Draven Crawford

Who we are isn’t how we live, we are more than our bodies

Dray, Rave


25 év


Aranyvér


Dumbledore


Nincs


Mágiahasználók


Andy Biersack


Saját, de mégis keresett *-*

A családomat és a velük való viszonyomat két sorba le tudnám írni. Van tizenkét fiam, egy lányom és egy angyalom. A fiaim valódi kártevők, de megveszek értük. Egy picike dobozban laknak a farzsebemben, ám sajnos túl rövid életűek. Haldoklásuk során füst keletkezik. Valódi kis démonok. A lányom mellettük lakik. Állandóan piros ruhában van. Ő a leglustább mind közül, ugyanis bármikor, amikor munkára bírom haragjában tűz keletkezik feje felett ezzel megölve bátyjait. Míg ő a fiaimat öli, addig a fiaim engem… legalábbis hosszú távon engem. Jobban mondva a tüdőmet, de hát mindenkinek meg kell halnia valamiben, nem igaz? Hülye lennék, ha ezt nem a gyerekeimért tenném meg. Az angyal, akiről beszéltem, az egyetlen oka annak, hogy még ezen a földön vagyok. Ez az angyal nem más, mint a szeretett édesanyám, akit túl korán elvett tőlem a sors. Ha nem tudnám, hogy a mennybe került már tuti végeztem volna magammal. Viszont Isten ments, hogy halálom után a pokolra jussak. Nem bírnám ki, ha többet nem láthatnám.
Nos, összesen ennyit tudok mondani a családomról. Viszont, ha arról kérdezel, hogy hol lakom és, hogy kikkel élek lehet bővebb választ kapsz. Anya halála után ahhoz a férfihez kerültem, akit édesapámnak kell hívnom. Ő adta a spermiumot, ahhoz hogy létrejöhessek, ám ezen kívül nem valami sokat tett értem, ugyanis az első percben elhagyott a másik családjáért… akarom mondani az egyetlen családjáért. Elvett valami másik varázslót. Egy igazi bestiát, majd létrehozta második fiát. Őt szerette is, szóval a kölyök jól járt. Vicces, hogy kölyöknek hívom, hisz csak pár év van köztünk. Ez az a fiú a családban, akit teljes szívemből utálok. Folyton azt éreztette velem, hogy nem vagyok a család része. Mintha magamtól nem tudtam volna. Idióta. Őszintén szólva, nem is akartam a része lenni. Most se akarok. Hidegen hagynak ezek az emberek. Teszek rájuk. Régebben volt családom. Kis kétszemélyes család volt, de többet ért mindennél. Viszont ilyen kis szar utánzattal nem érem be. Vagy rendeset kapok, vagy semmilyet. Ez a család viszont borzasztó, szóval ezennel téma le is zárva.

Sokan azt hiszik, hogy az önfejű, beszólogató seggarc külső mögött rejlik valami több. Valami, ami megengedi, hogy érző lénynek nevezzenek. Sajnálattal közlöm, hogy a külső mögött az égvilágon nem rejlik semmi más. Így jár az ember, ha gyerekkora nagy részében egy cseppnyi szeretet sem kap. Nincs, ami táplálja az érzelmeket. Nincs, ami táplálja a lelket. Aztán ezek idővel éhen is halnak. Megdöglenek, és örökre eltűnnek. Valódi csoda kell ahhoz, hogy a vicces és törődő énemet visszahozzák a halálból. Mivel a legtöbb élőlény nem képes csodákat tenni, nem is látok sok esélyt arra, hogy visszataláljak régi önmagamhoz. Igazából nem is vágyom rá. Minek, ha nincs kivel kedvesnek lennem? Minek, ha nincs senki, akit szerethetnék? Márpedig én feleslegesen nem teszek semmit. Nem pazarlom olyan dolgokra az időmet, amik semmit sem érnek. Így ha bármiféle érzelmet ki akarsz csikarni belőlem, mondogasd sokat, hogy alohomora, aztán hátha egy idő után kinyílik valami mélyen elrejtett doboz, amiben rátalálhatsz egyre. Egyébként ne reménykedj, mert felesleges.

Csendben olvasgattam valami borzasztóan unalmas könyvet a szobám egyik csendes sarkában, távol az ajtótól. Egy cseppet sem kötött le, viszont még ez is jobb volt annál, minthogy ezekkel az emberekkel töltsem a drága jó időmet. Gyűlöltem jó pofizni velük, meg beszélgetni a szánalmas, kínszenvedéssel teli napjaimról, amiket itt töltök. Utáltam, hogy amíg engem a porba döngöltek, addig féltestvéremet –még kimondani is rossz- az egekbe emelték. Holott az gyerek semmivel sem volt jobb, mint én. Sőt, egy valódi beképzelt barom. Persze az elfogult szülők ezt nem láthatták. Mindig mindenben ő volt a jobb és én mellette sosem tűntem másnak, mint egy elnyomott szerencsétlennek. Pedig egyáltalán nem volt kiemelkedő varázsló. Mármint nem volt hülye. Megvolt a magához való esze, de nem volt benne semmi, ami őt különlegessé tenné, avagy különlegesebbé. Ugyanolyan volt, mint az összes többi. Eleinte sosem beszéltem vele. Be sem jött a szobámba, aminek fergetegesen örültem. Aztán egy nap, amikor azt hitte rájött, hogy ő különb nálam, folyamatosan átjárt hozzám, hogy bosszantson. Mindenféle baromságot vágott a fejemhez, míg én csak rá se néztem. Tudtam, hogy az ilyen seggfejeket ez idegesíti a legjobban. Na meg persze tettem arra, hogy mit gondol rólam. Nem is ismert. Nem akartam, hogy megismerjen. Igazából ő sem akart megismerni. Nem érdekelte ki vagyok. Mindössze annyi számított neki, hogy engem megbántson. Hogy gyengévé tegyen. Nem jött neki össze, bár az fix, hogy váratlanul ért, amikor egyik alkalommal, amikor bejött csesztetni, felrángatott a földről, majd behúzott egyet, amiért nem voltam hajlandó válaszolni neki. Természetesen egy ütésébe telt, hogy alaposan felidegesítsem magam és támadásba lendüljek. Egy percen belül alul maradt. Apám és a mostoha persze egyből feljött a zajra. A nyomorult testvérem pedig eljátszotta a gólya halálát. Hiába hajtogattam, hogy ő kezdett ki velem és minden, amit csináltam csak önvédelem volt nem hittek nekem. Persze, hogy nem hittek. Elvégre megbántottam a kicsi kincsünket. Apámnak ennyibe telt, hogy nekem essen. Ökle összesen csak egyszer landolt aznap este az arcomon, ám az erősen. Hiába férfiből vagyok, aznap este összetörtem. Nem sírtam –sosem sírok-, de a lelkem összetört, olyan apró darabokra, hogy azóta sem találom őket. Az a nyomorult viszont élvezte, hogy apánk engem üt, így ezután hobbijává vált a basztatásom. Eleinte próbáltam magam tartóztatni, de mindig eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább. Ez volt az a pont, amikor apám sem bírta kontrollálni az öklét. A sok bántalmazás után jöttem rá arra, hogy még véletlenül sem akarok olyan lenni, mint ő. A testemen éktelenkedő hegek tömege folyton emlékeztetett erre. El sem bírtam képzelni, hogy kézfejem csontot, vagy emberi húst érjen. Képtelen voltam bárkit is bántani fizikailag. Szavakkal habár igen jól ment, de most nem ez a lényeg. Viszont, hogy a lelki sebeimet is gyógyítgassam eldöntöttem, hogy gyógyító akarok lenni. Minél többet vert apám, annál jobban akartam segíteni másokon és mások fájdalmain. Ha már szörnyetegekkel élek legalább én ne legyek az. Szerencsémre a tanulmányaimat sikeresen elvégeztem, így immár semmi sem áll az utamban, ahhoz, hogy terveimet megvalósítsam. Gyógyító lettem és habár érzelmek bevonása nélkül, de azon leszek, hogy minél több lényen segítsek. Ennek a világnak változás kell, és ha csak egy fikarcnyi esélyem is van arra, hogy ezt elősegítsem, akkor állok elébe!