha pedig bármi történik a lányaimmal vagy a feleségemmel, lángba borul. A kölyökről nem tudok, csak egy pulzáló pont az agyam sarkában, csak egy görcsös rándulás a gyomromban, a szám sarkában, mert még sosem reméltem ennyire, hogy vissza fog térni, mielőtt késő lesz.