Rufus Scrimgeour

„Emlékezz mindazokra az emberekre, akik egykor voltál.”

nem kötelező


20 éves


félvér


semleges


okklumencia


mágiahasználók


Nathan Parsons


canon

Borzas haj, szerencsétlenül a szekrénybe hajtogatott pulóverek, a színpalettán összekeveredett festékek, számtalanszor javított szemüveg, alkalomadtán maszat nélküli arc és remegő kezek anyám dereka köré fonva. Takaros fonat, kertésznadrág, lankadatlan mosoly, gyűrődés nélkül megvetett ágy, a kutyának a csonton hagyott apró húsdarabok, pergamenre hintett gyöngybetűk és óvó tekintet, mely a legidősebb gyermek után pillant. Rohanás, vastag lakkréteg, elszántság, zeneszeretet, szétdobált ruhák a szoba padlóján, fodros, térdig alig érő szoknya, legtöbbször sebes kezek. Ezek kapaszkodnak görcsösen egy személy gondolatába, aki a megváltást hozhatja, mégsem látja senki, mégsem érintheti senki, mégsem szólhat hozzá senki. De talán csak mást vár mindenki...

Hosszú, rendben tartott haj a legalább ilyen hosszú karrier miatt, gondosan vágott arcszőrzet a rendezettség végett, gyakran kifejezéstelen arc és tekintet, hogy véka alatt maradjon az, aminek ott a helye. Kifogásolhatatlanul, középen lehajtott nyakkendő. Senki sem magasabb rangú másoknál, nincs értelme a fölényeskedésnek. Vasalt színes ing farmer dzsekivel, mert fő a sokszínűség és az egyéniség. Farmer nadrág a kényelem miatt és barna öv, jelképezve a megszilárdult elhatározásokat. Megtartja őket. Tornacipő a gyorsaság, talpraesettség jegyében, és természetesen nem hiányozhat a határozottság, kötelességtudat, vezetői képességek, melyeket egy zsebből húzhat elő emberi kéz. A legfontosabb mégis a cipőfűző. Összeköti a tulajdonságokat, és egy harmonikus személyt alkot belőlük, akinek legkisebb problémája, hogy tegnap elfelejtették levinni a kutyát sétálni.

Mosoly az arcokon, fagylalt a kanalakban. Körülöttem mindenki beszélget a mellette ülővel, én csendben ülök. Az olvadékony édességből alig maradt poharamban, az utolsó falatok egyikét emelném a számhoz, mikor kérdést szegeznek felém.
- Rufus, te hogyan képzeled a jövődet, fiam? - Lumpsluck szemeit rám szegezi. - Illene hozzád a politika. - már nem egyszer hallottam ezt tőle, ám nem gondolom, hogy érzékem volna a diplomáciához.
- Aurornak készülök, professzor úr. - a levegő megfagy, a fagylalt olvadva cseppen le néhány ember kanalából. Mindenki tudja, hogy ahhoz kell a bűbájtan. Nem az erősségem. Olyannyira nem, hogy tavaly éppen elkerültem a bukást.
- Majd meglátjuk… - hümmög és hasa lassú hullámzásba kezd, amint előrehajol a maradék desszertjéért. Én is kezembe veszem a kanalat, és amilyen sebesen tudom, bekebelezem a poharam tartalmát.
- Ha a professzor úr meg tetszik bocsátani, távoznék. - evőeszközeimet, tányérjaimat, poharaimat egy pálcaintéssel tisztává varázsolom, és az ajtó felé indulok. Érzem hátamon a megdöbbent tekinteteket, de nem szaporázom meg lépteimet. Emelt fővel fogok távozni.
- Fiam, holnap óra után szeretnék veled beszélni. - hangja bizonytalan. Visszafordulok, és egy bújtatott mosoly kíséretében bólintok, majd kilépek az ajtón. Megcsap a hűvös, téli
levegő. Tudatja, hogy szükségem van rá. Órámra nézek, amit nyáron kaptam a tizenhetedik születésnapomra. Nyolc óra van, még ráérek futni pár kört.
Taláromat olyan gyorsan rángatom le magamról, mintha fojtogatna, és amilyen hamar csak lehet, már magamra is húzom a melegítőmet és sportcipőmet. Sűrű levegővételek kíséretében viharzok ki a zöld-ezüst klubhelyiségből, és a folyosókon végigtrappolva menekülök a természetbe, a pályára. Talán nincs kint senki. Alig két órával takarodó előtt még nem túl aktívak a diákok.
A pálya üres. A szellemek is elkerülik, annyira jelentéktelen kis foltnak tűnik ilyenkor a kivilágított kastéllyal szemben. Biztonságban vagyok, hát futásnak eredek. Egy kör. Két kör. Három kör.
- Lehet jobb, ha holnap óra után inkább bűbájtant tanulsz. - megbotlok a saját lábamban Lumpsluck hangjára, de állva maradok. Sötét van, nem látom. Hangja valahonnan a pályán belülről érkezik, így arra fordulok.
- Ön szerint nem lennék jó auror... - levegőhöz csak nehezen jutok a futásból kifolyólag, ezért tartok egy kis szünetet. A levezetőfutások a legkeményebbek. Túl sok bennem ilyenkor a stressz elpárolgásával felszabadult hely. - Igazam van?
- Igazán az akarsz lenni? - közelebbről jön a hangja, kétségtelen, ám a fülem elég erőteljesen lüktet ahhoz, hogy ebben ne legyek biztos.
- Mindennél jobban. - térdemre támaszkodok, majd leülök a hóba. Nem érdekel, hogy ideg. Nem érdekel, hogy megfázok. Nem érdekel, hogy gyengének tűnök. Most nem!
- Akkor küzdj érte és az leszel. - távolodó léptek, egy elhaló jókívánság éjszakára, és rövidesen csend telepszik a pályára, a hóra, körém.
Auror leszek!