Félvér varázsló, kifejezetten… furcsa családból. Anyám mugli, apám aurorként szolgált, amióta az eszét tudja – ő úgy mondja, ez a hivatása, benső késztetést érez arra, hogy a gonoszokat, akik megszegik a törvényt vagy akik ártani akarnak másoknak, sittre vágja. Ő mindig ezt a szót használta. Valószínűleg a muglik között, inkognitóban eltöltött évek gyümölcse a szókincs, na meg az, hogy inkább autózik, mint hoppanáljon vagy hopp-port használjon. Ők szoktattak rá az 50-es évek rockzenéjére és egyéb slágereire, ebből adódóan egyenesen az ő hibájuk, hogy zenelejátszókat vittem a Roxfortba. Kicsit bűvölni kellett őket, hogy működjenek, de végül összedugtuk a fejünket a szobatársakkal, első év végére megoldottuk. Van még egy húgom, Amy, aki alig három éve kezdte a Roxfortot.
Imádom a sakkot. Három lépésből meg lehet ismerni az emberek többségének a pszichéjét, tudni lehet, ki ő, hogyan reagál nehéz helyzetekben. Centrumban kezd vagy a szárnyakon? Parasztokat küld előre, vagy tiszteket? Mind-mind apró információmorzsa ami, ha a szemlélő ért hozzá, nyitott könyvvé változtat valakit, anélkül, hogy tudna róla. Na jó, egy kicsit előreszaladtam. De meg kell, hogy bocsássák nekem, amióta csak eszemet tudtam, sakkoztam. Imádtam mint a mugli sakkot, mint a varázslók verzióját, bár gyerekként sokkal inkább lenyűgözött ez utóbbi brutalitása. Ez a rajongás fordult a stratégia és taktika iránti elvakult imádatba, amikor nagyapám halála után felforgattuk a házát, kipakoltuk, amit tudtunk, mielőtt eladtuk volna. Ő tisztként szolgálta végig a Második Világháborút, egyébként aurorként élte az életét. Nos, itt találtam meg a Háború Művészetet, Sun Ce írását. Szerelem volt első látásra. Talán emellett még a humoromat lenne érdemes megemlítenem. Az a típus, ami egy kisebb testvéren csiszolódott – anyám biológus ugyanis, a genetika doktora, és váltig állítja, hogy a „vegyes házasságokból” varázslók és varázstalanok között ugyanolyan eséllyel születik varázstalan gyermek, mint olyan, aki élni tud ezzel a képességgel. Az én mágiám már nagyon korán megmutatkozott, hároméves koromtól történtek körülöttem furcsaságok, de húgom, Abbie… Ő más eset volt. Cserébe viszont én is kaptam vissza, ügyetlenségemért, kétbalkezességemért és a kínos pillanataimért cserébe. És utoljára… A Roxfort. Mit mondhatnék, meglehetősen átlagos diák vagyok. A beosztási ceremóniát rettegtem, de végül mégis arra a helyre kerültem, ahová szerettem volna – a Griffendélbe, még ha a Süveg morfondiázott is a Mardekár és a Hollóhát mellett. Sok, mély barátságot nem kötöttem, csak egyet, azt is Mirával, de a szobatársaimmal eléggé jóban vagyok, ahhoz képest mennyire zárt kis csoport az övék. És hé, megbűvölték a lemezlejátszóimat, hogy működjenek a kastélyon belül is! Viszont odakint meg nem hajlandóak, ami már eléggé zavaró, de valahogy túlteszem magam rajta. Talán a hatodik év az RBF-ek lezárultával lehet az év, amiben végre valahára elmélyülök a kastély rejtélyeiben… Elvégre, egy kis kihágás sosem árt, és ha valaki Auror akar lenni, ismernie kell a másik oldalt is. Nem igaz?
▽The Age Of The Marauders▽
A hozzászólást Alaster Sheppard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 16 Ápr. - 17:08-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szomb. 17 Okt. - 22:22
Elfogadva!
Merlin büdös zoknijára mondom, Alaster, ez ám a karakterlap. Minden fontosat megtudtam és egyáltalán nem unatkoztam közben. Biztos vagyok benne, hogy érdekes játékokat fogtok kihozni egy ilyen karakterből és a gyönyörű fogalmazásodon is látom, hogy történetszövésben nem lesznek problémák. Menj foglalózni, aztán irány a játéktér!