Mikor kiskoromban azt mondták, ne álljak szóba idegenekkel, valószínűleg a cukrosbácsitól féltettek és nem Greyback rosszhírű falkájától. Bár egy édességbolt előtt szólított le a nyúzott képű pasi, aki éppen egy mentolos cukorkát bújtatott ki a csomagolásából, úgyhogy a gyerekkori intelmek akár eszembe is juthattak volna. Első ránézésre azt gondoltam, pénzt akar koldulni a zsúfolt Abszol úton, már készültem félszegen lerázni valami mondvacsinált indokkal, mikor nekem szegezte a kérdést: hogy van a falkád, kölyök? Úgyhogy maradtam, ő pedig elmondta, amit akart és még egy sört is venni akart nekem - imponált a dolog, mert Eddie sosem engedte, hogy igyak, szerinte még túl gyerek voltam hozzá. Kora délután értem haza hopp-porral, szokás szerint szanaszét szórva a hamut a kandalló körül. Eddie ilyenkor mindig megkérdezte, hogy "majd a házimanó takarítja fel, vagy ki?", de most nem látta, úgyhogy utólag ráfoghattam bárkire. Kettőnkön kívül jelenleg még hárman laktak velünk A Kabinban - ahogy mi neveztük -, közülük kettő fiatalabb volt nálam, nyugodt szívvel rájuk kenhettem a rumlit a nappalinak kikiáltott helyiségben. Általában mindent megosztottam Eddie-vel, a mai találkozót mégsem tudtam, hogyan tálaljam neki. Tudtam, hogy nem kedveli Greybackéket, már többször is említette és eddig azt gondoltam, ha ő így vélekedik róluk, akkor biztosan szörnyű alakok. És mégis... amit a pasas mondott, abban volt valami. Miért kell némán tűrnünk, hogy kilökjön minket a társadalom? Miért nem teszünk semmit, amikor falkába verődve érvényesíthetnénk az akaratunkat? Mert ez az egész rohadtul nem igazságos. Eddie-nek a Mungóban kellett volna dolgoznia, nekem be kellett volna kerülnöm az iskola után egy kviddicscsapatba, ehelyett egyik napról a másikra éltünk, elvonulva egy kicseszett erdőbe, nehogy szúrjuk valakinek a szemét. Pedig Merlinkére, nem voltunk veszélyesek, amióta Damocles Belby feltalálta a farkasölőfű-főzetet! Akkor mégis miért utálta ennyire Eddie Greyback falkáját, amikor a mi jogainkért küzdöttek? A kertben találtam rá Eddie-re, éppen azt a növényt gondozta, ami egyszer bekapta az egész alkaromat. Volt valami tudományos neve, de én csak "tahótulipánnak" neveztem. - Vettem magamnak új kviddicskesztyűt meg egy zacskó édességet. Képzeld, találtam olyan medvecukrot, amitől öt percig brummog az ember és egy marcipánt, ami sikít, mielőtt megeszed. Ja, és láttam az új Nimbus seprűt, szerintem ha az összes szervemet eladnám a Zsebpiszok közben, akkor se lenne rá elég pénzem - vágtam egy grimaszt. - Ami elég szívás, mert azok után, hogy egy hónapig bagolynak öltözve szórólapokat osztottam az Uklopsz Bagolyszalon előtt, azt hittem egy csomag édességnél valami menőbbet is tudok venni magamnak. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat és a Wimbourne Wasps pólóm alját gyűrögettem. El akartam mondani Eddie-nek, kikérni a véleményét, de nem tudtam hogyan kezdjek bele. Nem szerettem volna, ha kiakad, amiért szóba álltam azzal a hapsival.
I solemnly swear
I am up to no good
Eddie Harvey
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
David Giuntoli
»
»Vas. 26 Aug. - 14:23
Hunter & Eddie
Egyedül maradtam otthon. Nem hosszú időre, alig néhány órára csak, mégis megrendített, hogy milyen nagy a csend, amikor egy kölyök sincsen idebent. Mindig ez történt, hiába volt legalább egy-kettő, aki mindig hazatalált, általában még aznap, sőt, nem is ment messzire és azt is elmondta, éppen merre megy. Nálam ez nem volt elvárás, nem börtönben voltunk, sem szigorú nevelőotthonban. Ha valaki idetalált, akkor szállást kapott, meleg ágyat, ételt, és ha úgy kívánta, családot is, de mindenki akkor ment el, amikor csak akart, senki nem tartotta itt. Kötelességük sem nagyon volt, csak rendet és tisztaságot kellett hagyniuk maguk után és besegíteni a veteményeskertben, az üvegházban vagy a tyúkólban, ahogy és amihez kedvük tartotta. A Kabin egy menedék volt, egy mindig nyitott falka, ahová bárki befért. A konyhában foglalatoskodtam egész délután. Minden kinti munkát elvégeztünk még a délelőtt folyamán a kölykökkel, Anne, a legidősebb lány kivételével, aki magára vállalta a mai ebédet. Örültem neki, hogy valaki ezegyszer meg tudja ezt tenni értem, mindig rosszul éreztem magam, amikor nem tudtam segíteni a kertben, mintha a rabszolgáim lennének. Sosem panaszkodtak. A vacsora mégis rám maradt. Anne elment, azt mondta, napokra, mert talált magának valami rövid munkát. Szóltam neki, hogy vigyázzon, mert nemsokára esedékes lesz a farkasölőfű-főzet ivása, ami már készen várt mindket, mind az öt főt a kamrában, adagokra lebontva. Nem lehettem biztos benne, hogy Anne visszatér addigra, vagy hogy egyáltalán visszatér (sokan mentek el így, dolgozni, akiket nem láttunk többet újra), de neki is készültem belőle. A vacsora készen várt mindenkit, egy kisebb bűbájjal elértem, hogy még órákon keresztül forró maradjon, aztán kimentem a kertbe megnézni a növényeket még egyszer. Akadt kint egy-két kényesebb, amelyikre jóval több időt kellett szánnom, mint a napi vagy heti egyszeri gondoskodás. Nem sokkal ezután hallottam meg a kabin faajtajának nyílását majd csapódását, tudtam, hogy Hunter lesz az. Mindig ő ért haza legkorábban és ő nem tudta használni a kilincset, csak lökte az ajtót. - Nem lep meg, hogy ennyire drága. Profin tudják felértékelni a csúcsszuper seprűket, pedig egy igazán jó játékos egy olcsóbb seprűvel is nagy teljesítményt tud nyújtani. De ezt már mondtam neked is. -Jó dolog volt a létező legjobb seprűvel repülni, sokat dobott az ember teljesítményén, de én hittem benne, hogy nem csak ezen múlik az egész. Egy rossz játékosból nem lesz világsztár egy jó seprűnek köszönhetően. Vetettem egy pillantást Hunterre, aztán anélkül, hogy visszafordultam volna a növény felé, felegyenesedtem és lehúztam a kesztyűt a kezeimről. - Mi más történt még? -szegeztem neki a kérdést, kedvesen és nyitottan, a legkevésbé sem követelőzve. -Elhiheted, hogy nem foglak megenni, amikor a konyhában ott van a jó kis carbonara.
Kezdőlap
