Rody & Richie

Csúnyán megbetegedtem. Napok óta küzdöttem az influenzával, de ma végérvényesen letepert a kórság és csak áldhattam a szerencsémet, amiért éppen hétvégén. Ki sem tudtam kelni az ágyból, alig kaptam levegőt, belázasodtam, fájt minden tagom és könyörögtem Rodynak, hogy vessen véget a szenvedéseimnek. Vagy ha már arra nem hajlandó, akkor legalább hozzon nekem valami süteményt, mert akkor talán a lelki békém helyre áll. Ő pedig - mint mindig - rohant sütiért, csak hogy a kedvemben járjon. Valószínűleg társadalmilag elfogadottabb párkapcsolatok esetében az olyan férfiakat, mint ő, gúnyolták papucsnak. Én jobban szerettem törődésnek titulálni és kicsit minden alkalommal jobban belé szerettem, mikor ilyen egyszerű, de annál édesebb módon juttatta kifejezésre a szeretetét. Olykor egy francia krémes többet jelent minden kimondott "szeretleknél".
Amíg Rodyt vártam, nekiláttam a legutóbbi dolgozatok kijavításának. Az egészségemen nem segített némelyik gyerek teljesen abszurd válasza, nem győztem piros tollal aláhúzni a képtelenségeket a papíron. A legszörnyűbbeknél üzeneteket írtam a lap szélére, ha pedig végre találtam egy jól sikerült példányt, annak a végére a jegy mellé még mosolygós fejet is rajzoltam. Kár, hogy nekem nem támadt kedvem mosolyogni, miközben a második százas csomag zsebkendőt bontottam ki és fintorogva tudtam csak beleinni a teába is. Alapvetően imádtam minden teát, de ha az ember kényszerből iszik meg belőle napi két kancsóval, hamar elmegy tőle a kedve. Még úgy is, hogy Rody tényleg finomat főzött, odakészítette nekem az éjjeli szekrényre a Han Solo bögrémben. Ami nem is kifejezetten az én bögrém volt, ezen folyton összevesztünk amióta tavaly megnéztük a Csillagok háborúját. Nem is kérdés, hogy ki lett mindkettőnk kedvence...
Amint nyílt az ajtó, rögtön félredobtam az egyik félig leellenőrzött dolgozatot.
- Már azt hittem soha nem érsz vissza és hagyod, hogy egyedül szenvedjek - tornáztam feljebb magam az ágyon, a hátamat a párnámmal kitámasztva. - Megint annyi hülyeséget írtak, hogy lassan tényleg felmondok...
Panaszkodni akartam neki a gyerekekről, de amint felé fordultam és megláttam a gyászos ábrázatát, majd meghallottam azt a furcsa élt a hangjában, már tudtam, hogy nagyobb a baj néhány funkcionális analfabéta kölyöknél. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, letette a becsomagolt süteményt és eltűnt a fürdőszobában. Nem mentem azonnal utána, vártam, hátha magától is visszajön és elmondja mi bántja. Mindig úgy kellett kihúzni belőle a legapróbb problémát is, de mégis reménykedtem minden alkalommal, hátha majd most nem akar elvonulni és csendben marcangolni önmagát. Aztán meghallottam a tompa csattanást, ezzel oda is lett minden türelmem.
Kimásztam a meleg takaró alól és utána siettem. Más helyzetben első dolgom lett volna alaposan letolni, amiért már megint idebent akart rágyújtani - Merlinre, mennyit veszekedtünk emiatt, egyszerűen gyűlöltem a füstszagot a szobában. Most viszont ez zavart a legkevésbé, ugyanis a látvány, ami fogadott sokkal inkább elkeserített. Leguggoltam mellé, elvettem tőle a cigisdobozt, hogy ne azzal foglalkozzon és a két kezem közé fogtam az arcát.
- Mi történt, Rody?
Fájt így látni, már annyira régóta nem keseredett így neki semminek... Nagyon szenvedett az utolsó pár évében aurorként, de amióta felmondott, egyszer sem borult ki. Régen legalább kérdeznem sem kellett, mi viselte meg ennyire, most viszont elképzelni sem tudtam mi gyötörte. Létezik rosszabb, mint ez a sok szomorúság azokban a szép barna szemeiben?

Rody & Richie

Rody egyszer azt mondta, mi olyanok vagyunk, mint a törpepapagájok: ők is egy életre választanak párt. A londoni állatkertben jártunk, a madárházban figyeltük a papagájokat mikor vigyorogva nekilátott felolvasni az egyik kirakott ismertetőt. Utána egész nap a szivárványtyúkjának és hasonló hülyeségeknek nevezett, de valahol mégis romantikus volt. Ahogy most átölelt és a karjaim közé fészkelte magát, eszembe jutott az a nap az állatkertben a faágon összebújó madárpárral.
- Mi történt, babám? - simogattam a hátát és a haját, amit nyirkos volt az olvadt hópelyhektől. Hányszor kell még elmondanom neki, hogy ne vegye le a sapkáját ebben a hidegben?
Mielőtt elindult, megtiltottam neki, hogy fél méternél közelebb jöjjön hozzám, nehogy elkapja tőlem az influenzát. Most viszont háttérbe szorult a betegség és az azzal járó hisztije - általában még nálam is rosszabbul viselte -, ahogy rázkódott a válla a visszatartott sírástól. Az együtt töltött tizenöt év alatt nagyon kevésszer láttam sírni, tőle ez egyszerűen idegen volt. Valamiért mindig próbált megkímélni minden fájdalmától, azt hitte, ezzel jót tesz velem. Már milliószor elmondtam neki, hogy ez a lehető legrosszabb problémamegoldás, de úgy néz ki, még mindig nem értette meg.
- Bántott valaki? - Bár megrémített a gondolat, mégis sejtettem, hogy nem ez történt. Nem hatotta meg mások véleménye, a fizikai sérülés pedig szóba sem jöhetett, nem láttam rajta nyomát és különben is jól viselte. Auror volt, meg különben is, esett-kelt állandóan. Így viszont elképzelni sem tudtam, mi viselte meg ennyire.
- Attól, hogy makacsul hallgatsz, egyikünknek sem lesz könnyebb. Állandóan játszod a hős Luke Skywalkert, pedig nem is ő a kedvencünk... - adtam egy csókot a feje búbjára, amit kivételesen felértem. Ha nem lettem volna beteg, most bizonyára éreztem volna a samponja enyhén mentolos illatát. - Kelj fel, te kis mamlasz, mert sérvet kapok, ha nekem kell felhúznom innen...

Rody & Richie

Annyira utáltam, mikor ezt csinálta. Az egy dolog, hogy mások előtt játszotta a rendíthetetlent, de hát Merlin szerelmére, én már láttam pityeregni nyálas romantikus regények felett... Tizenöt év után komolyan azt gondolta, hogy számomra teher vigasztalni őt? Vagy hogy nem veszem észre a fájdalmát, amint beteszi a lábát a szobánkba? Annyira ostobán tudott viselkedni és úgy haragudtam rá ilyenkor, de mégsem veszekedhettem vele, mikor a támogatásomra szorult.
A pokróc alatt mintha összement volna, úgy nézett ki, mint Kenyér, amikor minden tiltás ellenére felmászott az ágyra és bebújt a takaró alá. Még a szomorú barna szemei is olyanok voltak, mint a kutyáé. Éppen csak annyi különbséget láttam, hogy őt nem derítette jobb kedvre egy kutyakeksz.
Türelmesen hallgattam, hiába akartam közbeszólni. Az öccse említésére már sejtettem, hogy semmi jóra nem kell számítanom. Megrémített a gondolat, hogy talán a testvére ártani akart neki, jót nem feltételeztem Cygnusról. Utoljára kisfiúként láttam a Roxfortban, nagyképű, sznob kölyök volt, de egy Lestrange-től aligha lehetett mást várni. Kételkedtem benne, hogy az évek előnyére váltak, nyilván Mr. és Mrs. Lestrange a második fiuk esetén sem jeleskedtek jobban a gyereknevelésben, mint Rodynál.
- Olyan kis hülye vagy... - sóhajtottam fel. - Magamtól is kitaláltam, hogy szereted az öcsédet. Nyilván szereted, a testvéred és ismerlek, nem tudnád utálni őt.
A keze már nem volt olyan hideg, mint néhány perccel ezelőtt. Az ujjai kezdtek átmelegedni a két tenyerem között. Közelebb araszoltam hozzá, majd a kezét elengedve átkaroltam a vállát, odahúzva magamhoz egy ölelésre. Kívülről nevetséges látványt nyújthattunk, egészen össze kellett görnyednie, hogy a vállamra dönthesse a fejét és nem kis erőfeszítésembe telt megtartani a súlyát. Ennyi kényelmetlenséget mindketten kibírtunk, ha cserébe akár egy kicsit is megnyugtatta ez a suta ölelés.
- Mit akart tőled Cygnus? Belekeveredett valamibe? - Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, hiszen valami nyilvánvalóan megrémítette Rodyt. Mivel bizonygatta, hogy senki sem bántotta, így ez tűnt egyedül logikusnak. Engem nem nyugtatott meg ez a lehetőség sem, féltem, hogy a majdnemsógorom bele akarja őt rángatni valami őrültségbe. Rody hagyta volna magát, mindig is indokolatlanul önfeláldozó volt és még annál is meggondolatlanabb. Nem mertem rá mérget venni, hogy hallgatna az észérveimre az öccse szavával szemben. Hiába bizonygatta Rody, hogy nem érdekli a családja, tudtam, hogy neki is épp úgy maradtak kételyei a döntésünk helyességét illetően, mint nekem. Alapvetően nem létezett közöttünk tabutéma, nem beszéltünk félre és úgy gondoltam, nehezen lehetnék egymással ennél őszintébbek és nyitottabbak, de ezeket a témákat igyekeztünk elkerülni. Egyszerűen nem volt mit megvitatni a kitagadásunkon, semmiféle dühösen elmorgott panasz nem változtatta meg a tényt, hogy kihajítottak minket, mint azt a bizonyos macskát. Nem kellett mögötte okokat keresni, nem kellett kimondani, mennyire fájt ez mindkettőnknek, mennyire hiányzott a régi kényelmes életünk, anélkül is nyilvánvaló volt. Aztán idővel már nem is foglalkoztunk vele, berendezkedtünk az új életünkre, a közös utunkra, amit ugyan nem taposott ki előttünk több generációnyi Avery és Lestrange, de boldogok voltunk. Nem akartam, hogy valaki belerondítson a tökéletes háromfős családunkba.

Rody & Richie

Türelmesen hallgattam, pedig szívesen leállítottam volna már az első mondat után. Dehogynem értettem. Nem ismertem az öccsét, soha nem volt lehetőségem megismerni Cygnust, de attól még értettem. Mindent tudtam Rodyról, többet is talán, mint saját magamról. Persze, hogy felfogtam miről beszélt, tizenöt éve együtt éltünk és szerinte nem találtam még ki, miért nem beszél soha a családjáról? Én sem emlegettem fel a sajátomat, de az okát nem is rejtettem véka alá: fájt minden, ami történt és lehet, hogy sosem tudok majd igazán túllépni rajta. De Rody... ő túl makacsul bizonygatta, hogy már azelőtt eltávolodott tőlük, hogy kitagadták. Talán már éppen itt volt az ideje, hogy beismerje, mekkora hazugságot szajkózott másfél évtizedig.
Kerestem a megfelelő szavakat mindarra, amit hallottam. Általában ő volt az, aki lelket öntött belém, megpróbált felvidítani és azt mondta, hogy holnapra úgyis jobb lesz. Ilyenkor mindig kicsit tanácstalan voltam, mert amíg engem észérvekkel többnyire meg lehetett nyugtatni, Rodyra ezek kevésbé hatottak. Ha ő érzett valamit, az mindig annyira intenzív volt és úgy bele tudott süppedni örömbe és bánatba is, mint senki más. Ha maga alatt volt, egy kentaurcsorda is alig tudta kirángatni a mocsárból, amiben pillanatok alatt nyakig elsüllyedt.
- Nem rontottál el semmit. Nem a te hibád, ami vele történt, egyedül az apátok tehet róla. - És saját maga, de ezt nem mondtam ki, mert nem akartam éppen most szidni az öccsét. Még akkor sem, ha igenis magának köszönhette, hogy így kisiklott az élete. Mindig, mindenkinek van más választása. - Mégis kinek lett volna jobb, ha ott maradsz? Szerinted akkor az öcséd élete egy csapásra jobb lett volna? Ugyanilyen szörnyűségekbe keveredne, csak talán téged is rántana magával az egész rokonságod.
Ha nem rázkódott volna a válla a sírástól, megjegyeztem volna neki, hogy a bajusza csikizi a nyakamat. A pornósztáros bajusza, ahogy négyszemközt hívtuk. Mikor először így jött ki a fürdőszobából, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a nevetést, de ő csak azért sem szabadult meg attól az idióta bajusztól. Én pedig idővel hozzászoktam, mi több, megszerettem. Neki még ez is jól állt.
- De, Rody, ennek így kellett lennie. Ha velük maradsz, akkor engem kellett volna elhagynod és most ugyanígy ostorozhatnád magad, hogy cserben hagytál. Együtt meghoztunk egy döntést, és én még mindig azt gondolom, hogy akkor ez volt a legjobb döntés. - Elképzelni sem tudtam, mihez kezdtem volna nélküle. A fél életemet mellette töltöttem és már annyi ponton összeforrt kettőnk története, hogy egyszerűen belegondolni sem tudtam, hogy ez másképp legyen. Már régóta nem volt külön Rody és külön Richard, csak Rody és Richard, ketten együtt. És ennek így kellett lennie, bármennyire gyűlölte érte a testvére. - Tudod mennyire boldog voltam, mikor először odajöttél hozzám? Hetekig másra sem tudtam gondolni és a nap minden percében a te leveleidet vártam. Annyira rosszul éreztem magam előtte, komolyan elhittem, hogy valami baj van velem, hogy egy selejt vagyok. És aztán jöttél te, a hülye vicceiddel meg azzal a Rody-mosolyoddal és minden jobb lett. Negyedikes korom óta te voltál életem szerelme és az egész olyan volt, mint egy csöpögős romantikus regény, amiket úgy szeretek. Nem tudom, mi lett volna velem, ha egyik napról a másikra közlöd, hogy vége. De abban biztos vagyok, hogy az öcséd semmit nem róhat fel neked, mert minden épeszű ember úgy döntött volna, ahogyan te is. És ezt mindig te mondod, de most rajtam a sor: ha még egyszer így megsirat, esküszöm, élve fogom elásni a cseresznyefánk alá.