Látom rajtad, hogy tanácstalan vagy, mint egy gyermek aki hirtelenjében sok lehetőség miatt nem tudja, mivel játszón először, s magam sem tudom, merre vezesselek, de azért csak megyek, vissza afelé a helység felé ahol megcsókoltalak, s ahol leülhetsz, leülhetünk, nézhetjük a tüzet és nézhetjük egymást, lehetünk normálisak , lehetünk egymásé, s talán ott te is felszabadulsz, te is beleszoksz.
- Négykor. Addig még van egy óra, addigra tiszta lesz a pincéd. -
A te pincéd, mert az már a tied, a te sajátod, az új otthonod, s én ennek örülök, mosolygom, hogy egy közös otthonunk van, hogy többé nem kell bezárva tartsalak, mert, mint jó kutyát megtörtelek már, betörtelek, s bízom abban, hogy nem marsz annak a kezébe kitől az ételt kapod.
- Szeretsz sakkozni? -
Vonom föl a szemöldökömet, mikor már ott állunk a hatalmas nappaliban.
- Játszhatunk egyet, ha gondolod. Vagy olvashatsz is. Megtehetsz bármit. -

Nem is tudom, mire számítottam. Talán azt reméltem titokban, hogy itt maradhatok, hogy nem kell többé visszatérnem a pincébe, ahol hideg van, büdös és nincsen ablak, ahol egy olcsó, szakadt matracon alszom már hónapok óta? Keserű ízt érzek a számban, mert ez nem csak az én hibám, miért nem jött még értem senki, miért nem visznek ki? Keresnek egyáltalán? Vagy Malfoy egy emléktörlőbűbájjal elintézte, hogy senkinek ne számítsak, akit egykor ismertem?
Sírás kaparja a torkom, és hirtelen örülök, hogy elfordulsz, így meg tudom törölni az arcomat, ha egy-két könnyebb kicsordulna a szememből, nem akarom, hogy lásd, mennyire fáj, és még jobban megverj, mint eddig bármikor, most már, hogy érzed, hatalmad van felettem. Lassan leereszkedem a szófára, hitetlenkedve tapogatom a finom anyagot, ami úgy süpped be alattam, olyan könnyedén, mintha felhőre ülnék.
- Szerettem sakkozni - felelem, nem nézek rád, egy díszpárnára csúszik a kezem. Le tudnám csempészni a pincébe, meg tudnám vele fojtani magam? Megborzongok. Nincs mód arra, hogy egy ilyen tárgyat ellopjak.

Egy pálcaintéssel hívom magunk elé a táblát, nézem ahogy a bábuk maguktól vonulnak a helyükre, s úgy fordítom, hogy te lehess a fehérrel, hogy tied lehessen a kezdő lépés. Apám szerint a sakkban csak győzni lehet, s győzni is kell, ha a sötéttel vagy ha a világossal. De apám szerint az élet egy nagy sakktábla, s mi nem vagyunk mások csak bábuk rajta.
- Sakkozzunk. -
Felszólítalak, vagy kérlek, magam sem tudom. Lehet, hogy csak kijelentem, de én igazán nem is akarok most sakkozni. Nézni akarlak, nézni azt a megkeseredetten gyönyörű művet amit létrehoztam, a csontos arcbőrt, a már halványan vörös hajat, nézni a szeplőket, nézni a szádat.
- Miért akarsz hazamenni? -
Mert én ezt tényleg nem értem, mert nekem ez így túl jó, túl tökéletes, túl mesteri. Nem értem mi vonz otthon, mi vonz a magányban: ott sem lennél jobban. Hiszen van-e valaki aki kutat téged, van-e valaki akinek bármit is számítasz rajtam kívül?

Egykedvűen figyelem, ahogy a tábla felénk röpül, ahogy a bábok csatarendbe állnak, és nem lep meg igazán, mikor felém fordítod a fehér oldalt, a szimbolika miatt nem is lehetne másként. Zavarba ejt, ahogy rám nézel, de nem túlságosan, már nem vörösödöm fülig a tekintetedtől. Inkább csak teszem, amit a sakk szabályai szerint kell, az egyik parasztot lustán előretolom, hiszen engem illet a kezdő lépés.
A kérdésed meglep, felnézek rád, mindkét szemöldököm magasra csúszik. Talán csak most esik le, hogy te tényleg nem érted, miért töltöttem hónapokat dacos ellenségeskedéssel a pincédben, ahelyett, hogy örömkönnyekkel a szememben átadtam volna magam ennek az új életformának, amit te teszel lehetővé, hála és dicsőség neked! Na, persze. De vékony jégen járok, ezt nem felejthetem el.
- Mert hiányzik a családom. Anya, apa. És hiányoznak a barátaim. - James, Sirius, Remus, mindenki, akit jobb, ha nem keverek bele ebbe a beszélgetésbe.

Nézem ahogy unottan lépsz, és türelmetlenül sóhajtok. Azt akarom, hogy rendesen játssz, hogy rendesen gondold végig a lépéseket, s ne csak így, unalomból tologasd a bábukat. Én is tolok előre egy parasztot, s az máris leveszi a tiedet, mézem ahogy a sakktáblán összetörik a bábú, de nem tölt el élvezettel. Így nem, hogy az első lépést is unottan tetted meg, mi lesz akkor még a többivel? Rád fogok szólni, ahogy apám is mindig tette, ha ásítottam a játszma közben. Koncentrálnod kell.
Rád nézek, s a szemöldököm a magasba emelkedik, úgy bámullak, mintha igazi bolond lennél: rángatóznál és kiabálnál. Nem értelek téged. Nem értem, hogy miért akarod látni a szüleidet, nem értem azt, hogy lehet normális viszonyod a családoddal, amikor nekem az nincsen. AZ én világomban az nem létezik, az én világomban a szüleim csak azért vannak, mert kötelességük volt világra hozniuk egem, de ha nem lennének, nem hiányoznának, s tudom én sem hiányoznék nekik.
Összepréselem az ajkaimat.
- Milyen barátaid? Senki nem keres téged.. -
Ezzel most nem bántani akarlak, csak tényeket közlök. Senki nem keres. Rajtam legalábbis senki.

Megremeg a szám, ahogy felnézek rád, egyszerre szeretném az egész rohadt táblát az arcodba vágni, és felsírni, ordítani, mert nem igaz, hogy senki nem keres, nem igaz, hogy elfelejtettek, hacsak te nem tettél ennek érdekében valamit! Mégis, valahogy mégis sikerül lenyelnem a haragomat, a félelmemet, a dühömet, és sikerül minden különösebb nehézség nélkül felnéznem rád. Lenyelem a torkomat szorító könnyeket, és előrelépek a következő paraszttal. Sokkal agresszívabban, mint az imént.
- Vannak barátaim! Nem rajtuk múlik, hogy eddig nem találtak meg! - nézek rád öntudatosan, mert sosem tettem le arról, hogy jönnek, hogy megmentenek, csak percekre, de sosem igazán. A legsötétebb órákban is csak ez tartott életben.
- Neked is itt vannak a szüleid meg a feleséged. Nekem is szükségem van másokra, nem csak rád.

Előretolok még egy bábút, aztán felnézek rád, bele a szemedbe, és lassan elmosolyodom. Persze, legyen úgy ahogyan akarod, higgyük azt amit te akarsz, hogy higgyük, és ha te ennyire hiszel benne, én miért ne tenném?
- Hát persze. -
De hát én nem gondolom komolyan, nem hiszem el neked, hogy vannak barátaid, mert azok a barátok itt lennének, már az ablakomon zörgetnének, vagy ha nem is itt , akkor máshol keresnének, s én arról már tudnék. Egészen biztos vagyok a magam igazában, és az ellenkezőjéről te sem tudsz meggyőzni. Átnyúlok a tábla fölött, a kezemet megpihentetem a válladon, ezzel szeretnélek felvidítani.
- A szüleim nem mások csupán, mint szülők. A feleségem Brazíliában van. -
Mélyet és fájdalmasat sóhajtok, és azt akarom, hogy most megsajnálj, hogy a kezed az enyémre helyezd, és mondj valami bíztatót.
- Nekem elég vagy te. -
És ebben a pillanatban tényleg úgy érzem, hogy rajtad kívül másra nincsen szükségem. Éltess te.

Látom a szemeden, hogy most lenézel, hogy most kinevetsz, és legszívesebben leráznám magamról a kezedet, legszívesebben messzire löknélek, de ha egyszer a világomat ez a néhány, ódon fal jelenti, mennyire mehetnék messzire? Ez az arrogáns, szórakozott hát persze olyan, mintha kardot döfnél a hasamba, és még jól meg is forgatnád, mert rettegek a szavaidtól. Valahol, a csontjaimban, visszhangoznak, mintha már én sem tudnék többet kételkedni bennük. Letetetted velem a fegyvert, ez a játék csak formaság, csak a kedvedre teszek. Nincs jobb dolgom.
- Mit keres a feleséged Brazíliában? - Felvonom a szemöldököm, megpróbálok semmiségekről beszélgetni, érdeklődést is tettetek, ha arra van szükséged. Ki tudja, mikor jönnek el értem? Addig kell valamit kezdenem a helyzettel. De nem érintelek meg, nem teszem a kezem a tiédre, nem érek hozzád. - Jó lenne, ha néha tudnék mással is beszélgetni. Egy nővel, mondjuk.

Türelmetlenül szusszanok fel, mert most nem akarok a feleségemről beszélni, nem arról, hogy most magányosan töltöm az időmet, hogy nem tudok rajtad kivül senkivel sem lenni, pedig sejtheted, biztos lehetsz benne, hogy a feleségem hiánya okozza mindazt ami veled történik, ha nem is lehet minden okozója Narcissa, valamit csak okozott bennem: hiányt és még több hiányt, hiszen az enyém, én birtoklom, mégis itt hagyott, s ezt a hiányt, ezt a megaláztatottságot, ezt a magányt én nem tudom helyén kezelni, mert ehhez én nem szoktam hozzá.
- Tanul. Mégis mit gondolsz mit keres ott? -
Úgy nézek rád, hogy tudd, csak egy jó válasz létezik, egyetlen egy, s azt nem kellene elszúrnod, mert nem akarom hallani azt amit én is sejteni vélek: más kegyeiben vigasztalódik.
Aztán összeszűkítem a szemem, s úgy nézlek, vizslatlak, aztán felnevetek. nyersen.
- Netán az anyámmal óhajtasz csevegni? -

Rád villan a szemem, és most rajtam a fölényeskedés sora, hogyan is fejezhetném ezt ki úgy, hogy ne haragítsalak magamra, de világos legyen?
- Hát persze. - Nem nézek rád sokáig, a tábla felé fordulok, hátradőlök egy pillanatra, mielőtt ismét lépnék, és leveszem az egyik parasztodat. A kis fehér bábu összedörzsöli a kezeit, mielőtt lesöpri a tiédet a pályáról. Mosolygok, visszavonhatatlan önelégültséggel.
Anyád említésére összerezzenek, mintha a hátam mögött állna, mintha csak arra várna, hogy ránézzek, és lesújtson rám. Még sosem láttam őt, sosem szemtől szemben, de már sokszor elképzeltem, milyen lehet, a melegség és törődés nélküli, rideg anya, aki téged a világra hozott.
- Én nem óhajtok semmit - mindkét kezemmel idézőjeleket rajzolok a levegőbe, annál a bizonyos szónál. - Csak jó lenne már más hangokat is hallani. Más arcokat is látni. És anyukád biztosan a törődés szobra. - Próbálok úgy tenni, mintha ez a megjegyzés nem lenne tele szarkazmussal.

Nagyot nyelek, s nem tudom most haragudjak rád amiért visszavágsz, amiért hallom a hangodban a kételyeket amik bennem is élnek, vagy értsek veled egyet pontosan ezen okok miatt. Végül úgy döntök, hogy nem haragszom rád, az sokkal fárasztóbb és sokkal magányosabb, mint ezt. Persze bosszantassz, bosszant az a sejtelmes kis él a hangodban amitől nem tudom hova tenni a dolgot, s egy kissé hevesebben is ver a szívem, na nem miattad, inkább a feleségem miatt.
Rád pillantok ahogy leveszed a bábumat, s örülök, hogy örülsz. Megnyugszom, hogy még sem olyan rossz itt neked, mint ahogy azt elején gondoltad. Végül is lehetne ilyen is, nem igaz?
Nyerni foglak hagyni. Nem akartam, mert győzedelmeskedni akartam feletted, de látva ezt, látva, hogy ennyire örülsz valaminek, valami apróságnak, megenyhülök.
A huszárral lépek.
- Elveted a sulykot. Érd be velem. Vagy kéress egy manót magadhoz.. -
Pillantok rád türelmetlenül. Ne fárassz ilyen dolgokkal. Csak felbosszantasz.

Nem akarlak felbosszantani, nem akarok túl messzire menni, hogy túl hamar küldj vissza, mielőtt lejár az időm. De félek tőled, rá kell döbbennem, nagyon félek, mert hiába ütöm le a bábudat, te úr vagy az életem felett, mint egy kiskirály, úgy ülsz a nyakamon, és nem érdekel, mennyire súlyos a teher, amíg mindent neked tetszően csinálok. Néha arról ábrándozok, hogy Narcissa hazajön, le talál tévedni a pincébe, felfedez és kiszabadít. Hát nem lenne elképesztő? Nem értékelnéd őt attól fogva sokkal jobban?
De engedelmesen mosolygok, szinte már jólesik valami ennyire hétköznapival foglalkozni, mint a sakk, bár most elég fantáziátlanul lépek megint egyet az egyik parasztommal - rég játszottam, na, és veled szemben jobb, ha biztosra megyek. Talán megkínzol, ha nyerek ellened. Talán nem adsz ennem két hétig, ha legyőzlek. Nem tudhatom.
- A Dobby nevű manótok jófej. Őt le tudnád küldeni nekem? - nézek rád kíváncsian. Kéress egy manót, hát persze.

Felnevetek, olyan hangosan és olyan harsányan, hogyha tudna a kúria is beléremegne. Hogy Dobby jófej? Ugyan már ne nevettess! Tudod te egyáltalán, hogy mi az a jófej? Hogy egy házimanó milyen? Kötelességtudó söpredék.
- Dobbyt? Pont azt az együgyűt? -
Mert hát miért ne visszakozhatnál mielőtt igent mondok, miért ne fújhatnál visszavonulót?
- Ám legyen. De csak holnap. Ma sok a dolga. És csak egy egészen kicsit. Tíz percre. Nem maradhat el sokáig. -
Mert ha apám kineszeli nem csakhogy azt a szerencsétlen lényt kínozza halálra, engem is megbüntet téged pedig megöl.
Leütöm a bábudat, türelmetlenül csettintek a nyelvemmel.
- Unalmasan játszol! -
Hátradőlök a széken, és sértődötten húzom föl az orrodat. Megérdemelnéd, hogy most ne szóljak hozzád, visszazavarjalak a pincébe, de foglalkoztat a gondolat, hogy apám megtudhatja hol rejtegetlek.
- De apám soha sem tudhatja meg, hogy itt vagy. Megölne. -
S most olyan őszintén nézek a szemedbe, mint még soha. Tudnod kell, hogy komoly problémát jelenthet az apám.
- Most pedig játssz rendesen! Vagy inkább visszamennél a pincébe? -

Pont azt az együgyűt, igen, még mosolygok is hozzá, elégedetten, mert azelőtt elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy házimanó közel legyen hozzám, kicsit viszolyogtam is tőlük, de Dobby olyan jóravaló, még ha nem is váltottunk sokszor szót. Nem üdülni jöttem, de mindig volt számomra egy együttérző pillantása, mikor lehozta az ebédemet, vagy a vacsorámat. Ám a mosoly lehervad az arcomról, mikor azt mondod, csak tíz perc, jóságos ég, pedig már azt hittem, szorult beléd némi emberség! Dühösen nézek rád, és ennél kevésbé nem is érdekelhetne a gyerekes kirohanásod, mikor azzal vádolsz, hogy unalmasan játszom.
- Nekem már az is jobb lenne, ha apád megtalálna, és megölne! - fakadok ki, de a hangom nem több dacos duruzsolásnál, egyenesen a szemedbe nézve. - Felőlem megölhet! Ha már egyszer te túlságosan gyáva vagy hozzá.

Dühösen borítom föl a sakktáblát, s a bábuk ezer felé röpülnek szét, s fel is pattanok, dühösen villogtatom feléd a pillantásomat, s még pálcát is rántanék, hogy aztán móresre tanítsalak, hogy mégis csak jó kuta legyél, s ne ilyen acsargós, de aztán a pálcámat nem húzom elő, csak hátrálok egy lépést tőled, és a sakktáblától, meg még egyet, hogy aztán már akkora legyen köztünk a távolság, hogy ne kísérthessen meg a vágy irántad, hogy rávegyelek ess nekem, küzdj ellenem. Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy nem kérhetem felőled a folytonos fájdalmat, mert akkor az egész egy megszokássá válik, s különösebb örömet semmiképpen nem okoz majd nekem, s akkor már nem kell itt tartsalak, akkor tényleg megölhetlek.
- Bolond lány! -
Sziszegek feléd.
- Hát tényleg ezt akarod, hogy halálra kínozzanak, s megalázzanak, hogy példát állítsanak veled? -
S megrettenek az elém táruló képzeletbeli képtől ahol a halálfalók, ahol a Nagyúr kínoz kénye-kedve szerint, téged, az én játékszeremet, s én csak tehetetlenül nézhetem ahogy mások kéjelegnek, s a nevetésük megtöri a sikításodat.
- Elegem van belőled. Most visszamész a pincébe! -

Szinte örömmel határos elégtételt érzek, ahogy felborítod a sakktáblát, ahogy felpattansz, én is felemelkedem, ugrásra készen, és ez már jobban emlékeztet az elmúlt hónapok minden percére, ebben már otthon érzem magam, vagy legalábbis nem olyan kíméletlenül kiszámíthatatlan és cukros, mint amikor hízelegsz és bájologsz, és fürdőt ajánlasz, mintha kellene tőled bármi, bármi, a halálon kívül, amit viszont rettegsz megadni.
- Még az is jobb lenne, mint itt bájologni veled - köpöm feléd a szavakat, de egyenesen állok, a szemedbe nézek, és nem hiszem, hogy egy pillanatra is megrettent a gondolat, hogy apád kezére adj. Nem érek semmit a halálfaló haverjaidnak, ebben biztos vagyok, nem várna rám semmi, csak egy zöld villanás a pálca végén, és ennyi, és nincs több fájdalom, mert nem érek annyit, hogy órákon át kínozzanak, csak egy vagyok a sok közül. De te, téged komolyan megbüntetnének, ha fény derülne arra, hogy hónapok óta bezárva tartasz a házban, nem igaz? Magadat félted.
Egy szívdobbanásnyi idő az egész, és nem tudom, honnan, talán az adrenalintól kapok erőre, a feleséged ruháiban rohanok az ajtóhoz, és ha fel tudom tépni, rohanok, csak rohanok, végig a folyosón, mert ha az agyam esélytelennek látja is a menekülést, a szívem még reméli, hogy most megszökhetek.

Fel akarlak pofozni, hogy eless, de legalább olyan erővel, hogy a fejed hatalmasat ránduljon, hogy megtanult végre hol a helyed, mert látom, nem lehet téged olyan könnyen megtörni, nem vagy te az a fajta fa ami túl száradt s képes eltörni ha az ember kellő ideig csavargatja, inkább valami rugalmasabb típus vagy, ami ezerszer hajol a földig, de sosem törik el. Bosszúsan rándul meg egy ín az arcomban, látom felsejleni a pincében vívott csatáinkban ismert lányt, s várom, türelmetlen, epekedve, hogy most rám vesd magad, hogy megint karmolj, tépj és harapj, hogy fájdalmat okozz, hogy bekússzon a bőröm alá, hogy egy egész napra elegendő adrenalin löketet juttasson a szervezetembe, de te ahelyett, hogy nekem esnél, hogy a kis körmeidet az arcbőrömbe mélyesztenéd, hogy a fogaiddal kiharapnál belőlem egy darabot gondolsz egyet, s hátat fordítva nekem, Narcissa rajtad lógó ruháidban elfutsz, s nekem kell egy pillanat míg föleszmélek, míg a hirtelen döbbenettől rájövök mire készülsz, s utánad vetem magamat, s tudom előnyben vagyok: te nem tudhatod merre szaladj, nem tudhatod mi merre van, s én már azelőtt gondolhatom, hogy merre lépsz, mielőtt megtörténne.
S játékká voltozik ez benne, lassítok a lépteimen, hogy kellő előnyt adjak neked de ne eleget ahhoz, hogy eltűnj, s ne találjalak meg.
Mert én már tudom, úgy sem futhatsz el.

Csak rohanok, sosem látott termeken keresztül, ajtókat rántok fel, szobákat szelek át, és ez a ház egy kibaszott labirintus, hol lehet a kijárat? Hátra nézek, és nem látlak magam mögött, az agyam azonnal jelez, hogy most biztosan a markodba röhögve követsz, mert tudod, úgysem juthatok ki, de visszaérek a terembe, amit először láttam, ahol sok volt a fény, és nyílt egy ajtó a kertre, gondolkodás nélkül ugrok az ajtóhoz, felrántom a kilincset, és, ha nyílik, akkor mikor utolérsz, már a kora márciusi napsütésben rohanok végig, szúró oldallal, levegő után kapkodva, a teraszon, majd leugrok a lépcsőről, és ki tudja, utolérsz-e, mielőtt elérek a birtok határáig? Ha egyáltalán van olyan. De lassítanom kell, a fejem hasogat a fénytől, a tüdőm meg mintha felrobbant volna a nagy erőlködéstől, minden csontom fáj, de nem állhatok meg.

Kedvesen kergetőzünk a házban, és én igazán élvezem, a lépteimet nem kell emgnyújtanom, lassan kell csak szaladnom, hogy a te élettel alig bíró testedet, táplálék hiányában gyenge lábaidat kövessem. Én minduntalan tudom merre mész, a szalonba, be a bálterembe, apám dolgozószobájába, a kamrába, s én követlek, kedvesen nevetgélve, játéknak képzelve az egészet, s most gyereknek képzellek el, akinek én vagyok a szülője, s boldogan követlek, mert látom, hogy élvezed, mert látom, hogy ez az ami tetszik neked, feltárni a kastélyt, s futni mert tudod, hogy fürdés következik, s esetedben vissza kell térned a pincébe, le a sötétbe, a tiszta szobádba már, ami a manók eddigre biztosan kitakarítottak, s megint a magány vár rád.
Az órára pillantok, négy előtt van kevéssel, s megnyújtom most már a lépteimet, mert vissza kell térned, mert már arra futsz amerre nem kellene, s az előnyöd hatalmas lesz, nem érhetek előbb oda mint te, már feltéped az ajtót, s kivágtatsz, én pedig sietek utánad, a zsebemre tapintok a pálcámat akarom, de hiába kutatom, a nappaliban hagytam a kandalló szegélyén, s átkozom most magamat.
Rohanok amennyire csak tudok, s te lassítasz, én tempózom, s rád vetem magamat, ketten gurulunk a nedves, hideg földön, s lefoglak, erősen, mert nem mehetsz, mert nem tűnhetsz el.
- Vissza a pincébe! -

Már azelőtt, hogy utánam vetnéd magad, hogy a súlyodtól megtántorodva hasra esnék, fejjel előre, a hideg fűbe, már azelőtt biztosan tudom, hogy veszítettem, pedig ki tudja, milyen közel voltam mostanra a szökéshez? A birtokot határoló erdőség himbálódzik a szemem előtt, kinyújtom a kezem, mintha el akarnám kapni, de nem érem el, és fű megy a számba, és föld, és felordítok a fájdalomtól, ahogy átfordítasz, lenyomsz a földre, és nem tudok mit tenni, visítok alattad, mint egy őrült, talán az is vagyok, mert már majdnem megvolt, már majdnem elértem!
- Dögölj meg! - ordítok az arcodba, és rázom magam, vergődök alattad, hogy kiszabaduljak. Talán ez volt az utolsó alkalom, és nem adom fel, a szemedbe köpök, és mindkét lábammal rúglak, hogy leszállj rólam, és ha leszállsz, akkor én tovább fogok futni.

Erős vagy, meglehetősen erős ahhoz képest, hogy mennyire meggyötörtelek, s én valami gyenge nőnek képzeltelek,ennyi szenvedés, ennyi éhezés után, mert hát az nem lehet, hogy még midig ugyan az legyél aki voltál, ne lehet, hogy nem tört meg a szenvedés, és mégis nézd meg hogy vergődsz alattam, alig bírlak lefogni, alig bírlak a földre nyomni, pedig rád nehezedek, a csípődön ülök, a kezedet akarom lefogni, de te túl intenzív vagy, s túlontúl menni akarsz, még szitkozódni is van időd, s én csak rád villantok egy mosolyt, olyat amit akkor használok mikor flörtölnöm kell valakivel, s láthatod rajtam, hogy élvezem: a szemem elánnal csillog, és olyan nagyon elevennek tűnik, hát hogyne kedves, dolgozik bennem az adrenalin, érzem ahogy végigszáguld az ereimen, s nagyobb erővel pumpálja bennem a vért, hogy gyorsabb leszek tőle, s erősebb. Talán benned is ez munkálkodik épp.
Nyál leszek, csupa nyál, és fintorogva engedlek el, hogy kitöröljem a szememből, vicsorgok közben, s hátratántorodok, a mellkasomra rúgtál, és egyszerre, egy egész pillanatig nem kapok levegőt, csak bámulom a halványan kék eget a fejem fölött, s szúr a mellkasom, sípol a tüdőm, így akarok maradni. Örökre.
De utánad vetem újra magam, nagyobb szenvedéllyel, s most olyan erővel szorítom meg a csuklódat ami kifér belőlem, s visszarántalak, felpofozlak, hogy térj már észhez végre, s ha nem sikerül kitépned a kezemből magadat, visszafele rángatlak, vissza a kúria fele.
- Jót játszottunk, de most már ideje visszatérned a pincébe.. -

Megdöbbent, ahogy rám nézel, mintha te, jóságos ég, élveznéd ezt az egészet, bár nem először érzem ezt, de most mindennél biztosabban, ahogy megpróbálom magam kiszabadítani a szorításodból, és igen, egy pillanatra a győzelem mámora önti el minden tagomat, szédelegve feltápászkodom, míg te hörögve harcolsz levegőért, és futok, megint futok, bár az oldalam már iszonyatosan szúr, és nem tudom, milyen irányba kéne mennem, nem tudok semmit, csak azt, hogy tőled olyan messzire kerüljek, amennyire csak tudok.
Feléd kapom a fejem, a tenyered olyan váratlanul csattan az arcomon, hogy ha nem fognád a csuklómat, nem szorítanád, biztosan eldőlnék, nem annyira a fájdalomtól, azt már megszoktam, hanem az érzéstől, hogy megint nem sikerült, és nincs bennem több erő küzdeni, harapni, rúgni és ütni, mert most visszacipelsz majd a pincébe, és ki tudja, mit kapok majd mindazért, amit tettem?
- Ez fáj! - Úgy nyögök föl, mintha eddig sose fájt volna semmi, pedig már valóban nem érintene meg az sem, ha ebben a percben kitörnéd a karomat. - Egyszer úgyis meg fogok szökni, Lucius! Nem tarthatsz itt bezárva örökké! - fröcsögök feléd, csal nézz rám egyszer is, és kikaparom a szemed a maradék kezemmel.

Mintha parancs lenne, mintha parancsot adtál volna ujjaimat egyre szorosabban fonom köréd, már érzem ahogy a csontod erőszakosan feszül neki a tenyeremnek, és szuszogok, mert rángatnom kell téged, mert megfuttattál, mint valami bolondot, s akarom, hogy most te is érezd, hogy bolondnak érezd magad amiért megpróbáltad. Hát nem jó ez így neked? Nem lett volna jó, hogyha folyton-folyvást feljöhettél volna, a könyvtárban olvasgathattál volna, a konyhába osonhattál volna, s néha a szófán szendereghettél volna, de nézd meg mit tettél, ellökted magadtól mindezt, s én nem tudlak jobban büntetni, mint hogy nem nézek többé rád, az ujjaimat szorítom körülötted és csak vonszollak magammal, végig a füvön, fel a lépcsőn, végig az előcsarnokon, s az ajtó súlyosan csapódik be mögöttünk, a zár kattan, hangosan és végeláthatatlanul, de mi nem állunk meg, a lépcsőn megyünk lefele, s ott csak belöklek, betaszítalak a pincébe, az otthonodba . S mikor annak ajtaja is erősen becsapódik, nem időzöm veled lent, nem bámullak a rácson keresztül, hátat fordítok és sértetten elvonulok. Megsértettél, megsértetted a vendégszeretetemet.