Narcissa & Cameron

You can't hide from me...

Kényelmes tempóban sétálok bele a délutáni őrjáratomba, kezemben tartva a sok-sok pergamen tetején az idei évi tanrendet. Még mindig nem jegyeztem meg, pedig már vagy három hete vagyok a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola professzora. A kezdeti nehézségeket letudva már bátran ki merem jelenteni, nincs diák, aki ne tudná, milyen módszereim vannak arra, hogy az óráimon rendet és fegyelmet tartsak, és a megfelelő módon tudjam motiválni őket a haladás felé. Az előző professzor nem lehetett egy lángelme, mivel hatalmas hiányosságokat véltem felfedezni a magasabb osztályokban, úgyhogy elkezdtem kidolgozni egy saját tantervet, amivel remélem sikerül behoznom a diákjaimmal a lemaradást. Hogy miért fontos nekem az, hogy a diákok megfelelően legyenek tanítva? Ez még kérdés? Természetesen azért, hogy ha úgy alakul, meg tudják védeni magukat, vagy képesek legyenek használni a varázslatokat megfelelő módon, ezzel segítve a győzelmet. Ami természetesen a mi győzelmünk lesz, nem vitás. S amíg ez nincs meg, addig is, itt vannak az év végi RAVASZ és RBF vizsgák is.
A kúp alakú, vastag deszkákból álló ajtóhoz érve előveszem a pálcám, majd rámutatok a nagy méretű, kopottas kilincsre, amely griffkarom alakban tartja távol a betolakodókat.
"Alohomora!" ~ gondolok az ajtónyitó varázsigére, majd miután a zár kattanását visszhangozza a folyosó, átlépek az ajtónyíláson, egyenesen a harmadik emeleti folyosóra. Az ajtó csukódik mögöttem, a zár újra elzárja a másik részleget, én pedig megigazítva hosszú, fekete taláromat, tovább sietek, miközben belemerülök a tantervbe, amin felkiáltójelek feszítenek katonás vigyázzban, kérdőjelek táncolnak tétován, bizonytalanul a bejegyzések mellett, ezzel is jelezve, valóban nem tudják, az adott dolog érvényes-e vagy sem. A pergamenre a hatalmas, sűrűn rácsozott ablakokon át érkezik a délutáni napfény. Ilyenkor már minden diák a klubhelyiségében van, vagy a könyvtárban, készülnek a holnapi napra, csak elvétve lehet már látni olykor kószáló nebulókat. Ez pedig így is van jól. Nem szeretem jómagam sem, ha naplemente után még ténferegnek.
Befordulva a sarkon szembe jön velem Féig Fej Nélküli Nick, a Griffendél-ház szelleme.
- Kellemes napot, Sir Nicholas. - biccentek felé, mire ő megáll a lebegésben. Áttetsző alakján keresztül is jól látom az ablak alatt lévő udvarrészt, a tornyokat, és a távoli helyvidéket.
- Kellemes napot, Sir...- kezdi, majd látom, hogy elakad. Megint. Pedig már vagy háromszor bemutatkoztam neki.
- Roiser. Cameron Drake Rosier professzor. - mondom kegyesen, mire nagyra tágítja szemeit, felismerés látszódik holt tekintetében.
- Áh, iggggen. - sóhajtja elegánsan - A Sötét Varázslatok Kivédése professzor.
Hangja holtában is kedélyes, de érzem rajta, hogy nem vagyok a szíve csücske. - S hogy van mostanság? A diákok megtanulták már, hogy Ön nem az a fajta tanító, aki engedi a kihágásokat? Ugye még nem vert láncra senkit az alagsori pincében? A diákok kínzása még mindig tilos a Roxfor falain belül...- mondja, mire csak felvonom a szemöldököm, és halvány mosolyt küldök felé.
- Természetesen megvannak a módszereim, hogy észben tartsák, velem nem érdemes ujjat húzni, Sir. Nicholas. Köszönöm kérdését, eddig hatásosnak bizonyultam. - felelem, és lassan a hajamba túrok, majd pálcámon látványosan végigsimítok. - Egyelőre még senkit nem kellett megbüntetnem nagyon, de...kösz a tippet. Jó ötlet a pincébe zárás. Jut eszembe, ugye jól tudom, hogy hamarosan megint Fejveszett futam lesz? Alig várom, hogy láthassam. Remélem foglal egy helyet a lelátón maga mellett számomra, ha már Önt nem láthatjuk a mezőnyben. - mosolyodok rá, majd mikor látom, hogy hullához mérten is jelentősen elsápad, ellépek mellőle. - Ha most megbocsájt, sajnos az én időm nem végtelen és örök, ahogy az Öné, Sir. Viszont látásra! - mondom, megadva neki a kegyelemdöfést, majd sötét taláromat lebbentve teátrálisan meghajolok előtte, majd tovább sietek, miközben magamban jót nevetek. Annyira utálom ezt a nagyképű hólyagot, hogy ha tudnám, hogyan kell megszabadítani tőle a kastélyt, első dolgom lenne kiebrudalni innen. Tovább sietek, s még hallom a hátam mögött, hogy Nick szipogva átsuhan a falon. Ha drága nejem, aki az esküvőnk óta gyakorlatilag szóba sem nagyon hajlandó állni velem, ezt látta volna, biztos nem szereztem volna nála jó pontot. De Ő most nincs itt, ahogy általában lenni szokott, amiből már nagyon elegem van, úgyhogy azt csinálhatok, amit akarok. Sir Nicholas pedig provokált, ne csodálkozzon, ha felbosszant én meg visszavágok. Ha játszunk, én partner tudok lenni ebben, nagyon is. Remélem egy időre elvettem a kedvét attól, hogy bosszantson vagy gyanúsítgasson. Az azért érdekelne, honnan tudja, vagy remélhetőleg sejti, hogy Halálfaló vagyok? Mindegy. Előbb-utóbb majd ez is kiderül. Mert minden kiderül, egyetlen titok sem marad titok örökké.


   

Cameron, és Cissa.

It was great to know that I always had someone I could depend on.

Szükségem van valakire. Valaki olyanra, akivel ugyanaz a vér csörgedezik az ereimben, mégis, aki nem áll sem a szüleim, sem a testvérem befolyása alatt, mégis értem is él, megért, és támogat engem. Olyasvalakire, aki a saját maga ura. Az anyai ági nagybátyámra, egyértelműen.
Nem vagyok önmagam, mióta sejtem, nemsokára eljön az ideje annak, hogy eldöntsem, mit is akarok. Nem állhatok örökké a jó, és a rossz oldal között, bármennyire is szeretnék, lassan választás elé kerülök. Az édesapámhoz nem fordulnék, teljesen tisztában vagyok az általa vallott nézettel, az édesanyám volt eddig az egyetlen, akinek el mertem árulni, kicsit össze vagyok zavarodva. Ha féltem is tőle, a válaszától, gondoltam, szeret annyira, hogy megértsen. Nem kellett tévednem, nem haragítottam magamra, nem emelte meg a hangszínét velem szemben, mégis éreztem, a ki nem mondott szavaival is azt akarja, hogy ne szegüljek ellen. Nem is állt szándékomban, ha meg is fordult volna valaha a fejemben, már azelőtt csírájában elfojtottam magamban. Soha nem tagadnám meg a családomat.

Délután van, véget értek a tanóráim. A szabadidőm sem véges, prefektusként a feladataim ellátása érdekében, akár este is elhagyhatom a hálótermemet, mégis, a diáktársaimat magam mögött hagyva, igyekszem a mihamarabb megtalálni a nagybátyámat, és a társaságában eltölteni a napból hátralevő óráim egy részét.
A végtelen hosszúságúnak tűnő folyosó végén befordulva, szinte szó szerint suhan át rajtam Sir Nicholas félig fej nélküli szelleme. Megborzongok, és először fel sem tűnik, hogy milyen ideges állapotban van, csak akkor, amikor a fejét hátrahajtva, visszatekint rám. - Rosier, és Black.. Két család, tökéletes viselkedésbeli hasonlósággal. - szakad fel belőle egy fájdalmas sóhaj, majd átlebeg a falon. Értetlenül, a vállaimat megvonva sétálok tovább én is. Egy kisebb diákcsoport mellett haladok el, akaratlanul is a piros szegéllyel hímzett talárjukra esett pillantással, és igyekszem nem tudomást venni a nem túl kedves tekintetükről, amit azon nyomban el is felejtek, ahogy meglátom a nagybátyámat.
- Már mindenhol kerestelek. - lépek elé, arcomon kedves, mégis kicsit szomorkásnak ígérkező mosollyal. - Esetleg tudnánk beszélni? Négyszemközt, ha lehetne. - tekintek körbe. Végül visszapillantok a szemeibe. - Nagy szükségem lenne a segítségedre.

Narcissa & Cameron

You can't hide from me...

Csatázhat egymással élő és holt? Van erre valamiféle aranyszabály? Azt mondják, holtakról jót vagy semmit. De mi van abban az esetben, ha az a bizonyos holt még halálában is az őrületbe kerget minket? Ha amióta csak betettük a lábunkat egy helyre, a nyomunkban liheg, és minden találkozás alkalmával megpróbál provokálni, olyan dolgokkal traktálni, ami azért nem teljesen jogos. Való igaz, szigorú vagyok a tanóráimon, de nem vagyok emberevő. Messze áll tőlem a gyerekek módszeres megfélemlítése, sőt, egyesek kifejezetten jófejnek tartanak. Fegyelmet követelek? Esetenként elordítom magam? Ez nem szeszély, hanem érdek. Az enyém, és az övéké. Le vannak maradva az anyaggal, méghozzá rettenetesen. Az év vége, és velük a vizsgák pedig úgy száguldanak felénk az idő fonalán, mint a fény. Nincs idő lazaságra, nincs idő a rendetlenkedésre. Nekik sikeres vizsgát kell tenniük, mert ha elbuknak, az nem csak az ő hibájuk lesz, hanem az enyém is. Márpedig egy Rosier sosem bukik el.
A tanítás nekem nem csak valamiféle unaloműzés. Fontosnak tartom az ifjúság elméjének pallérozását, s bár tudom, hogy szüleim nem igazán örvendeztek attól, hogy tanító lettem, én szívügyemnek tekintem ezt. A folyosó kövén koppanó lépteim elvesznek a tágas térben, nem is hallom őket már, és a bosszantó szellemalakkal megvívott csatám után gondolataim közé mélyedve suhanok tovább a folyosón. Vállaimon nyugszik a családunk nevének továbbörökítése egy működésképtelen házasságban. Szívemet kezelhetetlen indulat tehetetlen haraggal tölti meg. Olivia. Az az átkozott boszorka. Már több, mint egy hónapja házasok vagyunk, de jóformán szóba sem áll velem. Mégis, hogy a fenébe értessem meg vele, hogy nem jókedvemből másztam bele az életébe, és hogy nem én választottam őt magam mellé? Szüleink rendezték ezt a frigyet, sem neki, sem nekem nem volt beleszólásom. Most még türelemmel viseltetek iránta, hisz tudom, kell idő, míg elfogadja a helyzetet, én pedig nem akarok ráerőszakolni semmit. Egyelőre. De a türelmem véges, és ezt neki is tudnia kell. Hamarosan elérkezik a családi összejövetelek ideje, oda pedig ha tetszik neki, ha nem, együtt kell érkeznünk, egy párként. Hajamba túrok, és megrázom a fejem, egy sóhaj után pedig nagyot fújtatok. Nem, most nem fogom rátörni az ajtót. De hamarosan igenis megkeresem, és ha kell, a pálcám táncoltatásával juttatom a tudtára, hogy ennyi volt a türelmem, nem tűrök több hozzám vágott vázát, sem ártást, amit nekem szán. Ideje lesz beszélnünk.
Épp befordulok a sarkon, mikor kisebb zsivajra leszek figyelmes, léptek sokasága csosszan a köveken. Egy csapat griffendéles bolyong a folyosón, felismerem őket a talárjukról, sokukkal délután volt órám. Nem igazán vagyok oda a griffendélesekért. Nagyra vannak magukkal, pedig mindig csapatban járnak, mint a verebek. Egyedül életképtelenek.
- Hölgyeim és Uraim, kérem Önöket, most már találjanak vissza a klubhelyiségükbe, és készüljenek a holnapi napra. Hamarosan vacsora. - figyelmeztetem őket, majd mikor elsietnek, tovább megyek én is. Ha még egyel találkozok...
Hirtelen azonban a gondolatot is kiveri a fejemből egy szőke hajkorona, és egy nagyon is ismerős, csodaszép kék szempár. Drága unokahúgom toppan elém, Druella nővérem legkedvesebb leánya. Mikor meglátom őt és meghallom, hogy épp engem keresett, széles mosolyra húzódnak ajkaim, gyöngyfogaim is előbújnak.
- Nos, akkor megtaláltál, kedvesem. Örülök, hogy látlak. - mosolygok le apró termetére. Nem tudom titkolni örömömet, hogy láthatom. Hiányzott már a vele töltött idő, a beszélgetés. Az utóbbi időben csak az tanórákon találkoztunk, és én nagyon szigorúan tartom magam ahhoz, hogy nem kivételezek a rokonaimmal az óráimon. Sőt, tőlük még többet várok el. Ismerem az unokahúgaimat, tisztában vagyok a képességeikkel, hiszen pici koruk óta mellettük vagyok, én épp úgy részt vettem a neveltetésükben, mint ahogy tulajdon anyjuk, bár egészen más irányból. Mindhármukat szeretem, mindhármukat igyekszem megérteni, annak ellenére, hogy tetteikkel nem minden esetben értek egyet. De én a nagybátyjuk vagyok, az én dolgom az, hogy támogassam őket, vigyázzak rájuk, és a legjobbat adjam nekik magamból, amikor szükségük van rám. Nem vagyok olyan merev mint a testvérem, bár tudom, hogy szereti a lányait, a maga módján. Látván Cissy feszültségét, és ahogy körbenéz, a mosolyom azonban lehervad, és aggodalommá válik.
- Hogyne, persze. Gyere velem. - bólintok halkan, majd körbe tekintek, és meglátva egy szobrot, intek Cissynek, hogy kövessen. A szoborhoz lépve elsuttogok egy jelszót.
- A vetustate robur. - mondom halkan, majd mikor a sötét, mozdulatlan alak feláll talapzatáról, és arrébb lép, belépek a mögötte sötétlő titkos folyosóra. Remélem Cissy is követ, mert itt nyugodtan tudunk majd beszélni, senki nem hallhatja meg. Belépve előveszem a sok éve tulajdonomban lévő, hosszú, sötét színű pálcámat.
"Lumos"~gondolok a varázsigére, mikor pálcám hegyén kis fény gyullad ki, épp elegendő fényt árasztva ahhoz, hogy ha Cissy is követett, a visszalépő szobornak köszönhetően sötétségbe borult csendes folyosót bevilágítsa. Csend van és nyugalom, ezt az átjárót igen kevesen ismerik, és ritkán használják. Legalábbis ezt mondta nekem Nasir, a házimanóm, amikor felkutattattam vele a kastélyt, érkezésem napján.
- Nos, drága Narcissa, miben lehetek szolgálatodra? - kérdezem kedvesen, majd szemeibe nézek. - Ki vele. Mi a baj? - kérdezem, és őt fürkészem. Mi lehet az a fontos dolog, amit csak négyszemközt beszélhetünk meg? Mi lehet a baj? Érdeklődve pislogok rá, és remélem, nem felejtette el, hogy nekem bármit elmondhat.


   

Cameron, és Cissa.

It was great to know that I always had someone I could depend on.

A családunk által vallott nézetek miatt sokan állnak mellettünk. Viszont, csak kevesen adattak meg nekünk, akik nem a származásunkat figyelik, hanem a saját értékeinket. Akármennyire is szeretem az édesanyámat, inkább a felelősséggel telt, hagyományokra tanító szülőt formálta meg mindig is, felnevelt minket, viszont az engem mélyen mardosó kétségeimet még előtte is ritkán mertem feltárni. Mellette egy olyan emberre lett volna szükségem, aki eltekint attól, hogy a Black család egyik sarja vagyok, aki csak a lányt látja bennem, aki egyelőre képtelen eldönteni, mit is akar az életétől.
Szükségem van egy támogató, erős tenyérre. Segítségre. Csak egy kis lökésre, a helyes irány felé. A nagybátyám pedig, annak ellenére, hogy a fekete mágiát választotta társául,mindig az igyekezett nézni, ami a lehető legjobb nekünk. Nekem.

Látom az arcán felköszönő mosolyt lelohadni, sejtem, hogy egy kissé talán megrémítem, de muszáj komolynak mutatkoznom, hiszen az életem lassan elérkezik egy szakaszához, amikor nem lesz már elég az arany középúton állnom.
Aprót bólintva követem őt a folyosón helyet foglaló szoborhoz, majd a jelszó elhangzása után, egy ismeretlen, sötétségbe burkolózó szakaszba lépek vele együtt tovább, hogy a felvillanó világosság mellett, kellemetlen társaság nélkül osszam meg vele, jöttemnek titkát. - Nem tudom mit tegyek. - sóhajtok félhangosan, íriszeimet a fal hideg, és nyirkos köveire vezetve. - Egész eddigi életemben lerázhatatlan teherként kísért végig a választás joga, de akkor még elég volt semlegesnek vallanom magam, most pedig.. Lassan választanom kell. - bár közvetve nem árulom el, sejtheti, hogy a nézeteim vallását ecsetelem neki. - Bella már megtette, Meda pedig.. Kezdi minél inkább az unokatestvérünk lépéseit követni. Fogalmam sincs, hogy ki mellett kellene állnom, de, ha kimondom a válaszomat, akaratlanul is szétszakítom vele a családomat. Azt pedig nem szeretném. - suttogom fájdalmas hangszínemen. - Mit tegyek, mit kellene tennem, hogy minden jól alakuljon? Hogy senkinek se okozzak fájdalmat, beleértve magamat is? Még soha nem volt ekkora szükségem egy segítségre. A tiedre. - búgom keserédesen.