Az elmúlt időszakot figyelembe véve az óta a vacsora óta... akkor nem esek túlzásba, ha azt mondom kerültük egymást. Nem jött szóba vagy nem hozakodtunk fel a történtekhez. A karácsony is inkább csak egy ötlet volt, hogy talán mégis lenne mit megbeszélni. Én készülök, hűtöttem be bort, a helyére kerül a karácsonyfa és már a dekoráció is fent van amikor az órára pillantok. Még nincs itt. Nem tudom, mit csinál, mi megbeszéltük, hogy ma időre otthon leszünk. Én már legalábbis itt vagyok. A kanapéra ülök olvasni, így nincs értelme ha várakozok csak.
Sok oldallal arrébb járok, amikor megjelenik.
- Neked is szia. - válaszolom egykedvűen, miközben épp csak felpillantok a könyvből.

- Nem, csak kitalálni kellett. De megoldottam, talán idővel belejövök. - egy picit elmosolyodok, nem igazán állítottam vagy díszítettem még fát, hisz legutóbb mikor ennyire érdekelt, akkor még kicsi voltam. Végül csak becsukom a könyvet és rá nézek.
- Sokat kellett dolgoznod? - legyen. én nem leszek semmi elrontója. Le is rakom a könyvet és egészen szembe fordulok vele.

- Az emberek sosem voltak normálisak, ha nem az utolsó pillanatban akarnának mindent beszerezni, akkor nem lenne ennyi baleset és nézeteltérés. - nem igazán kedvelem amúgy sem az ünnepeket, az emberek sokan lesznek. Én már jócskán az előtt szereztem be az ajándékokat, egyet neki, meg a szüleimnek későbbre. Még a két családnál való látogatást is meg kell ejtenünk, de ez az este a miénk. Tulajdonképpen a lényeg, hogy most itt van.
Eltűnődve pillantok rá, majd megsimítom a karját. Jól esnek a szavai, főleg mert milyen nehezen egyeztünk meg
ebben a karácsonyban és még az sem volt biztos, hogy haza tudok jönni. Jöttem, napokkal is előbb.
- Remélem az ajándék is tetszeni fog. Bort?

Oldja a hangulatot a nevetése. Még mindig nem az igazi, természetes viselkedésünk egymással, amikor kettesben tervezünk valamit, de már így is rengeteget javult. Egymásra odafigyelni csak a legkevesebb, igazodni már egészen nehéz. Figyelem, ahogy az ajándékot a fa alá teszi az enyém mellé. A hosszúkás dobozból már könnyedén kitalálhatja, mi lesz az. Nőből van, a nőknek jó a szimatuk ilyenhez.
Csak bólintok a válaszára, a konyhába sétálok, hogy aztán a borral és két pohárral térjek vissza. Bontom is, hogy aztán kitölthessem.
- Remélem ezt szereted, hasonló az aromája mint a legutóbbinak. - nem célozgatok, áh dehogy. Inkább csak a kezébe adom a poharat és megállok vele szemben.
- Jó lesz, utána pedig mehetnénk hozzátok. - tetszik, hogy felajánlja, tetszik, hogy nyit. A pohárba kortyolok.

Érzéseim vele kapcsolatban kissé megosztóak. Egyfelől még mindig ott van egy kis tartózkodás a házasságtól, a helyzettől, hisz legutóbb is annyira kellemetlen volt úgy ébredni reggel... összebújva. Rögvest szétrebbentünk, zavarban voltunk. Pedig roppant jól éreztem magam vele és cseppet sem bánom azt, hogy így történt.
A borra pillantok, tetszik az illata. Elmosolyodok megjegyzésén, majd sarkon fordulok és a fához sétálok. Nem igazán vettem még szemügyre a teljes eredményt, de most tetszik. Az egyik gömbben megpillantom elgörbülő tükörképünket. Tényleg ezek lennénk mi? Olyan távol vagyunk egymástól és mégis olyan közel...
- Mindig azt remélik, hogy egyszer majd az unokájuk hírével megyünk. - mert ez az igazság. Eltűnődve figyelem a gömbben őt, majd csak megráncolom a homlokomat. Miért gondolkozok mindig ezen?
Félig felé fordulok ki, ahogy ismét felszólal. Én is emelem felé, a borba kortyolok, majd csak leteszem azt a dohányzóasztalra. A fához guggolok, letérdelek a fehér puha és vékony de hosszú szálú szőnyegre. Az ajándékáért nyúlok, kíváncsi vagyok. Megfordulva törökülésbe helyezkedem, de még nem bontok. Az ajándékot emelgetem, nézegetem. biztos vagyok benne, hogy valami könyv lesz az.
- Olyan más ez a karácsony, tavaly ilyenkor még csak egy nagy közös ünnepi vacsorát ültünk meg, ahol megbeszéltük, milyen lesz az esküvő...

Ő is tudja, én is tudom, egy ilyen döntésnek még nem jött el az ideje. A családbővítés nagy felelősség, túl nagy egy olyan időszakban amikor sem elég időt nem tudnánk fordítani egy gyerekre, sem biztonságot nem tudnánk nyújtani neki.
Az ajándékot tanulmányozva hallgatom szavait. Ebben nem egészen értek egyet, de nem lehetünk egyformák mi sem. Nem csiszolódtunk még össze, úgy nem is lehetne, hogy nem igazán ismerjük egymást. De a kezdő lépést megtettük, ez az este a tanúja. A fa a díszekkel, alatta az ajándékokkal és persze hogy mi is itt vagyunk és nem mással foglaljuk el magunkat.
- Nem gondolnám, hogy megváltozott. Egyszerűen csak megpróbáljuk úgy alakítani a szokásainkat, hogy mindkettőnknek jó legyen. Úgy gondolom, ha ez sikerült, akkor talán még közös szokásaink is lehetnének. Most még nincsenek. Te el tudsz ilyet képzelni? - a becsomagolt ajándékkal a kezemben ülök le ismét a szőnyegre.
- Nem jössz ide? - megpaskolom magam mellett a puha anyagot.

Picit elmosolyodok szavaira. Lefogadom tényleg nem tudja ő maga sem, mi lehetne az. Még én sem tudom, egyszerűen annyira különbözünk egymástól. Valamikor valahová eljutunk, valamikor valamit csak találunk. Nem ellenkezünk, nem feszülünk egymásnak, legalábbis eddig nem tettük. Ha kiderül egy s más rólam persze biztosan ki fog akadni. De jelen pillanatban nem látom azt, hogy válás felé billenne el a kapcsolatunk.
- Nem baj, az a lényeg, érezd úgy magad, mint nem a mindennapokban. Nekem a karácsony ezt jelenti, kicsit megállni a rohanásban leülni, pihenni. Nem a látszatra adni. - a poharam után nyúlok ismét, belekortyolok.
- És jó érzés? Már úgy... olyannak lenni mint akkor. - ez meg milyen kérdés, mi? Ez csak egy Ianes kérdés, semmi más.

Jó látni, hogy azért a bortól nem óvakodik egy nagyjából a legutóbbi eset után. Más már alighanem elgondolkozna, vagy csak én gondolom ennyire túl ezt. Nem is tudom, nem kellene nyílt témaként beszélni róla? Nem feszengeni folyamatosan amikor összetalálkozunk a lakásban?
- Felszabadultnak. Most nem feszengsz. - nem rejtem véka alá a választ, ezt mondhatni jobb ha elfogadja, én elég nyíltan szoktam válaszolni. Ha nem szükséges köntörfalazni, nem teszem. Közelebb hajolok hozzá, tekintetem az övébe függesztem.
Újfent a borba kortyolok, megtöröm a szemkontaktust. Hagyom, hogy gondolkozzon, mondjon amit szeretne, nem akarom befolyásolni. Az ajándékomat veszem ismét a kezembe, de nem kezdem el felbontani.
- Szabad?

Azt hiszem ezt nevezik elkapott pillanatnak, amikor nem is szeretném elereszteni a tekintetét, annyira vágyom rá, hogy felfedezzem. És nem csak a tekintetében rejlő titkokat, hanem alkohol, meg mindenfajta kifogás nélkül az egész valóját, a testét, mindenét, hogy csak titkai se maradjanak számomra.
Azért beismerem, szörnyen kíváncsi vagyok, mivel készült nekem. Nem az számít, hogy mekkora érték, hanem az, vajon tud-e már valamiből kiindulni, vajon sablonos dolgot vett, vagy valami igazán hozzám illőt. Óvatosan bontom fel a csomagolást, nem tépem, türelmesen fejtegetem fel a ragasztást és végül bontom ki. Tekintetem ismét rá emelem, kíváncsi vagyok épp figyel-e. De csak egy röpke pillanat erejéig, mert aztán mindjárt a kezemben tartom az ajándékát.