Van az a felkapott szó, amit a britek előszeretettel használnak minden nyavalyára, a kapuzárási pánik. Bármennyire is méltóságomon alulinak tartom, de lassan be kell látnom, hogy ennél jobban semmi sem írja le azt a kétségbeesett kapálózást, vergődést, ami már a szánalom határát nemhogy súrolja, de mérföldekkel el is hagyta (és tessék, már az átkozott mértékrendszerűket is átvettem).
Kifejezéstelen arccal ülök a túl alacsony lócán, kényelmetlen pózba merevedik az egész testem, és próbálom minden figyelmemet az elém helyezett, hatalmas méretú vájúból rögtönzött asztalra rakott süteményre és teának kinéző löttyre, amihez elővigyázatosan nem nyúltam hozzá. Kizártnak tűnik, hogy az a koszos kvibli ne ivott volna abból a csészéből már valamikor korábban, egyébként is ott egy szőrszál a csészére ragadva, és egyébként sem vagyok hajlandó levenni a kesztyűmet. Inkább csak összeszorítom a fogamat, és még csak meg sem próbálom kordában tartani idegesen doboló lábamat, miközben sétapálcám markolatát simogatom, mert az legalább lenyugtat. Hiába tölt be mindent látszólag az átható lócitrom és egyéb trágyák változatos elegye, a kutya szagát képtelen bármi is elnyomni.
Nonna, te ribanc. Mit meg nem teszek érted.
Miközben te valahol jó oroszország anyácskánk egy kietlen végbélnyílásában melegedsz a kandalló mellett és bámulsz bele kifejezéstelen arccal, mert ugyan mi más dolgod lenne egyébként, ha mondjuk egy levélre sem vagy hajlandó válaszolni? Én meg egy nyomorult porban csúszó féreg vagyok. Mert ez lesz egy férfiból, ha már nem kell, és hogy egészen hangyányit is de megroggyan valahogy, és elveszíti a józan ítélőképességét. Mondjuk hogy egyáltalán mennyire volt etikus megölni azt a kis arabot, amiért nem jött össze az üzlet, és hogy vajon lesz-e olyan ostoba ez a német, hogy az elődje sorsára kerüljön, és akkor nem kell ezt az egész kócerájt porrá égetnem, pedig esküszöm, kedvemre való volna.
Türelmetlenül csettintek és a nyelvemmel próbálom kituszakolni azt a darab húst, ami még a sebtében elfogyasztott vacsorám közben szorul az örlőfogaim közé. Aztán tekintetem a lábamnál a porban heverő bőrtáskára szegezem, amibe annyi galleont tuszkoltam, hogy egészen meggyőrnyedt a hátam, amíg idáig eljöttem. És akkor végre meghallom a paták ütemes dobogását. Felpillantok.
Valami hatalmasra számítottam és fennségesre, de ez itt kantárra fogva még csak egy hipogriff csikó. Móhó tekinettel követem végig, miközben felállok a lócáról, egészen elgémberedett tagokkal, és nézem, ahogy megállnak pár lépésre tőlem, én meg begyakorolt, alázatos mozdulattal hajolok meg, és várok, hisze már vártam eleget, nem most fogom elveszíteni a türelmemet ebben a kritikus pillanatban. Az állat meg megroggyantja térdeit, és habár a szeméből látszik, hogy inkább a kíváncsiság vezérli, hogy vajon mit akarhatok, de lehajtja a fejét. Az ostoba. Aztán megindul újra felém, nem hagyva más lehetőséget a németnek, mint hogy kövesse.
Lehúzom végre a kesztyűmet, végigsimítok a nyakán, előbb csak finoman, majd bátrabban túrok ujjaimmal a puha tollak közé. Érzem pulzáló ütőerét, követem ujjaim hegyével a vér szapora lüktetését, ahogy érintésemre egyre gyorsabban áramlik a testében. De nem fél, nem nyugtalan. Inkább izgatott, mint egy szűz lány az első éjszaka előtt. Én meg magamhoz húzom a nyakától fogva. És saját szapora szídobogásával az enyém is összhangba kerül. Ujjaim továbbra is gyengéden simogatják, de közben szabad kezemmel az övemhez nyúlok. Ujjaim a kés ezüstmarkolatára csúsznak. Hideg és kemény. Teljesen az ellentéte a mellkasomhoz szoruló élő, lélegző organizmusnak.
Egy szemvillanás az egész. Még nincs is ideje felfogni, hogy mi történik, a kés már a nyakához szorul és erővel, egészen mélyre szánt az éle. Végighúzom a nyakán, és toporzékol most már, és a csőrén lévő lyukon keresztül prüszköli a forró, bűzös levegőt. Aztán csattogtat velük. Patáival tappog, két lábra próbál emelkedni, és egypillanatra hátratántorodok, de vigyázok, nehogy rámtaposson. S mikor látja, hogy így nem menekül, kiterjeszti gyermekszárnyait, abban reménykedve, hogy ezzel hátratántoríthat. De én nem eresztem, szorítom és a kést tovább húzom a nyakának az ívén. Ragcsos, meleg folyadék ömli a kezemre, patakokban, végifolyik az egész karomon, onnan csorog le a poros földre. Közönyös arccal veszem tudomásul, szorítom, minden erőmmel, és közben a földön heverő táskát a lábam alá húzom, aztén egy határozott mozdulattal rúgom a tátott szájú német felé. Most már hiába ellenkezne, a pénzt megkapta, az üzletet lebonyolítottuk. De hát csaknem indulhatok meg Oroszország felé egy hippogriff csikóval.
- Mit állsz ott? Hozd inkább ide azt a vájút, ha nem akarod, hogy mindent összevérezzen ez a dög - vakkantok türelmetlenül a német felé.
És már egyre fáradtabban csattogtatja a csőrét és vijjog, és egyre erőtlenebbül terítgeti a szárnyait. És meg valami láthatatlan forrásból merítem az erőmet, ridegen állok ellent. Folyik rólam az izzadság, és a hajam a szemembe lóg, azt sem látom, mit csinálok. És a vér egyre vastagabb patakokban csorog le a földre.
Nonna, te ribanc. Mit meg nem teszek érted.

   

A hónom alatt verdes, pulzálnak az istenverte erek, én meg már legszívesebben túl lennék az egészen, vagy visszacsinálnám, és hagynám a fenébe. Az sem biztos, hogy egyáltalán futja ebből a girhes jószágból egy kabátravalóra, vagy hogy Nonna nem vágja tűzbe a csomagot anélkül, hogy felbontaná. Még a végén nekem kell odavinnem, pedig megesküdtem, hogy soha nem megyek vissza abba a koszfészekbe, még koporsóban sem.
Nem bírok az állatra nézni, olyan szánalmas, olyan alantas lény, hogy még attól is felfordul a gyomrom, hogy egyáltalán ezzel foglalkozom. Saját kezemmel oltom ki az életét, ahelyett, hogy elküldeném egy hentesnek. Vagy a kölyökre bízhattam volna. De hát arra számítottam, hogy ma egy hozzám méltó életet ontok ki, amiért küzdenem kell, verítékkel, megfeszült inakkal, mint azokkal a hatalmas szarvasokkal, amiket Romochkával a sztyeppéken űztük. Persze akkoriban még mindkettőnket jobban érdekelt, ami a sikeres vadászat után következett, a heteken át tartó, elcseszett orgiáink a Bronshtein családi fészkének egy eldugott szegletében.
Fél kézzel szorítom, de már a lüktetés egyre halványabb, erőtlenül remeg a kezem alatt, az addig nagy elánnal spriccelő vér már éppen csak folydogál.
Érzem, hogy már alig van benne élet, és hirtelen elkap az az átkozott érzés, mardos belülről. Mint az a Stanyinskaya, amit érkezésem előtt legurítottam éhgyomorra. Kényszeredett mozdulattal, fogamat csikorgatva tolom egészen leheletnyit el magamtól, és a puha csikósörényt megmarkolva magam felé fordítom. Szénaszaggal és nyers döghússal elegyített forró lehelete az arcomba csap, de már nem tud mozdulni, szinte egész súlyával rám nehezedik, nekem meg egy pillanatig megroggyan a lábam. Egyenesen a szemébe nézek, a francba is, meg kell adni mégiscsak  tiszteletet, de éppen csak egy másodperc töredékéig kapcsolódik a fakó tekintet az enyémbe, a kölyök hangját hallom olyan közelről, hogy összerezzenek. Teljesen megfeledkeztem róla. Idegesen vetem hátra a fejem, sikertelen kísérletet téve, hogy a hajamat kisöpörjem a szememből, így végül a csimbókos, nedves függönyön keresztül villantom rá űzött tekintetemet.
- Timur..
Az akcentusától a falra mászok. Mintha a körmével kaparna végig egy táblán, de tulajdonképpen olyan édes mindegy, hogy hogy ejti a nevemet, hogy még csak eszembe sem jut kijavítani. Inkább vetek rá egy már majdhogynem hálás pillantást, amiért legalább szó nélkül idelökte a vályút, mert semmi kedvem nincs térdig porban és vérben taposni.
- Nem? Pedig nagyon egyszerű, kölyök. Mi is a neved? - nem érdekel különösebben, de ha nem akarja, hogy kölyöknek szólítsam végig, akkor majd csak megmondja megint. - Ha azt mondom, hozz egy döglött lényt, minden bizonnyal elküldesz  a fenébe, vagy ami sokkal valószínűbb, szép summát ráakasztasz még. Másrészt, jobb szeretem én intézni a dolgaimat, de éppenséggel a hippogriffek beszerzéséről elég homályos tudással rendelkezem. Megnyúzni azonban már nem okoz akkora nehézséget - végigsimítok a testen, ami már mozdulatlan a karomban, de meleg, mintha csak aludna. Körülnézek az istállóban, aztán megakad a szemem a kecskén, amire már akkor szemet vetettem, amikor bejöttem ide.
- Kölyök.. ha segítesz feltenni a dögöt arra a lócára, tiéd a maradék. Add annak a degenerált lénynek, amelyiknek csak akarod, etesd meg a kutyával, ha úgy tetszik...nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de egy magadfajta, mondhatni tehetséges kölyök, jutott odáig, hogy egy koszos kvibli-korcs trágyáját takarítsa?

   

Meglepő józanság uralja a testemet, az érzékeim olyan tiszták: a képek élesek, a szagok émelyítőek, a hallásom kifogástalan, még a hátam mögötti neszezést is hallani vélm, most, hogy a csikó már nem liheg haláltusát a nyakamban. Hallom jól, ahogy a kölyök bemutatkozik, de talán most nem töltené el különösebb örömmel, ha izzadságtól és vértől ragacsos jobbomat odanyújtanám. És Wolfgang Burdának, ahogy nevezi magát – fogalmam sincs, hogy valóban így hívják-e, vagy csak egy divatos név, amit magára aggatott, de az én fülemnek idiótán és teljesen értelmetlennek tűnik – be nem áll a szája. Szerencsére van hozzá némi tehetségem, hogy hogyan is koncentráljak kétfele, így teljes lelki nyugalommal tudok életjelekért végigtapogatni a valaha talán jobb sorsra érdemes jószágot, és közben kihámozni az értelmet a csapnivaló akcentussal elhadart barokk körmondatokból. Mi, oroszok nem igazán vagyunk ezeknek a barokk körmondatoknak a hívei, értelemszerűen.
- A kétkezi munka öröme, Wolfgang..Burda. Van, hogy úgy hozza az élet, hogy bármit is leteszel az asztalra, fabatkát sem ér – külön hangsúlyt fektetek erre a kifejezésre, amit nem is olyan régen raktároztam el a szótáramban – és amivel a végén csak a két átkozott kezed munkájával maradsz . Ez itt, ajándék lesz – teszem hozzá, hátha így jobban érti. Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy hajlandó segíteni, legalább ebben, és együtt tesszük fel a mozdulatlan, de még az élet melegét konzerváló testet. Aztán egy pillanatra otthagyom, hogy a táskámban kotorászva kivegyek néhány speciálisan erre az alkalomra hozott, nyúzásra alkalmas kést. – Mint látod, felkészültem. Egyszerűen megoldhatnám egy két pálcaintéssel, de én már csak ilyen öreg lélek vagyok, megvannak a magam hóbortjai. És igen, nyúztam meg már állatot, pár varázslényt is, meg szarvast, medvét, hópárducot, házimanót – megmutatnám a gyűjteményemet bizonyítékul, de ha jól sejtem, ha meghívnám teázni magamhoz, valamiért találna egy ügyes kifogást – ránézek, éppen csak egy pillanatra, felmérem az állat és a közte levő távolságot. Ha jól értettem, akkor azt hiszi, már ennyivel is elég bemocskolnia kezét. – De a hipogriff nem őshonos nálunk, gondolom ezt nem kell hosszan ecsetlenem, szóval, ha bármi eszébe jut, valami különleges recept, vagy amire oda kéne figyelnem, ne habozzon, benne van az árban – nagy műgonddal teszem sorba a késeket, mintha csak egy többfogásos vacsorára terítenék.
- Nem minden, nyilván – csak ennyit teszek hozzá a nagy védőbeszédhez. Nem akarok tovább gorombáskodni, így megtartom magamnak a véleményemet, de akaratlanul is Olga jut eszembe, a fekete bárány, a tökéletesen kidolgozott, makulátlan vérvonalban ejtett első végzetes hiba, egy hajszálrepedés, aki aztán gondolom azóta már szaporodásra adta a fejét. Végtelen undor fog el, kiköpök éppen Wolfgang lába elé. – És gondolom az is rendben van, hogy úgy tartanak mint egy állatot az istállóban. Feltételezem ők sem alhatnak jobb körülmények között a vackukban – egy jól látható fintor az arcomra telepszik és ott is marad – hozz még tálakat, szükség lesz rájuk.

Van abban valami báj, ahogy két férfi, vértől és izzadságtól csatakosan, megfeszült izmokkal egy élet kioltása fölött csak úgy elkezd bájcsevegni. Olybá tűnik, hogy ezt Wolfgang  Burda is így gondolja különben nem kérdezgetne folyton, nekem meg nincs ellenemre, nehéz olyasvalakit találni ebben az átkozott koszfészekben, akivel érdemes lenne szóba elegyedni, és ez a fiú, mindenféle szerencsétlen és megkérdőjelezhető döntése ellenére is kiérdemelte a kíváncsiságomat.
- Elég sokszor, de megszoktam már, hogy alulértékelnek. Ez a személyes tragédiám. De azt hiszem, te erről többet tudnál mesélni – habár már számtalanszor a kutya védelmére kelt, én mégsem tudok megbarátkozni a ténnyel, hogy tényleg hajlandó így élni a mocsokban, dacára a figyelemreméltó képességeinek. De talán tényleg több közös van bennünk, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. Mindazonáltal hogy szórakoztató, mégsem jellemezném egy különösen jó humorú embernek, és mégis azon kapom magam, hogy a fejemet ingatva szakadozottan, szárazon nevetek. Szinte el is felejtettem Szonját, aki valószínűleg még mindig őrzi a családi tűzhelyet rendületlenül, ha majd egyszer hazatérek. Mert biztos nem fér abba a borsónyi agyába, hogy undorodom mindentől, ami hozzá köt, mindentől, ami a Bronshtein névhez köt, vagyis majdnem mindentől. – Dehogy is. A menyemnek – válaszolom rekedten, és még mindig ott ül az idült vicsor az arcomon, mintha csakugyan olyan jól szórakoznék, pedig valójában hányni tudnék attól a picsától. És mégis, kioltottam érte egy ártatlan csikó életét, és ha még várakozna a boxokban egy tucat, azokat is mind hidegvérrel leölném és kikanalaznám a szívüket és azt küldeném el kibaszott díszdobozban, nem pedig a hipogriff kabátot. Tulajdonképpen szánalmas egy alak vagyok, nem különbözök sem Wolfgang Burdától, sem a csikótól. Ha a sors csak egy kicsivel kegyesebb lett volna hozzám, ma este én feküdnék vérben fekve a saját ürülékemben rúgva az utolsókat és nem az az állat. És most Wwolfgang Burda az én bőröm lenyúzásán fáradozna ugyanolyan gyöngyöző homlokkal és halálos precizitással.
Figyelem, ahogy a kés finoman siklik a gerinc mentén, és türelmetlenül toporgok mellette, hogy adja már át a kést, mikor aztán tényleg meg is teszi, otthagyva magamra, hogy bizonyítsak, én pedig gondolatoktól kiürült fejjel, biztos kézzel hajolok fölé. A penge szinte magától siklik végig, az én dolgom csak annyi, hogy a számára kijelölt úton maradjon.
- Szóval szerinted nem találnánk közös témát? Pedig szerintem már is találtunk – nem pillantok hátra, de jó hangosan beszélek, hogy akkor is halljon, amikor éppen az edényért megy. Aztán törlök egyet a homlokomon a kézfejemmel és csak utána szólalok meg újra, mikor újfent a kutyát védi.  – Értem én, túlságosan is jól beidomítottak. Nem harapunk bele a gazda kezébe, ugye, Wolfgang Burda?

Meg is sértődhetnék akár, hogy minden próbálkozásom dacára falakba ütközök, de azért Wolfgang Burda még csak közelről sem érdemelte ki az aggodalmamat vagy hogy egyáltalán megjegyezzem a nevét, ha innen elmegyek. Szinte hanyagul vonom meg a vállam, amikor ártatlan arccal azt mondja, fogalma sincs, miről beszélek. Gondolatban még legyintek is, de már figyelmemet a tetemnek szentelem, végül is ezért jöttem és nem azért, hogy életmód tanácsokat osztogassak a bizonytalan útra tévedtekenek. Feszült figyelemmel kísérem minden mozdulatát és csak akkor zökkenek ki, amikor megint Nonnáról kérdez. De ezt a kérdést most olyan tolakodónak tartom, mint amilyennek ő érezhette az enyéimet. Közel állunk… úgy is mondhatnánk, csak hát ilyen egyszerűen nem lehet megragadni ezt a kapcsolatot, úgyhogy inkább azt mondom, amit jelenleg érzek. Az mégis csak egyszerűbb.
- A legkevésbé sem, gyűlölöm azt a cafkát – ez persze nem zárja ki, hogy közel álljunk, de hát a közöttünk tátongó fizikai és mentális szakadék nem is lehetne ennél szélesebb, akkor meg miért is áltatnám magamat? Betódul a fejembe a gondolat, hogy itt kéne hagyni ezt az egészet, hagyni Wolfgang Burdát, hogy ezután csináljon azt, amihez csak kedve van, tartsa meg a pénzt, költse a kétes erkölcsű kutyáira és többé hírét se halljam se neki se Nonnának. De aztán nem tudok ellenállnia  kísértésnek, hogy végre én is kivehetem a részem a nyúzásból, úgyhogy mondhatni hamar elcsábulok és ott találom magam, kezemben a szikével, tűpontosan követve Wofgang Burda utasításait. Ahogy a kezem végigkúszik az állat szépen ívelt hátán, kedvem támad beletúrni és felborzolni a tollakat, de azzal csak tönkretenném, úgyhogy megálljt parancsolok magamnak.
- Nem tudom, hogy miért félsz attól, hogy nem értenénk egyet. Mert ugyan mi értelme van annak, hogy mindig olyanokkal vegyük körül magunkat, akik csak bambán bólogatnak minden szavunkra? Mit tanulsz abból, ugyan? Persze, nagyon kényelmes, de ostoba egy életnek tűnik nekem – és akkor elhallgatok, egészen közel hajolok a hippogriff élettelen testéhez. A szikém lassan, megfontoltan járja körbe s végül, mikor minden ellenállás megszűnik, diadalittasan fejtem le a bőrt és emelem a lámpa elé, ahol a fény átszűrődik finoman rajta. Az a kurva biztos nem érdemli meg.
- Na és, tudsz valami megbízható szabót, aki történetesen nem kétbalkezes és megfelelelő anyagi jutattás fejében még a száját is tartani tudja?