I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Hétf. 19 Okt. - 23:26 | | Kód: Cameron Drake Rosier Cam || 27 || Jared Padalecki || Voldemort-hű Egy nevet suttognak a komor falak. Egy nevet visz tova a hideg, északi szél. Egy névtől retteg a varázslóvilág. Voldemort. Tettei a köznép fölé emelik, kegyetlensége, hajthatatlansága, fondorlatossága a jámbor nép közt félelmet, hívei közt dicsőséget teremt számára. Ki ő? Ellenség vagy barát? Mit akar? Kevesen értik. Pedig ha tudnák... Ellenállnak neki, cselszövéssel, haraggal küzdenek ellene. Pedig nem akar rosszat. Legalábbis nem a varázslóknak. Az eszközei sem lennének ily kegyetlenek, ha végre elfogadnák igaznak tanításait. Hisz nincs igaza? Ahogy a Mennyekből, Isten parancsára Mihály által letaszított Lucifert nem értették meg, épp úgy kirekeszti őt is a varázslóvilág egy rétege, persze azok, akik maguk is tudják, hogy bűnösök. Pedig valahol, igaza van. Hisz lássuk be, a történelem mindig megbosszulta később magát, ha engedték áthágni a szabályait. Torzszülöttek, erőtlenek, gyengék, elmebajosak...ezek lettek azokból a gyermekekből, akiket olyan szülők nemzettek, akiknek nem szabadott volna egymással hálni. És ezek csak a muglik. Ugyan mit tesz egy varázslóval ugyanez? Ráadásul kifejezetten egyetértek azzal, hogy a muglik, azok semmiképpen nem fölénk rendeltek, vagy egyenrangúak velünk. Miért is lennének? Ne nevettessük már ki magunkat. Mit tud egy mugli? Semmit. Mindent csak gépekkel meg mindenféle kísérletekkel próbál helyrehozni. A hibáikat, amik nem is lennének, ha mi kerülnénk végre hatalomra helyettük. Nem is értem, eddig miért maradtunk láthatatlanok számukra. Hiszem, hogy Voldemort Nagyúrnak igaza van. Vigyáznunk kell a népünkre, vigyáznunk kell arra, hogy a vérünk tiszta maradjon, ha már egyszer őseink számtalan módon elkövették azt a hibát, hogy maguk közé engedték a muglikat. Nem. Ahogy az állatvilágban, a hippogriff a hippogriffel, a főnix a főnixxel, a bólintér a bólintérrel párosodik, épp úgy a varázslóvilágban is jobban oda kéne figyelni arra, hogy kik azok, akik alkalmasak a társadalmunk tagjává válni, és kik azok, akik...hmmm....fogalmazzunk úgy, hogy kiknek jobb, ha inkább elfelejtik azt, hogy mikre képesek, milyen erőt örököltek. Hiszem, hogy Voldemort, bár az eszközei olykor drasztikusak, és talán ellenszenvesek, de a világunk védelmének érdekében, a varázserőnk megőrzésének érdekében, és méltó helyünk érdekében teszi mindazt amit tesz. Mardekár Malazár óta Ő az első, aki valóban ki mert állni azért, amiben hisz. Büszke vagyok arra, hogy magamon viselhetem a Sötét Jegyet. A családom is büszke rá. Anyám és apám igazi arisztokraták, a varázslóvilág elismert tagjai. A nővérem, Druella szintén. Gyakorlatilag ő nevelt fel, lévén, hogy jópár évvel idősebb, mint én, én elég késői gyerek lettem. Neki köszönhetek sok dolgot, hozzá szaladtam, ha bajban voltam, vagy segítségre volt szükségem. Mindig számíthattam rá. Mikor férjhez ment, szüleink akarata szerint, egyesítve a Black vérvonalat a Rosierekéval, féltem, hogy nem fog már szeretni, vagy nem úgy, mint régen. De megcáfolta ezt, és mikor megszülettek az unokahúgaim, utána is rendszeresen találkoztunk, az életük része maradtam. S most...rajtam a sor. Hogy egyesítsem a családunkat egy másik aranyvérű családdal, a Nottokkal. Évek óta nyúznak vele a szüleim, különösen anyám, nekem pedig már elegem van belőle. Most végre vége lesz a sok piszkálásnak, hercehorcának, és ahogy azt a szokások megkövetelik, el is veszem azt a nőt, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, ki ő, hogy néz ki, milyen ember, és hogy valójában nem vagyok benne biztos, hogy ez feltétlenül jó ötlet. De ez a szokás, engedelmeskednünk kell a szüleink akaratának. Professzor || Aranyvérű || 13 és 1/4 hüvelyk, magyal, sárkányszívhúr Odakintről zsivaj, nyüzsgés hallatszik, lágy zeneszóval vegyül az emberek beszélgetése, nevetése. A színes, ólmozott üvegablakon lévő Magyar Mennydörgő képe lustán mozdul meg, tátja hatalmasra félelmetes száját, ahogy rajta keresztül a fény a szobába érkezik. A színes és aranyszínű fénynyalábok lassú táncot járnak a komor, sötét bútorokon, a hatalmas, díszes faragású szekrényen, az asztalon, a tekintélyes méretű ágyon. A hanyagul összegyűrt, világos ágynemű kontrasztban áll a sötét cseresznyeszínre pácolt ágykerettel, a baldachint tartó oszloppal, a sötét tapétával. Feszengve állok a tükör előtt, idegesen túrok bele barna, puha tincseimbe. Nézem zöld szemeim csillogását, izmos, széles mellkasomon feszülő fehér ingemet, alatta öltönynadrágom redőit. Lassan begombolom a csuklómnál a mandzsetta gombokat, majd megfeszülve szembeállok a tükörképemmel. - Mit gondolsz, Nasir, milyen lesz a leendő feleségem? - kérdezem a hátam mögött matató házimanómat. Ruháimat rendezgeti épp, taláromról göcsörtös, hosszú ujjaival leseper pár ott sem lévő porszemet. Szeretem, már amennyire házimanót szerethet egy varázsló. Mindig készséges, mindig tettre kész, fiatal házimanó ő, kicsi korom óta hozzám tartozik. Apró, kicsi testét koszos, feslett rongy fedi. Időnként felfedezem, hogy a foltok, amikkel ruhácskáját javítja, a kidobált ruháimból vannak, de sosem szólok. Egy házimanónál ez nem számít sem lopásnak, sem pedig felszabadításnak, miért is szólnék? Érdeklődve pillant fel rám, nyakát rendesen meg kell tornáztatnia, ha rám akar nézni, lévén, hogy 196 centi magas vagyok. Hatalmas, szürke szemeivel pislog rám, s elgondolkozik. - Nasir azt hallotta Kilyntől, hogy nagyon szép, és okos, de makacs teremtés, épp úgy, akár az Úrfi. - mondja, majd szájára tapasztja a kezét, ahogy rápillantok a tükörképemen keresztül. Tekintetemben némi rosszallás, de még több derű csillan. - Bocsásson meg uram, Nasir megint túl sokat fecsegett, Kilyn is csak hallotta ezt. Nasir az úrnő házimanóját nem ismeri, de Kilyn biztosan sosem bántaná az úrnőjét, nagyon szereti, Kilyn ezt mesélte. - rebegi, majd lesüti szemeit. - Akarja az úrfi, hogy Nasir megbüntesse magát a meggondolatlanságáért? - kérdezi, majd idegesen pillant le lábaira. Legutóbb, mikor ostobaságokat fecsegett, a lábára ejtette az ágyamat. Most nincs sem időm, sem kedvem a büntetéséhez. Ráadásul, be kell vallani, igaza van. Valóban makacs és akaratos személyiségem van, nem szokásom lemondani arról, amit a fejembe vettem. - Nem, nem szükséges Nasir. - sóhajtom legyintve, majd elkapom róla magabiztos tekintetem. - Különben is, te nem mondtál semmi rosszat, akinek büntetés járna, az Kilyn. De ő nem az én gondom, rendezze a gazdája. - mondom, majd nem is foglalkozom tovább a kérdéssel. Nem vagyok híve a házimanó kínzásnak, jobban szeretem, ha nem félelemből engedelmeskednek nekem. Nasir pedig igazán kedves a szívemnek, mert mindig, mindenben a segítségemre van, szó nélkül, és olykor nagyon is jó társaság. Lehajolok, és magamra veszem a gyönyörű, arany borostyánlevelekkel díszített dísztaláromat, amelynek hátulján ott van a családunk címere. Az esküvőmre készíttette az anyám, és igazán fantasztikus munka. Közben elgondolkozok, hogy vajon milyen lesz ő? Olivia Cecilia Nott. Sosem hallottam még róla, és biztosan nem találkoztunk. Állítólag kiváló boszorkány, és akárcsak én, ő is tanító. De ennél többet nem tudok róla. S ma, megszeghetetlen esküt téve kell igába hajtanom a fejem, hogy míg élek s lélegzem, a férje leszek, vigyázok rá, és mindent megadok neki, amit csak kér. A szabadságát kivéve. Mert ez a hagyomány, a szüleink eldöntötték, és nekünk teljesítenünk kell a kötelességünket. Druella szerint nincs miért izgulnom, hisz ő is férjhez ment ezen a módon, és jól van, ahogy sok másik házasság is ezen a módon született és lett igazán jó friggyé. Hiszen a szüleink nem a hasukra csaptak, hanem tudatosan keresték nekem a megfelelő menyasszonyt, és ha ők úgy vélik, Olivia megfelelő lesz nekem, nincs okom kételkedni. - Ha szép, akkor már egy kicsit nyugodtabb vagyok. A makacsságot pedig...- mondom, majd felemelem a pálcámat a kisasztalról, és végigsimítok rajta. - ...mint tudjuk, nincs az a vasakarat, amelyik az Imperio vagy a Crutio alatt ne törne meg. Bár azért remélem, hogy elragadó személyem nagyobb hatással lesz rá, és nem kell használnom ezeket. - mosolyodok el, majd még egyszer megigazítom magamon a taláromat, miközben a szemem sarkából látom, hogy Nasir csodálattal tekintve rám igazgatja a talárt. Igen, ma feleségül veszek egy nőt, akit még sosem láttam. Ma véget ér az állandó nyomás, amivel a szüleim már az őrületbe kergettek. Ma végre véget ér az életem azon időszaka, amikor attól féltem, sosem lesz számomra megfelelő nő a világon, és örökös, utód nélkül távozok az árnyékvilágba. Véget ért a tivornyák, a könnyű nőcskék ideje, immáron nős ember leszek, aki nem hozhat szégyent a családja nevére. Megfordulok, és lassan az ajtóhoz sétálok, majd visszafordulok, és Nasirra nézek. Épp az ágyam veti be egy csettintéssel. - Remélem azért meglesed a szertartást valahonnan. - pillantok rá cinkos mosollyal, mire ő elhűlve rezzen össze, s ijedten tekint rám. - Na de Úrfi, hisz én sosem tennék ilyet. Az Úrfi tudja jól, hogy házimanónak nincs helye az efféle ünnepségeken, Nasir nem is gondolt rá, hogy...- kezd mentegetőzésbe, de egy intéssel leállítom. - Az emeleti tetőablak mögül épp jól odalátni. - mondom, majd rákacsintok. - Majd ne sírj hangosan, amikor NEM nézed meg a szertartást onnan, jó? - suttogom, és behajtom magam mögött az ajtót, bent hagyva a lebuktatott, döbbent manót. Ismerem, mint a tenyeremet, ahogy a házat is, tudom, hogy nem bírná ki, hogy ne lássa. De ott legalább biztos nem fogja felfedezni senki. Lassan mély levegőt veszek, és kicsit izgatottan, de jól leplezve érzelmeimet indulok lefelé. Itt az idő. Egy óra múlva már nős ember leszek.
▽The Age Of The Marauders▽ |
|