A vonat zakatolása, a már jól megszokott tömegnyomor, mind-mind mégis teljesen mások, mint azelőtt. Eddig mindig Raymond társaságát élvezhettem már vagy két éve. Nem mintha bajom lenne vele, érdekes srác, de jó barátnak tartom. Nagyon kedves volt tőle, hogy mindig meghallgatott, jól esett, hogy legalább ő figyelt rám. Hálás is vagyok neki, talán ezért is éreztem úgy, hogy Roxmortshoz közelítve rá kell néznem. Rossz szokása, hogy elalszik utazás közben. Emlékszem, még a legelső alkalommal, amikor az első évünkben jöttünk, akkor is én ébresztettem fel. Aranyos volt, sokban különbözött tőlünk, zárkózott volt, látszódott rajta, hogy megzavartuk, de megköszönte. Tisztességes volt, amit jó dolognak tartottam, de akkor még nem próbáltam meg vele barátkozni. Pedig a beosztáskor egy házba kerültünk, titkon örültem is. Nem egymás mellett foglaltunk helyet, én Shane mellett voltam, de rámosolyogtam, amikor leült közénk. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy ennek lesz jövője, de ahogyan Shanenel eltávolodtunk egymástól, úgy Raymond egyre többször tűnt fel a társaságomban. Könnyű volt vele beszélgetni, mindig sikerült megnyugodnom utána, ha kibeszélhettem magamat neki. Ő persze nem mondott túl sok mindent. Tipikus srác, de akkor is örültem, hogy összebarátkoztunk. Ezért is, talán már reflexnek nevezhető, hogy ránézek. Természetesen egyedül ül, ritkán látni mással. - Raymond, ébredj... - Nem kell túl hangosanak lennem, éberalvó. Talán már arra is felébredt, ahogy elhúztam az ajtót, de a biztonság kedvéért leülök vele szemben és megvárom, hogy kinyissa a szemeit. Nem várom, hogy lelkesedjen majd a társaságomért, azt hiszem megszoktam már, hogy ébredés után nyűfös. Végül is nagyon sokan azok, talán én is nehezebben viselek másokat ébredés után.
A vonat finom ringása hamar átlökte az álomvilágba Raymondot. Eleinte figyelte, ahogy Londont elhagyva esőcseppek koptatták az üveget, azonban hamar ráunt, és elaludt. Számára az utazás nem tartogatott semmi újdonsággal, hiszen évek óta ugyanaz a látvány tárult elé, amelyet egykor kíváncsian szemlélt, mára pedig elintézett egy unott ásítással. Azonban az álma sem tartogatott számára békét, hiszen folyton a beteg bátyja képe lebegett előtte. A karácsonyi szünetben sok időt töltött Chris szobájában. Egy karosszékben üldögélt, miközben a bátyja úgy gubbasztott előtte a játékaival a földön, mint egy ötéves. Raymondot akkor sem a szeretet, vagy a gondoskodás vezette oda, hanem a szabadulási vágy. Miközben a testvérét figyelte, rájött, hogy az egyetlen megoldás számára az lenne, ha végezne Christopherrel. Sokszor már emelte volna a pálcáját, hogy végleg megpecsételje mindkettejük sorsát, mégsem volt képes kimondani a gyilkos átkot. Rettegett attól, hogy az apja netán dühös lenne azért, mert meggyilkolta a fivérét, de magát a tervet nem vetette el. Csupán időre volt szüksége, hogy egy jobb kivitelezést eszeljen ki. Az álma is erről szólt, hogy hányféleképpen tudna végezni Chris-szel úgy, hogy ne rá terelődjön a gyanú, vagy éppen miként tudná eltüntetni a holttestet. Az álomvilágban éppen készült volt egy varázslattal felemelni a fivére holttestét, amikor valaki benyitott a szobába. A valóságból jövő zaj kizökkentette őt. Éberen alvó volt, a legkisebb zajra könnyedén felriadt. Felnyitotta a szemeit, zavartan pislogott párat, amíg fel nem ismerte a vele szemben ülő háztársát. A tekintetét Helenára emelte, miközben óvatosan nyújtózott egyet. ‒ Köszönöm ‒ felelte gépiesen, mintsem hálásan. Nem érzett hálát, amiért felkeltették, csupán tudta, hogy ezt illett mondania. Az összes kapcsolata, az összes ismeretsége hamis volt. Még az előtte lévő lányban sem bízott. Egyszerűen Raymond játszotta azt a szerepet, amit rászabtak. ‒ Ilyen sokat aludtam volna? ‒ kérdezte eltűnődve, miközben az ablak felé fordult. Már sötétedett, alig látott valamit a kinti világból. Finoman a homlokát kezdte masszírozgatni, hiszen még mindig nem sikerült teljesen túllépnie az álmán, vagy éppen a téli szünetben történt otthoni eseményeken. Sokkal jobban kell koncentrálnia a feladatára, hiszen az apjának nagy elvárásai vannak vele szemben. Tudni akarja, hogy kik állnak a Sötét Nagyúr pártján, és kik azok, akiket a porba kell tiporni. Raymondnak nem fűlött a foga ahhoz, hogy magára vállalja a kém szerepét, mert ezáltal szociálisabb életet kellett élnie, hogy kiszedhesse mások titkait. ‒ Minden rendben? ‒ fordult Helena felé, hiszen tudta, hogy a lány beszédes természete képes elnyomni az ő aggályait, így legalább nem kellett azzal foglalkoznia, hogy miként fogja a nagyközönségnek eladni, hogy nincsenek emocionális és szociális problémái.
Gyenge mosoly húzódik az ajkaimra. Kicsit furcsa így szemben ülni vele, valamiért úgy érzem, mintha magára hagytam volna, hiába tudom, hogy ő szereti a magányt. Én úgy gondolom, az embereknek akkor is szüksége van társaságra, egyedül merengeni a fájdalmunkon olyan... Fájdalmas, keserű, kellemetlen, nem is tudom, hogy mi írná le pontosan. Márpedig Raymond nekem hajlamosnak tűnik arra, hogy magába forduljon. Néha, amikor beszélgetünk, szoktam látni, hogy elkalandozik, de végül mindig tudja, hogy miről meséltem éppen. Mintha valami állandóságot keresne, én pedig szívesen segítek neki ezzel. Igaz, soha nem mondanám ki, lehet nincs is igazam, csak beleképzelem az egészet. Fiatalabb koromban is élénk volt a fantáziám, de valamiért szeretek bízni a megérzéseimben. Mostanában már nem igazán hagytak cserben. Sőt. - Igazán nincs mit. - Igen, azt hiszem én is inkább udvarias vagyok, mintsem kedves, de valahol mélyen nekem ott bujkál a hangomban. Egyszerűen csak túlságosan is elgondolkoztam, hogy most rendesen kifejezhessem. De mindjárt, mindjárt összeszedem magamat. - Igen. Úgy tűnik elég fáradt voltál, ennyi minden történt otthon? - Nem, nem tudok sokat Raymond életéről, családjáról, mindig szűkszavúan mesélt csak róluk, ha éppen szóba jöttek, de én se mentem túlságosan bele a családom elemzésébe. Nem szabad a halottakat bolygatni. Talán ő is így van ezzel, van valami, amit nem szeretne megosztani senkivel, valami, ami nyomhatja a lelkét. Én persze itt leszek neki, ha szüksége van rám, de semmiképpen nem erőltetném rá a beszédet. Soha nem erőltettem rá, de persze örülnék neki, ha nem csak én mesélnék magamról. - Persze, csak... Nekem kicsit hosszabb volt a szünet, mint azt vártam. Sok minden történt otthon, fogadtam pár távolabbi rokont, sok emlék felelevenedett. - Kitekintek az ablakon, miközben beszélek. Nem volt rossz, de továbbra sem szeretem emlegetni apámat. Amit művelt, az megbocsájthatatlan, de attól még az apám marad. Nem tudom képes leszek-e valaha dönteni, hogy miként is emlékezzek majd rá.
Kezdőlap
☼ Öltözék ☼ 
️
