Renee Coleman

You don’t know the power of the dark side

Ren


Huszonhárom


Aranyvér


Voldemort


nincs


Halálfalók


Ruby Rose


Saját

A legtöbb varázsló azt hiszi, hogyha a szüleid a „rossz” oldalon állnak, akkor lőttek a boldog gyerekkornak és a meghitt családi életnek. Nos, most közölném ezekkel a tudatlanokkal, hogy az állításuk badarság. Remek gyerekkorom volt és a szüleim, Leanora és Harold teljes szívükből szerettek és szeretnek a mai napig. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen családba születtem. A szüleim miatt a varázslás és Voldemort tisztelete mindig jelen volt az életemben. Így nőttem fel. Régebben volt egy időszak, amikor kezdtem kételkedni a rossz oldalban. Elvégre kisgyerekként, ha mindig csak azt hallod, hogy „jaj az a kegyetlen Voldemort…”, vagy amikor mindenki lenéz téged bármerre is mész, elgondolkodsz rajta, hogy vajon tényleg jó helyen állsz-e a világban. Viszont ekkor megszületett az öcsém, és mint minden gyerek ő is szépen növekedni kezdett. Varázslatokat tanult és Voldemort tisztelője lett. Én még mindig kételyekkel voltam tele. Aztán egy nap hazaértem és sírva találtam rá a szüleimre a nappaliban. Az öcsémet megölték. A „jó” oldalon állók megölték. Mondanom sem kell minden kételyem elszállt. Hogy lehetne az az oldal jó, ha képesek ilyet tenni egy kicsi gyermekkel? A jó oldal maga ellen lázított és ezután nem maradt más bennem, csak a gyűlölet, valamint a bosszúvágy, hogy elpusztítsak mindent, ami és, aki valaha kedves volt számukra. Ízig-vérig kegyetlen lettem.

A jellemem az évek alatt rengeteget változott. Sok ember szerint nem a jó irányba, ám én nem tudnék kiemelni egyetlen tulajdonságot sem, amit legszívesebben megváltoztatnék magamban. Természetesen nem vagyok tökéletes és nem is mondom magam annak. Nem is akarok az lenni. A tökéletes emberek mind unalmasak… vagyis azok lennének, ha léteznének. Na de milyen is az én hibás, ám számomra mégis remek jellemem? A legerősebb karakterisztikámnak a makacsságomat és a lázadozó hajlamomat nevezném. Amióta az eszemet tudom, mindent megteszek azért, hogy a kőbe vésett szabályok ellen cselekedjek. Ahogy azt az előbb is említettem ehhez még párosul a makacsságom, tehát mindegy, hogy mekkora ökörséget terveltem ki, ha én azt végbe akarom vinni, akkor meg is fogom tenni még, ha bele halok is. Számomra nincs visszaút. Nincs menekülés. Ezeken kívül rossz(abb) tulajdonságaim közé sorolnám még a csúnya szavak, illetve a fizikai erőm olykor személyeken olykor tárgyakon való használatát. Na, de bármennyire is hihetetlen van kedves oldalam is. Eszméletlenül segítőkész, aranyos és vicces tudok lenni, ha van kivel. Valamint nem ítélkezem túl gyorsan, így még ha első látásra nem is, de másodikra lehet adok neked egy esélyt az ismerkedésre. Van valami, amit kihagytam? Ó igen, leszbikus vagyok… valamiért mindig elfelejtem.

 Egy szürke, esős reggelre ébredtem. Egy amolyan tipikus angliai napra. Összekuszált hajjal másztam ki az ágyból, majd nekiláttam, hogy rendbe szedjem magam. Hogy passzoljak a kinti környezethez egy sötétszürke, kötött pulcsira esett a választásom. Egy csendes hétvégi nap volt és semmi elintéznivalóm nem akadt, így úgy döntöttem teszek egy kis egyszemélyes túrát London utcái között. Valamiért szeretem magányosan járni az utcákat. Élvezem, hogy nem vagyok senkihez sem kötve, így oda megyek, ahová csak kedvem tartja. Határozott léptekkel indultam el a pocsolyákkal tarkított köves utcákon a kiválasztott cél felé. Mélyen beszívtam a levegőben terjengő friss eső illatát. Nyugodt léptekkel sétálgattam az üzletekkel tele lévő keskeny utcákon. Alaposan végigmértem minden velem szembe jövő alakot, majd befordultam egy újabb utcára. Ez volt az a hely, ahol a varázslóvilág összes tagja megtalálta a számára legkedvezőbb boltot. Az utca bővelkedett mindenféle üzlettel és lénnyel. Imádtam ide járni. Épp egy kirakat erősen megvilágított, figyelemfelkeltő kirakatát néztem, amikor megláttalak téged a helység tágas bejárata előtt. Megtorpantam. Megálltam és téged néztelek. A kabátodon lévő jelvény egyből elárulta, hogy a Roxfort tanulója vagy. Ugyanolyan varázsló voltál, mint bárki más, ám mégis annyira különleges. Nem tudtam levenni rólad a szemem, és szerencsémre a te tekinteted is hamar rám talált. Bámulásom közepette észre sem vettem, hogy az esernyőt tartó, valamint csapadéktól védő kezem az oldalam mellé siklott, így utat adva minden egyes esőcseppnek arra, hogy hajszálaimat eláztassák, és az arcomhoz tapasszák. Viszont nem bántam. Abban a pillanatban nem tudott érdekelni semmi más csak a didergő alakod. Továbbra is az üzlet előtt álltál és semmi jelét nem mutattad annak, hogy esetleg be szeretnél menni oda. Nem csináltál semmi mást csak kint álltál és vacogtál. Elképzelni sem tudtam, hogy miben sántikálhattál a barátaiddal együtt, de volt egy olyan sejtésem, hogy rád esett az őrszem szerepe. Ahogy telt az idő egyre kevésbé tudtam elviselni a didergő látványod. Oda akartam menni, hogy felmelegítselek, de tudtam, hogy ez egyelőre nem áll módomban. Ehelyett lekaptam magamról a kabátomat, majd kibújtam az általam igen csak kedvelt kötött pulcsiból. Farzsebemből előhúztam a fekete színben pompázó pálcámat, majd varázsige segítségével eljutattam hozzád a pulóveremet egy kis cetli kíséretében, amire a nevemet írtam és egy békés, eldugott hely címét egy időponttal. Amikor elért hozzád a kis csomagom egy félénk mosoly jelent meg a szád szélén. Tudtam, hogy ez egy igent jelent. A papírdarabot mélyen a kabátzsebedbe rejtetted, majd a kabát alá felvetted az egyik kedvenc ruhadarabomat. Eszméletlenül jól állt rajtad. Gyönyörű voltál. Viszont az idill pillanatunk nem tartott sokáig, mert a barátaid kijöttek. Hogy ne keverjelek bajba azonnal elfordultam, majd tovább folytattam az utamat. Istenem… pedig mennyire utánad akartam menni. Veled akartam tölteni a napot. Meg akartalak ismerni. Viszont tudtam, hogy ez még csak a kezdet és bármennyire is nehéz legyen majd összehozni minden egyes találkozót én nem adom fel. Semmit sem adok fel. Eldöntöttem, hogy az enyém leszel és ezért mindent meg is fogok tenni.