A többiek elmentek és én...nem is tudom. Megint megkértem Abelt, hagy maradjak a negyedikeseknél. Onnan is kiestek most páran és én előálltam ezzel az ötlettel. Kissé bizonytalanul, lesütött szemmel és rekedten ettől a mostanában előforduló mutálgatástól. Néha vékonyabb a hangom, máskor berekedek. Nagyon idegesítő. Abel most sem mondott nemet és akármennyire is szégyelltem magam, elfoglaltam a mellette lévő ágyat ma éjszakára. Sokkal jobban alszom, ha ő is itt van, mintha a rémálmok szabadságra mennének. Ezt nem igazán mondtam el neki, mégis úgy érzem tökéletesen tisztában van vele. Este ráadásul még tudunk beszélgetni és néha köpkövezni. Nagyon mulatságos, hogyan reagál a varázslójátékokra. A sakk is tetszett neki, de én azt nem szeretem, kevés logikám van hozzá. Kicsit kínos ez nálunk, mert néha érzem, nem akar folyton lealázni, engem pedig bosszant az állandó vereség. Gondoltam már rá, hogy megkérem McGalagony professzort, hagy cseréljek valamelyik negyedikessel, de félúton felé mindig megtorpantam és amikor rákérdezett "mit óhajtok" csak megráztam a fejem és elindultam egy másik irányba. Amikor csak lehet, mégis beszökök hozzá és szinte biztosra veszem, hogy ma is elkerülnek a rémálmok.
Tévedés...
Először csak hosszabban és kétségbeesettebben veszem a levegőt, szemhéjam alatt táncot járnak aktív szembogaraim. Ha kívülről látnám magam, borzasztó lenne az egész. Ujjaim dobolni kezdenek a lepedőn, lábam meg-megráng. Aztán már szaporábban lélegzem, el-elakadó kis nyögések is kicsúsznak kiszáradt ajkaimon. A fejem fel-le rándul, csak egy nagyon kicsit. Hirtelen ülök fel, de a szemem nem nyitom ki. Automatikusan teszem le a lábam, egyiket a másik után a hideg kőpadlóra. Az a pizsama van rajtam, amiben lefeküdtem, halványkék póló és nadrág. Hirtelen állok fel, mintha egy láthatatlan mugli daruszerkezet húzna két lábra. Egyenes és merev a tartásom. Pálcát sem gyújtok, sőt nem is veszem magamhoz, ahogy a cipőm és a talárom is figyelmen kívül hagyom. Megszerkesztett, katonás léptekkel lódulok előre, mintha egy egyenlet alapján kiszámítanák minden mozdulatom. Talpam slattyanva tapad a padlónak, mintha egy puha matricát ragasztanának egy kissé visszhangos felületre. Kisétálok az ajtón, le a lépcsőkön, át a klubhelyiségen. A kövér dáma utánam szól, én meg sem hallom. A folyosó kihalt, minden üresen kong körülöttem. Temérdek lépcsőn sétálok le. A szemem még csukva, mégsem megyek neki semminek. Kivonulok a bejárati csarnokba, onnan az udvarra. A deresedő földre lépek. Nem érzem mennyire hideg, sem azt, ahogy a szél csontomig hatol. Keresztülvágok a birtokon ugyanabban a katonás, kiszámított, mindig ugyanolyan tempójú lépésben. A tiltott rengeteg felé veszem az irányt.
Noah és Abel a rengetegben
Griffendél
XXX szó
Ozzy: Dreamer
Noah már megint ráakaszkodik Abelra, ezúttal ráadásul bajba is sodorja.
Hogy mondhatnék én nemet Noah-nak? Annyira kicsi és törékeny a korához képest és ezen kívül hihetetlenül jó ember. Már az is ezt mutatja, hogy aranyvérű létére képes egy olyan sárvérűvel barátkozni, akit még a családja is kitagadna, ha nyaranként nem kellene valahol megszállnia. Biztos vagyok benne, hogy egy napon már nem lesz olyan hely, ahová hazamehetek. Ha vége a Roxfortban a varázsvilágban akarok majd dolgozni és anyám elfelejtheti, hogy a muglik világába térek majd vissza. Jó nekem itt, a legjobb és ezt nem fogja a tulajdon nő, aki a világra hozott elvenni tőlem. Bármi is fog történni, én nem hagyom ott a varázsvilágot és az itteniek támogatni fognak ezen döntésemben. Talán egy nap még apámnak is elmondom, hogy miféle fia van. Elég hosszú napom volt, rengeteget tanultam és még jól meg is szívtam bájitaltanon, mert elrontottam a bájitalt, aminek köszönhetően olyan bűz lett az egész teremben, hogy mindenki fulladozva rohant ki onnan. Eddig mindig kiválókat kaptam ebből a tárgyból, de ez most eléggé le fogja húzni a jegyem. Kissé ideges vagyok emiatt a baklövésem miatt. Kicsit még beszélgetünk Noah-val, mielőtt mély álomba szenderülnék. Talán még beszélt hozzám, mikor lehunytam a szemem, de én már nem fogtam fel belőle semmit. Kicsivel lehetünk éjfél után, mikor zajra riadok fel. Noah után becsapódik az ajtó, a takarója a padlóra zuhant. Először azt gondolom, hogy csak mosdóba megy, de túl jól ismerem már és nála semmit sem szabad a véletlenre bízni. Gyorsan zakatoló szívvel pattanok fel az ágyamból. Magamra húzok egy kabátot és egy cipőt, s még annyi energiám van, hogy Noah-nak is vigyek egy meleg plédet, amit ráteríthetek. Nem tudom, hogy hová megy, de nem számítok semmi jóra. Már elhagyja a klubhelyiséget, amikor megpillantom a lépcsőkön. Nem foglalkozom a Kövér Dáma szüntelen ordítozásával. Valószínűleg Friccset vagy Mrs. Norris-t idehívogatja majd a hangja, de addigra már nem leszünk a látókörzetükben. Elhagyjuk a kastélyt, a hideg bekúszik a ruhám alá és remegni kezdek. Egyre gyorsabban futok, hogy utolérjem a barátom, de ő nem hajlandó megállni. Homlokomon végigszánt a verejték és még csak jobban fázni kezdek tőle. - Noah Winston Montgomery, állj meg! – kiáltok rá, de nem tudom, hogy meghallotta-e. Kimerülve állok meg egy pillanatra, kezemben a nagy pléddel és kifújom magam. Vagy húsz másodpercig tarthat csak a pihenőm, aztán folytatom utan Noah után, ami úgy néz ki, hogy a Tiltott Rengetegbe tart. Nagyszerű, erre nem készültem fel.
Tejfehér ködbe vész minden gondolatom. Csak azt a hangot hallom és önmagam látom, Előtte. Van mellettem még valaki, de nem merem elfordítani a pillantásom Róla, hogy megnézzem. Ezen kívül semmi más nem létezik. A hideg, vagy hogy a nevemet mondják. Beleragadok egy hosszúra nyúló, eleven álomba. Egyenletes, mértani precizitással kiszámított lépteim rendellenesen súrlódnak a téli avaron. Lábaim már kékülnek, de meg sem rezzenve haladok tovább. A hold éjfél utáni fénye sejtelemesen dereng a hosszú, szálkás fenyők koronáján. A fák egyre sűrűbben nőnek, végül a kísérő fény elhalványul és megszűnik. Már nagyon mélyen vagyunk. A gyökerek vastagabbak, a fák embertelen magasságokba nyúlnak, mintha törzsük egy-egy óriás lenne. A mozgás sem ritka errefelé. Éjjeli állatok neszezése, kapirgálások, reccsenő gallyak. Valamik kúsznak, másznak a sötétben. Kísérteties a csend, ahogy csak néhány, puha zajfoszlány töri meg. Megállok néhány összegabalyodott gyökéren, idáig a hideg sem hatolt el oly elszántsággal. Belefúrom lábaim a tűleveles avarba. Nagylábujjam kényelmesem elbújtatom benne és pár öntudatlanul hosszú lélegzetvétellel készülök a felébredésre. Hirtelen történik, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Szemhéjaim egyszer csak felpattannak, mint amikor valaki erőszakosan felhúzza a rolettát. Kínosan sípoló zihálással veszek sok-kis, hideg levegőt. Az első másodpercben épphogy felfogom, lélegzek, és csak a következőkben jut el több dolog egyszerre. Kint vagyok, egy erdőben vagyok, pizsamában, hideg van és mindezt átszövi ráadásul a tudatos rettegés. Hogy miért, mi történt megint. Amikor mindez átfut az agyamon, körbefordulok és majdnem elsírom magam megkönnyebbülésemben, hogy Abel is itt van. Mégis ostoba kérdést teszek fel. - Hol vagyunk? Tudom a választ, de akkor is! Mert nem hiszem el... Aztán eljut a tudatomig, hogy remegek, úgyhogy úgy nézek rá, mély kétségbeeséssel, mint egyetlen fénypontra a teljes sötétségben.
Noah és Abel a rengetegben
Griffendél
XXX szó
Ozzy: Dreamer
Noah már megint ráakaszkodik Abelra, ezúttal ráadásul bajba is sodorja.
Senkinek sem vallanám be hangosan, de félek. A félelem lassan, de biztosan itatja át a testem. Áldom és szidom is a sorsot egyszerre, hogy éjszaka van. Fényes nappal mennyire könnyebb lenne és a professzorok tisztában léve Noah állapotával ezer százalék, hogy kisegítenének most minket, rajtunk tartanák a szemüket. Ez mind szép és jó, ám tudom, hogy Noah nem örülne annak, ha újra a középpontba kerülne és az egész iskola rajta csámcsogna. Párszor megesett már és egy újabb alkalom nem éppen válna a srác hasznára. Tudom, hogy én mindig tudok segíteni rajta, de a késői időpont és a Tiltott rengeteg kissé megingatja a hitem és a bátorságom. Azt mondják, hogy akik a griffendélbe kerülnek azok bátrak, s hősi lelkűek, de úgy tűnik én ezen pontokban most megbuktam. Talán nálam a bátorság már abban kimerült, hogy szembe mertem szállni az anyám akaratával és valamelyest be tudtam illeszkedni ebbe a varázslótársadalomba? Annyi kérdés ötlik fel most bennem hirtelen, de nem ezek a fontosak, hanem az, hogy minden rendben legyen Noah-val. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem hagyom neki, hogy átjöjjön a mi szobánkba este. Akkor most egyedül lenne itt, védtelenül. Mondjuk nem mintha a jelenlétem olyan sokat segítene rajta. Mikor végre sikerül utolárnem egy kicsit rázni kezdem a vállát, s egy kis időn belül magához tér. A plédet, amit mindeddig magammal hurcolásztam a vállaira terítem és aggódva pillantok rá. Szinte alig hallom meg a kérdését. Hosszúnak tűnő percek után válaszolok csak neki, amelyek igazából mindössze másodpercek. - A Tiltott rengetegben – nyelek egy nagyot. Hallhatja a hangomon, hogy teljesen betojtam és nem tudom, hogy mi tévő legyek. Teljesen elvesztünk, az erdő mélyén vagyunk, ahol bármilyen veszély leselkedhet ránk. Annyira Noah-ra koncentráltam, hogy el is felejtkeztem arról, hogy megnézzem merről is jöttünk. Tudom, hogy nagyon ritka az ilyen eset, de talán pont ezért néha körbevezethetnének minket az erdő mélyén, hogy tudjuk, hogyan találunk ki. – Jól vagy? – kérdezem, s ezzel próbálom elterelni a figyelmét. Habár tudom mi lesz a válasza és ha ránézek akkor is tudom, hogy a jótól nagyon messze áll, ám más most mégsem tudta elhagyni ajkaimat.
» A dolgokat csak két módon lehet túlélni. A sírás nem tartozik ezek közé. «
Az egyik pillanatban még határozottan vízszintes és puha ágyban feküdtem. Volt egy ránc a lepedőn, ami lapockáim bizgálta, kicsit ébren tartott és tudtam merengni azon mennyire cinkes, hogy bejövök néha a nagyokhoz, mint egy elsős kisöccs, úgy, hogy a tulajdon bátyám már nem jár ide, Abelnek pedig nincs testvére... vagyis. Erre is gondoltam, mielőtt pillámra látomások szökkentek volna, ajkaimon volt többször, beszélek vele. Ráadásul... Gondolataim elillannak, darabosak, mintha kezdenének megfagyni. Most, hogy magamhoz térek a legrosszabb helyen és időben, mintha egy csúnya kórból lábadoznék, mezítláb a földön, rengeteg impulzus éri az agyam. A hideg mégis kiver minden mást, egyeduralkodóvá válik, majd meg pusztulok a nyilalló, jeges fájdalomtól, ami lábamba áll. Merev, mozdíthatatlan és..mi lesz, ha le kell vágni? Abel jobban varázsol mint én, bátrabb, mindenben legebb, hogy ő itt van, nem is tudom hogy kerül ide? - Ne... Nézek rá, mintha vissza tudná szívni a Rengeteget. Közelebb csoszogok hozzá, dőlve, mint egy merev kugligolyó. Minél közelebb, Abel, Abelebb! Nyelnem kell, valamit mondanom és minden úgy fáj, annyira, hogy lehuppanok a földre, mélyen belebújok a takaróba, amit hozott. - Kösz, hogy elhoztad. Gyújtsunk tüzet...muszáj Vacogom. Hacsak nem ismer olyan bűbájt, ami cipőt varázsol a lábamra. Próbálok magamhoz húzni egy halom gallyat, közben homlokom ráncolom mi lehetett ez az egész, a dobogás és csillagok, még nem áll össze. - Kellene szereznünk seprűket. Abel...amúgy be akarok kerülni a csapatba. Ez most nem a legjobb pillanat, a Tiltott Rengetegben vagyunk, éjjel, eltévedve, igazából bármelyik pillanatban meghalhatunk, nekem mégis ez a legfontosabb? Bekerülni a csapatba? Volt az a varázslat, amitől ide jön a seprű. Nem emlékszem rá... Miért, miért van az, hogy az igék kiesnek a fejemből, mint ócska játék darabkák, a látomások viszont örökre belém égnek? Azok eltüntethetetlen billogok, azok állandó rémek.
Sokszor úgy érzem, ogy Noah sokkal többet jelent nekem egy barátnál, már szinte a családom tagja, amiben csak én vagyok. Anyám, a nővérem és apám már nem számítanak bele. Míg az előbbi kettő legszívesebben letagadna, addig az utóbbi még azt sem tudja, hogy varázsló vagyok és hogy ilyen egyáltalán létezik. Nem beszéltem vele rendesen már hosszú évek óta és úgy érzem, hogy ez a három személy, akik valaha fontosak voltak a számomra most már semmisek előttem. Noah viszont már az első perctől fogva olyan, mintha felnézne rám és szeret a közelemben lenni, aminek hála egy nagyon erős barátságot, talán már testvériséget sikerült kialakítanunk az elmúlt három évben. Ez már tényleg egy életre szól. Aggodalmasan tekintek a fiúra, hihetetlenül sajnálom, de ezt az érzésemet nem akarom kimutatni neki, mert nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát. Segítek neki, amiben csak kéri. Kezdetnek betakarom a pléddel, amit magammal hoztam. Nagyon vacog, már én is fázni kezdek ettől. - Igazán nincs mit, várj máris csinálom – bólintok, míg felemelkedek mellőle és gyűjtök pár gallyat, amit egy kupacba rakok. Nem fogom a muglik elvileg régen jól bevált tűz csiholós mesterségét alkalmazni, hanem szimplán előveszem a pálcámat és a kupacra irányítom. – Piroinito! – szólalok meg kissé erőteljesen. A gallyakra koncentrálok, amik rögtön meggyulladnak, ami meleget varázsol közénk. Leguggolok a tűz mellé és közel tartom hozzá a kezem, hogy kissé átmelegedjek. Hamarosan vissza kell mennünk a kastélyba, nem maradhatunk itt ilyen sokáig ebben a hidegben. - Most akarsz repülni? – kérdezem furcsán pislogva. – Szerintem ez nem a legmegfelelőbb időpont erre, Noah. Melegedj fel és menjünk vissza – válaszolom erőteljesen, de aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyunk és valószínűleg seprűvel találnánk vissza a legkönnyebben az erdő felett. Mindössze annyi kérdés van bennem, hogy vajon ez most Noah-nak hogy menne ilyen állapotban. Nagyot sóhajtok, majd szólásra nyitom a szám, de végül becsukom. Nehezemre esik kimondani az egyszerű varázslatot, ám egy kis belső vívódás után elhatározom magam. - Invito seprű! – kiáltom el magam és tudom, hogy pár másodpercen belül mellénk fognak pottyanni a kívánt tárgyak.
Kezdőlap
