Sokszor mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Hát én ezt mindig is egy hülye kijelentésnek tartottam. Badarság az egész. Az én életemre inkább a fordítottja mondható el: minden jóban van valami rossz. Na jó, talán nem az egész életemre, de hogy ez a mai napom jelmondata az tuti. Hogy miért? Nos azért, mert a Nagyúr felbukkant nálam két nappal ezelőtt. Ezzel nem is lenne semmi gond, mert sosem bánom a látogatásait, hisz mindig valami érdekfeszítő feladatot akaszt rám. Elvégre hű szolgálója vagyok már a kezdetektől fogva. Viszont ez tegnapelőtt nem így történt. Izgalmas küldetés helyett kémkedhetek egy fiú után, aki nem igazán követi a számára kijelölt utat. A több évi hibátlan munkám eredményekén megajándékoz ezzel. Csodás. Van jobb, mint egész nap valaki után nyomozni? Gyilkolás, méregkészítés, kínzás…pfff kinek kell az, ha követhet egy srácot rossz döntéshozó képességgel? Ó és ha mindez nem lenne elég, az erre kiválasztott alkalom nem más, mint a kedvenc napom, a szombat. Ez az a csodás időszak, amikor minden percet magamra szánok. Ilyenkor szoktam olvasni, pihenni, vagy enni. Főként enni. Létfenntartó szükségleteim közül ez a kedvencem. Őszintén remélem, hogy a srác izgalmas dolgokat takargat, mert eddig csupán annyit tudok róla, hogy nem a szülei nevelték fel, illetve hogy jelenleg a Roxfort tanulója. Voldemort említette a nevét is, ám bármennyire is igyekeztem –abszolút semennyire-,csak a vezetéknevét sikerült megjegyeznem: Brysen.

A „munkában” töltött éveim során tökéletesen megtanultam, hogy miként lopakodjak hangtalanul személyek után. Viszont a legtöbb ilyen lény, vagy ember valamit épp csempészni, vagy rejtegetni szokott, ám Brysen csak sétál. Sétál és ennyi. Ha hatalmamban állna, most tuti tökön rúgnám Voldemortot, amiért ezzel cseszi el a hétvégémet. A fiú csak magabiztosan halad a célja felé, és még csak nyomát sem mutatja annak, hogy takargatna valamit. Jaj te jó szagú, hogy mire vállalkoztam.

A háttérből csendben figyelem, ahogy Brysen eléri a számára kijelölt célt, miközben én egy bokor mögött találok menedékre. Végignézem, ahogy a fiú vállai megemelkednek mély lélegzetvételei alatt, valamint azt, miként torzul el az arca, amikor a kilincs díszítésére pillant. Halálfej. Ahogy Brysen undorodik ettől a háztól, én annál jobban érzem magam megtisztelve. Elvégre, ha valaki egy ilyen otthonban nő fel, akkor tuti hogy izgalmas múlttal rendelkezik. Őszintén remélem, mert ha nem, akkor unalmamban a Nagyúr előtt őt fogom kiherélni.

Gyorsuló szívritmussal tisztázom Brysen eltűnését az ajtó mögött. Eljött az én időm. Csodálkozva figyelem, ahogy nyitva hagyja az ajtót. Ez most komoly!? Még ennyi örömet sem ad nekem, hogy legalább betörjek? Fejcsóválva mérem fel a körülöttem elterülő tájat, majd miután nem látok senkit, futni kezdek és eltűnök a ház biztonságot nem nyújtó vonalai között.
- Heló Brysen, már vártam rád – kiáltom el magam, ha a fiú már eltűnt a ház egyik szegletében, majd vele ellentétben én hangosan csapom be az ajtót, ezzel porfelhőt kavarva magam körül. Micsoda drámai belépő. Kár, hogy senki sem látta. Nos Brysen, a saját érdekedben remélem, hogy izgalmas történeted van, mert ha nem, más módot kell találnom a szórakozásra.

Már több éve annak, hogy az öcsémet megölték. Azt hinné az ember, hogy ilyen hosszú idő után elmúlik a gyász. Az idő gyógyít, szokták mondani. Na de mi van akkor, ha idő közben a sebeidet újra és újra feltépik? Mi van akkor, ha nem adnak időt a gyógyulásra és nincs ott neked senki, hogy kenegesse és ápolja? Mi van akkor, ha egyedül maradsz a feltépett, vérző sebeddel, valamint a gondolataiddal és az összes rohadt emlékkel? Ugyanis hiába nem mutatom ki, annak a napnak minden másodperce a memóriámba égett és akárhogy próbáltam nem tudtam kitörölni őket onnan. Az öcsém vérrel áztatott apró teste, a fájdalom és a rémület, ami még halála után is ott ült az arcán és a szüleim kétségbeesett ordítása, ami zokogásba torkollott. Mindent látok és mindent érzek abból a napból. Bár ne tenném, mert amikor egy Roxforti tanulóba ütközöm, rögtön felelevenednek az emlékek. Ők ölték meg. Kibaszott Roxforti tanulók ölték meg. Erre mit ad az ég, megint itt áll egy előttem, előkaparva a múltam összes fájdalmas pillanatát. Most viszont nem gyengülhetek el. Nem adhatok szabad utat a bekívánkozó gondolatoknak, mert ha ma, itt elgyengülök nincs az az isten, hogy én bármit is kihúzzak belőle.
- Hidd el én se magamat, de hát nincs mit tenni. A parancs az parancs. Bár úgy hallottam te nem sokat tudsz a hűségről. Felnevelnek és az a hála, hogy letérsz a kijelölt útról? Ejnye – nézek mélyen szemeibe fejcsóválva. Szeretem úgy kezdeni a beszélgetéseket, mintha mindent tudnék az adott illetőről. Holott valójában még a keresztnevével sem vagyok tisztában. Viszont, ha valaki azt hiszi, hogy ismered a múltját, annál jobban fog arra figyelni, hogy el ne szólja magát a titkairól. Persze, ha semmit sem tudsz a személyről, mint jelenleg én, akkor rögtön szemet fog szúrni az első, legapróbb takargatás is. Legalább is őszintén remélem.
- A kurvaég sehogy sem tudná adni, hogy betörő legyek, ha nyitva hagyod számomra az ajtót. Pedig őszintén reméltem, hogy legalább ennyi izgalmam lesz a mai napban, de úgy tűnik, hogy az életed értelme az, hogy elbaszd a szombatomat – vetek rá egy dühtől égő pillantást. Igazából nem azért haragszom rá, mert totál tönkre teszi a hétvégémet, mármint főként nem ezért, ha nem mert ha az arcára nézek és összefűzöm tekintetem a sötét szemeivel, akkor egy pillanatig úgy érzem, hogy az öcsém néz vissza rám. Viszont ha távolról nézek rá, akkor nagyban hasonlít az egyik rohadékra, aki megölte őt. A lényeg, hogy egyik emlék sem segít azon, hogy keménynek és durvának mutassam magam. Gondolataimból az asztal hangja térít vissza. Magam elé nézek és látom, ahogy a fiú távolodik tőlem. Na legalább ez segít. Máris menekülne? Ó pedig még hozzá sem kezdtem. Mivel nem akarom, hogy a távolság nőjön kettőnk között azonnal ördögi mosolyra húzom a számat és utána lépek. Kedves Brysen, nehogy azt hidd, hogy meg tudsz szökni előlem.
- Most jut eszembe, milyen illetlen vagyok – teszek egy újabb lépést felé. – Még csak be sem mutatkoztam. Renee Coleman vagyok, a Nagyúr hű szolgálója – nyújtom felé jobb karom olyan szögben, hogy az összes többi tetoválásom közül szemet szúrjon neki a sötét jel. Így van drága, ő küldött utánad és addig innen el nem megyek, amíg sikerrel nem járok.

A legelső pillanatban, amikor megkaptam ezt a melót nem tudtam mást csinálni csak bosszankodni. Egyáltalán nem rajongok az unalmas feladatokért. Ott álltam a hatalmas ablakok által megvilágított nappalim közepén és szidtam az eget. Miután gyilkoltam Voldemort kedvéért, összesen ennyit tud nekem szánni? Viszont, amióta megérkeztem kezdem érteni, hogy miért én kaptam ezt a fiút. Kezdjük azzal, hogy Brysen eszméletlenül magabiztos és ő van ismerős terepen. Minden apró részletet a szeme előtt tart és minden megfeszült izma arról árulkodik, hogy bármelyik pillanatban kész akcióba lépni. Ha egy ilyen varázslóhoz kiküldött volna egy amatőrt, Brysen valószínűleg a nevetéstől könnyes szemmel rohant volna el innen kiszabadítva saját magát. Viszont én már képzettnek mondhatom magam ilyen téren. Számos lénnyel ütköztem már meg, és hát egy egyszerű kifaggatásnál volt már nehezebb feladatom is. Szerencsémre megtanultam, hogy miként álljak mindig a helyzet magaslatán és most sem fogom hagyni, hogy egy tanuló fölénybe kerüljön velem szemben. Megalázó lenne.

Brysen válasza nem épp olyan hangnemet vesz fel, mint amire számítottam. Minden egyes szavából árad a gyűlölet. Utálta a nevelőapját. Szerencsétlen… nem elég, hogy a szülei elhagyták, de még nevelőként is egy olyan embert kap, akit ki nem állhat. Habár nem biztos, hogy a nevelőapjával volt probléma. Lehet csak azért volt neki ellenszenves, mert tudta nem a biológiai édesapja. Gőzöm sincs, viszont az tagadhatatlan, hogy ez most nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Csendben nézem végig, ahogy a fiú visszatartja kikívánkozó gúnyos nevetését.
- Nem érezted? Pedig a csapzott hajaddal úgy nézel ki, mint egy ázott kutyakölyök – hazudok neki szemrebbenés nélkül. Ázott kutyakölyök… a nagy fenéket. Úgy néz ki, mint az öcsém. Avagy hasonlóan, hisz sosem láttam őt felnőve. Nem adatott meg neki ez a kegyes eladat. Jó ég be kell fejeznem. Nem gondolkodhatok, és nem érezhetek. Egy rossz arckifejezés és vége mindennek. Halálfaló vagyok és úgy is kell viselkednem. Ebben a helyzetben nincs helye érzelmeknek. – Itt állsz előttem és élsz… sajnos – teszem hozzá az utolsó szót halkan. – Ez igencsak azt támasztja alá, hogy valaki ott volt neked. Csecsemőként nem hiszem, hogy túlélted volna egyedül. Viszont a nevelésedbe valami félre csúszott, mert úgy látom nem tanultad meg, hogyha valaki elmondja neked a nevét, illendő hasonlóan cselekedni. Szóval hogy hívnak kölyök? – adok neki egy újabb esélyt a bemutatkozásra. Kölyök? Tényleg? Jobb nem telik ki tőlem? Persze látható, hogy a srác fiatalabb nálam, de szerintem nem túl sok évvel. Plusz a kor az csak egy szám. Őt elnézve, agyban szerintem nagyon is ott van. Nem tűnik hülye gyereknek, ami szintén nem az én javamat szolgálja.
- Hát az eddigi tapasztalataim során nagyon úgy tűnik, hogy sikerrel fogsz járni. Vannak egyáltalán barátaid? Van olyan ember, aki el tudja viselni… hát ö… ezt – mutatok végig a testén. Elsődleges célom nem az, hogy megbántsam, bár azzal tuti jól járnék, ha érzelmileg egy picit legyengíteném. Viszont a válasza tényleg érdekel. A suliban –és szerintem ez a mai napig nem változott-, nekem is nagyon egyedi stílusom volt és tudom, hogy szinte senki sem tudott elfogadni miatta. Más voltam, mint a többiek és ez zavarta őket. Engem természetesen nem. Örültem, hogy nem állok be a sorba. Élveztem, hogy különleges vagyok, de természetesen mindennek van árnyoldala is. Ennek egyike a magány.
Amikor Brysen beszól a sötét jelemre, először elcsodálkozom. Ennek aztán van pofája. Na meg véleménye, amit jól láthatóan nem szeret takargatni. A csodálkozásom után hirtelen a mellkasomhoz kapok és fájdalmas arckifejezést erőltetek magamnak. Köhögök is párat, hogy a színjátékom hitelesebb legyen.
- Ez most nagyon szíven ütött. Komolyan leszóltad a tetkómat? – törlök le egy nem létező könnycseppet a szemem sarkából. – Te vagy már egy ördögi kölyök – mondom ki egy elismerő mosoly kíséretében. Kölyök… már megint. Nem hiszem el magamat. Épp egy újabb sort akarnék hozzáfűzni a mondókámhoz, amikor Brysen kirántja a fiókot, ezzel felém küldve jó pár Doxyt. Szerencsémre, mint mindig, most is azonnal akcióképes vagyok. Egy szempillantás alatt húzom ki farzsebemből fekete pálcámat, majd mondom el a megfelelő varázsigét:
- Arania Exumai – kiáltom, mire az állatok visszadobódnak. – Tudod lehet, hogy a kígyó  a karomon csak tekereg, de az anakonda se csinál semmi mást mégis minden áldozata megfullad – nézek a földön heverő Doxyk sokaságára. Magamban persze díjazom a fiú rátermettségét és bátorságát, és kezdem úgy érezni, hogy ez a szombat mégsem lesz olyan unalmas, mint gondoltam.

Kezdem szerencsésnek érezni magam, amiért én állok itt a fiúval szemben. Ennyire rosszul talán még sosem harangoztam be semmit. Fapofával és unottan jöttem ide, erre tessék, megkapok egy srácot, akit még talán bírnék is, ha nem lenne ennyire a sötét oldal ellen. Viszont jelenleg még csak nem is gondolhatok barátkozásra. Nem-nem. Az mindent tönkre tenne. Az érzelmek mindent csak tönkretesznek.
- Ha ettől jobban érzed magad, akkor legyél elegánsan kócos. Én aztán leszarom – közlöm vele durván, ám a szívem mélyén kicsit megsajnálom a srácot, hisz a kötözködésem után még a hangja is megváltozik. Jobb, ha inkább bele se gondolok, hogy vajon mennyit lehetett piszkálva. Nem sajnálhatom meg, nem érezhetek vele együtt. Egy feladat miatt vagyok itt, amit muszáj véghezvinnem. Ez az elsődleges cél.
Amikor Brysen először mondja ki, hogy meg akarom ölni, alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Megölni? Istenem mennyire nem ismer. Ha meg szeretném ölni, már rég kínok közt szenvedne a padlón. Persze ezt ő honnan tudná. Nem a barátom és nem is halálfaló, viszont akkor is vicces, hogy így képzel el egy gyilkolás előtti jelenetet.  Mivel marhára élvezem a tudatlanságát, úszok az árral és eljátszom, hogy feltételezései igazak. Tegyünk úgy, mintha meg akarnám ölni.
- Eddig csak sima listát vezettem, de most, hogy mondod, lehet újítok – veszek fel egy merengő arckifejezést. Meglepően bátor ez a Brysen fiú. Azt hiszi, hogy perceken belül megölöm, de ahelyett, hogy menekülőre fogná, ő inkább elkezd kötözködni. Őszintén nem értem, hogy ilyen stílussal miért nem akar egy lenni közülünk. Annyira belepasszolna a világunkba. A Nagyúr tuti hamar megszeretné. Végül is a feladatom épp az, hogy ezt elérjem, úgyhogy nagyon remélem, hogy sikerrel járok. Sőt, mi az, hogy remélem. Nincs remélem. Sikerrel fogok járni. Mindig sikerrel járok, és senkinek sem fogom hagyni, hogy ezt megváltoztassa.
- Az egész lényedre. A külsőd önmagában nem elég visszataszító ahhoz, hogy ne legyenek barátaid – közlöm fapofával, ám azok a rohadt érzések már megint ott keringenek körülöttem. Nincs barátja. Hogy a franc enné meg! Miért mindig a legjobb emberekkel cseszik ki az univerzum? Igazából nem is érdekelne annyira, hogy nincs barátja, ha nem tudnám milyen magányosnak lenni. Pedig én csak a suliban voltam az. Nekem vannak támogató szüleim, de neki kije van? Az égvilágon senkije. Szerencsétlen. Na jó, nem…nem, nem és nem. Senki múltja sem fog megtörni. Egy hidegvérű gyilkos vagyok, úgyhogy nem fog meghatni egy árva gyerek kegyetlen sorsa.
- Te mégis honnan veszed, hogy nincs ízlése? Találkoztál már vele? Ismered? Ha nem, akkor jobb, ha kussolsz – förmedek rá durván, viszont jogosan. Sajnálatos módon nagyon makacs vagyok és túlságosan is hűséges. Nem fogom hagyni, hogy egy kis varázstanonc beszóljon a sötét oldal vezérére. Azért mindennek van határa.
- Jé, mégis akad neved. Hát ez valami hihetetlen. Így legalább nem Anonymusként fogsz szerepelni a listán. Köszi – vetem neki oda egy gúnyos mosoly kíséretében.
Az apró kis lények kivégzése után, egy ütős beszóláson agyalok, avagy agyalnék, amikor meghallom az elrejtőzött Sylvester szavait: capitulatus. Ó hogy az a… Mivel a figyelmem a beszólásra terelődött a külvilág helyett, Brysen varázslata célba ér. A gyönyörű pálcám egy szempillantás alatt hull ki a kezemből, én meg, mint valami idióta kapok utána. Persze a varázslat rám is hatással van, így csak ügyetlenül botladozom a pálca után, mire sikerül valahogy megfognom, ám még így is fél térdre esek. A kurva életbe. Gyorsan pattanok fel a poros padlóról, de tudom, hogy a fiúnak sikerült végignéznie az egészet. Legbelül rohadtul szégyenkezem, amiért egy ilyen varázslattal lefegyverzett. Hogy a fenébe nem láthattam, hogy ez következik? Dühödt pillantásokat vetek a kanapé mögött gubbasztó Sylvesterre, majd megszólalok, így véget vetve annak a színjátéknak, hogy a halála miatt érkeztem.
- Azért vagyok itt, hogy kiderítsek ezt-azt. Eszem ágában sem állt, hogy megöljelek. Legalábbis eddig, de ha még egy ilyen varázslatot bevetsz ellenem, és netalántán a pálcámnak baja esik, istenemre esküszöm, hogy kínok között fogsz meghalni ebben a rohadt házban – mondom ki lángoló tekintettel, majd azon nyomban a fiú nyomába eredek. Megállok a kanapénál, és ha a fiú marad a helyén, akkor leülök mellé.
- Beszélgessünk kicsit, Sylvester!

A generációk változása évről évre egyre jobban meglep. Minden gyerek egyre nagyobb szájú lesz és engedetlenebb. Hol mertem volna én ilyen fiatal tinédzserként beszólogatni egy halálfalónak? Na jó, lehet, hogy én pont mertem volna, sőt biztos vagyok benne. Viszont most nem ez a lényeg. Ennyire nem nézek ki félelmetesnek? Az emberek legtöbbségét már az megrémiszti, amikor ránéznek a karjaimon éktelenkedő tetoválásaimra. Nem értem, hogy a tetoválást miért kötik rossz tulajdonságokhoz, de nem is érdekel. Mindenki azt gondol, amit akar. Teszek rá. Ám az már cseppet sem hagy nyugodni, ahogy ez a Sylvester beszél velem. Úgy érezm mintha a szemében folyamatosan elveszteném a tekintélyem. Természetesen nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Nem holmi traccspartira jöttem, ide, szóval szívmelengető lenne ha befogná végre, de tudom ez nem fog megtörténni. Túl jól bánik a szavakkal, ahhoz hogy erre bármiféle esély is legyen. Viszont nem ő az egyetlen ebben a házban, akinek jó a beszélőkéje. Tehát ha vetélytársat akar, akkor azt kap.
A hajára –habár tudnék-, nem áll szándékomban újabb megjegyzést tenni. Eleget sértegettem már a külsőjét. Azért persze a későbbiekre megjegyzem, hogy ez egy csöppnyit a lelkébe tiport. Remélem abba tiport.
- Én nem venni szoktam, hanem készíteni őket. Viszont ahhoz, hogy legyen rajta bőrkötés valakit meg kell, hogy nyúzzak előtte. Vállalod? – ragadom meg a lehető leghirtelenebb a karját, hogy ne legyen esélye elhúzni a kiválasztott testrészt. – Hmm… jó puhának tűnik. A nevedet utána a saját véreddel írhatnám be a füzetbe. Hogy hangzik? – szorítom meg erősen végtagját, majd elengedem. Bárcsak Voldemort megengedte volna, hogy alkalmazzak egy kis erőszakot. Sajnos a Nagyúr azt állította, hogyha most megkínzom a gyereket, akkor semmi esélyét sem látja annak, hogy valaha is átáll a mi oldalunkra. Márpedig az apja velejéig gonosz… tehetségesen gonosz volt. Reményeink szerint ebből ragadt valami a fiúra is. Ha nem, kétlem, hogy annyira hiányozna közülünk egy kötekedő tanuló.
Amikor egy újabb beszólást intéz a Nagyúr felé eszméletlenül nehezen állom meg, hogy ne vágjak neki oda egy hatalmasat. Mély levegőt veszek és koncentrálok, hogy kezeim ne szoruljanak ökölbe, valamint, hogy arcomra ne üljön ki mennyire felidegesít. Nem adhatom meg neki ezt az örömöt.
- Ha még egyszer felhozod ezt a tetoválás dolgot esküszöm az egész hátadra rávarratom azt a kurva mintát – közlöm durván. Lehet nem kellett volna. Hiába nem szorítottam ökölbe kezeimet, a hangom lehet mindent elárult. Hátha az idegességem okát csak a lénye javára írja, nem pedig a szavaiéra. – Aki bizonyít? Szerinted a Nagyúr még nem bizonyított? – nevetem el magam hitetlenkedve. – Akkor kérlek, magyarázd már meg, hogy mégis mi a frászért nem mondjátok ki a nevét? Mi az ördög lehet annak az oka, hogy a fél varázslóvilág összerezzen, ha meghallja azt? – teszem fel kérdésemet és őszintén kíváncsi vagyok milyen válasszal rukkol elő.
- Nem, nem mindegy. Szeretem a nevén hívni a pácienseket – közlöm, és ha az érzéseim nem csalnak, biztos vagyok benne, hogy lesz valamiféle megjegyzése a páciens szóra.
Ééés ennyi… ennyi kellett ahhoz, hogy végleg dühbe guruljak. Túl messzire ment. Lehet, hogy a nevelőapja egy nagyszerű mágus volt, de ő akkor is csak egy senki.
- Langlock – mondom ki a varázsigét, amilyen gyorsan csak tudom. Szerencsém, hogy a pálcám a kezemben volt, mert így nem kellett semmire sem várnom, valamint nem volt előre látható jele annak, hogy valamit tenni akarok. Csendesen figyelem, ahogy a kis barátom nyelve a szájpadlásához szegeződik. – Ne haragudj, nem hallottam tisztán, amit az előbb mondtál. A térdekről beszéltél, ugye? Meguntad, hogy ennyit kell álldogálnod? Várj, segítek – mondom, majd ismét felemelem pálcámat. – Tremo cruris – hangoztatom, majd nevetve figyelem, ahogy Sylvester lábai zselészerűek lesznek. – Remélem eleget tettem kérésednek – teszem csípőre a kezemet. Velem nem fogsz játszadozni, azt megígérhetem.
- Egyelőre. De ha tovább fújod a szarságaidat esküszöm, hogy kínok kínját fogod átélni a halálod előtt – válaszolom mogorván.
A kanapén helyet foglalva várom, hogy csatlakozzon mellém, ám ő inkább állva marad. Ám legyen. Legalább addig is fárad egy kicsit.
- Nos, kezdhetnél egy kis beszámolóval a családodról, ha már úgyis az otthonodban vagyunk – mondom és szinte látom magam előtt az arckifejezését az otthon szóra. Még a kilincs mintázatára is a száját húzta nem még erre. Viszont ha nem húzok ki belőle valós érzelmeket egy évig is játszadozhatnék vele mire megnyílna. Annyi időm pedig nincs.

Feladataim közül a legjobban azokat utálom, amikor egy fiatal gyereket kell kínok alá vetnem. Oké, ez a Sylvester kölyök nem túl sokkal fiatalabb nálam, de akkor sem rendelkezik akkora tudással és élettapasztalattal, mint én. Amikor fiatalokat bántok előbb, vagy utóbb beugrik a halott öcsém képe. Ott lebeg a szemem előtt, majd összekapcsolódik gondolataimmal. A belső hangok üvölteni kezdik, hogy amíg ezt teszem, nem vagyok különb az öcsém gyilkosainál sem. Viszont ez nem igaz. Nem lehet igaz. Engem nem vezérel semmi sem ok nélkül. Brysen viszont adott okot arra, hogy kínozzam... nem vagyok ugyanolyan. Nem vagyok ugyanolyan, mint azok a rohadékok.
Mivel már nincs kedvem a borítókról beszélni a halállistás füzetemhez, igyekszem gyorsan lezárni a témát.
- Az biztos, hogy utána jól nézne ki - fejezem be egy viccel, és remélem leesik neki a szem és a látás közötti kapcsolatról alkotott igen gyenge poénom.
Ijedten nézem, amikor Sylvester felkiált az érintésemtől. A hirtelen ért meglepettségtől azonnal elengedem a karját, majd ott lévő sebhely után nézek. A karja üres. Nincs ott semmi. Akkor mégis mi a frásznak ordít? Ó hogy az a büdös kurva élet... bántalmazták? Ó Voldemort, könyörgöm, mondd, hogy nem egy bántalmazott fiúhoz küldtél el kínozni! Immár biztos vagyok abban, hogy minden érzelmemet félre kell tennem, ahhoz, hogy ezt végig tudjam csinálni. Ez könnyebben menne, ha nem hallanám meg Sylvester szívszorító kérlelését arra, hogy engedjem el.
- Ma nem áll szándékomban, hogy megöljelek téged - mondom ki a szavakat és hangom szinte együttérzésről tanúskodik. Renee Coleman, vagy most befejezed az érzelmek táplálását, vagy pedig elbuksz a Nagyúr előtt. Legalábbis ez az a szöveg, amit próbálok magamnak mondogatni.
Sajnálkozva nézek utána, ahogy elfordul tőlem. Úgy áll itt előttem, mintha élete legszörnyűbb kínzásán lenne túl. Arcomra azonnal visszaerőltetem a komor és durva ábrázatot. Ha észreveszi, hogy megtörtem, minden esélye megvan arra, hogy elbassza a jövőmet, mint halálfaló.
Na jó, együttérzésem eddig tartott. Amikor megint elkezdi a Nagyúrt csesztetni, nem bírom tovább idegekkel. Lehet, hogy bántalmazták, de elnézve ezt a kölyköt lehet adott rá okot bőven. Ki tudja hányszor szólt be a nevelőapjának is. Amikor a 'Voldi' szócskát mondja ki már harmadjára, nem bírom visszatartani az indulataimat és erősen pofon vágom, majd megragadom a pólójánál fogva és a falhoz nyomom. Csak hogy tudja kivel van dolga, adok neki egy újabbat a másik kezemmel.
- Voldemort azért üldöz muglikat is, mert néhány nyomorultnak meg kell halnia, ahhoz, hogy az általa elképzelt jövő létrejöhessen. Na meg aztán felőlem fikázhatod amennyire csak akarod, de ha nem látod be, hogy ő legalább tesz a céljaiért, akkor egy valódi idióta vagy. Nézz csak rá a nyamvadt kis Dumbledore-otokra! Újabb és újabb varázslókat ereszt ki kezei közül, de szerinted ezzel elér bármit is? Tesz a jövőképéért? Erősen kétlem - sziszegem neki dühtől telve, majd elengedem a felsőjét és hátrálok pár lépést. Bármit mondhatna nekem, bármit, ami nem a Nagyúrral kapcsolatos, de nem teszi. Inkább lovagol a témán felbosszantva engem. Nos, kíváncsi vagyok mikor esik le neki, hogy, amíg Voldemortot bántja én is addig fogom őt.
- Ja és kösz a nevére tett bókot. Majd átadom neki - kacsintok rá.
Arrébb lépve nézem, ahogy a Brysen kölyök úgy dől el, mint egy zsák szemét. Hogy tetszésemet kifejezzem, hangosan felnevetek szerencsétlenkedését nézve. Dicsőseggel tölt el, amikor a tőlem legtávolabbi sarokba húzódik. A kis nyomorult! Mekkora egy idióta... úgy tűnik nem tudja, hogy a sarok a lehető legrosszabb választás. Nem hiába van az a szóhasználat, hogy 'sarokba szorítás'. Majd lehet elmagyarázom neki. Mivel nem engedhetem, hogy a távolság növekedjen kettőnk között, hosszú léptekkel veszem üldözőbe, miközben kimondom a varázsszavakat, ahhoz, hogy megkötözve feküdjön előttem:
– Impedimenta! - kiáltom, majd letérdelek megkötözött teste mellé, ha nem védi ki. Ha nem védte ki, nyelvét ismét szájpadlásához tapasztom, hogy ne tudja kiszabadítani magát. Legalábbis egy ideig. Így hogy nem hajlandó mesélni a családjáról, muszáj vagyok valahogy elérni azt.
- A Nagyúr lehet ismerte, de én nem. Márpedig én tudni akarom, hogy milyen volt. És amit én akarok, azt meg is szerzem - villantok felé egy újabb ördögi mosolyt. Kedves Sylvester Brysen most véged lesz! Megkötözött testén megigazítom a köteleket, úgy hogy mozdulni ne tudjon, de hozzáférjek a ruházatához. Egy gyors mozdulattal letépem róla felsőjét, majd a szétszaggatott ruhadarabot a piszkos földre dobom.
- Ha eddig nem beszéltél, ezután már lehet fogsz - mondom neki, majd jobb kezem mutatóujját végighúzom az arca oldalán egészen levezetve a kulcscsontjáig.
- Hmm... milyen helyes fiúcska vagy te - nyalom meg a számat szemébe nézve. Mivel nem tudja, hogy a nők iránt vonzódom, még lehet el is hiszi, hogy meg akarom erőszakolni. Jobb kezem immár összes ujjával simogatok végig felsőtestén. Bal kézfejemet is akcióba lendítem, de most már durvábban. Kezein ugyan csak végigsimítok, de a mellkasába már egy kicsit belevájom körmeimet és úgy húzom azt le az ágyékáig. Jobb kezemmel megismétlem ugyanezt csak a másik oldalon. Testemmel feljebb csúszok a teste mellett, majd két kezemet a feje mellé rakom a földre és felé hajolok. Arcomat olyan közel dugom az övéhez, hogy ajkainkat csak milliméterek választják el egymástól. Simán le is smárolhatnám, de persze eszem ágában sincs megtenni. Viszont ezt neki nem kell tudnia.
- Nos, akad most már bármi mondanivalód? - kérdezem, majd feloldom a szájzárat, hogy ha akar, tudjon beszélni. Mivel eszem ágában sincs most abbahagyni a kínzását, erősen ráfogok a kötélre, hogy ne tudjon menekülni. Induljon a játszma!

Akkora egy barom voltam, amiért utat engedtem a rohadt gondolataimnak. Minden kiült az arcomra, és ezt a fiú is tökéletesen észrevette. Látom szemeiben a meglepettséget, hisz egyértelműen nem ez az, amit valaki elvárna egy halálfalótól. Csalódott vagyok, amiért nem sikerült teljességgel hűnek lennem önmagamhoz. Azt hinnénk, hogy milyen könnyű kitörölni a gondolatokat, de nem. Azok a kis rohadékok tíz körömmel kapaszkodnak az agyadban és esélytelen, hogy teljességgel megszabadulj tőlük. Persze mindent meg lehet tenni ennek érdekében. Én is ezt próbálom.
Amikor megpofoztam Brysent, nem arra számítottam, hogy majd jókedvre derítem vele. Azt hittem, hogy végre rájön nem éri meg, ha velem veszekszik, de nem így lett. Ördögi mosollyal bámul a képembe a második pofon után is. A reakciói miatt egyre jobban kezd izgatni a múltja, viszont tudom, hogyha most bájos csevejbe kezdek vele, akkor a munkám sikerességének be is fellegzett. Habár, ha ráveszem, hogy csatlakozzon hozzánk, avagy csak adjon a mi oldalunknak egy esélyt, akkor lehet lesz időm jobban belelátni a kis Sylvester fejébe és történelmébe.
Szemforgatással nyugtázom, amikor újra belekezd véleménye kinyilatkoztatásába. A mosolyával ellentétben ez egyáltalán nem lep meg. Fáj belegondolni, hogy lehet jobban hasonlítunk legbelül, mint ahogy azt gondolnám, vagy gondolnánk. Brysen egy makacs, önfejű, nagyszájú, de okos fiúcska, akár csak én... leszámítva a fiú részt, bár sokak szerint már szinte az sem jelent akadályt számomra.
- Honnan veszed, hogy a kis nyomik után nem a miniszterük jön? Ja, és lehet azt hiszed, hogy mivel nincs közük a varázsló világhoz ők ártatlanok, de ha mélyebbre ásnál lehet rájönnél, hogy nem mind angyali teremtmény - közlöm vele arra célozva, hogyha átállna hozzánk, beleláthatna a dolgok izgalmasabb és mocskosabb részeibe is. - Szóval egyik párton sem állsz? Akkor mégis mi a szar motivál téged a mindennapokban? Hisz már családod sincs - bukik ki a számon hirtelen. Nem gondolkodtam előre, viszont most nem engedem, hogy ez kiüljön arcomra. Hagy gondolja, hogy szándékosan bántom. - Hiába van ötezer varázsló, ha közülük összesen csak száz bír harcolni egy szebb jövőért - fejezem be válaszadásomat hosszú mondandójára. A düh keltette aprócska láng megint ott ég a szememben, mert iszonyatosan felbosszant a tudat, hogy számos varázsló fél kiállni a világunkért. Nem érdemlik meg, hogy a mágia használatának hatalmában álljanak. A nyomorultaknak a porban kellene csúszniuk, mint valami férgek. Az jobban tükrözné a belső értékeiket.
Már csak a fiú meglepettsége is mosolyra húzza a számat. A szemében felvillanó hirtelen megvilágosodás az elkövetkezendő percei felől. Egyszerűen imádom! Ezek a rémült pillanatok úgy hatnak a testemre, mint a drogok. Ezek éltetnek és ezek adják a legnagyobb örömöt számomra.
- Beszélgetni is fogunk, csak előtte még rá kell, hogy vegyelek valahogy - mondom ki, majd nekilátok kínzásához. A fájdalmas nyögéseit zeneként fogadja be a fülem. Leverhetetlen mosollyal nézem végig, ahogy vergődik a kötelek szorítása alatt. Istenem, mennyire tökéletes ez a látvány: a gyöngyöző homloka, a csapzott haja, a fájdalmas pillantásai és a remegése. Anyám, a remegése... ez szinte már csak hab a tortán. Amikor megállok, hogy végre esélyt adjak neki a megszólalásra iszonyatosan nagy erőfeszítésembe telik, hogy kontrolláljam kezeimet és ne folytassam kínzását. Annyira, de annyira nehéz megállni, ha már egyszer elkezdtem. Őrjítően nehéz, pláne, hogy fájdalmasabbnál fájdalmasabb kínzásokat tartalmazó gondolataim fel-alá repkednek fejemben, majd onnan szétsugároznak egész testembe. Ritkán kell abbahagynom a kínzást. Az esetek többségében, csak akkor állok le, ha az illető már halott. Viszont ezt most nem tehetem meg, és ez kikészít. A bennem égő vágy arra, hogy fájdalmat okozzak neki folyamatosan nő, felemésztve minden mást, ami bennem van. Igen, pontosan ez az az érzés, ami miatt imádok halálfaló lenni.
- Jé, mégis csak akad mondanivalód. Ki gondolta volna!? - nevetek fel gonoszan befogadva és elraktározva az újonnan szerzett információt. Egy meleg nevelőapa... hmm, lassan kezd összeállni a kép. A múltja felderítéséből a felrobbanó kanapé képe húz vissza a valóságba. A hirtelen robbanástól arrébb lökődöm, majd hátammal fájdalmasan esek a kemény, poros padlóra. A fejem odaütődése után egy elég hangos nyögés hagyja el a számat, majd fülem tompán csengeni kezd. Hogy az a... és én meg azt hittem, hogy sikerült végre megtörnöm. Egy pillanatra nem figyelek oda és máris a padlón találom magam. A fene ebbe a fiúba meg az észjárásába. A lehető leggyorsabban pattanok fel a földről, és nem törődök a ruhámra ragadt porral és kosszal. Mivel megint sikerült túljárnia rajtam, a haragom átjárja minden egyes kis sejtemet, átvéve az irányítást az eszemtől. Borzasztóan felbosszantott. Már most tudom, hogy iszonyatos kínzásba lesz része ismét, ha kezeim közé kaparintom. Ha a fiú elmenekült, körülnézek a szobán nyomok után keresve. Sürgősen meg kell találnom. Nem veszíthetem el szem elől. Most már nem. Túl sok időmet fektettem bele ebbe a játékba, ahhoz, hogy most csak úgy elsétáljak innen. Nyerni jöttem és nyerni is fogok.

A fiú mondata azonnal mosolyra húzza a számat. Vicces, hogy mennyire nem talál összefüggést a mondatai és a tettei között. Arról beszél, hogy valami tanácsadó kellene Voldemort mellé, de az eszébe sem jut, hogy akár ő is lehetne az. Elvégre tele van ötletekkel és habár a Nagyúr makacs, de ha jól alátámasztja érveit, biztos egyet-kettőt megfontolna. Itt van az orra előtt a lehetőség, de még arra is lusta, hogy kinyújtsa érte a karját. Avagy talán nem is látja olyan szinten elvakította a harag.
- Szóval egy tanácsadó? Miért nem töltöd be te ezt a szerepet? Itt a nagy esélyed, hogy kezdj az életeddel valamit. Vagy túl beszari vagy hozzá? Téged elnézve végülis nem lennék meglepődve ezen... - motyogom az utolsó mondatot. Lehet nem jobb épp egy állásajánláskor basztatni, de hát egy halálfaló sosem változik. Szinte már azt is elfelejtettem, hogy hogy kell valakihez kedvesen szólni. Vicces, hogy egy egyén gyengébb oldalát milyen hamar ki lehet irtani. Nekem különösen jól ment ez és hogy őszinte legyek egy cseppet sem bánom.
- Fú baszki, neked van már nehéz felfogásod. Nem minden ivadékot nyomna el, de tudod mit, nem is jártatom a számat. Mint látszik a szavaim nem érnek célba. Viszont azt újra elmondom, hogyha átállsz mindent megtudsz majd. Mindent - mondom ki remélve, hogy végre már abbahagyja az ellenkezést és belátja van a mondandómba valami, bár őt elnézve ezt erősen kétlem.
A robbanás után a szobában forgolódok. Nem veszíthetem el most ezt a fiút, mert a Nagyúr két kezével öl meg és mást állít rá az ügyre. Sürgősen találnom kell valamit, ami által a nyomára bukkanhatok. Miután a felkavart porfelhő végre alább száll, keresgélni kezdek. A bejárat felé pillantok, ám ott semmi sem változott. Remélem nem tudott nyom nélkül kiszaladni innen. Tekintetemet gyorsan emelem a kanapéra megnézve hogy nem bújt-e el megint valahová a közelébe. Hogy a büdös kurva életbe már! Idegességemben hatalmasat rúgok valami tárgyba, ami a robbanás következtében leesett. A tárgy gyönyörű íves vonalban repül az egyik falnak, majd törik szét odacsapódásakor. Ekkor látom meg a törött könyvespolcot. Én idióta! Hogy nem vettem ezt észre eddig? Hogy ne veszítsek több időt, odarohanok a szétcincált polchoz, majd meglátom a titkos bejáratot. Baszki, baszki, baszki. Tipikusan ez a hátránya annak, ha a "páciens" ismeri a környezetet. Nagy erővel rontok be az ajtón és szinte meglepődök, amikor Brysent a falhoz simulva találom meg. Aha, szóval csak eddig jutott. Tökéletes! Gyorsan becsapom magam mögött az ajtót, hogy ne legyen kiút számára. A kis idióta! Csapdába szorította saját magát... és én még hátránynak neveztem. Egyszerűen képtelen vagyok visszatartani a nevetést. Hahotázva vigyorgok a képébe és közelítek felé.
- Te buta, buta fiúcska - verem ki hirtelen a pálcáját a kezéből. Ha nem védte ki felé nyúló kezeimet, meglepődök, hogy ilyen hamar sikerült, majd megragadom a torkát. Gondolom a rémültsége tehet erről. Még csak most nézek körbe és ekkor látom meg a merengőt. Ó Brysen neked itt véged lesz. Nemcsak egy újabb kínzással kell szembenéznie, de utána még a múltjával is. Hát bánom is én, ő nem beszélt.
A fiú torkáról kezeimet átviszem az ő karjaira, majd a feje fölé emelem őket. Ismételten megkötözöm mellső végtagjait, valamint a bokáját.
- Csak hogy tudd ezt a robbanásért kapod - közlöm vele, majd a fiú megkötözött testét a földre lököm, pálcáját pedig arrébb rúgom nehogy elérje. Újra letérdelek mellé, ám most már lejjebb. Hogy kínzásomat a végtelenségig húzzam, lassan gombolom ki nadrágját. Nem akarom meztelenül látni így az alsónadrágját majd rajta hagyom. Összepiszkolt nadrágját csigalassúsággal húzom le róla, majd félmeztelen képét egy perverz 'Hmm'- mel nyugtázom, ami iszonyatosan nehéz számomra hisz nem jön be nekem. Jobb kézfejemet a jobb bokájának belső oldalához teszem majd újra belevájom körmeimet és felhúzom azokat a boxere vonaláig. Szenvedj te kis nyomorult! Miután az öt csík szimmetrikusan szerepel a másik oldalt is, felkúszok a fejéhez. Hatalmasat húzok be neki.
- Csengett a fülem a robbanás után. Remélem most viszonoztam - mondom neki, majd újabb hármat adok neki.
- Lacarnum inflamare - mondom, majd pálcám végén láng keletkezik. Ha nem tudja kivédeni, erősen húzom végig az ágyéka felett, de azért figyelve arra, hogy ne legyen súlyos az égési sérülés. Mármint ha eggyé akarom tenni közülünk, nem kellene megbénítanom, vagy maradandó károsodást okoznom. Miután a pálca végig ért testén megszűntetem a varázsigét és visszarakom azt farzsebembe.
- Kicsit tüzes lettél. Gyere lehűtelek - nevetem el magam, majd hajába tépve felszedem a földről. - Fürödjünk kicsit - nevetek rá majd, fejét belenyomom a merengő vizébe. Az ő feje után következik az enyém is, majd szabad utat adok a merengőnek, hogy elragadjon minket innen. Lássuk a múltad Sylvester Brysen!

Egyelőre lefagyasztom a témát a hozzánk való csatlakozásáról. Jelenleg úgysem érti teljesen, hogy miről beszélek, és még ha értené is, túl makacs ahhoz, hogy igent mondjon nekem. Ez a makacssága később még nagyon jól fog jönni számára... feltéve, ha megtanulja hogyan fogja be a száját olykor-olykor.
Még mindig a leverhetetlen mosolyommal nézem, ahogy szenved kezeim alatt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a puszta érintésemmel képes leszek ekkora fájdalmat okozni bárkinek is. Számos varázsigével megtömték a fejem, hogy fájdalmasabbnál fájdalmasabb kínzások birtokában tudhassam magam, de azt a részt mindig kihagyták, hogy a sima végtagjaimmal, pálca nélkül is tudok kegyetlen lenni. Úgy látszik igaz a mondás és mindennek eljön az ideje egyszer.
A merengő előtt csak gonoszan elnevetem magam, amikor arra kér, hogy fejezzem be. Szinte már vicsorgok, amikor képét a vízbe nyomom. Hihetetlen boldogsággal fogadom a testemre ható örvényt, ami azonnal Sylvester múltjába repít vissza. Erre vártam már a kezdetek óta, bár nem sejtettem, hogy ilyen vizuális módon fogom mindezt látni.
Eleinte mosolyogva nézem, ahogy a múltbeli szoba megjelenik körülöttünk, ám, amikor a múlt szereplői is megjelennek, a mosoly lefagy arcomról. Egy remegő kisfiú képe tárul elém, aki veszettül hasonlít a mostani Brysen fiúra. Ez egyértelműen a kiskori éne. Annyira rémült, hogy a torkom összeszorul. Gondolataim azonnal összekötik a kis Sylvester félelmét az öcsém félelmével a halála előtt, amit persze nem láttam. Szemrebbenés nélkül nézem végig, ahogy nevelőapja fejéhez vágja azokat a bizonyos szavakat. Érzelmi változás akkor jelenik meg az arcomon, amikor az apja kínozni kezdi, és amikor látom a fején azt az örömöt, amit a kisfiú szenvedése nyújt számára. Azonnal Brysen mostani énjére tekintek, de nem csodálkozom azon, hogy nem néz rám. Én sem lennék képes az ő helyében. Amikor a nevelő apja kimondja azt a bizonyos szót, hogy 'fiam' hangosan horkantok fel. Fiam. Még hogy fiam. Minden volt ez a szegény gyerek számára csak a fia nem.
A második jelenetnél Sylvester már idősebb korában jelenik meg szemem előtt. Egy asztal mögött ül és minden, amire összpontosítani tudok azok a nyakán éktelenkedő foltok. Fojtogatták. Kezem azonnal elgyengül, ahogy eszembe jut, hogy miként nyomtam őt a falhoz az utóbb. A vörösödő feje és a kezem a nyakán... pont ugyanazt tehettem vele, mint ez a rohadék. Kezem ökölbe szorul, amikor a férfi nem engedi, hogy könnyítsen magán, majd vigyorogva nézi, ahogy Brysen összepisili magát. Szívesen ránéznék most a fiúra, de tudom, hogy borzasztó kényelmetlen lenne számára, így inkább erősen koncentrálok az előttem játszódó jelenetekre.
Újabb váltás történik és szinte teljesen a mostani Sylvesterrel találom szembe magam. Már a bensőmben érzem, hogy mi fog történni, de valamiért mégsem akarom elhinni. Hirtelen húzom ki magam, amikor a férfi a múltbeli Brysen mögé lép. Letépi az ingjét, majd nemi szervét kezdi fogdosni. Hányinger érzete lesz úrrá rajtam. Kérlek ne... Amikor a férfi a fiú nadrágját gombolja, ajkamba harapok. Szegény, szegény Sylvester. Ahogy a férfi "kezelésbe veszi" a padlót kaparászó fiút, könny gyűlik a szemembe. Hogy ne adjak utat nekik, pár perc után elnézek a jelenetről és érzem, ahogy légzésem felgyorsul. Már csak akkor nézek vissza, amikor a fiú átnyújtja a halált tartalmazó italt a nevelő apja kezébe. Az egyetlen normális cselekedet ebben az egész kibaszott múltban.
A jelenbe visszatérve minden rajta véghezvitt tettem itt ugrándozik a szemem előtt: fojtogatás, köröm mélyesztés, pofonok és az égetés. Hirtelen undorodni kezdek magamtól. Bárcsak hamarabb tudtam volna...
- Sylvester én... - próbálkozom, de a szavak nem találják meg a kiutat. Némán állok tovább. A kezdetekben, amikor gyakoroltam a kínzást, a szüleim szereztek nekem egy muglit, akin tapasztalatokat gyűjthettem. Megtanítattak velem számos kínzó varázsigét, majd gyógyítókat is, hogy újra kezdhessem a gyakorlást anélkül, hogy újabb muglit kellene elhurcolniuk. Olyan voltam, mint valami sas fióka, akinek a szülei szájukban hozták a zsákmányt. Viszont ennek most szerencsére hasznát tudom venni. Egy gyors mozdulattal és egy rövid varázsigével meggyógyítom a fiú általam okozott sebeit, ügyelve arra, hogy ne közelítsek hozzá. Miután a gyógyítás befejeződött ledobom pálcámat a földre, mert nem bírom elviselni a tudatot, hogy én is ezeket tettem vele.
Gondolkodom azon, hogy leüljek mellé és megvigasztaljam, de félek, hogy nekem esne, hisz én rángattam vissza oda. Mondatomhoz ismét erőt veszek magamon, majd kimondom:
- Sajnálom - ejtem ki őszintén és még én is meglepődök a szó hangzásán, hisz már legalább egy évtizede nem volt példa arra, hogy én ezt kimondtam, de most muszáj voltam. Muszáj voltam, mert szörnyű dolgokat tettem. Szörnyű dolgokat tettem vele.

Amikor a fiú az ajtó előtt állt, már akkor meg akartam tudni a múltját. Minden egyes kis piszkos részlet izgatta a fantáziámat. Ahogy Brysen szájalt, ahogy mosolygott, amikor megütöttem. Mind csak hozzátett a fantáziámhoz és a listámhoz. Aztán ott termett a merengő ráadásul a saját hibájából. Amolyan isteni jelként tekintettem rá. Minden rászolgált arra, hogy feltárjam a múltját. Ám most hogy itt állok, csak azon jár az agyam, hogy miért tettem ezt vele. Ritkán érzek ilyet, de most szívesebben élnék a kegyes tudatlanságban, mintsem ebben az átkozott igazságban. Kétség sem fér hozzá, hogy a fiú rengeteget beszél. Számtalanszor pofázik és félelem nélkül szól vissza valószínűleg bárkinek. Ez viszont nem indok arra, hogy a nevelőapja ezt tegye vele. Nem volt joga hozzá, hisz a gyerek nem szolgált rá. Vigyáznia kellett volna rá és megadni neki a boldog gyermekkor minden percét. Nem elég, hogy a szülei megfosztották ettől, de még ő is. Szánalmasak. Egytől egyik mind szánalmasak.
Még mindig távol állok a fiútól, és habár köszöntet nem vártam a gyógyításomért, valamiért legbelül a leghalványabb mosolyban reménykedtem. Vagy ha nem is mosolyban, akkor legalább valami lágyabb érzelemkifejezésben, de semmi. A gyerek fapofával ül a földön. Azt is meg merném kockáztatni, hogy sokkos állapotban van. Le merem fogadni, hogy minden egyes kis képkocka eddig is világosan ott lobogott a szeme előtt. Kétlem, hogy szüksége volt az én segítségemre ahhoz, hogy felelevenítse őket. Pláne az utolsó képeket… szerintem annak még az érzésére is emlékszik.
Hogy mit sajnálok Sylvester? Azt hogy elhagytak, azt hogy ilyen gyerekkorod volt, azt hogy ezt tette veled, azt hogy ezt tettem veled. Sajnálom, hogy ezeken keresztül kellett menned ilyen fiatalon és azt is, hogy nem volt melletted senki, aki felsegíthetett volna a nehéz időkben. Sajnálom, hogy tetteim súlyát nem ismerve ezeket tettem veled. Sajnálom, hogy felemlegettem a múltad ezzel újra összetörve Téged. Én csak sajnálom.
- Mindent – közlöm elcsukló hangom. A múltja után még bennem sem maradt erő, nem hogy benne. Ha ilyen családban nőttem volna fel már rég alulról szagolnám az ibolyát. Saját kezeimmel vetettem volna véget az életemnek. Ennél még a halál is jobb.
- Igen ezt csináljuk, de nem mindenkivel és nem mindig – mondom halkan. Kezd megőrjíteni ez az érzés. A lelkiismeret-furdalás. A bűntudat. A sajnálat. Az érzelmek. Édes Istenem, hová fajul ez a világ! Én, Renee Coleman sajnálok valakit. Renee Coleman sajnál valakit. A legutóbb, amikor sajnálatot éreztem valaki iránt az is saját magam voltam. Sosem érdekelt más, vagy annak problémája. Miért teszek kivételt, akkor ezzel a fiúval? Talán mert rám emlékeztet. Vagy, mert az öcsémre emlékeztet. Megeshet, hogy mindkettő. Avagy épp egyik sem. Nem tudom. Teljesen összezavarodtam.
A kérése hirtelen pottyan ki a száján és azonnal félre is nyelek. Köhögésem közepette húzom fel a szemöldököm.
- Ohó, nem csalunk! Ilyen könnyű menekülőút nincs az életből –krákogok, miközben belső énem fájdalmasan csap a fejére, majd tépi le a bőrt a képéről. Bassza meg, hogy én még vigasztalni sem tudok. De hát sosem kellett. Soha nem kellett. Tovább nézem a fiú görnyedt testét és késszúrásként érint zokogása. Gondolkodás nélkül vetem le magam mellé, majd ha engedi szorosan átkarolom vállát és magamhoz húzom. Jobb kezemmel haját kezdem el simogatni gyengéden. Úgy tűnik felébredt a nővéri ösztönöm, amiről eddig azt hittem, hogy az öcsém halálával távozott belőlem.
- Bármi is történt veled te itt vagy. Túlélted. Túlélted és most erősen állsz ezen a világon. Ne hagyd, hogy az eddigi erőfeszítéseid gyümölcsét néhány kibaszott képkocka romokba tiporja – suttogom, majd ölelem át szorosabban zokogástól remegő testét. Fejemben azonnal ott terem egy emlék, ahogy az öcsémet karolva ülök az ágyon, és olvasom fel neki a meséket.
- Menjünk ki innen. Utána egy fokkal jobb lesz – mondom még mindig suttogva. Mintha attól félnék, hogy a hangosan kimondott szavak is sebet ejtenek testén. Ha engedi és bírja, akkor talpra segítem, ha nem bírja felveszem az ölembe, majd az ajtó felé indulok. Istenem mit tettem…mit tettem, mit tettem, mit tettem!?

Nem veszem magamra, amikor a fiú ócsárolni kezdi a halálfalókat. Elvégre milyen ismerete van neki rólunk. Volt a kegyetlen apja, meg voltam én, aki alaposan megkínozta az elején. Természetesen nem is az a célunk, hogy földre szállt angyalokat lássanak bennünk, de ha Brysen megismerne, lehet rájönne, hogy vannak érzéseink. Habár abba még én is kételkedem, hogy nekem vannak. Na meg ha akadnak is milyenek…
- Akiket meg szeretnék ölni és még közben esedeznek is érte azokat először megkínzom, majd csak utána végzek velük. Úgyhogy nyugi, nem ez tart vissza téged a halálodtól – motyogom, mert legbelül érzem, hogy ez sem valami nyugtató szöveg. Legtöbbször abban a gondolatban élem a mindennapjaimat, hogy tökéletes vagyok, ám ilyenkor mindig rá kell jönnöm, hogy van valami, ami abszolút nem megy nekem. Tudom, már mondtam, hogy nekem sosem kellett ilyet csinálnom, de ez nincs benne alapból az élőlényekben? Komolyan tanulni kell a vigasztalást? Hát miféle átkozott világ ez?
Hallani Sylvester szívszorító mondatait szinte elviselhetetlen. Megszabadult a legrosszabb dologtól az életében, de mégis annyira szomorú. Mintha a halála nem is jelentene semmit. Ugyanúgy magába van fordulva és szerintem elég mély depresszióban szenved. Az is lehet, hogy már minden rendben volt vele, csak aztán jöttem én és visszarángattam minden egyes nyomorult képet. Idióta én. Mentségemre szóljon viszont, hogy nem tudhattam. Te jó ég Renee Coleman! Még most is magadat véded?
Ahogy a fiú kitépi magát az ölelésemből meglepődök. Nem vártam, hogy visszaölel, de egy percre elhittem, hogy jól esik neki. Az Isten szerelmére, még nekem is jól esik, ha megölelnek. Nekem! Gyorsan túlteszem magam a picinyke csalódáson, hisz látom, hogy Sylvester elindul kifelé az ajtón. Végre. Legalább szavaim célba értek. Azonnal felszedem magam a földről és a hirtelen keletkezett zajra azonnal kirohanok, ám nem jutok valami messze az ajtótól, ugyanis meglátom az öcsém vérző, sebekkel teli, apró alakját.
- Mi a… – hőkölök hátra, habár felesleges, mert az aprócska test nem mozdul. Szívem már a látványára is úgy ver, hogy csoda, hogy még bírok állni. Gyors mozdulattal megtörlöm a szemem, mert azt hiszem csak hallucinálok, ám a kisfiú ugyanúgy ottmarad. Az öcsém, Rowan képe épp ugyanolyan, mint a halálakor. Gyenge, sebekkel teli és meggyötört. Szívem szinte darabokra törik, amikor megszólal:
- Miért nem jöttél velem? Megmenthettél volna. Pedig én hívtalak… annyiszor hívtalak – mondja az alak kisfiús hangján, miközben apró lépésekkel közelít felém. Ismét hátrálni akarok, de lábaim összerogynak és a földre esek. Zihálva veszem a levegőt és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Fingom sincs, hogy meddig bírok majd erős maradni. - A játszótérre igyekeztem emlékszel? – közelít tovább, ám én ugyanúgy képtelen vagyok a mozgásra. Közeledő alakján veszem észre, hogy a halott öcsém képével ellentétben, az ő szemei nem üvegesek. - Te a szobádban ültél. Valami varázslatot gyakoroltál és nem figyeltél rám. Háromszor rohantam be hozzád és kérleltelek, hogy gyere velem. Rám sem hederítettél. Annyit mondtál, hogy menjek nyugodtan, hisz már máskor is voltam ott egyedül. Nem néztél a szemembe, csak kiküldtél. Nem voltál bunkó, de nem törődtél velem. Sosem szerettél? – kérdezi elcsukló hangon, mire a fülemre tapasztom remegő kezeimet.
- Fejezd be… – kérlelem halkan, de Rowan csak tovább folytatja. - Elég! Elég! ELÉG! – ordítom, amennyire csak tudom, majd akaratom ellenére szabad utat engedek könnyeimnek és zokogni kezdek. A kisfiú nem hátrál meg. Nem fél tőlem. Egyre csak közeledik.
- Az egész a te hibád, Nővérkém! – mondja indulatosabban és a Nővérke szó az, ami megadja a végső ütést a szívemnek, ami immár kétségtelenül is milliónyi darabokra törik szét. - Ha velem jöttél volna, megmenthettél volna. Te vagy a hibás mindenért! Te okoztad a halálomat! – ordítja, majd vér kezd csurogni a szájából. Ekkor jövök rá, hogy mivel állok szemben. Ez nem az öcsém szelleme, hanem egy mumus. Tudom, mert a legnagyobb félelmem mindig is az volt, hogy cserbenhagytam őt és, hogy valójában miattam halt meg. Zokogásom, amihez most már öklendezés is társult, nem hagy alább, ám én jól tudom, hogy sem megmozdulni, sem pedig egy értelmes varázslatot kinyögni nem tudok. Megbénít az öcsém képe és szinte még az életre is alig vagyok képes.
- Sylvester segíts. Sylvester! – suttogom a mondat első felét, majd szinte kiáltom a másikat. Segíteni kell. Ha egyedül maradok itt halok meg. Rowan szemei kezdenek beüvegesedni és már egész testét vér borítja. Torkom elszorul és úgy érzem nem kapok levegőt, ezért könnyeim között elkezdem tépkedni a rajtam lévő felsőt sikeresen szétszakítva azt a mellkasomnál. Csalódottan veszem tudomásul, hogy semmit sem segített, ám ujjaim még így is a ruhaneműben maradnak. Ha képes lennék most gondolkodni biztos áldanám az eget, amiért vettem ma fel melltartót. Az alak tovább közelít és torzult hangon szól hozzám:
- Cserbenhagytál Nővérkém. Te végeztél velem nem ők. Sosem bocsájtom meg ezt neked. Elvetted az életem – lassít le csupán pár méterrel előttem. Nem bírom, én már nem bírom tovább. A Brysen fiúra nézek.
- Mumus – nyögöm, reménykedve, hogy hallotta. Utoljára rápillantok az öcsém haldokló, avagy már lehet halott alakjára, majd testem minden részével a földre rogyom. Végtagjaimból kiszivárgott az erő. Nem tudom magam megvédeni többé. Feladtam. Renee Coleman életében először feladta.

Én, én esküszöm, hogy az imént még egy nyugodt kép vett körül. A karjaimban tartottam a fiút, simogattam, vigasztaltam. Egy viszonylag normális kép alakult ki körülöttem, amire már évek óta nem volt példa. Természetesen nem tartott sokáig, hisz már itt térdelek a nappaliban szemezve a halott öcsém képével, a bűntudatommal és az iszonyú gyásszal, ami sosem látszik megszűnni. Csak nézek magam elé és várom a halálom. Amikor Rowan meghalt a bennem gyülekező irdatlan dühöt arra használtam, hogy jobb és jobb legyek. Az erőm forrásaként tekintettem rá, ugyanis nem voltam képes a meggyilkolása után az emlékekkel megtöltött ház falain belül tartózkodni. Minden időmet a külső kis raktárban töltöttem a megkötözött muglival magam előtt. Kipakoltam minden szerszámot, minden ládát, hogy csak a mugli, az üres tér és én maradhassak ott. Utat adtam minden eszeveszett varázslatnak és a tökéletességig gyakoroltam őket, míg ott nem állt személyemben egy gyilkolásra kitűnő halálfaló. Ám arra sosem gondoltam, hogyha valaki ad valamit, azt egy perc alatt el is veheti tőlem. Az öcsém erőt adott, de az itt jelenlévő, haldokló képe teljes mértékben el is veszi azt. Egyedül és üresen maradtam. Annyira reménytelenül üresen.
Brysen nyugtató szavai csak tompa visszhangként érik el fülemet és bármennyire is meg akarom őket hallani, nem képesek bevésődni füleimbe. Koncentrálok, de hiába. Minden, amit látok az Rowan véres alakja és minden, amit hallok az az ő nyöszörgése és kellemetlen szavai. Minden érzékszervem a kisfiúra terelődik és nem képes befogadni semmi mást többé. Immár jól tudom, a mumus nyert.
A belsőm szinte már kész a halálra, amikor az öcsém hirtelen megnő és egy másik hátborzongató alak képét veszi fel. Eleinte nem tudom mi történik, de aztán az alak Sylvester felé fordul… hirtelen jön a felismerés. Ő az a szemét a fiú múltjából. Ő az a pedofil állat, aki megkeserítette az egész gyerekkorát. Egyedül a feltámadó dühöm ad annyi erőt ahhoz, hogy felszedjem magam a földről. Ijedten nézem, ahogy a férfi közelít a belül rettegő Brysen felé, aki egy tapodtat sem mozdul. Hogy a fene egye meg! Kinyújtom pálcámat a mumus felé és csak ekkor veszem észre mennyire remeg a kezem. Nem is emlékszem, hogy mikor féltem utoljára, de azt már most tudom, hogy nem hiányzott. Ez az érzés borzalmas és nem rám vall. Kifordultam magamból. A pálcát még mindig a mumusra szegezve tartom, de a szavaim nem találnak kiutat. A nyelvemen ülnek békésen és eszük ágában sincs elhagyni a biztonságot nyújtó helyüket. Viszont a Brysen apa közeledik és a zsigereimben érzem Sylvester halálát. A merengőben látott képek sikeresen beférkőznek gondolataim közé, így újra felizzítva dühömet. Az égető érzésbe kapaszkodok és ráveszem magam az ellenvarázslat kimondására.
- Riddikulus – ejtem ki halkan, mire a mumus ismét gyerek lesz, de immár egy boldogan kacagó kisfiú képébe bújik, míg el nem tűnik a szekrény mélyében.
- Tagadhatatlan, hogy ma mind a ketten megjártuk a poklot – suttogom a fiúnak elcsukló hangon könnybe lábadt szemmel. Ismét a földre rogyok, majd zokogni kezdek, mert feleszmélek, hogy a boldog öcsém képe épp ugyanannyi sebet tép fel szívemben, mint a haldokló. A két kép együtt pedig megnyúzva hagyja ott azt a mellkasomba arra várva, hogy legalább egy fájdalmasat dobbanjon ezzel életben tartva engem.