Szinte már fájó képpel bámulok magam elé. Fejemet kezeimmel támasztom meg és az asztalra könyökölök, míg a vastag mágiatörténet könyv ott fekszik előttem. Elég szorgalmas diáknak vallom magam, talán még szorgalmasabb is vagyok az átlagnál, de azért nem viszem túlzásba eme búzgóságot. Most azonban valami nem úgy működik, ahogyan azt én szeretném. Egy hete tanulmányozok különböző szakirodalmakat a legújabb beadandóról, amit Binns professzornak kell leadnia holnapután, s a legszörnyűbb az egészben, hogy még bele sem tudtam kezdeni. Avalon hanyatlása nem a legkedveltebb és leggyakoribb téma a mágusvilágban. Ilyenkor érzem, hogy az aranyvérű varázslók mekkora előnnyel indulnak velünk, mugliszármazásúakkal szemben. Ők hallgatták ezeket a történeteket kisebb korukban, míg nekem minden új. Más szemszögből látom a történelmet, amelyet egykoron szerettem. Most már nem annyira.
A pergamen ott hever a könyv felett, s magam elé húzom. A pennát belemártom a tintába és nem túl szép kézírással a papír tetejére firkantom a nevem. Abel Valentine. Azután felírom a címet is. Avalon hanyatlása. Ekkor érzem, hogy a tudásom befellegzett és ennek a dolgozatnak annyi. Valakitől segítséget kellene kérnem, aki jobb nálam ebből a tárgyból, de nem sok diáktársam segít önzetlenül, ingyen és bérmentve egy általuk sárvérűnek titulált valakinek. Érzem, hogy ez nem fog menni.
Hirtelen felkapom a fejem, hiszen tudom, hogy ki segíthetne nekem. Anyám ezt az egészet isteni jelnek titulálná, mire én megforgatnám a szemem. Ezt a nővérem észrevenné és nyakon kólintana. Tipikus családi összeröffenés.
Gyorsan becsukom a könyvet és visszahelyezem a polcra. A pergament, a pennát és a tintát kézbe kapom és elindulok a szellem felé, akit kiszúrtam magamnak. Robert Blynberch elég régen van már ezen a világon, hogy segíteni tudjon nekem. Őszintén még nem váltottam vele túl sok szót, nem reszortom szellemekkel beszélgetni, így kicsit félve lépek oda hozzá. Remélem, hogy hajlandó lesz segíteni nekem.
- Jó estét Mr. Blynberch – szólítom meg, s hangomban egy kis remegést vélek felfedezni. – Tudna nekem segíteni mágiatörténetből? – kérdezem és úgy érzem magabiztosnak tűnök, pedig ez egyáltalán nem így van.

Igen, igen, jól tudom, hogy a mágiatörténet a legtöbb ifjú varázsló számára nehéz tantárgy vagyis a nehéz nem is éppen a megfelelő szó rá. Inkább mondanám száraznak és hogy nagy a tananyag, s úgy egyszerűen nem lehet megtanulni, ha nem seggelek le és ülök a könyv felett órákig. Nekem persze erre nincs energiám. Legszívesebben kimennék a szabadba és kviddicseznék vagy csak szimplán repülnék a seprűmön, annyira jó kikapcsolódás és stresszlevezetés ez a számomra. Sajnos a muglik világában ezt nem csinálhatom, ott marad nekem a foci meg a kosár, amelyeket már rég nem szeretek. Pedig az utóbbihoz elég magas vagyok, sőt jóval magasabb is az átlagnál a korosztályomban, de ez nem jelenti azt, hogy továbbra is szeretnem kell ezen sportokat.
Annyira izgulok, hogy Robert Blynberch azt fogja mondani, hogy nem segít vagy rendes magyarázatot kér. Mégis mit mondhatnék? Hogy nem megy a fejembe a tananyag és a rossz idő ellenére is inkább az udvaron lennék? Nem éppen a legjobb indokok, de már most kezdek gondolkozni rajta, hiszen az ő helyében én is rákérdeznék. Engem a kíváncsiság hajtana, de egy szellemet ki tudja mi vezérel belülről. Én igazából nem maradnék itt a halálom után. Olvastam arról cikkeket, hogy pár varázsló még életében előkészül erre a varázslatra, hogy a lelke egy darabja itt maradhasson. Ez mindenkinek a saját döntése.
- A nevem Abel Valentine – mondom ki hangosan, talán picit hangosabban is a kelletténél, mivel többen felénk fordulnak. Látom, hogy néhány mardekáros elhúzza a száját a vezetéknevem hallatán, mivel azon egyértelműen hallatszik, hogy nem egy aranyvérűé. – Mágiatörténet, Avalon hanyatlása és őszinte leszek magával. Próbáltam megtanulni, de nem megy. Folyamatosan azt veszem észre, hogy alszok elfele a könyv felett. Egyszerűen untat ez a tantárgy és a téma is, amelyről írnunk kell – válaszolok őszintén, s közben hanyagul megrántom a vállam. Tessék, az igazat mondtam, ami nem túl szép, de remélem, hogy ennek ellenére megszán és segítségül lesz rajtam.

Sosem gondoltam arra, hogy mi lesz, ha meghalnék. Nem hinném, hogy valaha is a szellemlétet választanám. Annyit anyám és a keresztyénség megtanított, hogy a léleknek szüksége van a megnyugvásra és erősen kétlem, ha az idők végezetéig valaki a földön marad, akkor ez sikerülni fog. Inkább választom a félelmetesnek tűnő halált, a kilátástalanságot, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi van az élet után, mintsem hogy itt ragadjak örökké. Mégis mit csinálnék? Kísértésben nem lennék valami jó és a Roxfortban meg különböző varázslócsaládokban sem szívesen lennék. Nem is értem, hogy mi visz erre bárkit is, de természetesen nem fogom felhozni, mert semmi közöm hozzá.
Mr. Blynberch elég kedves szellemnek tűnik így első szitára, hiszen hajlandó segíteni nekem a mágiatörténet beadandómban. Vajon én is lennék ennyire jószívű a helyében? Valószínűleg igen, mert amúgy sem tudnék túl sok minden mást csinálni. Így legalább lekötném magam és a régmúlt valamelyik érdekes históriáját elemezném ki egy olyan kölyöknek, aki több száz évvel a történet után jött a világra.
- Köszönöm – bólintok illedelmesen és kissé el is mosolyodom. Mindig is őszintének vallottam magam. Nem kell nekem a kertelés, így is meg tudom oldani a dolgaimat és sokszor ezt még jobban is értékelik, mintha akár más érdekében füllentenék. Valóban nem igazán tudtam megfele tanulni azt a nyamvadt Avalon hanyatlását és még végképp nem vagyok képes papírra vetni.
- Igazából részletesen kell minden, de annyi a csavar, hogy Arthur király szemszögéből kell, mintha ő mesélné el, s bele kell fűzni a gondolatainkat, hogyan is vélekedhetett egy mugli uralkodó Vivien királynőről és cselekedeteiről egészen a hanyatlásig – magyarázom. Igazából mindössze ennyi maradt meg az egészből. Nem értem, hogy miért nem vagyok olyan okos, mint a legtöbb diák itt vagy más iskolákban. Nehezemre megy a tanulás és szinte csak a kviddics érdekel. Persze van egy-két olyan tárgy, amik mennek, de így nem tudom, hogy fognak sikerülni a jövő évi RBF vizsgák.

Alap esetben nem szoktam megszeppent lenni. Valójában nem én vagyok az a fiú, aki folyamatosan a társaság középpontja. Régebben, amikor idekerültem még eléggé visszahúzódó srác voltam, hiszen belecsöppentem egy olyan világba, melynek a létezéséről még csak nem is tudtam és még az édesanyám és a nővérem is elveti ennek a teljes egészét. Most pedig itt állok röpke négy évvel később és egy szellemmel társalgok Avalon hanyatlásáról és kérem tőle, hogy segítsen nekem a házim megírásában. Ez azért elég abszurdnak tűnik, olyan szinten, hogy még kissé kellemetlenül is érzem magam. Feszélyez Mr. Blynberch jelenléte és legszívesebben elfutnék. Néha úgy érzem vele kapcsolatban, mintha a levegő is megfagyna körülöttünk, pedig amúgy nincsen baj vele, most is segít csak ezt az érzést nem tudom szavakba önteni.
Felkapom a könyveimet, a pergameneket és a pennámat, majd nagy nehezen odacipelem a szellem elé és leülök az egyik székre. A pennát a kezembe veszem és ha mond valami érdekeset, akkor elkezdek majd jegyzetelni. Persze nem várom el, hogy megírja helyettem, így majd este vagy miután végeztünk ezzel az egésszel megírom az esszémet, holnap pedig jó diák módjára még a határidőn belül leadom.
- Rendben, majd később fogom megírni az egészet – bólintok. Nem várom el, tényleg nem várom el, hogy most az egészet lediktálja nekem. Valójában csak támpontokra lenne szükségem, amelyek alapján elindulhatok.
- Tényleg nem – emelem fel a két kezem, de persze az is lehetséges, hogy csak átsiklottam felette. Egy idő után már olvasás közben fel sem tudtam fogni a dolgokat és ha emlékezetem nem csal egy kis időre még el is szunyókáltam.
- Itt van az összes – veszem le a könyvkupac tetejéről a maradék pergament és leteszem a szellem elé a könyvet. Most is inkább azon jár a fejem, hogy vajon még mennyi pergamenem van a szobámban, s a következő roxmorts-i hétvégén be kell szereznem jó pár dolgot, ami kell a sulihoz és nem édességre kell elvernem a pénzem.