Kylar Blackthorn

A gyászból kivezetö út soha nem egyenes

Mr.Blackthorn, Ky, Professzor úr


34


Aranyvér


Dumbledore pártján harcolok


Animágia


Professzor


Adam Driver


Saját

Anyám sárvérű, míg apám aranyvérű varázsló volt. Testvéreim nem voltak, így hozta az élet. Középosztályú család voltunk, de nem is kívántunk ennél többet. Ugyan háborúk már abban az időben is voltak, ám azt hiszem örömmel mondhatom remek gyermekkorom volt. Családom, s így én is béke pártiak voltunk. De talán túlságosan is optimisták, naívak a körülményekhez képest. Erre persze anyám biztosan azt felelné: Kisfiam, sosem amiatt kell búslakodni ami nincs, hanem annak örülni, ami éppen van. Sokat köszönhetek nekik, amiért mind máig hálás vagyok. S ha bár a halál korán elvitte őket tőlem, így nem is láthatták unokájukat és gyönyörű feleségem, érzem, sőt tudom, hogy odafentről is büszkén néznek le ránk. Legalábbis... reméltem, hogy mind ez nem csupán szent beszéd, hogy enyhítsünk félelmeinken, ami a halál eljövetelét illeti. Még haláluk után is sokáig kitartottam, mint naív reményteli bolond, ám a családom - feleségem és néhány hónapos kislányom - elvesztése olyan gyötrelmes űrt hagyott a szívemben, hogy így, felnőtt fejjel, már koránt sem tűnik minden olyan derűsnek. Nem érzem a fentiek meleg szeretetét, a reménybe vetett hitem is megingott. Hiszen, kérdem én, ha valóban létezik egy fenségesebb erő, egy hatalom, miért engedte, hogy elveszítsem mind azt, ami eddig nem csupán boldoggá tett, de értelmet is adott életemnek?
Mindazon által próbálok nem mély gyűlöletet táplálni azok iránt, akiknek kezéhez tapad nejem és gyermekem vére. Nem kívánom a tébolyultak halálát, se azt, hogy Voldemort - akinek igenis kimerem mondani nevét, azok után, amit tett - örökké az Azkaban foglya legyen. Csupán azt szeretném, ha csak egy pillanatra is, de úgy igazán, átélje, amit én, ott, a szeretteim elvesztésekor.

Mind az elmúlt pár év történései, mind az élet adta tapasztalat formál olyanná, amilyenné. Talán már nem vagyok olyan szórakozott és lendületes, ugyanakkor továbbra is megfontoltan cselekszem, talán néha túl sokat is töprengek dolgokon. Az animágiát sikerült egész jól elsajátítanom, ugyanis az elmúlt években rengeteg szabadidőm volt, amit jobbára magam képzésére fordítottam. Nehezebben nyílok meg manapság, de ez sem azért, mert ellenszenvett érzek mások iránt, pusztán a félelem attól, hogy a tragédia megismétli önmagát. Ami általánosságban igaz rám, hogy bár nyugodt személyiség vagyok, olykor kissé hirtelen haragú. Dühöm pedig nehezen kezelem.
Talán olykor szigorúnak tűnök, mindezt a diákjaimért teszem. Egyébként pedig gondoskodónak tartom magam, legyen szó kicsiről vagy nagyról. Hogy mi történt a családommal, kevesen tudják, legalábbis remélem nem jutott el mindenkihez.
Ami a hobbijaim illeti, még keresem a megfelelő tevékenységet. Amivel viszont a diákok számára is lekenyerezhető vagyok az a csokibéka, illetve néha még a drazsékkal is halogathatóak a vizsgák, de ebből ne csináljunk rendszert!

 Az ütemes dobolás, ahogy a fogas kerekek szabályosan követik egymást, ahogy forognak és így hajtják a vonatot. Az esti hűvös időjárás, miképp az apró esőcseppek sűrű kopogása egészíti ki a vonat már-már kellemes, mégis szapora dobbanásait. De még a messzi hegyek, s a szép, festői táj sem képes elterelni sötét gondolataim, mely visszanyúlik néhány évvel ezelőttre. Úgy teszek, mintha nem tudnám eme tragédia pontos dátumát, de csak magamnak okozok ezzel is nagyobb kínt. Nehéz nem arra gondolni, ahogy kimondtam a halálos ítéletet feleségemre, s ahogy teljesen összeroskadva szorongattam az én aprócska angyalom, ki túl hamar távozott e világból, magamra hagyva. Nehéz, de útban Roxfort felé, el kell engednem, ha csak néhány hétre is, ezeket a rémes képeket. Tanítanom kell, élnem, ha magamért nem, a diákokért, azokért, akik még élnek és szükségük van a védelemre. Képtelen vagyok... Érzem, ahogy elönt a forróság, a gyomrom még inkább görcsbe rándul, ajkaim kiszáradnak, szemeim könnybe lábadnak. Próbálokk nem rontani a helyzeten, bár egyedül tartozkodom a fülkében, mégis erős szégyen érzetem támad. Remegve fújom ki a levegőt s ugyanígy szívom be a következőt, miközben két ujjam közé fogom orrnyergem és lehunyom a szemem.
Láttom... láttom magam előtt őket.
Nem voltunk már olyan fiatalok, mégis fiatalos izgalmakkal teli szerelem égett bennünk. Ha nem ismerném Shakespeare híres szerelmes tragédiáját, azt hinném miénk volt az első ilyen különös kapcsolat. De persze, ez sem volt ugyan az. Korához képes fiatalos volt, jóvval fiatalabb, amit nem is félt az orrom alá dörgölni, lévén, hogy én nem örököltem ilyen szerencsés géneket. Életvidám, energikus és bizony komoly kalandvággyal rendelkező lány volt, s bár én majdnem hogy ellentéte voltam, - komoly, noha kissé naív, de az a tipikus tanár egyéniség, - teljesen magával ragadott személyisége. Még a rosszak is, mert hogy akadt ám az is. Talán a sok közös vonás vonzott minket egymáshoz: A csillagok alatt töltött éjszakák, reggeli csikicsata az ágyban vagy épp az üres tejesdoboz visszatétele a hűtőbe. Akárhogyis, úgy tűnt, még a külvilág háborúi sem okozhatnak fájdalmat a mi szerelmünknek. Bár így lett volna, bárcsak ne ért volna el minket mind ez.
Egy nap felfedte előttem legsötétebb titkát, misszerint ő is Tudjuk Ki pártfogója. Villámcsapásként ért a tudat, el se akartam hinni, de túlon túl szerelmesek voltunk. Én az voltam. Gyenge próbálkozásaimmal is felhagytam egy idő után, miszerint hagyja ott ezt a rossz oldalt, ne keveredjen bele. Mindvégig hajthatatlan volt, mégis... továbbra sem tudtunk elszakadni egymástól. Valahogy senki sem tűnt fontosabbnak nála, így titokban tartottuk, s bár sosem tudtam igazán megérteni, talán elfogadni sem, igyekesztem nem aggodalmaskodással és félelemmel tekinteni eme jövőképre. Ám bármennyire is próbáltunk olyanok maradni, mint előtte - talán az idő múlása okán - egyre több, egyre hevesebb vitáink voltak. Apróságokkal kezdődött, értelmetlen zagyvaságokkal. Alkalom adtán kicsit hevesebben reagáltam, mint ő, de a kiabálásokon túl sosem tettünk mást. Nem léptük át a határokat. Mikor úgy éreztük már kezdünk eltávolodni egymástól, megtörtént a csoda. Teherbe esett.
Akkor ott minden megváltozott. A kapocs köztünk erősebb volt, mint valaha, a szerelmünk ismét felragyogott, akár egy újjá szülletett csillag az égen, s végre mindkettőnk figyelme ő rá terelődött. Mondhatom volt bőven idegeskedés is, elvégre első gyermekünk hordozta a szíve alatt, így hát tapasztalatlanok voltunk mindketten. Még az is problémát okozott az első hetekben, hogy mennyire ismertessük meg vele a varázs világot, hogy nem e lenne helyesebb, ha ő mit sem tudna erről a veszélyes világról. És akkor a név választási időszakról és egyebekről ne is tegyünk említést. Mégis... boldogok voltunk. Ha nehéznek is bizonyult, ha sokszor sírásra is görbültek ajkaink, mindig volt mi erőt adott. S egy nap, pontosabban kilenc hónapra rá végre láthattam őt.
Az első perctől kezdve éreztem az erős köteléket köztünk, a büszkeséget, azt a mérhetetlen, szinte már fojtogató boldogságot, hogy ő az én kis angyalkám, én pedig, hát mondjuk ki, az apukája. Olyan aprócska és törékeny volt, pici lábakkal, és kezekkel. S mikor felnevetett, a nap is felragyogott. Szerelem volt első látásra. Már láttam magam előtt, ahogy nagyobbkorában én adom majd rá a kis tallárját és kísérem útján, hogy megtanítsam neki, mint azt, amit én tudok, hogy megismertessem az animágiával, amit én is csak nehéz évek árán sajátítottam el, de hála türelmes tanáraimnak és persze Dumbledorenak, sikerült. Előre haladtam az időben, napról napra mindent eltervezve.
Kivettem a részem mindenből, sőt talán kissé tolakodóvá is váltam, ha a piciről volt szó. De ez sem oknélkül. Feleségem egy idő után megváltozott. Eleinte betudtam apróságoknak, de hamarosan tisztává vált, hogy ő nem azon az úton terelgetné, mint ahogy az helyes lenne. Azt akarta, hogy Őt szolgálja, hogy engedjen a kísértésnek. A kapcsolatunk innentől rohamosan romlani kezdett. Szerette a kicsit, ezt biztosan tudom, de akarata ellenére, mégis rosszat akart neki. Újabb és újabb vitákat szült a dolog.
Nem hittem már benne, hogy valaha jobb lesz majd, hisz egyikünk sem engedett a másiknak. Hogy is tehettem volna... Szerettem őt, de ezt nem engedhetem. Abba viszont bele sem gondoltam, hogy mire volna képes...
Egy nap hosszas és kegyetlen vitába torkollott beszélgetésünk. Dobálózott, s úgy tűnt keresett valamit. A pici sírt, talán ő már tudta lelkecskéje mélyén...
Követtem mindenhová, s míg ő már csak szitkozódott, én akkoris próbáltam észérvekkel meggyőzni. Mind hiába... Keresése végett a hálóba értünk, ahol a pici a bölcsőben sírt. Oda akartam menni, hogy legalább ő vígaszra leljen, ha már nekem nem sikerült, de Ő köztünk volt, s mikor elővette fiókjából a pálcáját megtorpantam. A kezében markolva pálcáját, választás elé állított, oly módon, hogy egy életre belém vésődtek a szavai.
Ő vagy én?
Kérdezte, s szemeiben ott kucorgott egy aprócska félelem, de annál nagyobb elhatározottság is. Hirtelen nem is értettem, miért kérdezi. Hogyan is dönthetnék? Hogy képes ilyen kérdést feltenni? Mintha a bölcsőben keservesen síró kislány nem is a miénk lenne. Rettegtem válaszolni, de újra feltette a kérdést és éreztem már majdnem elcsukló hangján, hogy talán ez az utolsó, s helyettem is választ. Abban a pillanatban viszont csak arra tudtam gondolni, hogy miképp rántsam elő a pálcám és fékezzem meg őrült tettét, bármi is legyen az. Mintha... mintha nem tudnám.
Gyorsnak kell lennem. Nem akarom bántani, de el kell távolítanom kezéből a pálcát. Éppen csak hátra nyúltam a pálcámért, hogy felsőm takarásából elővehessem, mikor a kezében lévő pálcát a közös gyermekünk felé szegezte és kimondta a halálos ítéletet. Üres kezem nyújtottam a haldokló angyalom felé - mert időm sem volt elővenni a pálcám. Szemem láttára hunyt ki belőle az élet, s a sokk, a hirtelen gyűlölet, a keserűség, ami akkor benne kavarogtak rossz tanácsódként kiáltotta a fejemben, hogy ítélkezzem felette, ahogy ő tette a kicsi felett. A karjának ugrottam és fellöktem. A sírás kerülgetett, de hirtelen teljesen elöntött az a fájdalom, úgy éreztem én is belehalok. A pálca kiesett a kezéből, de ő megpróbált utána nyúlni. Elővettem hát a saját pálcám és a nyakához nyomtam. A könnyeimtől alig láttam, a torkomban gombóc, levegőt is alig kaptam. Kezem remegett, az is, amelyikkel a szíve fölött markoltam blúzát. Egyszerre utáltam őt s magam is. Kérdezni akartam, szólni valamit, kiadni a fájdalmam, de nem ment. Tétlenségemben elérte pálcáját, s már emelte fel, mikor kimondtam rá az utolsó szót, átkot, búcsút. Teste hirtelen megfeszült, felkiáltott, majd lassan elhalkult, s elernyedett. Szemeiben lassan kihunyt a fény, s már mellkasa sem emelkedett tovább. Vége.
Mégsem érzek megkönnyebbülést, sőt most kezdek el igazán rettegni, ahogy még nem tudatosul bennem mind ez, ugyanakkor érzem. Lassan felkelek a földről, hogy távolabb lehessek tőle, a halálától, mégha vére az én kezemhez is tapadt. Helyette kapkodva, kissé talán ügyetlenül sietek a kiságyhoz, hogy magamhoz ölelhessem a kicsit. Akkor ott azt éreztem van remény, biztos csak alszik. Ám ahogy benyúltam érte, kis teste mozdulatban maradt, mindig kalimpáló kezecskéi teste mellett. Lábaival sem rugdalózott, feje is oldalt döntve. Szemeit ki se nyitotta. Lassan kézbe vettem, de nagyon óvatosan, tartva kis fejecskéjét, kicsi még, nehogy megsérüljön. Érzem, hogy tarkója hideg, ahogy az egész arcocskája. Nem csapkodott, nem adott hangot a kényelmetlen karjaimnak, megadóan simult bele. Ekkor tudatosult bennem, hogy nincs már velem. Térdre rogytam vele és percekig, órákig, talán napokig sírtam magamhoz ölelve.
Időbe telt. Rengeteg időbe, még most sem igazán bírom megemészteni mind ezt. De így, 3 évvel a csodák elvesztése után életemben, meg kell tanulnom felkapaszkodni...
Már majdnem újfent elmerülnék az egészben, mikor a vonat fékező kerekei felsikoltanak, felriasztva, hogy megérkeztem.
Roxfort... visszatértem.