Flora Lilac Burnham Avery-Lestrange

no rain, no flowers

Flora


14 év


mugliszármazású


Dumbledore


-


Hollóhát


Sadie Sink


keresett

A vérszerinti szüleim muglik voltak. Már nem is emlékszem, hogy milyen volt velük élni, hiszen az emlékek elhomályosodnak és már új életet kezdtem. Népes családba pottyantam bele egy olyan csoda folytán, melyet sosem képzeltem volna. Jó szó erre egyáltalán a csoda? Inkább nevezném fájdalmas valóságnak, ám a szomorúságom mellett megbújik a jó kedv is, hiszen enélkül sosem kerültem volna Richard Avery avagy apa és Rodney Lestrange, mint apu biztonságot nyújtó karjaik közé.
Mindig büszkén mondom el, hogy a diákok szeretett professzorai az apukáim és persze ennyiben nem áll le a dolog. Büszkén szoktam mesélni, hogy miket szoktunk közösen csinálni. Nem rejtem véka alá, hogy az egyik apukám mennyire béna a társasjátékokban, de ettől függetlenül hihetetlen okos, mert rengeteg históriát mesél nekem a varázsvilágról. Ezeket általában továbbadom a barátaimnak és mindenki ámulva hallgatja a különböző történeteket.
A másik apukám süti a világon a legfinomabb palacsintát. Nem is csoda, hogy olyan gyakran kijárunk apával nassolni. Mindig a kedvemre akarnak tenni és a legjobbat nekem.
Butaság lenne azt kijelenteni, hogy sokkal jobb velük, mint az igazi szüleimmel? Ezt persze sosem mondanám ki hangosan senki előtt, de néha azért bekúszik a gondolataim közé. Szerettem őket, a mai napig így érzek, ám az új családom szinte teljesen betölti az űrt, melyet az elvesztésük okozott a számomra. Ezt nem csak az apukáimnak köszönhetem, hanem az egész népes családjuknak, s a varázsló világ befogadó szeretetének.

Egyszer valaki azt mondta, hogy különleges vagyok és szerencsés. Csak elmosolyodtam és továbbsétáltam.
Egy másik nap megdícsérték a hajam és a szemeim. Illedelmesen megköszöntem, majd elmentem.
Szinte napi szinten kapok ilyen apró bókokat, de sosem veszem fel őket, mert nem akarom elbízni magam. Eléggé szerény vagyok és olyan dolgokat kedvelek, melyeket a kortársaim nem feltétlen. Az igazi anyukám zongorista volt és kiskoromban rengeteget játszott nekem. Talán az ő hatására kedveltem meg annyira Beethovent és Bach-ot. Amikor csak tehetem én is beülök a hangszer mögé és játszom. Engem nem érdekel a modern zene, nem is élvezem, ám a klasszikus egyenesen éltet.
Nem vagyok oda olyan dolgokért, amelyeket a korosztályom szeret, ám nem érzem úgy, hogy kilógnék a sorból. Mindig illedelmesen beszállok én is a beszélgetésbe és ha nem tudok semmit sem hozzáfűzni, akkor csak mosolygok és bólogatok. Nem asztalom megsérteni senkit és többnyire kerülöm a konfliktust, ám ha észreveszem, hogy valaki ok nélkül bántja a másikat, akkor jobb elmenekülni a közelemből. Kő kövön olyankor nem marad.
Imádom a frissen nyírt fű és az új könyv illatát, a karamella ízét és a kávé hatását. Utóbbiba előszeretettel kortyolok bele, amikor az apukáim nem figyelnek. Be kell vallani, ha valamit el akarok érni, akkor nagyon sunyi tudok lenni és addig küzdök, amíg el nem érem a célom. Örök harcos vagyok, aki sosem adja fel.

 A félelem átitatja a testem. Szinte rázkódom a remegéstől és nem tudom, hogy mit tegyek. Legszívesebben ordítanék kínomban, de még lehet, hogy nem mentek el. Nem merek előbújni, mert tudom, hogy mi vár rám, ha kilépek a szekrényből. Hullák lesznek mindenhol, ám vér sehol.
Össze vagyok zavarodva, nem értem mi ez az egész. Anya egész délután a konyhában sürgött-forgott, hogy vacsorát készítsen nekem, apukámnak és a nagyszüleimnek. Még én is besegítettem neki bepanírozni a húst, aztán megterítettem, míg a többi kaja is elkészült. Izgatottan vártam, hogy végre ehessünk és elújságoljam a nagyiéknak, hogy én vagyok a legokosabb az osztályban matekból meg úgy mindenből. Biztosan nagyon büszkék lettek volna rám, ám amikor leültünk az asztalhoz minden elromlott. Annyira gyorsan történt az egész, egyszerűen képtelen vagyok visszaidézni a történéseket és időrendi sorrendbe tenni őket.
Emlékszem, ahogy anyám visít. Apám valami eszköz után kutat, amellyel védekezhet, míg a nagyszüleim engem vesznek körül.
Különféle alakok rontottak be a házunkba, s ekkor még csak amiatt idegeskedtem, hogy odalesz megannyi étel. Tudtam, hogy apa erős, hiszen személyiedzőként dolgozott és másodállásban kidobó munkákat is vállalt. Kellett a pénz, az élet sok mindenre megtanította.
Ezek az emberek, akik ránk törtek csuklyát viseltek és érdekes fekete köpenybe bujtatták magukat, egyiküknek sem láttam az arcát. Kezükben valamiféle pálcát lóbáltak és számomra érthetetlen szavakat formáltak.
Anyám holtan esett össze a padlón, visítani akartam, de nagyapám befogta a számat és bedugott a szekrénybe. Megígértette velem, hogy csendben maradok és amint tudom értesítsem a rendőrséget, majd rám csapta az ajtót. Már egy jó ideje nem hallottam semmit, ám most megint motoszkálást észlelek.
Nem merem kinyitni a szekrény ajtaját, pedig egyértelműen hallom, hogy valakik közelednek. Sokan vannak, a lépteikből simán ki tudom ezt következtetni. Erősen lehunyom a szemem, s imádkozni kezdek. Apa mindig azt mondta, hogy Isten megsegít a nehéz időkben és én hallgatok rá.
Elmélyülten motyogok magamban, amikor hirtelen kinyílik a szekrényajtó és három férfi áll előttem. Kikerekedett szemekkel bámulok vissza rájuk és a félelemtől megbabonázva azt kívánom, hogy bárcsak eltűnnének innen. Lenne valami bajuk és békén hagynának. Tudom, hogy bántani akarnak, mert látom, hogy nekik is olyan pálca van a kezükben. Ugyan csuklyát nem viselnek, de ez nem jelent semmit. Úgy érzem túl sok időt vesztegetek el a gondolkodással. Kicsi vagyok és fürge, simán elszaladhattam volna, de már túl késő. Hirtelen annyi férfi bámul rám, hogy nem tudom mit tegyek. Magam mellé nézek és megpillantom a szekrény alján anya kedvenc magassarkúit, melyeket előszeretettel hordott különböző bálokba, ahová annyira szerettek járni apával.
Már máskor is csináltam ilyet. Hinnem kell magamban, tudom, hogy képes vagyok rá. Erősen koncentrálok a cipőkre, s azok felemelkednek a levegőbe és a férfiak felé repülnek. Minden annyira lassúnak tűnik, pedig az egész másodpercek töredéke alatt történik.
Ez az a pont, ahol az agyam feladja a szolgálatot, s hiába küzdök átveszi a testemen az uralmat a sokk és a rettegés, s összeesek és legközelebb egy idegen helyen térek magamhoz jó pár órával később.

Pár hónappal később...

Csodálattal tölt el a szemem elé táruló látvány. Az újdonsült apukáim sokat meséltek a Roxfortról. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire csodálatos a kastély. Kívül, s belül is ámulatba ejt és szinte el is felejtkezem az izgalomról, amely azzal jár, hogy új közegbe kerülök. Azt mondták, hogy itt már nem kellesz matekot meg angolt tanulnom. Itt merőben másabb az oktatás, mint a mugliiskolába, ahová eddig jártam. Olyan dolgokról tanulhatok ezen épület falain belül, melyeket eddig maximum az álmaimból ismertem. Különböző varázsigékről, bájitalokról, lényekről és mindennek csak a képzelet szab határt. Annyira hihetetlen, hogy ez pont velem történik! Mintha egy csúnyán kezdődő tündérmesébe csöppentem volna bele, melynek úgyis happy end lesz a vége. Már csak azt várom, hogy az a bizonyos szőke herceg is feltűnjön és akkor valóban úgy érezném magam, mint egy igazi királylány.
Követem a diákokat át egy hall szerűségen. Mindenki izgatottan beszélget és azt próbálják kitalálni, hogy melyik roxforti házba fognak kerülni. Egy kis nyomás rám is nehezedik emiatt, mivel nem szeretném a mardekár növendékeit bővíteni, de apáék azt mondták, hogy mindegy hova oszt be a teszlek süveg ők mindenhogy szeretni fognak. Én ezt elhiszem nekik, így megpróbálok nem izgulni ezen.
Egyik percben egy lány ugrik odamellém, s felvont szemöldökkel mér végig.
- Te bizonyára Flora Lilac Burnham vagy, akinek halálfalók végeztek a szüleivel és most Richard Avery és Rodney Lestrange neveli – szólal meg diplomatikus hangon, s összezavarodva húzom össze a szemöldököm. Honnan tudja mindezt és miért emlegeti ezt fel pont most? – Apukám is ott volt, amikor rád találtak, még mindig látszik a fején annak a magassarkúnak a nyoma. Szépen elintézted – rázza meg a fejét lemondóan.
- A nevem Flora Lilac Avery-Lestrange és ha megkérhetlek legyél kicsit kedvesebb, nem szolgáltam rá erre a hangnemre – válaszolok, s büszkén emelem ki az örökbefogadó szüleim vezetéknevét. Teljesen a családjuk részévé akarok válni és mivel új életet kezdtem, ahhoz új név is dukál.