A tavon várom, a nyugati oldalon, ahogy mindig, amikor rossz fát tettem a tűzre gyerekként. Ide bújtam, a cölöphöz kötött csónakba, a móló végében, elfeküdtem az ülőlécek alatt, mint egy hulla, és hosszú órákon át csak az orromat mozgattam, ha tüsszentenem kellett, valóban halottnak tetettem magam, hogy ne találjon rám más, csakis a nővérem. A késő februári időben valószínűleg nem ez a legjobb mulatság, az arcomat sálba burkolom, mert egyébként hidegebb van, mint szokott lenni az évnek ebben a szakaszában, összekulcsolom a kezeimet a hasamon, mintha tényleg meghaltam volna. Csak fülelek a neszező nádra, a meg-megtörő hullámok zajára, ahogy óvatosan ringatják a csónakot, és élvezem, hogy hősnő vagyok, ismét a saját mesém hőse, ezúttal egy olyan jelenetben, ahol tépelődhetünk, drámaian könnyeket ejthetünk, és végül egyikünk sem hajol majd meg, ha a függöny legördül.
Nem emelem fel a fejem, de lépteket hallok, és ez mosolyra ingerel. Te vagy az, igaz? Meg se merek szólalni, míg az ismerős arc le nem néz a csónakba, ahol fekszem. - Bújócskázok. Akarsz velem játszani?

Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, sosem szerettem bújócskázni - leginkább azért, mert rettenetes voltam benne. Ha jó búvóhelyben gondolkoztam, biztos, hogy túl alapos voltam, ha pedig véletlenszerűen rejtőztem el, inkább előbb, mint utóbb, de zajt csaptam a tépelődéssel, hogy kellett volna hatékonyabban eltűnnöm..
De sosem mondtam meg a húgomnak, mert akkor nem láthattam volna a diadalmas mosolyt az arcán. Kimondhatatlanul örülök, hogy most is ez fogad: remélem, azt sem bánja, hogy behuppanok mellé, és mindketten alaposan elázunk a felfröccsenő tóvíztől. Apánk szerint egyébként is tündérvíz - így hivatkozott rá, és azt mondta, ezért olyan gyönyörű a szőlő, ezért énekel a barack a faágakon. A meséiben mindent megold, minden problémát elmos: anno elképzeltem, milyen lenne M csodálkozó arcát belenyomni... de ez nem az a pillanat. Jól nevelt menyasszonyok nem gondolnak ilyesmire, nem igaz? De hát honnan is tudhatnám, milyenek a jól nevelt menyasszonyok - ?
- Szeretnék, de attól tartok, akkor nem lenne, aki emlékeztesse az unokatestvéreinket arra, hogy az üzlettársaik vagyunk, nem a tulajdonuk.. de meg akarok osztani veled valamit. Egyelőre csak veled: mit szólnál hozzá, ha holnaptól Madame Delacour lennék...?

Lehunyom a szemem, a csónak lágy ringásának ütemére ver valahol bennem a szívem, az az ezerszer halálosan szerelmes szív, ami annyi bajba sodort már, és amit mégis képes Bérénice ilyen sokra tartani. Hallom, ahogy bemászik mellém a csónakba, és hiába utasítja el a bújócska gondolatát, elégedettséget érzek, mert ebben a percben nem csupán az unokatestvérek, a szüleink, a nagynénik és nagybácsik, vagy kotnyeleskedő üzlettársak elől rejtőzünk, hanem talán a jövő elől is, ami így hasztalan kutat utánunk a nádasban, a magas fűben, vagy a mohás domboldalon.
- Hát persze! Olyan vagyok, mint a mély tó, minden hangot és titkot elnyelek - biztosítom őt azonnal, mintha csak magamnak mondanám, a szememet ki se nyitom, egészen addig, míg az a furcsa megjegyzés a végén, az a megpecsételt hangzású Madame Delacour, értelmet nem kap az agyamban. Akkor mindkét szemem gyanakvóan kipattan.
- Ha macskás öregasszony leszel, akkor is hívhatunk Madame-nak. Csak ez hiányzik a boldogságához, Mademoiselle Delacour? - gyanakvó hangom mellé talán még illedelmes pukkedli is dukálna, ha épp nem egy csónak padlózatán feküdnék, a szívem a torkomban dobog.

Mindig tartottam tőle, hogy a húgomat egyszer valaki elbűvöli mellőlem - legalábbis attól kezdve, hogy ráébredtem, a férfiak nem mind olyan gáncsnélküli lovagok, mint apánk történeteiben, vagy a szerepjátékainkban. Az ő bájos, kicsit bajkeverő bűbáját nem törtheti meg egy olyan eset, mint amit átéltem - összébb húzom magam körül a talárt, megszokottan, kicsit slamposan kihúzom az alatta viselt, itthoni kötött pulóver ujjait a sajátjaimra. Most egészen elhiszem, hogy amit mondani fogok, olyasmi, amit megtartunk magunknak, ami emlékkönyvekbe való, pizsamapartikra és napsütéses délutánokra a szőlőben.
- Macskák és egyedüllét...? Ki tudna ennek ellenállni? De az én Madame címem egy Monsieur Delacournak köszönhető - ha úgy akarom, persze.
- fülem mögé tűröm a tincseimet, és nyugtatólag elmosolyodom: még a végén azt képzeli, hogy megszöktetnek, esetleg valami félresikerült üzleti machináció áldozata vagyok. - Edgar lesz a családfő, és hamarosan meg kell házasodnia. Hogy okos ember, ahhoz nem fér kétség, hogy szép férfi, az nem kérdés - de akkor lesz igazán okos és szép, ha a mi oldalunkon áll majd. Én nem tartom olyan elképzelhetetlennek, hogy a felesége legyek.. de szeretném magaménak tudni a támogatásod. Merlin a megmondhatója, hogy szükségem van rá, bármi is történik majd.

Egy Monsieur Delacour. Az agyam azonnal száguld, végig arcokon és neveken, ott van Serge, és ott van Edgar, és Georges, és Jacques, és Enjolras, és Jean-Pierre, ő kétszer is, azt hiszem legalábbis, hogy többen vannak Delacourok ezzel a névvel a Loire völgyében. Macskák, kaparófák és poros, régi bútorok helyett most csodás kelméket látok, messzeségbe nyúló szőlőföldeken rohangászó gyerekeket, a nővérem gyerekeit, és elvigyorodok, egyenesen ránézve, mert bárki is lesz az a szerencsés Monsieur, a gyerekeikért rajongani fogok, ezt már most biztosan tudom.
Nem kell kérdeznem, Bérrénice előáll a megfejtéssel, és ha okosabb vagyok, valószínűleg magam is kitalálhattam volna. Ahogy a család feje egyre gyengül, Edgar biztosan megfelelő választás, a kimért jellemével. Mostanság olyannak látom, mint akinek egy hatalmas karót dugtak az ülepébe, de amikor gyerekek voltunk, én gyerekebb, mint most, mignonnak szólított, vagy piccolának, mikor elkezdtünk olaszul tanulni. Természetesen, az üzlet miatt.
- Hát, ez remek! Már látom is! Okos és szép kis karóitok lesznek, akiket majd leszúrhattok a földbe! - lelkendezek, a hangomban még én is érzem a szarkazmust, mert ez azt jelenti, hogy a napjaink meg vannak számlálva. - Megkérte már a kezed? Papával beszélt már? Jaj, és mi lesz, ha elköltözöl innen, ha hozzá költözöl? Folyamatosan ott kell tengetnem majd a napjaimat, hogy ne und magad halálra, nincs ott más társaság, csak a szőlő, a mérgesszömörce anyósod és a süket húga. - A szemtelen megjegyzés úgy hagyja el a számat, észre se veszem.

Megmosolyogtat a kedves egyszerűsége, ahogy egyből a leendő gyermekeimhez fordul még azelőtt, hogy átgondolná, pontosan mit is vállalok, míg odáig eljutunk - de ez Inès, szólószőlő, csengőbarack, a lány, aki mind szerettünk volna lenni, aztán valahogy mégsem lettünk kicsit sem olyanok. Most, őt elnézve megértem, hogy amennyire vágytam rá, annyira távol is álltam tőle - ahol ő egy szerelmi történet betűit látta, én hadüzenetet a mindenségtől. Még a kinyújtott kézben, az ágy sötétjében is, csupa-csupa megvívható tánc és kijátszott kártyalap. Megküzdeni egymással és egymásért, közben pedig az egész világgal.. Inès világa viszont minden ízében megérdemli, hogy mindent áldozzunk érte: ha nincs ez az ártatlan szépség, mit akarnánk megőrizni?
- Szinte kedvet csinálsz az embernek a gyermekáldáshoz.. - nem mintha nem tudnám, mi vár rám ezen a téren. Természetesen jól nevelt örökösök, akikre tekintve mindenki egyből azt a következtetést vonja le, hogy egy boldogtalan házasság szenvedő alanya vagyok, és hófehér ruhában, sírásra konyuló szájjal fogadásokat adok, míg a férjem a vállára kapja azt a mindig mosolygó kis cselédlányt, és - és torkig vagyok mindezzel, az összes előre rám aggatott rosszindulattal, amellyel majd a húgomnak is meg kell küzdenie, mikor férjhez megy. Vajon miért nem merül fel soha egyikükben sem, hogy önszántamból döntöttem így, hogy nem frigid kézmozdulatokkal ölelem magamhoz azt a leendőt, és hogy azért, mert tisztelem a hagyományainkat, a gyermekeimet úgy szeretném felnevelni, hogy különbséget tehessenek a maguk értékrendje szerint...? Természetesen lemondhatnék most erről, letehetném a fel sem vett fegyvert, de ez nem igazán állna jól nekem, és kevéssé hiszek abban, hogy a hangom halk dalolászáshoz termett. - A szőlőt határozottan kedvelem, és úgy emlékszem, folyékony halmazállapotában te sem állsz neki ellent, az anyósom még nem is sejti, hogy ezúttal partnerére akadt - nekem nem árt az éles nyelve, az enyémet azonban nem kóstolta még: intrika, kisasszonymódra. Aude pedig egy kedves teremtés, nem is értem, őt miért hozod fel ellenpéldaként. Tulajdonképpen miért ellenzed ennyire? Attól tartasz, megbánom, hogy nem szöktem el valami ifjú lovaggal még idejekorán...? Nem mind ugyanazt szeretnénk, Inès, és az én boldog befejezésem mellette vár.

Félek, hogy a szavaim akaratlanul is félrevezetik, talán jobban ki kellene mutatnom az örömömet, talán ki kéne pattannom a csónak aljából, felé kéne ugranom, átkarolva a nyakát, elhalmoznom puszikkal, mint mindig, ha idegesíteni akarom - na jó, nem csak idegesíteni akarom -, és fogadkoznom kéne hülyeségekről, fergeteges lánybúcsúról, pikáns regényekről, amiket úgyis kölcsön fogok adni neki, ha addig élek is. De nem teszem, egyiket sem, mert ez most más, itt most úgy érzem, nincs helye az én sajátos szertelenségemnek. Bérénice boldog, vagy legalábbis tagadhatatlanul elégedett, és ez felcsigáz. Vajon milyennek látja Edgart, aki számomra mindig inkább a korkülönbségünknél sokkal idősebb kuzin volt, a "nagytestvér", akit éppen úgy meglágyítottam, mint a férfiak többségét, de aki jobban szeret, mint a saját apám.
- Nem, félreértesz, nagyon örülök neked! - mosolygok rá, és ahogy hirtelen felemelem a fejem, beverem az ülődeszkába, így a homlokomat dörzsölve, halkan sziszegve visszahanyatlok. - Te is tudod, hogy semmi esélyem az ilyen romantikus butaságokra, mint szökés, meg szerelem. - Hamarosan beépülök a Betranche-palota téglái közé, egy leszek a sok közül, egy nő, akinek a méhe átjáróházként funkcionálhat, míg legalább egy fiút nem szül. (De ugye, ha két fiú is összejön, az elég nagy gáz. Akkor már inkább legyen egy - Serge és Edgar is úgyis csak nyúzni tudják egymást.) - Örülök, hogy te megkapod a boldog befejezésedet. De ne a befejezésről beszélj már, mikor még el se kezdtétek! Hallani akarom, de tényleg, az összes részletet: megcsókolt már? Milyen volt? - Hatalmas szemeket meresztve vigyorgok a nővéremre. - Nem is kell mondanod semmit, ha elpirulsz, mindent tudni fogok.

Megbillenünk, és félő, hogy hamarosan mindketten a tóban kötünk ki - átfut a gondolataim között, vajon mit kellene tennem, ha meghűlünk, és rögtön ezután el is mosolyodom rajta, mert el sem tudom képzelni, mikor lettem ennyire a kereteken kívül is felelősségteljes, mintha már ujjamon lenne a gyűrű, hasamban egy gyermek, vállamon a család minden kötelességének palástja. Mennyire más ez, mint amit a húgom képzel rólam, vagy elképzel magának, és gyökeresen más még annál is, mint amit Maman sugalmazott.. Ő a béke angyala, és el sem tudja képzelni, mit élvezhetek úgy a háborúban.
- Mikor láttál engem elpirulni...? Inkább lázra kellene gyanakodnod, vagy valami egyéb rémképre. - inkább rágyújtok, ha még úgyis szabad, főleg, amíg még szabad - nyilván egy édesanya nem kockáztatja ilyesmivel sem a gyermeke egészségét, sem saját reputációját. Nem mintha ezzel megszűnnék önmagamnak lenni, de valami azt súgja, még jó ideig nem jut majd időm efféle gondtalanságokra, ha pedig öt egész perceg kilopok magamnak a készülődés közepette, még mindig nem mehetek vissza cigarettától füstös illattal. - Közel sem olyan regényes, mint amit hallani szeretnél, ellenben sokkal izgalmasabb, mint amit most ezek után hiszel. Edgar olyan, mint... - megállok néhány pillanatra, amíg mélyen leszívom a füstöt, aztán figyelem, amint elkeveredve az ég felé indul, háttere pedig a birtok acélszürkesége, a gyermekkorunk díszlete. Vajon hogy értethetném meg veled ezt anélkül, hogy utána örökre meg kelljen szoknom a szemedben bujkáló sajnálatot és meg nem értést? Te másra vágysz, szerinted többre, mit mondhatok, ami az én életem nem önként vállalt rabsággá teszi előtted? - Mint Mr. Darcy, miután felismerte a szerelmét. Nem hiszek a boldog befejezésekben, Inès, de abban igen, hogy együtt valami nagyszerűt hozhatunk létre. Valami maradandót, amely mindkettőnk ambícióinak szobra lehet, és most nem egy gyermekre gondolok, hanem valamire, amely nem érez, de amellyel kapcsolatban az utolsó pillanatra azt érezhetjük: minden pillanata megérte.
Ez most persze végtelenül unalmasnak tetszhet - legalábbis a történetben eddig nem kábíthatnálak pajzán részletekkel, ha pedig orvosságul a régi kapcsolataimmal kárpótolnálak, azokat rég ismered. Egy ujjammal megérintem a bevert homlokod, és elmosolyodom. Nem akarom, hogy megváltozz, habár tudom, hogy elkerülhetetlen.
- És mielőtt kérdezed, egy hatalmas nyolcast adok neki arra a csókra. Van kedved hallani a többi pontszámot is...?

Volt, amikor a háta mögött kuncogva gondoltam a nővérem jövendő házasságára, amire számos asszociációt gyárthattam: hogy költemény lesz, szinesztézia, a sok elrendezett kártyaparti mellett valami igazán élő, olyan, mint Bérénice, és hacsak rá gondolok, annyira nyilvánvaló mindez. Ki lehetne hozzá méltóbb Edgarnál? Ki lehetne egyenrangú vele, és mégis társ, támasz, az ilyesmi nem sokaknak adatik meg. Nekem példának okáért, nem osztottak ilyen lapokat, de nem mondhatnám, hogy örömömet lelem a picsogásban. Egyszer majd túllépek rajta, talán meg is kedvelem Antont, vagy csak egyszerűen beengedem, hogy az ölelésünkből megkapja, amire szüksége van. Mert nem éri meg Bérénice pakliját lesni a válla felett, ha egyszer nálam csak rosszabb a lapjárás.
- Tehát világuralomra törtök? - vonom fel a szemöldökömet vigyorogva. - Ami engem illet, a gyereket se bánnám. Mondtam már, hogy imádni fogom? Ajnározni, körbenyalni? Amit csak el tudsz képzelni, a legidegesítőbb nagynéni leszek, akit csak el tudsz képzelni. Szorozva kettővel.
Hihetetlenül izgatott vagyok, együtt ringok a csónakkal örömömben, és mikor Bérénice elárulja a bűvös pontszámot, nyolcas, még lelkesebb leszek. - Hát, nem lep meg! Az a híres francia csók, meg a francia ágy, meg a svédasztal... - kuncogok fel. - Ne hagyj ki semmit.