Maman egészen törékenynek tűnik a kalapja alatt, nem árt az erősítés, de nem érez szégyent, sosem érzett, és most, hogy vendégül látjuk a kis Inès vőlegényének nővérét, még úgy is tesz, mintha nem érne rá, kifogásokat keres, én pedig a sezlonon ülve olvasok a szájáról, mosolygok, csóválom a fejem, mert ki nem állhatja Inès anyját, most mégis vele megy teázni, halaszthatatlan és sürgős, annyira, hogy rám hagyja az egészet, talán Edgar is előkerül, próbál megpuhítani, de mindketten tudjuk, hogy a fivérem egész napos bortúrán vesz részt az armagnaci régióban. Tehát egyedül kell vendégül látnom Élodie-t, akivel eddig csak egyszer futottam össze - és akkor sem váltottunk egy szót sem -, és a gyermekeit, akik a hírek szerint nemrég megérkeztek vele a Betranche-birtokra.
Persze, az nem lepett meg, hogy Inès kibújik a felelősség alól, ez rá vall, még túlságosan gyerek az ilyesmihez, de hogy édesanyám is meglép, ráadásul ilyen nyilvánvalóan mondvacsinált indokkal, ez egy cudar fejfájással ér fel. Marie a télikertbe terített, ha éhesek lennének. Biccentek, hát legalább ennyi figyelmet kap ez a három szerencsétlen, akik hivatalos bemutatkozásra számítanak, és én fogadom őket, az egyetlen, aki biztosan nem fogom tudni szóval tartani őket.
Miután magamra maradok, a télikertbe megyek, az égbe nyúló jázminok és lustán lengő fréziák közé, az egyik kedvencem, és remélem, ha Élodie szívét nem is lágyítja meg, a gyerekeit megnyerem vele. Ücsörgök, a lábamat egy sosem hallott dallamra rázom, mikor felbukkan Marie, a szobalány, és ha jól olvasom a szájáról, megérkeztek a vendégek.

"Köszönöm, küldd be őket!"

Mosolygok, lámpalázasan, még akkor is, amikor felemelkedem a székről. Meg fogjuk érteni egymást egyáltalán?

A kabátok az ajtót nyitó szobalánynál maradnak, könnyedén adom át neki a magamét, megkoronázva egy kalappal, a gyerekeket a dada vetkőzteti – a soha nem várt vendég, örökös gardedám, de a kettőből legalább azt hoztuk el, aki beszéli a nyelvet (egek, sosem felejtem el, micsoda veszekedés kerekedett abból, hogy szerintem feltétlen fontos a gyerekeknek franciául tanulnia), ugyanakkor láthatatlan, mintha seszínű ruhájában minden díszes tapétába be tudna olvadni – én pedig csak ál-gondoskodó mozdulattal elsimítom a fiam kesze-kusza fürtjeit, bármennyire is tiltakozik, mielőtt a kezembe csimpaszkodna.
Lusta érdeklődéssel mérem fel a környezetet, ahogy beljebb merészkedünk a házba. Nevezhetném az oroszlán barlangjának, de nem tudok így gondolni rá, mégis inkább a saját otthonom az igazán veszélyes terep, idejönni szinte normális, valahol unalmas, olyan szükségszerűség, amihez anyám ragaszkodik, én pedig kíváncsi vagyok Inés Delacourra, már hogyne lennék, hát micsoda képtelenség az eleve, hogy én szerezzek tudomást utolsóként az öcsém házassági terveiről? Vagy a tervekről, melyeket lefektettek elé, épp úgy, ahogy egykor nekem sem hagytak túl sok választást…
- Isabelle, kérlek, ne ugrándozz – rászólok a dada helyett, aki kézen fogva vezeti őt mögöttünk, hátra sem nézek, hallani is elég a kis lakkcipők szertelen-szapora kopogását, hűvösen udvarias nyugalommal várom a bejelentésünket, és pillanatok múlva harmadmagammal állok a virágokkal teli télikertben, az asztal teához terítve, harmadmagammal szemben azonban egyetlen egy Delacour áll, és még csak nem is az (azt hiszem…?), akit megismerni érkeztem elsősorban – érdekes. Vagy szükségtelen volna ilyen udvariasan fogalmazni…? Mindenestre ha tartottam tőle, hogy egymagam kell kiállnom számtalan vagy egy évtized óta nem látott Delacour faggatózását, akkor meglehet, fellélegezhetek.
- Mademoiselle, üdvözlöm! Kedves, hogy időt szakítanak ránk! – és üres mosollyal, baráti kézfogásra nyújtott kézzel lépek közelebb Aude-hoz, balom figyelmeztetően simul Max feje tetejére, mielőtt még a kötelező üdvözlési formákat is félbeszakítaná azzal, hogy azonnal a sütemények közelébe vetődik.

A belépő nőt látva örülök, hogy minden lehetőségem megvan némának maradni. Természetesen minket sem kerültek el a híresztelések, mikor a kis Inès révén Anton a család közelébe került, közel a fához, amiről annyi tiszteletreméltó utódot kívánnak fakasztani az ősök, hogy azon a fán bizony termett néhány kukacos gyümölcs. Anyám és Marie-Reine nagy egyetértésben tüzelték egymást, pedig nem volt több, mint suttogás, otromba pletyka, és talán meg is akadályozták volna az eljegyzés kihirdetését, ha nem állnak mellettük sziklamozdíthatatlanságú férfiak,  akik szerint egy-két rosszmájú megjegyzés Anton elmeháborodott, szuicid nővéréről nem ok egy egész élet felrúgására.
Én magam mindig kritikával keleztem ezeket a psszt jelző ujj mögül előadott bejelentéseket, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy az intrika iskolapéldája zajlik évszázadok óta a rokonságban, hacsak nem tőlünk származik már maga a szó is. De ebben a percben Madame Lestrange egyszerre látszik királynői finomságúnak és mérges szömörcének, kíváncsi leszek, mi volt igaz a hozzánk eljutott hírekből, és mi csak rosszindulatú kitaláció. Mosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezet, bólintok, tekintetem egy pillanatra találkozik az asszonyéval, milyen abszurd, talán még fiatalabb is nálam, majd a gyerekekre nézek, de észbe kapok, mielőtt Marie távozna.

"Marie, megkérhetlek, hogy maradj egy kicsit mellettünk, és tolmácsolj? Nem hinném, hogy Madame Lestrange jártas a jelnyelvben."

Tulajdonképpen a szerencsén múlik, hogy Marie a személyzet legképzettebb tagja, már ami a velem való kommunikációt illeti. Ha egyedül maradtam itthon, mindig vele próbáltam szót érteni, és senki nem hibáztatta őt, mikor végül magánórákat kezdett el venni. Most is bólint, mosolyog, pedig biztosan rengeteg dolga lenne.
- Madame, Isten hozta önöket! - kezdi, fél szemel a kezemet figyeli, bólintok, csak így tovább, ő pedig teljesen Madame Lestrange felé fordul. - Ha nem bánja, Marie velünk marad, hogy gördülékenyen beszélgethessünk - és mosolyog, lámpalázasan, ó szegény, mibe kevertem? - Foglaljanak helyet bátran! Úgy hallottuk, Angliában ilyenkor teaidő van.

Rövid kézszorítás, az az akár kedvesnek is betudható női szokás, amiben nincsen semmiféle erőfitogtatás, nem akar több lenni, ami, határozott, de puha, és talán ettől gondolható az, hogy némi igazi örömöt is ki tud fejezni egy ilyen egyszerű gesztus.
Én persze nem igazán tudom eldönteni, mióta itthon vagyok, hogy minek örüljek igazán, és minek ne. Örülök, hogy elfoglalt vagyok, hogy nem igazán hagynak magamra, mert így könnyebb, de aztán néha, egy-egy kurta vagy épp elviselhetetlen hosszúságú percig azt kívánom, bár nyelné el őket mind a föld, ezt az egész országot, Anglia szigetét, vagy úgy egyáltalán, az egész világot. A gyerekekből is egyfajta kapaszkodó lett, és kifogás, eredetibb, és sokszor hihetőbb - mintha ők maguk is éreznék, ha nyűgössé kezdek lenni -, mint egy fejfájás, Max még egyébként is olyan kicsi, hát tudják, a délutáni alvás… de persze a dada mindig ott lohol a sarkunkban, mert nyilván, Cygnus szerint nem lehetek velük egyedül, ami a maga nemében ostobaság, hiszen nekik sosem akartam ártani. Nekik nem…
- Ó – egyetlen betűt mondok, és egyetlen betűt formáz az ajkam, és nyílt tekintetem is, van bennem valami meglepetés, mintha erre nem számítottam volna, és hát ez valóban igaz is. Persze hallottam róla, a legcsendesebb, és egyesek szerint a valaha élt legtisztább Delacourról, épp csak nem erre készültem. Aligha készülhettem volna megfelelően – legkevesebb fogalmam sincs arról, miképp emlékszik rám idehaza bárki is, vagy miféle pletykákat fúj erre a szél, netán miféle pletykákat táplál titokban a saját családom. Nem tudok ilyesmire gondolni. Ha gondolnék, darabokra hullanék.
Meging a tekintetem a két nő között, semmiségekről fecserészni sosem olyan egyszerű, mint azt egy külső szemlélő gondolná, de így? Igazi kihívás, és a gyerekeket aligha fogja lekötni, ami az asztal környékén történik, kivéve, ami a süteményt illeti. Végül Delacour kisasszonyon állapodik a tekintetem, mintha eldöntöttem volna – azért mégis csak vele beszélgetek, nem a szobalánnyal – Szájról olvas, Aude? Aude, ugye? – könnyedén váltok, csupa természetesség, ha féltem is, hogy már rég kihullottam a saját szerepemből, még jobban félek most, hogy rájöttem, talán sosem tudok igazán eltűnni erről a színpadról. Inkább érdeklődök, semhogy saját hiányosságaim miatt szabadkozzak, és olyan anyáskodó mozdulatokkal terelem a gyereket az asztalhoz, mintha ez minden délután így zajlana nálunk – Köszönjük, nagyon figyelmes. Csak nem egyedül hagyták itt, hogy szórakoztasson minket? Sajnálom – őt, magamat, mindkettőnket? Talán az lenne a legvalósabb, de az arcom semmi ilyesmiről nem árulkodik, kedélyesen mosolyog még a tekintetem is, és csak felsegítem a fiamat az egyik szépre faragott székre, mielőtt a dada megakadályozhatna ebben.

Talán még sosem voltam ilyen mérges Mamára, mint most, amikor teljesen magamra hagyott Madame Lestrange-dzsel, az ő állapotában -
a magam állapota szót sem érdemel, én mindenkivel szót értek, akibe szorult némi kreativitás, de ki tudja, őt figyelmeztették-e? Az arcára kiülő kifejezés alapján nyilván nem szóltak rólam, egy pillanatra elszörnyedek, de nem szeretném, ha a szituáció még ennél is kínosabb lenne, mentsük meg,
ami még menthető! Mosolyogva bólintok, igen, szájról olvasok, és igen,
Aude-nak hívnak, felesleges lenne elmagyaráznom a szüleim beteges névadási szokásait, amelyek arra indították őket, hogy a Reine-Claude Babette nevet adják nekem. Még engem is idegesít, ha magamban végigmondom.
Marie felé kalandozik a tekintetem, mindannyian kellemetlennek éljük meg ezt a helyzetet, hát ne fokozzuk. Ahogy a kezeim mozgásba lendülnek, látom az arcán a feszült koncentrációt, és mérhetetlenül hálás vagyok, ezért megemeltetem a fizetését a bátyámmal.
- Igen, itt hagytak, de örülök, mert így van egy abroncs - elnézést, Mademoiselle, meg tudná ismételni az utolsót? - kérdez, zavartan rám néz, én pedig szégyellem magam, hogy belerángattam. - Tehát, mert így van egy kis időnk egymásra. Találkozott már az unokahúgommal? Aki az öccse menyasszonya.
Hálásan megpaskolom Marie karját, csak elképzelni tudom, milyen kellemetlen ez most neki. Mosolyogva a kisfiúra nézek, akit az anyja olyan gondosan segít fel a székre, és mégis, mégis furcsák ők előttem. Talán a brit szokások miatt, olyan másnak tűnnek, pedig Élodie maga is francia gyökerekről származik. Marie felé nézek, ezúttal nem kell jelelnem semmit.
- Kérnek a tea mellé meggyes pitét? Madame Dubert, a szakácsnő, a gyerekeknek készítette. Vagy esetleg egy kis madelaine-t, tarte tatint?

Játszi könnyedséggel jönnek vissza a régi emlékek, emlékek, hogy biztosan találkoztam már vele, hogy igen, hallottam az állapotáról, és persze, valamelyest tisztában vagyok azzal, rajta kívül ki lehetett volna (vagy kinek kellett volna...?) ma még itt lennie. "Épp-csak" kapaszkodó. De legalább kapaszkodó.
Mégis úgy foglalok helyet - remélem, Aude-dal együtt -, mint aki máris rettentően fáradt, ösztönös mozdulattal állítom meg Max kalimpáló lábát, és mintha csak most jutna eszembe igazán, hogy a gyerekeimmel érkeztem, bocsánatkérővé vált a mosolyom - Merlinre, ne haragudjon, be sem mutattam őket, ugye? Isabella és Maximilian Lestrange - szinte idegenen hangzik a számról a név, a saját nevem, de hát ő ezt nem hallhatja, és az arcom nem árulkodik furcsaságokról, neki pedig voltaképpen valószínűleg nem mondok újat.
Társaságnak tartogatom az efféle mosolyokat - az udvariasan előzékeny (tessék csak, Ön után!, az érdeklődő (igazán? Ne mondja...!), a meglepett (csak nem...?!), és a szemernyit apatikus, mely épp csak érezteti a másikkal, hogy ó, igen, persze, maradjunk meg az udvariasság kötelező rítusainak világában, de azért ne feledkezzünk meg róla, hogy voltaképpen egyáltalán nem szórakozunk jól. Sosem tudom persze, melyekre lesz szükségem egy délutáni tea alkalmával, és milyen sorrendben. Egyelőre lanyhává szelídítem saját meglepett-érdeklődésemet, és úgy válaszolok - Nem. Sajnos még nem. Nagyon reméltem, hogy ma megismerhetem Inést - és épp csak két levegővétellel tartok hosszabb szünetet annál, semhogy ne érezhessenek véletlenül sem egy egészen apró szemrehányást, még ha a körülményekről bizonyára nem is ők tehetnek - Persze, ne értsen félre, kérem. Nagyon örülök, hogy találkozhatok Önnel is.
Ami nem feltétlenül hazugság, de bizonyára nyilvánvaló, hogy nem ezért érkeztem - Tarte! - Max közbeszól, mintha sejtené, hogy akár kínos csend is követhetné a szavaimat, noha a vendégvárás kötelező eleme, a kínálás, még bizonyára elodázta volna ezt egyébként is, és én azon anyák nagylelkűségével dőlök hátra, akiknek sem ereje, sem energiája arra, hogy bármit megtagadjanak a gyermekeiktől - Ha nem okozunk vele gondot, természetesen. A gyerekek szívesen ennének egy kis édességet - "mint mindig", jelzi a lanyha fejrázás, noha Bellát egyelőre szabályosan jobban leköti Aude egészen értetlen bámulása, ami persze  udvariatlan dolog, a dada igyekszik is viszonylag feltűnés-mentesen a helyére rakni a kisasszonyt, de gyermekek esetében voltaképpen ez bocsánatos bűn - Én csak teát kérnék, köszönöm - szívem szerint persze inkább bort kérnék, de hát még csak délután fél öt, és kétlem, hogy ez ilyen fajta látogatássá változna.
- Ugye csatlakozik hozzánk, kisasszony? Persze, ha a tea helyett mást fogyaszt uzsonnára, nem fogjuk rossz néven venni - Anglia számomra egyébként is csak egy ország, melynek szokásait inkább szolgalelkűségből, semmint kedvtelésből vettem fel.

Ha már a helyzetünk ilyen szerencsétlenül alakult, vagy éppen ilyen szerencsétlenül alakította a környezetünk, megpróbálhatjuk kihozni belőle a maximumot, és nem hiszem, hogy ez bármelyikünknek is fájna a végén. Bár kellemetlen, de a saját kellemetlenségeimet már megszoktam, inkább Madame Lestrange állapota aggaszt, akit talán most van szerencsém életemben utoljára látni. Mosolyogva biccentek a gyermekek felé, le sem tagadhatnák az édesanyjukat, és ki tudja, eljön-e a nap, amikor ezt a lehetőséget kecsegtetőnek találják majd? A mi köreinkben sosem lehet tudni. Néhány évvel ezelőtt például, az egyik rokonunk, Cédric, elment egy erdőkerülővel, távoli unokatestvére anyánk negyedik unokahúgának, persze, de a családban semmi sem marad titok, és ezt nyilván Lestrange-ék is érzik már, ha csak fele olyan népesek a "meghitt családi ebédeik", mint amiket mi produkálunk.
A tekintetem azonban hamar visszaugrik az asszony arcára, éppen időben, hogy le tudjam olvasni az Inèsre vonatkozó megjegyzést, és az azt követő visszakozást. Ha felvágták volna a nyelvem, vagy úgy érezném, hogy van jogom pálcát törni Inès felett, most talán kihasználnám az alkalmat, és rámutatnék a nyilvánvalóra, igen, a kuzinom sokszor old kereket, ha kellemetlen feladat kerül kilátásba, de nem teszem. Mindannyian törékeny jégen téblábolunk, elég egy rossz mozdulat, és a család örökre kivet, vagy az életünk tragikusan megkeseredik, miért gáncsolnánk ki egymást?
- Mademoiselle Inès sajnos rajta kívül álló okok miatt nem tud ma itt jelen lenni, de testvéri üdvözletét küldi általam - Marie szemrebbenés nélkül fordítja ezt az orbitális hazugságot, amit, lássuk be, nekem se esik nehezemre lejelelni. Túl régóta vagyok már jelen, mint oltalmazó pajzs - megszoktam a szerepemet.
- Természetesen csatlakozom, nagyon szeretném megismerni önöket! - Marie ezt biztosan lelkesedéssel adja át, amilyen lelkesedéssel bennem visszhangoznak a szavak, és miután a gyerekeknek feltálalja a kívánt édességet, és Madame Lestrange elé is tea kerül, ízesítetlenül, de mézzel, cukorral, tejjel és citrommal a keze ügyébe, én csak a szokásos kávét jelelem. Évek óta nem ittam mást ilyen alkalmakkor, mostanra biztosan csukott szemmel is el tudja készíteni. Persze, ebben a pár percben, ha van is gondoltam, Marie nincs mellettem, hogy segítsen, így csak akkor kezdeményezek újra beszélgetést, mikor visszatér, és mosolyogva megköszönöm a felszolgálást.
- Sikerült már berendezkedniük? Jobbkor nem is jöhettek volna, a tavasz sokkal melegebbnek ígérkezik, mint egy angol nyár. - Meg se kell állnom a kézmozdulatok közben, és ez elégedettséggel tölt el. A kávémba kortyolok.

- Milyen kedves.
Mondom úgy, mintha így gondolnám, mintha egyébként nem arra gondolnék, hogy voltaképpen, ennek a meghívásnak így nem hogy semmi értelme, de talán egy kicsit sértő is, ha elmesélem odahaza, biztosan ezt fogják mondani (ezek a Deleacourok, nem gondolnak egy kicsit sokat magukról?), s bár ennek tudatában vagyok (ki tudja? Talán a sértés szándékos.), annyira talán mégsem érdekel az egész, hogy sértődötten felhúzzam az orromat, és meg se álljak hazáig.
Hát inkább maradok, esetleg csak a tekintetem tesz megjegyzést arra, hogy milyen kedves, ahogy Inés kuzin eszkuzálta magát egy meghívásról, amit neki kellett volna megtennie, milyen kedves, hogy nem csak ő, de Aude-ot leszámítva a ház többi lakójának sem látni színét sem. Persze, erről nem Aude tehet. Talán választása sem volt. Nem mondanám, hogy híján vagyok a megértésnek, de ahogy általában – a saját helyzetem sokkal jobban foglalkoztat, no meg, a becses színjáték fenntartása, melynek égisze alatt egyáltalán megérkeztem az országba. Otthon, édes otthon…
Nem mentem hát ki magam én sem, nem hivatkozok fejfájásra, arra, hogy a gyerekeknek eljött a délutáni alvás ideje, sem arra, hogy megfelelő vendéglátás híján igazán nem értem, mit keresek én itt egyáltalán. Kedves, jelentéktelen semmiségekről fecsegek, udvariasan válaszolok minden kérdésre, érdeklődöm én magam is, nem hagyom, hogy kínos csendek telepedjenek ránk. Hagyom, hogy inkább a dadus figyeljen ölekbe hulló morzsákra, maszatos mancsokra és arcocskákra, hogy zavartalanul figyelhessek egyetlen vendéglátómra, és az ő segítőjére, és nehezemre esik nem arra gondolni, hogy ez bizonyára nekik is roppantul megterhelő. Vajon mivel érdemelte ki Mademoiselle Delacour ezt a büntetést?
De azért csak eltelik valahogy az idő, amit ilyenkor illik eltölteni a vendégségben, a gyerekek már csak a morzsákat törölgetik egykedvűen a tányérjukon, olykor igyekeznek magukra irányítani a figyelmemet – sikertelenül – és ahogy vendéglátóként nem illik kitessékelni a vendéget, úgy vendégként sem illik az indokoltnál hosszabbra nyújtani a maradást – Köszönjük a szíves vendéglátását, Aude – mondom, ahogy egy utolsó korty teát felhörpintve halk koccanással teszem le a csészémet – Örülök, hogy volt alkalmunk beszélgetni, de bizonyára kegyed is elfáradt, és nem szeretnénk visszaélni a türelmével.

Úgy érkezek mint mindig, a kabátot a földre dobom, néhány hét múlva úgyis elássák majd a gardrób aljára, már azok a szobalányok, akik ezzel foglalkoznak, és ismét konstatálom, ahogy Lucille, az egyik legújabb szerzemény rámmosolyog, hogy sose érthetem meg, miért alkalmaznak azok az elmaradt britek mindenféle manókat, ha egyszer az emberek sokkal jobb társaságnak, és megbízhatóbb munkaerőnek bizonyulnak. Van, aki szolgálónak születik, és van, aki hercegnőnek - éppen csak egy pillanatra állok meg az előszobában lógó tükör előtt, a hajam kissé kócos a széltől, de azt hiszem, Edgar nem fogja bánni, mikor majd sikítozva az ölébe vetem magam.
Nem tűnik fel, hogy a ház gyanúsan csendes, inkább csak meglep, hogy egyedül a télikert felől hallok beszédhangot, és az sem ismerős. Mikor belépek, egyszerre több dolog is szemet szúr, egyrészt, sem Edgart, sem a nővéremet nem látom, helyettük itt van Aude, aki a testtartásából ítélve éppen menni készül, meg egy magas, filigrán nő, két gyerekkel, aki... aki.
- Hűűű bazmeg! - A szám elé kapom a kezem döbbentemben, de még így is biztos vagyok abban, hogy a kuzinomat leszámítva mindenki értette és hallotta. Ez ma van? És mit keresnek még itt? Azt hittem, mostanra elhúzzák a csíkot, éppen ezért jöttem el a kávézó teraszáról, ahol órákig ücsörögtem egyedül. Csak ne kelljen Anton nővérével találkoznom. De nem úsztam meg.
- Drágám, köszönöm, átveszem - megsimogatom Aude felkarját, mielőtt kezet nyújtanék a másik nőnek, aki, ó, hát, igen, észrevehető a hasonlóság, ha értő szemmel nézem. - Ne haragudj, elfelejtettem... de örülök, hogy megismerhetlek. - Eszembe se jut magázni. Hiszen rokonok leszünk. Vagy mi.

Azt hiszem, egyébként sem mondhatnám, hogy bánnám, amiért eljöttem - de aztán mintha a hiányzó kirakós darabka a helyére kerülne, Inés úgy bukkan fel, és azt hiszem, egyedül Isabella tekintetében igazi a meghökkenés, aki már tudja, hogy ilyet mondani nem hogy társaságban nem illik, de egy hölgyhöz,  mindegy hány éves, meg pláne nem illik, és majdnem hangot is ad ennek a szerencsétlen, ártatlan kis lelke, mielőtt a dada ösztönös (az én mozdulataimnál fájdalmasabb ösztönösebb) mozdulattal nem veszi ennek elejét.
Elmosolyodom, mintha semmi gond nem lenne, mintha elhinném a kifogást, mintha nagyszerűbb meglepetést elképzelni sem tudnék és még mindig, kitartóan tudok csodálkozni azon, milyen egyszerű ez, milyen könnyű látszani valakinek, aki nem vagyok. Bár ki tudja. Talán ez valóban én vagyok. Illendően elköszönök még Aude-tól, ismét köszönetet mondok neki, mielőtt elfogadnám Inés felém nyújtott kezét - Inés! Milyen jó, hogy még... elcsíptél minket! - mondom lelkendezve, csak egy pillanatra hezitálok abban, hogy tegezzem-e én is, de bizonyára fiatalabb nálam, és ha az öcsém elveszi, egyébként sem magázhatom örökre. De remélem, ezúttal ő lesz az, aki kellemetlenebbül érzi magát, míg eddig én éreztem magam úgy, mint akinek itt semmi keresnivalója sincs.
- Gabrielle, kérem, menjen haza a gyerekekkel, ne tartsuk őket távol a délutáni alvástól - engedem útjára a kis udvartartást, amivel eredetileg érkeztem, ez nekem is könnyebbség, és ezúttal egyébként sem hazudok, bizonyára csak pillanatok választanak el minket attól, hogy Max nyűgösködni kezdjen, és ha már lehetőségem támadt megismerkedni Inészel, vélhetőleg kettesben, semmi szükségem utánfutókra...
- Sétáljunk egyet, jó? Unalomig eleget bámultam már ezt a téli kertet - kérdezek ugyan, mégis van bennem valami, ami azt sugallja, ez nem kérés volt, csak üres udvariasság, és azt várom, hogy ne tiltakozzék.

Most itt nincs helye lányos pampogásnak, önmentegetésnek, nincs helye annak, hogy a hajamat pirulva a fülem mögé tűrjem, és úgy tegyek, mintha nem érteném, miről szól ez a látogatás, vagy mintha remélném, hogy félreértettem a motivációt. Pontosan tudom, mit keres itt Anton nővére, aki a pletykák szerint nem annyira üdült az utóbbi években Angliában, mint inkább egy elmegyógyászat vendégszeretetét élvezte. Kedvesen mosolygok rá, mint ahogy az ember oktalan gyerekekre szokott, mint ahogy rám mosolyognak, amikor butaságnak tartják, amit mondok, vagy helytelenítik a ruháimat, de megtűrik, mert valakinek le kell nyelnie a békát.
- Remekül hangzik. - Mármint a séta, és nem, hogy őszinte legyek, cseppet sem hangzik olyan remekül, mint ahogyan azt megpróbálom eladni neki. Mégis végignézem, ahogy a karcsú alak elhagyja a szobát, a kert felé kormányzom a lépteimet, mivel itt én még inkább otthon vagyok, mint ő, és a szőlőtőkék közti ténfergés talán lenyugtat majd annyira, hogy minden felmerülő kérdésére a készségesség álarcával tudjak felelni. De nem, nem szólalok meg addig, míg a fehér kavicsokkal felszórt útról le nem kanyarodunk, a tőkék közé. Akkor viszont...
- Gondolom, nem fogunk itt köntörfalazgatni egymás előtt. Az olyan rémesen felsőközéposztálybeli. Szóval, minek köszönhetjük a látogatásodat?

- Ó. Nem gondoltam volna, hogy egy Delacour divatosabbnak tartja az újgazdagok közönségességét - mesterire komponált a hamis csodálkozás a hangomban, azonban hiányzik belőle mindenféle megbotránkozás, ahogy korábban sem rezzent arcizmom sem az Inés ajkáról pattanó szitokszóra. Én már nem csodálkozom - semmin, de semmin az ég egy adta világon, és nem pont egy Inés Delacour fogja jobban kizökkenteni a világomat a tengelyéből, mint amennyire már egyébként is rossz irányba forog.
- A kérdés azonban mindenképpen butaság, kedvesem - szólalok meg újra, mielőtt azt feltételezné, ez egy afféle beszélgetés lesz, ahol minduntalan egymásba csípve kóstolgatjuk a másikat, mert az ilyesmit ízléstelennek tartom. Nem áll szándékomban beleszólni abba, meg fog-e köttetni ez a frigy. Apám persze elég elszánt, pontosan tudom is, azt hiszem, hogy miért, Inés voltaképpen csinos, erre nem lehet szavunk, a modorán pedig valószínűleg senki sem segíthet, ha már ez a család nem regulázta még meg, vagy nem vetette ki magából. Ám mindez nem az én gondom lesz. Ahhoz pedig egyszerűen csak nincs erőm, hogy háborúba kezdjek - mellette, ellene, a családom bosszantására, vagy bármilyen okból kifolyólag, nekem ez nem hiányzik, engem ez nem éltet. Az öcsém boldogsága azonban fontos nekem. Ha valakivel lesznek álmatlan éjszakáim az ügyről fecsegve, az bizonyára ő lesz, nem apám, nem Inés, azt azonban nem tilthatja meg senki, hogy legalább egyszer megnézzem őt magamnak.
- Elvégre a szüleid hívtak meg, Inés. Hogy megismerhesselek. Gondolom elfelejtetted - folytatom afféle megbocsájtó mosollyal, mintha legalábbis kegyesen fogadtam volna a soha el sem hangzott bocsánat kérését - De most már itt vagy, úgyhogy annyi baj legyen! A kuzinod nagyon kedves volt, nem hagyott unatkozni, amíg megjöttél. Így hát minden "köntörfalazás" nélkül... mit szólsz a kilátásaidhoz? Várod már a menyegződ?