- Hogy mi a fasz? - förmedek rá előttem álló halálfaló társamra, amikor közli, hogy egyik ősellenségem már megint keresztbe tett a terveimnek. Ó hogy az a rohadék. Azt a parancsot kaptam, hogy megkínozzak egy muglit, akit állandóan olyan helyekre visz a lába, ahová nem kellene. Természetesen ez a Dumbledore párti faszfej kihallgatta a beszélgetésemet és figyelmeztette a muglit a rá váró sorsáról. Nem meglepő, hogy a mugli azonnal menekülőt fújt. Ez nem is lenne nagy gáz, ha a parancs nem magától Voldemorttól érkezett volna. Én, mint hű szolgálója, nem engedhetem meg magamnak, hogy a rám szabott feladatot nem teljesítem. Szerencsére az előttem álldogáló társamnak sikerült kinyomoznia, hogy merre van az a barom.
- Amíg én kiverem annak a faszfejnek a fogait, megpróbálnál rábukkani a muglira? - teszem fel a kérdést, ám nem igazan várok a válaszára, hisz ezt inkább parancsnak szántam, mint kérésnek. Mivel a halálfaló már ismer, anélkül, hogy bármit is mondana, kirobog a házból és teljesen átadja magát feladatának. Na ezt már szeretem!
Dühtől égő tekintettel állok meg a kocsma bejáratánál. Hogy drámai belépőm legyen, minden erőmet beleadva, hangosan rúgom be az ajtót, mire jó néhány beszélgetés alábbhagy. Szerencsémre azonnal kiszúrom a baromarcú ülő alakját, így a belépőmet nem teszi tönkre a hosszas keresés. Azonnal odamegyek hozzá, majd a pólójánál fogva felrángatom a helyéről kilökve kezéből a sört és erősen a falnak nyomom. Feje a lökéstől hangosan koppan a kemény felületen.
- Kurvára rossz halálfalóval csesztél ki - közlöm vele, majd szavaimmal egyszerre öklöm is arcát éri. A nyomorult helyébe már most imádkoznék, hogy túlélje az estét.

A kezdetekben iszonyatosan izgatott, hogy mit gondolnak rólam mások. Elvégre a külsőm egyáltalán nem mondható megszokottnak. Rövid hajam van, és habár olykor-olykor látni rajta ruhát vagy magas sarkút, az esetek nagy többségében bő és majdnem férfiasnak mondható cuccokban járok. Ha jól tudom kevés az olyan lány, aki szereti, ha lefiúzzák. Nos, én is ezek közé tartozom. Legyen akármilyen a stílusom, nem szeretem, ha felcserélik a nemem. Kisgyerekként, amíg nem találtam rá a sötét oldalra zavart, ha kinevettek. Manapság viszont már nem érdekel. Azt mondanak, amit akarnak. Nem a stílus és nem a ruha teszi az embert. Ha meg ezt valaki nem hiszi, majd garantáltan bebizonyítom.
- Cincogi? Te Cincoginak neveztél? - nézek fel rá, miközben eltávolít a baromarctól, akinek orrából most szabadon folyik a vér. Amikor keze mellemhez ér taszítok mellkasán egyet. Oké, lehet véletlen volt, de a védelmező ösztönöm ilyenkor erősebb, mint a józan eszem. Pláne ha ideges vagyok. Márpedig most az vagyok.
Mellem érintésétől felgyülemlenek benne a régi emlékek. Rengeteg srác kötött belém és hát próbált magáévá tenni. Tudni akarták, hogy milyen az, ha lyukat tömnek, ám mégis "férfi arc" pillant vissza rájuk. Természetesen egyiküknek sem sikerült a behatolás, de még így is álltam megtépett ruházattal, szinte teljesen meztelenül előttük. Ez épp elég trauma volt az akkori énemnek. Akkor még a gonoszság nem lett úrrá rajtam, és nem volt olyan egyszerű bántalmaznom másokat. Mára ez szerencsére teljesen megszűnt. Ezért sem szarok be az előttem álló férfitől sem.
- Ó szóval a te nyugalmad miatt nekem már nincs is szabad akaratom? Nem csinálhatok azt, amit akarok, mert te inkább békésen söröznél? - kérdezem, majd enyhén felnevetek a végén. Ha azt hiszi, hogy az ő kényelme miatt én nem büntetem meg ezt a barmot, nagyot téved. - Sőt, tudod most, hogy így körülnézek, úgy veszem észre, hogy kint minden csendesebb. Szóval lehet neked kéne kifáradnod innen, ha már ennyire zavar minden - közlöm vele durván miközben kihúzom magam. Természetesen így sem leszek magasabb nála, sem pedig vastagabb, viszont remélem éreztetem vele, hogy én aztán nem félek. Volt már nekem durvább alakkal is dolgom. A biztonság kedvéért alig láthatóan megmozgatom jobb lábam, hogy érezzem a farmerzsebemben domborodó pálcám a helyén van. Elvégre ki tudja mi következik ezután. Muszáj késznek lennem.

Összehúzott szemöldökkel bámulok az előttem álló srácra. Szinte meglep, hogy nem fél tőlem. Ritka az ilyen pillanat. Pedig igen csak tartania kellene tőlem, pláne így, hogy épp félbeszakította az igen csak fontos feladatomat. Legszívesebben már most megragadnám a torkát, de ok nélkül nem fogok erőszakot alkalmazni rajta. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy perceken belül ad majd rá okot.
Amikor végigmutat a tömegen, elmosolyodom. A látványuk szánalmasabb, mint maga a helyzet. Sok rémült tekintet pillant vissza rám.
- Ha bajuk lenne gondolom szólnának, ám úgy tűnik egy szó sem hagyja el ajkukat - mondom, de még én is tisztában vagyok azzal, hogy nem mernének felszólalni nyugalmuk mellett. Ahogy a férfi hirtelen megérinti a vállam és hopponál, borzasztóan ideges leszek. Az a seggfej, akit immár bent hagytam, tuti hogy fejvesztve menekül innen. Nagyon úgy tűnik ez nem az én szerencse napom. Ahogy kiérünk hatalmasat taszítok a férfi mellkasán.
- Te nyomorult! – ordítok rá olyan hangosan, ahogy torkomon csak kifér. – Mégis mit képzelsz ki vagy te, hogy csak úgy félbeszakítod ezt? Elbasztad az egész tervet – magyarázom dühödten, majd keze mozdulatát figyelem, ahogy előkapja a pálcáját. Ó a francba már. Nem elég, hogy két küldetésemnek lőttek, de még verekedjek is? Na jó, ha ennyire muszáj megteszem. Sőt inkább nem is áltatom magam. Imádok verekedni. Legalább levezetem valahogy a nap feszültségeit. Hogy ne legyek hátrányban, én is azonnal kezem markolatába tartom a fekete pálcámat.
- Ha annyira ellenedre lenne a harc, nem hoztál volna ki ide. Ha azt hiszed, hogy majd farok behúzva elmegyek innen azután, hogy tönkretettél mindent nagyot tévedsz – förmedek rá és izgatottan várom mit lép erre. Ha harc, hát legyen harc!

Mindig is csodálkoztam azon, hogy a férfiakba mennyi magabiztosság szorult. Pedig gyakran nincs mire büszkének lenniük. Ugyanolyan az összes nyomorult hímnemű. Mind a farkával gondolkodik, ahelyett, hogy az eszüket helyeznék előtérbe. Persze megeshet, hogy olyanunk nincs is. Akkor pedig nincs mit tenni…
- Neked ennyi a lényeg? Hogy ruha nélkül láss? Pff… tipikus férfi – legyintek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy elnyomjam a felkívánkozó haragomat. - Én szívesebben látnálak inkább vérző, betört fejjel a végén, mint ruha nélkül, de hát kinek mi - mosolyodom el gúnyosan. Még hogy leszaggatja rólam a ruhát. Ha csak egy ujjal is hozzám ér búcsút mondhat a drágalátos kezének. Persze ezt még nem kötöm az orrára. Hagyom, hogy abban a hitben éljen, hogy egy gyenge nő vagyok. Elvégre rólam mindenki azt hiszi eleinte, hogy csak egy felfuvalkodott nőszemély vagyok, aki felidegesíti magát szinte mindenen. A társadalom azt hiszi, hogy egy nő nem ér fel egy férfi szintjéhez. Nos, életem célja, hogy bebizonyítsam ez nem így van. A történéseket elnézve pedig nagyon úgy tűnik, hogy lassan esélyt is kapok arra, hogy megmutassam igen is tudok harcolni, hogy igen is helyt állok a férfiak világában.
Amikor a fiú pálcájának végén apró lángnyelv jelenik meg, ördögi mosolyra húzom a számat.
- Vigyázz Kisfiú, mert ha a tűzzel játszol, a végén még megégeted magad – mondom ki testem elé hozva a pálcát tartó kezemet. Mivel nem tudom, hogy mennyire tehetséges a srácvízsugarat idézek elő, hogy megvédjem magam az esetleges támadással szemben.
- Aguamenti – ejtem ki a szavakat, amelyvizet fakaszt pálcámból. Van egy olyan érzésem, hogy a fiú nem fog megijedni néhány csepp víztől és, hogy hamarosan erősebb fegyverhez kell majd nyúlnom ahhoz, hogy sikert érjek el nála. Nem egy lényt, vagy varázslót kínoztam már meg, és tudom, hogy nem ő lesz az, akinél ezt a szép sormintát abbahagyom. A neve ott fog csücsülni a képzeletbeli listámon az összes többi mellett, és pár év múlva büszkén gondolok majd vissza arra, hogy itt eme szent kocsma előtt ismét legyőztem egy nyomorult hímneműt.

Egy cseppet sem derít jobb kedvre, hogy a fiú észnél van. Elvégre legtöbbször, akinek a szája nagy a tudása kicsi. Itt is ebben reménykedtem, de ez most nem jött be. Alig észrevehető meglepődöttség ül ki az arcomra, amikor kivédi a vízsugarat. Meg kell mondjam, hogy gyors. Igen csak gyors. Akaratlanul is mosolyra húzom a számat, mert tudom, hogy egy igen szép kis csatának nézek elébe. Remek levezetése lesz a napnak. Ha már a mai napra kijelölt fő küldetésem nem járt sikerrel, legalább majd az boldogít, ha ezt itt vérző testrészekkel látom magam előtt a porban feküdni.
- Pfff… esélytelen, hogy neked ez összejöjjön – nevetek gúnyosan a képébe, és már csak akkor jövök rá, hogy miről is beszél burkoltan, amikor a varázsige eléri a testemet. Hirtelen repülök hátra, majd emelkedem fel a levegőbe. Hogy az a… ezért kinyírom. Agyam azonnal dolgozni kezd, így hamar a földre helyezem magam:
- Liberacorpus – mondom ki, majd mosollyal nyugtázom, amikor a lábam földhöz ér. Ilyen varázslatot csak a hetedévben tanítanak, így elkönyvelem magamban, hogy nem egy pisissel van dolgom. Jobban kell majd figyelnem. Nem engedhetem meg neki, hogy sokszor hibázzak. Renee Coleman nem hibázik… avagy nem gyakran. Úgyhogy legyen akármilyen okos is ez a gyerek nem fog túljárni az eszemen. Jóval tapasztaltabb vagyok nála már csak a koromból adódóan is. Ha más nem, ez biztosan az én javamra szolgál.
- Ne aggódj, nekem eszem ágában sincs, hogy levegyelek a lábadról. Bottal se piszkálnálak meg. Ám azért kezdhetek valamit velük – nevetek ördögien, majd rá szegezem éjfekete pálcámat. - Tarantallegra! – mondom, majd ha nem védi ki, akkor ezen varázsige által lábai az irányításom alá kerülnek. Ha nem védte ki, egyenesen a fal felé vezetem lábait, míg abba erősen bele nem ütközik, majd ezt mondom:
- Hoppá-hoppá! Mindjárt kész is a vérző fej – nevetem el magam hangosan. Így van fiú… jobb ha már most az eszedbe vésed, hogy kivel van dolgod!

Bár tudnám, hogy mi a franc ütött ebbe a fiúba. Szinte csak legyintett egyet arra, hogy harcolnia kell velem.  Mintha a világ legkönnyebb dolga lenne, hogy szembeszálljon egy halálfalóval. Kíváncsi lennék, hogy mit rejteget magában, hogy mire fel ennyire magabiztos. Persze megeshet, hogy semmit és belső gyávaságát a bátor megjelenéssel próbálja kompenzálni. Amíg ezen agyalok egy confringo-t irányít személyem felé, ami ellen azonnal egy pajzzsal védekezem. Csak a becsapódás után veszem észre, hogy nem engem célzott meg vele. Az idióta! Ha nem az a célja, hogy megöljön, akkor mégis miért állt le velem harcolni? Semmi izgalmas sincs ezekben, ha nincs komoly sérülés. Az adja meg az egésznek a varázsát. Habár ha úgy nézzük az én elsődleges célom se az, hogy kinyírjam őt, de persze azért nem sírnék éppen ha eltűnne a föld színéről. Csak egy újabb személy lenne a listán, aki a „kezeim” által halt meg.
Hirtelen hőkölök hátra, amikor a confringo után újabb varázslatokkal céloz meg. Anyám! Látszik, hogy diák. Egy egész tankövnyi varázsige nyomhatja most az agyát arra várva, hogy kimondják őket, és hogy aktiválódjanak. Habár én is emlékszem még a kezdetekre. Nagyon csábító volt, hogy minden tanult dolgot kipróbáljak élesben. Persze nekem erre ott voltak az apám által elhurcolt muglik. Neki pedig, hát, itt vagyok én… gondolom. Hogy ne legyek pálca nélkül gyorsan kiáltom a finite szót a levegőbe. Hálát adok, amiért ilyen könnyű varázsigét nyögött ki másodjára. Ha valami komolyabb jött volna nem biztos, hogy ilyen hamar kivédem. Na és hogy miért ordítottam a finite-et, ahelyett hogy csak szépen kimondtam volna? Gőzöm sincs. Ordítva valamiért minden hatásosabbnak tűnik. Aki meg nem hiszi próbálja ki.
- Na figyelj, te tönkretetted a mai küldetésem, így okot adva arra, hogy megtámadjalak. Viszont te pontosan miért is estél nekem? – kérdezem elgondolkodva, mert őszintén fogalmam sincs róla. Hogy addig se unatkozzak, egy újabb varázslatot irányítok felé:
- Avis! – mondom ki immár halkan mire egy halom madár jelenik meg. - Lássuk mennyire bírod az állatokat… oppugno! – ejtem ki a szót ezzel partneremre uszítva az összes gyönyörű madarat.