Szóbeszéd mondta egyszer „megtalálni kihívás” mínusz egy pont édeserdőknek, ahogy legalábbis fitymálóan kilépek a kandallóházból és magamban fikázom a hely édes erdejét.
Mert más opció nem maradt és mert eleve rühelltem a Mungot, bántotta fülem a sok rájátszott jaj.
Egy konzultációig jutottam, mielőtt Voldemortnak eszébe jutott privát játszótérré alakítani, épp csak felhoztam néhány használatos főzet elavultságát, amikor az a barom odaküldte a csicskáit és hát tudjuk, üldöznek, a hármas gyilkosságom egyetlen poztívuma, ha eszembe jut a képe. Már négy odaadó híve szenderült jobb létre, micsoda tragédia, hogy elbaszta, pedig milyen hasznos is lennék az oldalán.
De baszok rá mit gondol Voldemort, oka annak, hogy negédesfasor tégláit taposom, nevetségesnek tartva, hogy nekem egyáltalán felvételiznem kell az elmeosztályra.
Várok karba tett kézzel tudja franc kire, hasonló anipátiával illetve a nálam nagyjából mindenki idősebbet és majd nem tetszik a képem itt se, ahogy rájátszom, nehogy bárki mást merjen feltételezni, minthogy jobb engem elkerülni.
Talán még maradtak ambícióim, ami valahogy önironikus. Motivációnak csúfolt hajtóerő, vagy valami cél az elveszettségben, önelemzés, talán.
Agyonrágott klisé, hogy saját magát kezeli minden őrült, esetemben őrültnek csinált, személyiségdarabokat keres üres lapokon, eredetiséget ott ahol egy hamis képmás uralkodik.
Lehet, hogy csak ezért vagyok ma itt minden tudományommal és fennhéjázásommal, lenézésemmel és mindentudásommal, száz évet élt tizenhéttel, pokoljáróként.
Aki alulról már látott mindent, a sosem volt gyerek, zsenivé trenírozott, utánzata annak az átkozott köcsögnek, akitől mindenki retteg és akitől még mindig nem félek.
Voldemort nem tudja, hogy Önmagam számára én vagyok a legfélelmetesebb, vagy hogy célt ért az, aki őt kaparintotta volna meg, aki Nagyúrrá nevelt.