Leszúrt Rittberger

Harminchat fokos lázban égek mindig

Integetek egyet a képzésről épp kisietőknek - igen, én vagyok az, nem, nem házasodtam meg, jó, majd megiszunk egy sört, hogyne, fuss csak - és igyekszem nagyon diszkréten megállni a fal mellett, mintha csak úgy amúgy valaki elé jöttem volna mindenféle hátsó szándék nélkül. Nem láttam Marliet, úgy.. mióta?
Igen, egy leszúrásnyi ideje.
A munkaköri leírásomban természetesen nem szerepel hasonló, de számítani azért lehet rá időnkét, hogy lesz, aki úgy gondolja, túlságosan egységes személyiségek vagyunk, és mennyivel jobb lenne a dolog elaprózva - igazán senkire nem lehetek mérges, amiért leszúrtak egy ősi késsel, csak magamra vethetek, hogy nem tettem meg a szükséges óvintézkedéseket, és amúgy is, minek mentem oda, tehetek róla, tehetek ellene. Még nem kristályosodott ki előttem tisztán - gondolom, a vérveszteség lehet az oka, de biológiából sosem voltam erős, már ami az elméletet illeti - hogy pontosan mivel is fogom köszönteni rég nem látott jó ismerősömet, de talán kezdetnek megteszi majd a helyzet rövid összefoglalása, aztán némi könyörgés, hogy segítsen megoldani. Van a rendtagságban még egy elbűvölő kisbetűs rész: ha olyan ügyben jártál el, amit nem szeretnél megosztani másokkal, bizony jobb, ha nem szúrnak le, mert a Mungó osztályain azért érzékenyen veszik, ha nem osztod meg velük a hogyant és mikéntet, és nem hiányzik senkinek egy Dumbledore-féle soronkívüli vizittel egybekötött leányszöktetés. Majd két méter vagyok, igazán csúf dolog lenne a szakállába kapaszkodva ellibbenni innen...
Nagy hirtelenjében tehát Marlie jutott eszembe, az ő gyógyítói ambíciói, és némi remény, hogy hajlandó rám pazarolni őket, ha már. Reméljük a legjobbakat. Kihúzom magam, mintha nem is lenne a hasfalamban egy méretes bökőszerszám, és mintha pár literrel több vér lenne bennem, a jelenség minden pajzánsága nélkül, mert tartok tőle, ha még erekcióm is lenne, tényleg semmi nem ment meg attól, hogy itt szégyenszemre végigvágódjam a padlón. Akkor meg már inkább a hibbant vén szőrmók.
- McKinnon! Hatezer meg egy éve...! Ráérsz, mondjuk, tíz percre?
Valami nagyon fúrja az oldalam, esetleg megbeszélhetnénk.

Szinte minden időmet itt töltöm, talán túl komolyan is veszem a dolgomat. Az órákon és a kötelező gyakorlatokon felül még némi munkát is elvállaltam a Mungóban és hát szerintem örültek neki, hogy ennyire ambíciózus leendő medimágust találtak, így hát szó nélkül felvettek. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy az eltöltött betegidőm miután jól megkínoztak és majdnem megöltek, nem játszott közre ennek az egésznek. De a lényeg, hogy itt vagyok, nem?
Táskámat átvetem vállamon, elköszönök a többiekből, és szinte utolsóként érek ki a terem ajtaján. Rögtön meg is torpanok, mert hát nem számítottam senkire a mai napon, nem hogy még Sirius Blackre, akit egyébként már vagy ... jó rég nem láttam. Hirtelen azt sem tudom mit szóljak, csak összeszorítom az ajkaimat és a kérdését sem értem, mit kellene megbeszélnünk? Mi történhetett ennyi idő után? De azért végül is egy apró mosolyfélét erőltetek magamra, csak hogy eltüntessem azt a fránya meglepettséget magamról, és közömbösen fogadjam a szavait.
- Sirius? Hát ő, igen, elég rég már... - Mondjuk lassan egy éve, hogy végeztünk a Roxfortban, de mégis olyan közelinek tűnik. Sápadtnak látom, egy lépéssel közelebb lépek hozzá. - Minden rendben? Olyan... sápadt vagy. Egyébként ráérek. - Nem, egyáltalán nem nézek rajta végig, így hát csak állok ott tanácstalanul tovább, és persze azért örülök, hogy láthatom, mert valljuk be, mindig is kedves volt a szívemhez. Amúgy sem tudnék neki nemet mondani, azt hiszem.