Megakad rajta a szemem, persze, hogy megakad rajta a szemem, sőt, ami azt illeti, percek óta őt bámulom. Magában önti a vodkát, és nem csinál semmi mást. Lehet, hogy észre se vette, hogy rajtam kívül még hét-nyolc szempár azóta felnyársalta. Abból a hét-nyolcból talán négy azon morfondírozik, hogyan vitesse magát vele haza éjszakára.
Meg kell hagyni, Sergei mindig is jóképű volt, ha ivott, kigyúlt valami furcsa fény a szemében. Kisgyerekek arcán és a nagyon hideg téli éjszakák csillagos egén látsz csak ilyen fényt. Valahogy szerethetővé teszi az arcát az ital, nem tudom, miért, talán mert minden lehúzott pohár magában hordozza annak az ígéretét, hogy aztán az asztalra dől és akkor pár órán át legalább nem lesz vele gond.
Sűrű cigarettafüst mögé rejtőzök.
Valami rossz hírű méregkeverő gyújtja meg a cigarettám végét, cápafogakkal vicsorog hozzá és vígan duruzsol semmiségekről és világmegváltó tervekről, aztán végül felteszi a kérdést, a legfontosabb kérdést, ami fontos kérdés azért egészen, EGÉSZEN nyilvánvaló azért, nem is értem, miért mondja ki hangosan egyáltalán.
- Miatta találkozunk?
Nem felelek, csak mosolygok, minden derű nélkül, ahogy hátra dőlök a székben, és szívok egy slukkot.
Egy ideig a méregkeverő is Sergei-t nézi.
Tudtam, hogy itt lesz, valahogy éreztem, hogy itt lesz. De tudod, nem félek tőle. Ez az ember ahhoz is túl hülye, hogy felfogja, épp mekkora veszélyben van – tőlem.
A méregkeverő mutatóujja körözik egy fiola nyitott tetején.
- A ma este jó lesz. – slukkoltam.
Megrázza a fejét, cápa vicsora kiszélesedik az ujjával végig simítja a szájam szélét.
- Ne nyald meg a szád.

Megakadt rajta a szemem, persze, hogy megakadt rajta a szemem. Az talán kissé fájt, hogy egészen közel, mellé kellett sétálnom, hogy egyáltalán ő is észre vegyen.
Széles mosoly, hosszú ujjaim üdvözlően belesimítanak a tarkójába, ahogy még közelebb csúszok hozzá.
- Egész nap téged kerestelek.