A kezemet tördelve állok, az ajtó olyan ismerős, olyan hívogató, és olyan rettentő egy pillanatra, mintha nem tudnám, nincs idő elfutni, és nincs alkalom sem, meg kell tennem, el kell árulnom azt, akinek az árulása, mint felszakított seb, lüktet idebent, és fáj, olyan rettenetesen fáj, mély levegő, két udvarias koppantás, és ha kinyílik az ajtó, álljon akár Bérénice szobalánya, vagy maga a kedves kuzin a túloldalon, belépek. A kezem már emelkedőben, de mielőtt jelelhetnék, még meg akarom próbálni - igaz, évtizedekkel ezelőtt bátorítottak erre utoljára, igaz, azóta nem készültem rá, csak hirtelen felkiáltások, nevetések őrizték, de most, most minden perc számít. Már a jelekre sincs időnk.
- Van edzs perced? - És bár nem hallom, a szám mozog, minden izmom belesajdul, mint azokon az éjszakákon, mikor Marie a hajamat fonta, és előtte próbáltam, vagy csak belesuttogtam értelmetlen nyelvtörőket, bármit, ami a gyermekévekből rémlett, a baldachinba, a sötétségbe.
De nem ülök le, és nem szólalok meg újra semmilyen módon, míg nem csukódik be az ajtó mögöttem, ám akkor lámpalázasan, de üdítően, száraz arcvonásokkal nézek Bérénice-re. Az elképzelt jövő minden haragos könnyét elsírtam már. Remélem, legalábbis.
- Inèsről van szó. - Folytatom, de újra és újra megejt a gondolat, vajon milyennek hall engem? Vajon ennyi év után a hangom is csak olyan, mint a kongó rézedény, a koporsóra szórt maréknyi föld? Összekulcsolom a kezeimet, pár percnyi küzdelem, de végül, végül mégis csuklóból folytatom.

"Valamit már napokkal ezelőtt el kellett volna mondanom. Csak túlságosan fájt. Kérlek, ne haragudj, hogy idáig vártam!"