Beszélnem kell Cygnusszal. Nem tágítok. Tegnap óta csak ez van a fejemben. Beszélnem kell vele, és fel kell mérnem, hogy mi várja az állítólagos otthonában a testvéremet. Mert itt most ő a legfontosabb. Nem érdekel, hogy nem illik más felségterületén ugatnia az idegen kutyának, én mégis megteszem. Ellie-ért bármit megteszek, nem véletlenül állok Lestrange-ék nappalijában. Azt hittem, nehezebb lesz bejutnom, de mikor megtudták, hogy rokon vagyok, egy kis nehezteléssel ugyan, de beengedtek, és bevezettek idáig, hogy itt várjam meg a kedves háztulajdonost.
- Jó reggelt, Cygnus! - nincs okom magázni. Már számtalanszor találkoztunk, de sosem beszéltünk eleget. Sosem voltunk elég sokáig kettesben ahhoz, hogy ténylegesen megbeszéljek vele mindent, amit meg akarok. Most azonban mindent bepótolhatunk. Ha törik, ha szakad. Félek a reakcióitól? Mindenképpen. Érdekel bármi is Ellie-n kívül? Semmiképpen.
- Gondoltam, te is örülnél a látogatásomnak. - vetem oda higgadtan, bár már kezd megjelenni hangomban a türelmetlenség. Talán ártott a testvéremnek, azt pedig sosem bocsátom meg neki. Elviszem innen, minél hamarabb, ha úgy látom jónak. Nem érdekelnek a reakciók, a fenyegetések, se semmi más. Elviszem, ha ezzel jót teszek. - Rég jártam itt... - körbepillantok, kezeimet még véletlen sem veszem ki nadrágom zsebéből. Ameddig nem tisztázunk mindent, addig kezet sem fogok vele fogni. Gyerekes volnék? Bizonyára, de cseppet sem bánom. Az ő véleménye nem érdekel, Ellie pedig még egyszer sem szólt emiatt.

Rég voltam ilyen másnapos. Hasogatott a fejem, egy falatot sem bírtam enni és úgy éreztem, kiszáradtam, mint egy partra hajított tengeri szivacs. Hiába áztattam magam a zuhany alatt, hiába ittam meg a másnaposság elleni löttyöt, amit a házimanók elém raktak, attól sem lettem jobban. Talán nem is az elfogyasztott alkoholmennyiség volt az igazi probléma, hanem amiért annyit ittam előző éjszaka.
Azzal nyugtattam magam, hogy vasárnap ki sem kell tennem a lábam a kúriából és ide sem jön senki. A gyerekeket előző nap lepasszoltam anyámnak, nem kellett törődnöm magamon kívül senkivel. Aztán ez a gyatra kis álomkép szertefoszlott, mikor felbukkant a szobámban az egyik házimanó és bejelentette, hogy Anton Betranche a szalonban szobrozik. Nagyszerű, már csak ő hiányzott az életemből.
A lányom macskájával a nyomomban - az a nyávogó szőrgolyó egyedül engem tartott valamire ebben a házban -, kelletlenül és leplezetlen ingerültséggel léptem be a helyiségbe, ahol a sógorom várt rám.
- Jó reggelt, Anton. - Nem nyújtotta a kezét, így én sem tettem. - Valóban rég jártál itt és nem egészen értem, most miért jöttél. Élodie nincs itt, ezt te is tudod, a gyerekek pedig a nagyanyjukkal vannak. Hacsak nem velem akarsz beszélni, akkor rossz időpontot választottál a látogatásra.
Velem akart beszélni, nyilvánvalóan tőlem akart valamit. Mit várt, hogy majd hőst játszva egyedül ő és csakis ő megleli bennem a nővére problémáinak gyökerét? Hogy majd számon kérheti rajtam, mi történt a testvérével? Mert akkor nagyon rosszul hitte, tőlem semmilyen választ nem kaphatott, épp olyan ártatlan voltam a történtekben, mint ő és egyben éppoly bűnös is. Semmi joga nem volt engem zargatni.
Felemeltem a macskát a földről, a fekete, hosszú szőrű dög meg azonnal dorombolni kezdett, sárga szemeivel Antont méregetve.
- Esetleg kérsz valamit inni? - A jó modor még akkor is fontos, ha az ember émelyeg a másnaposságtól és legszívesebben kihajítaná a vendégét.

Nagy a ház. Véleményem szerint túl nagy négy embernek, de ez ellen természetesen nem tehetek. Nem áll szándékomban lerombolni a felét, mert nem tisztem ítélkezni, másrészt pedig a mi házunk odahaza talán ennél valamivel nagyobb, birtokaink száma pedig négy-ötszöröse lehet az itteni átlagénak. Azt is sokallom, felesleges.
- Szép gondolatmenet, és valóban veled akartam találkozni. - akartam? Rossz szó, felettébb helytelen. Sosem akartam betenni ide a lábam, csakis a nővérem miatt teszem most is.
- Azt látom... - pillantok rá. Nem néz ki jól, tisztán látszik, de ez valamiért hidegen hagy. - Viszont nem véletlen vagyok itt. - a lábánál szobrozó macskát veszem most szemügyre. Aranyos, bár nem vagyok kifejezetten macskabarát, így meg nem hat a jelenléte.
Körbenézek, hogy gondosan felmérhessem a terepet a legapróbb részletre is odafigyelve. Nem éppen gyerekbarát hely, s ez valahol engem is sért. Elvégre, mindannyian gyermekek vagyunk, csak ezt sokan elfelejtik az idő múlásával.
- Köszönöm kedvességedet, de nem kérek semmit. - illetlenség visszautasítani a kínálást, tudom jól, ám ez sosem érdekelt. Mindig csak a kötelesség beszélt, mikor elfogadta az italajánlatot, sosem szóltak szívemből a szavak. Cygnusnak viszont nem tartozom jómodorral. Főleg úgy, hogy Élodie sincs jelen.
- Elmesélnéd, hogyan került a nővérem kórházba? - félig kérdés, félig utasítás, ám a felek nem szabályosak, az utóbbi szándék érzékelhető többségben van. Ellie-t nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni, azonban ez a drága férjére nem vonatkozik. Tudni akarom, mért van a zárt osztályon két éve!