Abban, hogy a családunk legfiatalabb tagja vagyok, egyaránt van jó és rossz is. Jó azért, mert mint minden kicsire rám is jobban odafigyeltek, mint a testvéremre, aki ráadásul még fiú is, ami plusz előny nekem. A rossz viszont mindig az volt, hogy kicsiként is kezeltek, sőt kezelnek még a mai napig is. Az apám auror, az anyám meg egy átlagos mugli. Bevallom, hogy mindig attól rettegtem, hogy olyan leszek, mint Ő. Félreértés ne essen... nagyon szeretem Őt, és nagyon örülök, hogy ő az anyukám, de sokkal jobban vonzott a varázsvilág, mint az emberek. Már majdnem 10 éves voltam amikor kezdett kibontakozni a bennem rejlő csoda is, én meg elképesztő boldogságot éreztem, amiért csakúgy, mint Alaster, én is mehetek a Roxfortba. Ja... hogy még nem beszéltem a bátyámról? Sokat nem is fogok. Ő volt az a személy, aki a legaljasabb módon bánt velem mindig, és aki annyiszor nevetett ki, amennyiszer csak éppen tudott. Mindig azt hittem, hogy gyűlölöm Őt, viszont mára már beismertem, hogy arra képtelen vagyok. Hiszen mégis csak a testvérem. Inkább csak megpróbálom betartani a lehető legnagyobb távolságot tőle, ezzel bűntetve őt. Hiszen állítólag már bánja.
Az iskolába elég könnyen beilleszkedtem, bár túl sok barátom azért még sincs. Hogy miért? Mert nem bízok meg senkiben annyira, hogy elhiggyem, hogy egy napon nem fog hátba szúrni. Végülis annyi a gonosz. Én pedig utálom a harcokat, és az ellenségeskedéseket.

A kviddicspályától nem messze állok és tátott szájjal bámulom a játékosokat. Már kiskoromban is nagy vágyam volt, hogy egyszer valamikor én is egy legyek a sok tehetséges játékos közül, azonban hamar lemondtam róla, amint legelőször megpróbálkoztam vele. Nincs mit szépíteni a dolgokon: kétbalkezes vagyok. Így döntöttem úgy, hogy inkább csak távolról csodálom őket mindig, és álmodozok arról, hogy milyen jó is lenne, ha közésjük tartoznék. Hiszen ezekre a diákokra mindenki büszke. Igen. Azt hiszem, hogy igaza volt anyának. Egy kicsit féltékeny vagyok. Bár ő azt is mondta, hogy ha egy kicsit nagyobb önbizalommal állnék oda, akkor máris könnyebben menne, mert hát én sem vagyok ügyetlenebb, mint bárki más. De én tudom, hogy mindezt azért mondta, hogy vígasztaljon, egy anyának ez a dolga. Én azonban tudom, hogy ha még tízsszer újra születnék akkor sem lennék képes elkapni azt a labdát.
Ábrándozásomból egy már jól ismert gunyos hang ébreszt fel. Összeszűkítem szemeimet és úgy fordulok a hang irányába. Az az ostoba Garet és a még ostobább barátai közelednek. Utolsó évesek, és Mardekárosok. Azt hiszem, hogy ennyi elég is róluk, amit említésre lehet méltatni. A többit bárki kitalálhatja. Egyébként pont úgy szoktak viselkedni velem, ahogyan régen a bátyám is viselkedett, nem is értem, hogy Alastert a süveg miért nem rakta inkább a Mardekárba. Oda jobban illene.
- Csak nem megint arról álmodozol, hogy népszerű kviddicsjátékos leszel? - szólal meg egyikük, én meg érzem ahogyan elborítja a pír az arcomat. Lesütöm a szemeimet aztán hátrálok egy lépést. Utálok másokkal vitatkozni, hiszen úgy is mindig veszítek benne. Mindig hamar feladom, így jobbnak látom, ha inkább meg sem szólalok. Össze gyűlnek a könnyeim a szememben, és az egyetlen megoldást választom, amivel elkerülhetem a konfliktust velük: hátat fordítok és szaladni kezdek. Hallom a hátam mögül a hangos kacagásukat, ami miatt még jobban könnyezni kezdek. Egy gyáva nyúl vany, Amy!