Hamlet Cesario Horatio Robertus McLaggen

To quote Hamlet act III, scene III line 87, NO

Ham=Sonka, Hamlet, Cézár, Saláta, ó, hatalmas Horác/Horáció, Rob


eighteen


half-blood


Dumblibumszli


werewolf


ravenclaw


jeremy allen white


3 in 1

Voltak, vannak, lesznek. Hogy együtt vagy külön az már mindegy. Lássuk be, nem mindenki termett a másik mellé, ők sem voltak azok a békés típusok, hangosak voltak és nagy jeleneteket rendeztek, patária volt minden perc. Anyám nem tudta megérteni, hogy kerül egy újabb sárkány a házba és miért nem tudja apám érthetően megmondani azoknak a dögöknek, hogy ne gyújtsák fel a függönyt. Apámat pedig az őrületbe kergette, hogy anyám minden szavát mértani pontossággal javította nyelvtanilag és stilisztikailag. A szüleim is muzsikusok, lélekben, a hamar felzengő, élénk fajtából, aki sosem hallgat el és éjjel kettőkor is egy pezsgő bárban ézi magát, ahol vágni lehet a cigarettafüstöt, de ő játszik tovább, egyre hangosabban, mert úgy lesz csak még vérmesebb a buli. Valójában apám privát állatkertet üzemeltet karámjaiban legendás lényekkel, minden sarokban van is neki egy a legkülönfélébb keleti és nyugati, északi és déli szörnyecskékből. Anyám angol irodalomszakértő, vele olyan, mintha egy könyvtárban élnél, vagy könyveket raktak volna a falba a téglák helyére, klasszikus zene sercegve szól a lejátszóból, ami lassan bekúszik a kulcslyukon át az összes helyiségbe, s megtölti a házat a lassú, néha monoton ritmussal. Nagyjából öt éve járnak újra külön utakon.
A tesómat nem fogta meg különösebben ez a varázslósdi, boszorkányosdi, egészen jól megvan nélküle a hétköznapjaiban: tud metrózni és magától takarítani is. Más kérdés, hogy utóbbi az egyetlen, amiben mindig a pálcája segítségét kéri, sztereotíp eset, hiszen a művészeknél társbérlő a rumli. Még mindig keresi önmagát, szilárd véleményem azonban, hogy ő minden. Kacérkodott már a színészesdivel, filmforgatással, ledobta a hátsóját rendezni is évekkel ezelőtt a kortársaival, amikor a tanár feladta, festett, szobrászkodott, sanzonozott Párizsban, közben volt takarítónő, pincérnő valami puccos tengerjárón, minden csak épp akasztott ember nem (köztünk szólva erre sem tenném a nyakam az alá a vidámparkos francia húsbárd alá, amit guitonnak neveztek, mert az kevésbé hangzik önmagában véresen). Mindig az lesz nekem, aki csokornyakkendőt köttet a nyakamba, hogy kísérjem el valamilyen világra szóló eseményre, mert szakított az addig aktuális bájgúnárával, aki rólam nem tudja ki vagyok, és a haverja nem ért rá, tehát majd jól féltékennyé teszem, aztán volt, amikor a nagy készülődésben otthon hagyott, máskor meg szüksége se volt rám, sőt a legtöbbször nincs is. Összességében nem tudok kiigazodni rajta, viszont ez a legtöbb nőre igaz.

A politikához meg aztán a legkevésbé sem konyítok, csak sodródom, az áramlat valószínűleg a Főnix Rendjében rak majd le a partra, ahogy a legtöbb tagot a zenekarban, mert utálom ezt a fékevesztett gyilkolászást, aztán fél év múlva majd nem tudom mit keresek ott, de még mindig ott leszek, mert nem volt kedvem elmenni onnan, meg mert ott legalább kapok olyan kaját, ami nincs sz@rrá égetve, olyan igazi hazai kozmásra, és a hús közepe sem nyers, nem hiányzik semmilyen fűszer, ezek nekem igazán új élmények, hogy lehet így is, nem csak úgy, ahogy anyám csinálta. Meg kéne már tanulnom főzni...

Az életemet már az első pillanatban megpecsételték, vagy előbb, egészen pontosan akkor, amikor apám kitalálta, hogy nem akarja végignézni anyám meg az én nyűglődésem a szülőcsatornában. Ennek lettem a vége én, ezzel a sok névvel, ugyanis a nő, aki kipottyantott magából és felruházott ezzel mind, megszállottja volt a különleges ínyencségeknek, a fejébe vette, hogy ettől leszek majd igazán különleges és grandiózus, az igazi unicum, ahelyett, hogy csak simán Johnnak hívott volna, vagy Bennek a megbeszéltek szerint, nem a dán királyfinak, meg a haverjának, egy álruhás nőnek és egy köptetőnek. Mintha valami baktérium lennék, vagy egy hosszabb latin kifejezés az elmebajra. Azért lett ilyen lófejem is, mert minderre persze nem akartam kijönni, kérettem magam, aztán addig erőlködtek, hogy kihúzzanak, míg megnyúlott, pedig eredetileg korábban akartam megérkezni, mint várták, csak útközben meggondoltam magam, amire ők nem voltak tekintettel.
Anyámnak később eltökélt vágya volt, hogy elegánsan fel akar minket ruházni, így mi lenne, ha megtanulnánk zenélni, mert akkor majd járhatok frakkban (wtf?), illetve a dadogásomat is biztosan helyreteszi, azt hallotta a sok teapeutától, akikhez elcibált. Zongorával kezdtem, arra hamar ráuntam, hegedűn nyivákoltam, gitáron tudok pár akkordot, a dobra még mindig nagyon be vagyok indulva, viszont nekik az túl zajos volt, amíg nem oldottam meg a hangszigetelést, emellett egy vagyon egy dobszerkó, és minekután a legutóbb összezúztam.... hanem a trombita. Ő egy méltatlanul elhanyagolt példány, akárcsak én, pedig képes úgy szólni és felvillanyozni, mint senki más, a hangszer, amitől - ha jól használják - rögtön parkettre vágyik a lábad. Posie engedte megfogni a csellóját, az egyik bárban nyáron tanítottak szaxizni, már meg tudom fújni, de hogy ezekből lesz-e valami.... Példaképnek egyértelműen Louis Armstrongot mondanám, ha megtanulok valaha szaxizni, akkor kiegészítem John Coltrane-nel, ha már bennem született. Nem bírom a rasszizmust, úgyhogy pofa be. Hogy jazzbuzi létemre mit keresek egy punk bandában? Neked az égvilágon semmi fantáziád nincs, ha ezt megkérdezted.

Oké, ha ebben az ütemben haladok estig se végzünk, márpedig ma telihold lesz, szóval el kéne tűnnöd. Tehát címszavakban: szeretek durmolni, bírom a macskákat, akiket a kaméleonom nem csipáz annyira, szerintem türelmes vagyok, amikor nem vagyok türelmetlen, meg jópofa, noha ezt sokan nem díjazzák, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy bezártak helyekre, elgáncsoltak, meg azt mondták: hülye vagy McLaggen, faragatlan vagyok, ám nem a tanárokkal, kivéve amikor McGonagall képébe böfögtem a vizsgán. Imádom, ha zaba van, szívni a haverok vérét bármilyen f@szsággal, utálok magolni, a hétfőket, ami véleményem szerint az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb bűntett, emellett országomat a Weird Sistersért, akiknek az első demóját Lil közelébe sem akartam engedni, kitéptem a kezéből, mert tudtam, hogy az agyamra fog menni vele, mint minden aktuális kedvencével, mert majd egyfolytában azt fogja dúdolni, és az ő stílusa rendszerint nem az enyém, emellett a mindenem a jazz és csak a jazz korszakomat éltem, aztán most mégis itt vagyok, mi ez, ha nem a tökéletes irónia? Feel free, az életérzés ugyanaz. Mindenesetre őt ebbe még nem avattam be, talán jobb is, nem ezt az oldalamat ismeri. Hány kölönböző arcot láthatnak az emberek? Ki minek gondol, az vagyok annak.... Ja. Megvannak a magam hibái és előnyei, amit úgyis csak akkor fogsz megismerni, ha egyszer leülsz a lépcsőre, vagy arra a bárszékre, közvetlenül mellém.

 Máig rejtély, hogy a muzikalitásomat kitől örököltem. Apám szerint feltűnően hasonlítok arra a csellista tagra, aki az egyik anyám által tartott felolvasó esten volt kellék. Anyám szerint apám le sem tagadhat, hiszen ugyanolyan a fazonú a sérónk és a fülünk - bár remélem utóbbinál nem fülszőrre gondolt -, szerinte a legfőbb indok mégis az, hogy jó voltam LLG-ből, csak aztán mégis abból buktam meg, amikor részegen mentem vizsgázni, vagy kicsit beszívva már magam sem tudom mi volt igazán hatásos, meg akartam ölelni azt a hipogriffet, ő meg nem díjazta, betörött az orrom, úgyhogy én se. Ha nekem lesz egyszer fiam, az le sem akar majd tagadni, olyan vagány leszek (és maximum egy keresztneve lesz, ami egyszótagú, mondjuk Carl... oké, ez úgy hangzik, mintha valakinek a seggébe dugtak volna egy avokádót, úgyhogy talán belefér a két szótag. Ja nem, nőm nincs, félek tőlük.)
Ha a következő lemezünk eladási számával nem is, azzal biztosan beírom.... beírtam magam a varázslóvilág történelemébe, hogy én vagyok az első hollóhátas, aki elhasalt a vizsgáin, de azt megelőző éjjel legalább kiderült kivételes tehetségem is:  lábbal is tudok zongorázni. Ám meglehetősen homályosak az emlékeim erre vonatkozólag, ugyanis kicsit több minden volt bennem, mint kellett volna, éjjel nem vették zokon, csak nappal. Ha Lumpi látott volna! Bár Flitwick is eléggé kiakadt, amikor megtudta, hogy boldogítom még egy évig és nem sikerült megszabadulnia tőlem.
- De Tanár Úr/Tanárnő ez az utolsó évem itt - szabadkozom mindenkinek, mikor dorgálni akartak és az orromra koppintani. Tavaly még talán hittek is benne, ma már hitetlenül csóválják azt az aranyos fejecskéjüket, s rámförmednek ők is: "Nincs több húzásod, McLaggen!" Pedig én úgy szeretem őket, legalább tőlük kapnék egy kis szeretetet, legalább ők szeretnének, ha már a többi diák anno nem tudott elviselni, nem igaz, hogy az a kivert kutya képem nem lágyítja meg, varázsolja bársonyosssá azt a szőrös szívüket. Hiába mondtam Flitwicknek is, miközben felemeltem és ölelgettem, aztán meg el akartam futni vele, hogy hazaviszem és megetetem, talán még el is ültetem, de ő nem engedte, szomorú voltam, meg akartam simogatni azt az okos buksiját, meg puszit adni rá, ha okos kisfiú és hagyja, amiért kipipálhatok egy újabb pontot a roximoxis bakancslistámon. De nem hagyta magát, elszökött, aztán majdnem levont néhány pontot, csak rájött a szentem, hogy az ő házába tartozom. Néhány feladat még maradt erre az idényre, például virágokat fonni Dumbli szakállába az lesz az idei nagy dobásom, csak vacsoráig ne vegye észre, én meg maradjak józan. Jóóóóó, talán a tanárokkal is szemtelen vagyok, kicsit. Ha emlékszel még a nyilatkozatomra erről, visszavonom.
De hálás vagyok nekik, nem dobtak ki, pedig hánszor megtehették volna, mégis ránk legyintett a boldog, vagy inkább boldogtalan: "hiszen csak gyerekek, egy kis büntetőmunka, és kinövik, elfelejtik az apró kis csínyeiket. Ugyan Minerva, nem hozta-e helyre azt a fiút, akit véletlenül torzszülötté változtattak, igen, tudom, hogy a hátán csigaház volt és tigrismancsai, az orra pedig egy medvéé, a fülei pedig nyúltól származhattak és bizonyára bolhás is volt. Sprout, hiszen tudja milyen kényesek egyébként is a mandragórái, nem foghatja a gyerekekre, hogy egész éjjel sipákoltak, amiért egy kicsit zenéltek nekik." Szerettem hallani a fejemben Dumbli hangját, ahogy mindezt előadja, kár, hogy csak elképzeltem mindezt. Bár az az este is ilyen lett volna, amikor részegen baktattunk a Tiltott Rengeteg kedves, napfényes lankáin, a madárcsicsergéssel átitatott ösvényen, ahol szivárványszín farkú és sörényű unikornisok ügettek és nyerítettek örömükben, akkor éjjel, amikor elkapott az a dög, Belby azt mondta úgy vigyorogtam, hogy jé vérzik, mint akivel éppen jót tettek és kapott egy cukorkát a dokibácsinál, amiért a seggébe döfték az injekciós tűt. Még jó, hogy ő józanabb volt és valahogy - Merlin tudja hogy - elvonszolt a tetthelyről, aztán felverte a javasasszonyt, hogy kötözzön meg - na nem úgy. Azóta se tudom, ki volt, de nem elég, hogy másnapra olyan macskajaj jött ki rajtam, hogy aki csak megszólalt Magifixxel tekertem volna át széltében és hosszában, hanem nagyjából egy hónappal később valószínűleg csaholtam az éjszaka és visszahoztam volna az elgurult labdádat. Mekkora mákom van, hogy eddig teliholdkor nem volt koncertünk - pedig akkor aztán zúznám.... a trombitát is.
Azt hiszem foglalkoztatnia kellene a kérdésnek, hogy miért mindig akkor történik velem valami, amikor a környezetemben részeg, vagy betépett emberek vannak, ha nem én, akkor más, de az biztos. Yoyoék is így találtak rám, a kavargó elméjükkel, mert yolo, illegálban nyomatták az ipart, fűvel, fával alkohollal, én meg trombitáltam, mert kedvem volt. Mert a füst mi máshoz hozná még meg a kedvem? Le kéne szoknom a dohányról, anyám szerint tönkre teszem a tüdőm ezzel a sok tubákkal, aztán mi lesz úgy velem? Biztos azt hiszi beleásom magam a könyveibe. Én nem tanulok, csak simán okos vagyok. Meg szerény is, persze. A lényeg, ami lényeg, bandatag vagyok, ezt dobta a gép, én meg éltem vele, kaja, pia mindig van, mi kell még? Ja, zene is.
Majd megtudod mi ez az életnek nevezett örökös rothadás, ha belenyomom a fejed a vécécsészébe, vagy abba a vödörbe, amibe két órája áztatjátok a koszos rongyokat, amivel a padlót sikáljátok. Tudom Algernon, ez téged egyáltalán nem érdekel - hándálom fel a dolgot a kamélonomnak, amikor megkísérel eltűnni a szemem elől, szegénynek még elég vacakul megy, vehetne pár leckét a tehetségesebb metamorfoktól.
Igaz, Prince Louis sem jobb sokkal. Ő egy elbűvölt majom vattával tömve, plüssel borítva, levakarhatatlan, folyton rajtam csimpaszkodik és piszkál miután Posie elvarázsolta az egyik próbánkon, ahol a sarokba döntve találta, Myron meg azt mondta neki, az enyém, ami igaz is, de arra gondolom senki nem számított, hogy életre kel, aztán halad a zenekari tagság felé, mert a weirds - ahogy a rajongókat hívjuk - szereti. Ezért nem tud dolgozni a géniusz bennem, így lehetetlen, várom, hogy a tanáraim is elismerjék, ha már próbára úgy kell szöknöm.