Aengus Mulligan

I'm still not sure what I stand for.

Gus


39


félvér


a forradalom ügye


-


mágiahasználó


Daniel Brühl


(meg sem hirdetett keresett)

Dohány és sör, és viaszos vászon, és kandallóban ropogó tűz, anyám keze a hajamban, a múlt árnyalatokban, sejtelmes és gazdag, amilyen csak egy munkás gyerekkor lehet, kevés szavú apámmal, és anyámmal, aki sosem kért elnézést. És a fagyanta illatú jelen, Meara tenyere az arcomon, borotválkozz meg, és próbál jókedvet csempészni a hangjába, pedig mindketten fáradtak vagyunk, megcsókolom a tenyerét, úgy, ahogy régen apámtól láttam, mikor nem telt virágra anyámnak, de Ailis felsír, magamra maradok a konyhapultnak támaszkodva, a kölyök helye üres, pedig szerdán mindig nálunk evett. Három éve üres a széke, és a jövő, amiért itt hagyott minket, éppen az anyja karjában hüppög, mert már megint vérről álmodott, kíntól verejtékezve ébred. Pedig még csak négyéves.

Az új szerepek valahogy mindig úgy jöttek, hogy igazán fel sem készültem rájuk, olyan volt, mint berúgni az ajtót, felállni az asztal tetejére, és hangosan, dörgő hangon tüzelni a tömeget, olyan volt, mint halhatatlannak lenni egy időre, ki tudja, mennyire, és nem törődni semmivel, ami az ellenkezőjét igazolta - hogy megfontoltabban kellene élned, hogy kevesebbet kellene innod, hogy embert ölni egészen más elméletben mint gyakorlatban, hogy az új rendszer vérbe fojtja a régit, Robespierre mégse kapott szobrot. Sose hittem, hogy Meara igent mond, inkább csak reménykedtem benne, majd egyszer, a háború után, ha kivívtuk az igazunkat, de úgy illett a karomba, olyan jólesett megszokni, hogy hozzám tartozik - neki köszönhetem, hogy még élek, állítja ő, én pedig nem vitatkozom, és nem azért, mert másként gondolnám. Neki és a kölyöknek, aki annak idején csak arra volt jó, hogy másolja a röplapokat, és legyeskedjen a lányok körül, és rosszul nyomja el a csikket - ki nem állhatom, ha tartozásom van, de ez a kölyök, apám húgának fia, tanított meg arra, hogy van, amit sosem fogok tudni visszafizetni.

Emlékszem, beleprüszköltem a sörbe, ekkora baromságot, és mégis, komolyan nézett rám, a huszonnégy éves férfiak, mit férfiak, gyerekek, makacs, elszánt komolyságával, és éreznem kellett volna, tudnom kellett volna, hogy a legyintésem, ne gyerekeskedj már, csak olaj a tűzre, mert Eoghan nem volt többé gyermek, én mégis túlságosan szerettem annak látni, főleg, miután Meara hozzám jött, megszületett Kieran, Fergus, és már tudtuk, mind tudtuk, hogy Ailis úton van, mégse örültünk neki igazán, fojtogatott minden ingnyak, és hányinger tört rám, ha röplapot láttam, álmomból gyakran felriadtam, a kiáltásra, a vérre, felvertem az egész házat, és a feleségem rettegve nézett, mert nem tudta, miként segítsen, senki nem tudta, mert senki nem tudhatta, egyedül Eoghan, a kölyök, aki látta az egészet, aki már pontosan tudta, hogyan fest a varázslattal elmetszett torokból felbugyogó vér, aki pontosan tudta, mit tettem, és - ha el is ítélt miatta - messzebbre látott mint én, aznap este. Pedig az apja engem kért, engem, hogy vigyázzak a kölyökre, mert meggondolatlan és mohó, egyszerre akarja bekebelezni az egész világot, jobb lesz ügyelni rá. Ráz a hideg, ha ma a székére nézek, ahova azóta nem ült le más, ahova Meara mindig leteszi a terítéket, hátha megérkezik, hátha hazatér.
Az anyjáért is én felelek, egyszer sem felejtettem el meglátogatni, mindig amikorra megbeszéltük, és sovány mindez, sovány, keserű elégtétel valamiért, ami megfizethetetlen, valamiért, ami meghálálhatatlan. Ailis nem emlékszik rá, pedig mikor csecsemő lányomat a kölyök a karjába vette, szinte a plafonig szökött az agyvizem, ha összetöröd, szíjat hasítok a hátadból, és ki mondhatta volna meg, komolyan gondolom-e? Mint kísértetet, úgy járjuk körbe az emlékét, talán már nem is él, talán meghalt szökés közben, vagy én halok meg, az utcán elvérezve, arccal a sárban, mire hazajön. Ez az ír varázslóközösség sorsa, a folyton letört ellenállóké, a félhomályban elsuttogott szavak, a kandallóban ropogó tűz, az erekben száguldó vad elszántság fészke, ahol senki nem hódol be a tisztavérű bagázs akaratának. Halálig büszkén, konokul - valahogy így vagyunk mi mind, ma is, mint régen, abban a munkás gyerekkorban, kevés szavú apámmal és anyámmal, aki sosem kért elnézést, és mindenkihez volt egy jó szava.

Gratulálunk, elfogadva!

Alea iacta est.

Mr. Mulligan,

Önök saját bőrükön tapasztalták meg a történelmet, amelyet mi könyvekből tanítunk, dolgozatokat íratunk belőle pergamenre, aztán szigorú tekintetünk felett összevonjuk szemöldökünk, ha tényeket vétenek benne - vagy ha személyessé találna válni. Történelmünk, jogrendszerünk kevéssé igazságos: és önök számon kérhetnék rajtunk mindezt, rajtunk, a taláros lovagokon, vagy csak a döntéshozókon, miért játsszuk a magunk történeteit mások rovására?
Nem találtam hibát - bár bevallom töredelmesen, nem is kerestem, így ez a mondat teljességgel értelmetlen ezúttal is - hacsak nem a minket körülvevő világban, amely gyakran elfelejti, hogy nem csak globális konfliktusokból áll, hanem emberi értékekből, harcokból és küszködésből, célok el nem érhetéséből és reménytelenségből. Az ön története arra született, hogy sokak ismerjék meg, hogy sokak értsék meg, nem maguk vannak, világunk nem burkolózhat gyermekek mondókáiba minden következmény nélkül: akarom és kívánom, hogy találjon társakat eszméiben és kínlódásai enyhítésére, hogy sokáig maradjon, emlékeztessen, némán, vagy olykor hangosan vádoljon, és hogy kikényszerítse figyelmüket. Az enyém az öné minden további kétely nélkül.
A. M.


Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend