Érzem ahogy kicsit sajog a fenekem, amire szerencsésen lepuffantam. Mindenesetre legalább puhára este, bár ez is eléggé fáj. Rosszabbul is járhattam volna, ha például a karomra esek, akkor biztosan el is törik.  Miközben ilyesmiken gondolkodom, eszembe jut, hogy vajon kinek is mehettem neki. Felpillantok és majdnem szívrohamot kapok az ijedségtől. Egy öreg, ráncos, egy szem foggal rendelkező asszony néz vissza rám. Mintha az egyik szeme is hiányozna. Rám mosolyog.
- Drágaszágom, te meg mit keresel itt. - hangosan és  hosszasan felkiáltok, miközben gyorsan felkellek és futásnak eredek. Ijesztő egy asszony volt, nagyon remélem, hogy nem követ. Néha, néha hátrafelé pillantok, hogy megbizonyosodjak róla nem követ-e. De hála Istenek nem jött utánam.
Már majdnem kiköpöm a tüdőmet a a futásba. Végre azt érzem már jó távol lehetek tőle. Megállok, a térdemre támaszkodom és hangosan kifújom magam.  Nagyot lélegezve be aztán még ki. Lassan kezd visszaállni a szívverésem a normálisba, ahogy légzésem is. Már, már kezdek megnyugodni amikor hangokat hallok, egy hatalmas puffanást. A hang irányába fordulok, de a sötétben semmit sem tudok kivenni. Nem várom meg, hogy megjelenjen a hang forrása, hanem ismét gyors szaladásba fogok ijedten.  
Kezdem lassan azt érezni, hogy nem kellett volna itt maradnom. Hallgatnom kellett volna, kedves barátnőimre. Jobb lett volna visszamennem velük. Akkor, most nem kéne félnem attól, hogy mi lesz velem.
Szaladok és szaladok. Mindegyre hátrafelé pillantva közben. Előre szinte nem is nézek, és hopp ismét sikerül neki mennem valakinek. De most nem huppanok a földre, megállok a lábaimon szerencsére. Vagy mégse annyira szerencsére. Megérzem felső karomon az illető kezeinek szorítását. Hatalmas ijedt szemekkel fordulok afelé akinek neki mentem. Rémületem csak fokozódik amikor szembe nézek egy piszkos arcú fiúval, akinek a szájában egy fűszál van. Kéjesen mosolyog rám.
- Nézzétek csak milyen kis szépségbe ütköztünk. - ekkor veszem észre fogva tartom nincs egyedül. Többen vannak. Reszketni kezd a testem, érzem, hogy most bajba kerültem.  
- Eressz el! - sikítom és mellkasát kezdem ököllel püfölni. Bár sejtem, hogy ennek semmi haszna. De muszáj kiszabadulnom karmai közül, különben nem tudom mit fognak tenni velem. Inkább bele se merek gondolni.
- Na nézd csak milyen kis harcias a kicsike. - nevetnek hangosan. Fogva tartom végi simít arcomon, én viszont félre veszem a fejemet. - Na gyere csak azt hiszem tudom mit fogunk kezdeni veled. -mondja és erőteljesen megfogja a felső karom, aztán meg elkezd vonszolni maga után.
- SEGÍTSÉG!!! - kezdek hangosabb kiabálni és reménykedem, hogy valaki meghallja segélykérésemet.