The Godfather

A keresztelőn úgy éreztem, minden bajom elszállt. A legédesebb angyalarcú kislány keresztapja lehetek, ki is tudna ilyenkor bármi másra gondolni? Már én is úgy szeretnék hasonlót átélni, szeretnék már apa lenni, de nem tudom mikor nyílik meg ez a kapu számomra, ha az utóbbi időkre visszanézek, akkor biztosan nem a közeljövőben. Pedig márpedig én tenni fogok érte, tennem kell, hogy még jobban magamhoz láncoljam Irinát. Szomorú.
Egy szál virággal és egy doboz csokival a kezemben érkezem a Dolohov kúriához. Sikerült elszabadulnom kicsit a munkából és megígértem Siljének, hogy hamarosan meglátogatom őket, kettesben is. Hajamba túrok, "helyrerakom" azt mielőtt kettőt koppintok az ajtón, és a házimanó bebocsátást enged nekem. Csak az előtérig megyek, azt mondja, bejelent, én pedig csak szótlanul bólintok egyet, és türelmesen várok.
Körülnézek. A múltkor nem volt rá alkalmam igazán. Tetszik ez a felépítés, ez a díszítés, régies, mégis modern. A manó hamar visszatér.
- Jöjjön Karkarov úr, már várják. - Habozás nélkül indulok utána, izgatottan, hiszen végre tudok majd kicsit többet beszélni Siljével is, mert már oly rég beszélgettünk igazán... az utóbbi idő nem csak nekem, de neki is zűrösek voltak.

Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy lassan megőrülök. Egyszerre vagyok mérges és félelemmel teli. Féltem a lányomat mindentől és mindenkitől, de legfőképpen a Dolohov családtól, Antonin anyjától.
Elmondhatatlanul rémült voltam, amikor akkor reggel nem találtam Anastasiyát a kiságyában. Rettegtem, mert fogalmam sem volt, hogy ki vihette el és merre lehetett, az egész kúriát és a hozzá tartozó hatalmas birtokot is bejártam és átkutattam, amikor a kertben megjelent vele az a nő. Mintha mi sem történt volna, gúnyos mosollyal közölte, hogy csak elvitte pár órára az unokáját, mert végül is joga van hozzá, amit se én, se a fia nem tilthatunk meg neki, pedig addig érdekes módon nem érdekelte a lányom sorsa. Egyetlen egyszer sem látogatta meg a születése óta, éppen ezért érthetően dühített fel akkor annyira, hogy képes voltam a két kezemmel nekiesni, miután átadta a kislányt a mellette idegesen pislogó Pandorának. Ha Antonin nem jelent volna meg pillanatokon belül mellettünk, valószínűleg megöltem volna az anyját, de őszintén? Nem bántam volna meg egy kicsit sem.
Még annak ellenére sem, hogy Antonin egyáltalán nem értett meg, inkább azt a nőt kezdte el tőlem védeni és próbálta nekem megmagyarázni, hogy az anyja végül is nem csinált semmi rosszat, csak az unokáját akarta végre-valahára látni. Azt hiszem ott és akkor valami olyasmi öntötte el és fészkelte be magát az agyamba, amit azóta sem tudtam onnan kiölni.
Találkozni akartam valakivel, aki nem Dolohov, és a választásom Igorra esett. Anastasiya keresztelője óta nem láttam, de, mint a lányom keresztapja, aki szintén átélt már egy-két dolgot az életben, tudtam, hogyha ő nem, akkor senki más sem fog megérteni.

- Végre itt vagy, már annyira vártalak! - szinte a nyakába ugrok, amikor meglátom. Régóta nem éreztem magam ennyire elememben.
- Elmehetsz! - intek semmitmondóan a manónak, majd kézen fogva Igort, magam után húzom a hálótermem és egyben a gyerekszoba rejtekébe, bár a kastély üresebb már nem is lehetne.

Mondhatom, hogy Silje az egyetlen olyan barátom, akitől ha csak egy szó is érkezne nekem levélben, ha csak meghallanám pletykákból, hogy bármi is történt vele, azonnal hozzá hopponálnék. Sokat jelentett nekem, amikor történt a családomban a szörnyűség, amikor megöltem a saját testvéremet... és idejöttem Angliába, akkor nem állt más mellettem, nem volt nekem itt senkim, csak ő. A támaszom volt a bajban, megnyugtatott és mikor minden helyre állt, végre el tudtam kezdeni itt építeni a jövőnket. A többi Karkarov is átszegődött ide, az unokatestvéreimet még teljes mértékben megértem, de nagybátyám jelenléte kicsit már aggasztott. Mindenesetre, félretettem az érzéseket, a gondoskodást, és inkább a munkámra koncentráltam, mert bizonyítani akartam. Őrülten bizonyítani.
Ahogy meglátom a lányt, önfeledt boldogság önt el. Szorosan ölelem magamhoz, jó érzés, hogy ő is ennyire örül nekem és mennyire jó érzés, hogy most mosolyogni látom. Tuodm nehéz neki, a helyzetük egyedi, de biztos voltam benne, hogy majd megoldják, Silje erős nő, elbírja a terhet.
- Igen, siettem ahogy tudtam! - Hagyom hogy magával húzzon, sietős léptekkel megyek utána, meg sem állva a szobájukig. Az ajtóban kicsit megtorpanok, de közben eszembe jut, hogy a virág és a csoki még mindig a kezemben van, úgyhogy átnyújtom a lánynak.
- Ezt nektek hoztam. Hogy vagytok? Minden rendben? - Gyengéden mosolyodom el, miközben tekintetemmel Anastasiyát keresem.

Az ölelése kimondottan jól esik. Szoros és erőteljes, igazán férfias és mégis olyan, mintha kicsit az apám és a testvérem személyének egyvelege is benne lenne. Persze, ha mindketten normálisak lennének, legalább csak egy kicsit, hogy ismerjem a szeretetüknek nevezett beteges érzésnek azt a felét is.
Elégedetten bólintok a szavaira, de több időt nem adok neki, máris húzom-vonom a hálószobám felé, ahol Anastasiya elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne legyen még szívem felkelteni, amikor Igorral mindketten megjelenünk a helyiségben, én pedig magamban különböző veszélyt rejtő elméleteket látva, bezárom magunk mögött az ajtót.
A csokoládé és a virág láttán megint elmosolyodok, a héten talán negyedjére. Az érdekes az, hogy két mosolyomat csak és kizárólag Igornak köszönhetem, a másik kettőt pedig a lányomnak, cseppet sem meglepő módon. - Köszönjük szépen, kedves tőled! - köszönöm meg és veszem el tőle az ajándékokat, és, amíg a csokoládét a szoba közepén álló kisasztalra helyezem, a virágnak rögtön vázát keres a tekintetem a szekrények tetején.
- Anastasiya remekül van. Az a fontos, nem? - válaszolom visszakérdezve, mintha meg akarnék bizonyosodni arról, hogy ez tényleg rendben van így. Mármint, hogy ő teljesen jól érzi magát, az anyja pedig már kevésbé. Nekem már úgyis csak az a fontos, hogy a kislányomnak semmi baja ne essen és mindig biztonságban legyen. Közben találok egy kristályvázát, és belehelyezem a virágot. Vizet majd később öntök rá, ráér, most mást tartok fontosabbnak.

Meglep, hogy magunkra zárja az ajtót, de nem gondolok semmi különösre, végtére is, mi alapon is tenném? Szeretnék jóval többet megtudni Siljéről és a hogylétéről itt a Dolohov kúriában, de egyelőre még nem látok rajta semmi figyelmeztető jelet, még nem. Kicsit beljebb sétálok, egy mosollyal válaszolok szívesent a köszönetre. Miközben ő vázát keres a virágnak, én kérdezek, de nem elégíti ki teljesen a válasza érdeklődésemet. Összehúzom szemöldököm, bólintok egy határozottat.
- Persze, ő a legfontosabb. De engem az is érdekelne, te hogy vagy. - Nyomom meg kicsit a mondandóm végét, remélve, hogy most már tényleg megkapom a választ. Ha tudom, tekintetét kezdem el kémlelni, keresni benne valamit, valami ami megnyugtat arról, hogy minden rendben...
- Dolohovék jól viselkednek veled? - Emlékszem arra a napra, amikor Antonin eljött hozzám. A szerelme és gondoskodása Silje iránt elkápráztatott. Remélem nem kell csalódnom benne. Nem bocsánatám meg nekik soha, ha valami miattuk történne Siljével.

Felé sem fordulok, amikor a kérdésemre válaszol, csak azt az átkozott vázát keresem a szekrény tetején, amit még Antonin egyik nagynénje ajándékozott nekünk a kislányunk születésére. - Megvagyok. Élek még, az a lényeg. - vonom meg a vállaimat. Túlságosan is tömören és érzéketlenül hatnak a szavak, amik elhagyják az ajkaimat, de nem tehetek róla. Soha sem voltam képes hazudni az érzéseimről, mindig csak az igazat mondtam, mert feleslegesnek tartottam hazugságban élni. Az senkinek nem jó, másnak és nekem sem.
Érzem, hogy a tekintetemet keresi, mégsem nézek egyenesen rá. Csak egy kicsit féloldalasan, kifürkészhetetlenül. - Gondolom. Nem sok mindenért tudok panaszkodni. - próbálok nyugodt maradni, nem elveszteni a fejemet, de a kristály akaratlanul is megreped a kezemben, annyira szorítom. Ez pedig felidegesít és egyetlen hirtelen mozdulattal a falnak hajítom. Az üvegszilánkok és köztük a virágok a kasmírszőnyeggel borítótt padlóra esnek, én pedig úgy ugrok utánuk, mintha az életem múlna rajtuk. - Ne haragudj, nem akartam. Tudod milyen béna voltam mindig is. - magyarázkodom a vállam felett. Igornál viszont szinte senki sem tudja jobban, hogy soha sem voltam az. Csak hazudok, megint.

Összeráncolom homlokomat mikor megkapom a várva várt választ. Most már kicsit aggaszt, hogy ilyen érzéketlenül és hidegen reagál, miközben oly élettel telinek és barátságosnak ismertem őt mindig is. Követem mozdulatait, összevárom kérdéseimre válaszait, addig pedig csak egyszer-kétszer hümmögök egy halkat.
- Miért vagy ennyire elhidegült? Sosem voltál ilyen, soha... valami csak nincs rendben. - Közelebb lépek csak egy lépéssel, de hamar összerezzenek, hiszen a váza oly hirtelen repül a falnak, majd törik szét, hogy ez volt az a dolog, amire igazán nem számítottam. Ahogy a lány utána ugrik, én rögtön utána, lehajolok hozzá, kezem a vállára teszem.
- Nem hinném, hogy bénaságból vágtad a falhoz azt a vázát. Valami rosszat mondtam volna? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, kérlek, mondd is el mi bánt, mert rossz érzéssel tölt el ez a helyzet. - Nem akarom belőle harapófogóval kihúzni a válaszokat és nem is az a személy vagyok, de ha most ez kell, hát akkor nem fogok habozni, bizony addig nem hagyom majd nyugton még el nem mondja, mi történik vele. Bennem pedig már izzanak a gondolatok, a felvetések, de remélem, lecsillapítják őket a szavai, mielőtt olyat tennék, amit megbánok.