I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Vas. 25 Feb. - 5:53 | | Margaret Labedey „Azt hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?... Nem fogsz feledni, csak ha én akarom. Sorsod hozzám van kötve. „ Becenév: Maggie, Mag, Peggy, Maisie Kor: 16 év Származás: Aranyvér Lojalitás: Semleges Képesség: Látó Csoport: Hugrabug Play by: Erin Chambers Karakter típus: Saját karakter A Labedeyek büszke Hugrabugosok, aranyvérűek egytől egyik, és nem riadnak vissza. Az édesapám Timothy Aaron Labedey, a hagyomány e családban, hogy az elsőszülött fiúkat mindig Timothy névre keresztelik. A leányoknál ettől kevésbé szigorúbb az elbírálás, minek is kereszteljék, illetve a másod – és többedszülötteknél is több a névválaszték. Hogy mire ennyire büszke egy Labedey? A pártatlanságra, amely régóta övezi, és elérhetetlenségére. A Labedeyekhez nehéz beházasodni, az aktuális családfő dönti el, ki kivel és hogyan. Így a szüleim házassága is eleve elrendelt volt, édesanyám, Heidi Esther Labedey (lánykori nevén Corwey) azonban időközben beleszeretett apámba, és boldog házasok, MÉG büszke szülők. A család ír eredettel büszkélkedhet, emiatt sok a vörös hajú egyed, illetve további érdekesség, hogy nőágon öröklődik a pálca, de ha mégse választaná új gazdának a legifjabb utódot a fókuszeszköz, akkor sincs baj, nem tagadnak ki érte senkit a famíliából. Részrehajlásért már annál inkább. A legtöbb Labedey az igazságszolgáltatásban, vagy a rendészetben helyezkedik el, és nem engedik meg maguknak a családi összetűzést. Eddig egy fekete bárányról tudni, aki Voldemorthoz csatlakozott, az ő nevét kíméletlenül kitörölték a családfából, még emlékének írmagját is: Ő Byron Labedey, a nagybátyám.
Milyen is vagyok én? Kívülről hűvösnek és ridegnek látszó, de nem véletlenül kerültem a sárgák házába. Ez csupán álca, egyfajta mentális erősítés számomra, hogy védjem magam. Látóként nem könnyű élni, legalábbis azt hiszem, az vagyok. Az álmaim gyakran az őrületbe kergetnek, egyre ritkábban alszom tőlük, és mindig rettegek, hogy bekövetkezik az a bizonyos találkozás Vele. A semleges szívem nem semleges többé, és hiába igyekszem kioltani a parázst, annál jobban ég a tűz, s az álom mindig ugyanott ér véget, e szavakkal, amik Tőle származnak: „Azt hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?... Nem fogsz feledni, csak ha én akarom. Sorsod hozzám van kötve.” Zárkózottságom miatt kevés barátom van, de őértük tűzbe tenném a kezem. A mágiatörténet a kedvenc tantárgyam, emiatt sosem vagyok képes aludni rajta, és az átváltoztatástant is szeretem. A jóslástan inkább nyűg és teher számomra, valami, ami, hiába választható, számomra kötelező, és a legrosszabb tortúra, talán versenyezhet a Crucióval is, bár hála Merlinnek, még nincs összehasonlítási tapasztalatom. Ne is legyen!
A hajam izzadságomtól nedvesen tapadt testemre. Nehézkesen vettem a levegőt, s az ébredés még hosszú percekig tartott, ahogy enyhült a lidérces álmom okozta heveny rémületem. Mindig ugyanúgy kezdődött. Most azonban változott is a kimenetel. Fehér bőre sápadt, halovány, s a szemei sötétek, mint a fekete szén. Vékony ajka kígyószerű mosolyra húzódott, ahogy felém közeledett. Kop-kop. Hallatszott félcipőjének kopogása a padlón. Az alagsorban voltunk, mindketten hagyományos, iskolai talárt viseltünk. Az ő talárján a Mardekár ház címere díszelgett, míg enyémen a borzos kitűző. El kellene futnom. Menekülnöm kell tőle minél messzebb, mielőtt mint éhes héja, lecsapna a borzra. Eszem legalábbis ezt súgta. Kiskorom óta vele álmodtam, s ahogy nőttem, ő is egyre idősebb lett. Nem engedett el sosem, nem hagyott egérutat nekem. Személyére azóta sem jöttem rá, és még nem találkoztam vele. Fogok-e egyáltalán? Hisz a jövő megannyi számtalan döntés eredménye, s ennél fogva igen képlékeny. Az álmok pedig agyunk rejtett üzenetei, tudni kell értelmezni azokat a maguk helyes módján, s nem hagyni, hogy várfalként elszigeteljenek a külvilágtól. Igen. Mondani könnyebb, mint megtenni. Az én álmom alakja ugyanis megdobbantotta szívemet jó ideje már. Úgy három éve, hogy először gondoltam rá már napközben is úgy, hogy bár eljönne már találkozásunk ideje. Most is, ahogy az ágyamban feküdtem, képtelen voltam kiverni fejemből az igéző fekete szempárt, a mosolyát, a mozdulatait. Ahogyan lassan megfogta államat jobbjával, s felemelte sután lehorgasztott fejemet, hogy pillantásunk találkozhasson. A vállig érő sötét fürtjeit, izmos karjának meglepően gyengéd, magabiztos ölelését. A szívem várta őt. Ugyanakkor elöntött a kétségbeesés, s talán ez okozta azt, hogy minduntalan önként az ébredés kegyetlenségét választottam ahelyett, hogy elmerülnék csókjában, szavaiban, melyek azt suttogták: nem ereszt. Az övé vagyok. Nekem nem szabad éreznem. Az érzelmek pártoskodáshoz vezetnek, s általuk letéretek a helyes, az igazságos ösvényről. A szerelem a leginkább látáshiányos érzelem, az vakítja csak el igazán az emberi lényt, és gyarló módon szerettei halálát, és sajátját is okozhatja, ha hagyja, hogy elködösítse elméjét olyan mértékben, mintha minimum Imperiust szórtak volna rá. Én ezt nem akarom – hajtogattam magamnak halkan, fel ne riasszam a többi diáktársam. Az elveim viaskodása a szívemmel, az érzéseimmel, amelyeket elfojtottam, s most vulkánként kitörni készültek, nem nekik való. Jobb nekik nem törődni a jövő súlyos terheivel, azokat ránk, látókra helyezte a sors. Sokáig tanakodtam így magamban, mígnem újra vissza tudtam aludni, hogy legalább még két órácska pihenést szerezzek a reggeli rohanás és darázsfészekre emlékeztető állapotok előtt. Eh, még az szerencse, hogy atyám nem tudott még vőlegényt találni nekem, így sokkal szabadabban létezhetek, mint hölgy unokatestvéreim. |
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Griffendél Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû ▽ Reagok : 47
▽ Avatar : Josephine Langford
| » » Vas. 25 Feb. - 9:03 | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Szia! Üdvözöllek nálunk! Csodás előtörténet. Tetszett, hogy ilyen jól kifejtetted a családod történetét, sok fontos dolgot megtudtunk rólatok és a hozzátok tartozó történelemről. Érdekes, de hát a legtöbb aranyvérű család rendelkezik valamilyen hagyománnyal és pontosan ez teszi őket különlegessé. Csak úgy folytak a szavaid, egyszerűen olvastam volna még tovább és tovább, magávalragadott az írásmódod, a fogalmazásod! Kíváncsi leszek a látó képességet hogyan fogod kihasználni a jövőben, és hogy a játéktéren milyen hatással lesz majd ez rád. Őszintén remélem, hogy sokat tudunk olvasni még tőled, és hogy megtalálsz itt nálunk mindent, amit csak szeretnél. Foglalózz le, utána pedig futás a játéktérre! |
|