Javier Montes

Rövid idézet ide

Javi


29


Félvér


Főnix Rendje


nincsen


Mágiahasználó


Miguel Ángel Silvestre


Teljesen saját

Santiago de Chile városában születtem, országom központjában, Javier Thiago Montes Cambeiro néven, a spanyol anyanyelvűek szokásainak megfelelően, amiből mára csak az első keresztnevem és az apámtól kapott vezetéknevem maradt meg: Javier Montes. A szüleim egy szegényebb környéken éltek a külvárosban, de még távol a kétes hírű nyomornegyedektől. Vagyis a születésem pillanatában még nem számított rossznak a szomszédság, az évek viszont sokmindent megváltoztattak. Apámnak jól fizető állása volt egy biztonsági cégnél, amely Santiago gazdag aranyvérűek birtokain biztosított maximális védelmet muglik, más varázslók és az országban hemzsegő veszélyes lények ellen, ezt pedig az arisztokraták örömmel fogadták. A vezetés nem tudott mihez kezdeni a helyzettel, számukra fontosabb volt a muglik országrészén uralkodó káosz és a háttérben közelgő lázadások és forradalmak, így egy magáncégnek nem esett nehezére felkapaszkodni a ranglétrán. Apám így jól keresett, mégsem éltünk kiemelkedő körülmények között. Anyám okosan bánt a pénzzel, egy hónapban többet félrerakott mint amennyit elköltöttünk, mindig azt mondva nekem, hogy ezt majd az én tanításomra fogjuk fordítani. Azt sosem említette, hogy a fejünk fölött gyülekező viharfelhők miatt még fontosabb, hogy mindig legyen pénzünk. Ő árvákkal foglalkozott, olyan mugli születésűekkel, akiket mélyen vallásos mugli szüleik ellöktek maguktól, ördögtől valónak tekintettek és ilyen otthonokba kényszerítettek. Chilében nem volt ritka az ilyen, mindig tele voltak a szobák a nagy házakban és az ott dolgozóknak rengeteg dolguk volt. Sokat voltam egyedül otthon, amíg ők mindketten dolgoztak, de sosem panaszkodtam. Szerettem az egyedüllétet iskola után, mert volt időm mindenre, még azok mellett is, amikre anyám megkért, én pedig készségesen elvégeztem. Volt lehetőségem az utcánkban élő mugli gyerekekkel labdát rúgni és néha más varázslócsaládok gyermekeivel is elrejtőztünk az apám által levédett parkban, ahol kedvünkre repkedhettünk a játékseprűkön. A hétvégék viszont mindig a miéink voltak, együtt töltöttük el a szombat estéket, néha még helyi kviddicsmérkőzésekre vagy köpkő versenyekre is elmentünk, ha úgy akadt időnk, valamint évi több alkalommal látogattuk meg a nagyszüleimet, nagybátyáimat és nagynénéimet, unokatestvéreimet. A karácsony volt a legszentebb mind közül, akkor az egész, terebélyes családunk összegyűlt, legtöbbször édesapám szüleinél.
Sok éve nem láttam a szüleimet. Minden hónapban írok nekik levelet, néha több alkalommal is, de sosem érkezik válasz. Még tagadom az elkerülhetetlent és reménykedem benne, hogy életben vannak. Rettentően hiányoznak.

Könnyű velem meglenni, bármilyen helyzetről legyen is szó. A legtöbb témához hozzá tudok érdemben szólni és úgy hiszem, nem vagyok sem rossz hallgató, sem pedig rossz beszélgetőpartner, az érvelésekről már nem is beszélve. Persze ez a munkámhoz elengedhetetlen, de a természetes érzékem hozzá csak pozitívum.
Spanyol anyanyelvem mellett folyékonyan beszélek angolul, valamint a Castelobruxo falai között a portugál is rám ragadt, bár azt nem igazán nevezném tökéletes nyelvtudásnak. Tanultam még németül és franciául is, ezeket viszont hamar abbahagytam, mivel szükségem nem volt rájuk, így egy alapszintű tudáson kívül másom nem nagyon van.
Ambiciózusnak tartom magam, ahogy a környezetem is (mások szavai alapján), aminek ugyan olykor megvan a maga hátoldala, mégsem tartom egyáltalán rossz tulajdonságnak. Szeretek tanulni és törni előre, a konkrét céljaimat elérni és nem sok minden van, ami az utamba állhat. Kivéve más embereket. Nem szeretek senkin átgázolni, aki nem szolgált rá és nem haragított magára. Igazságtalannak érezném és szinte magamon érezném anya rosszalló tekintetét, amiért a fia ilyen ember lett. Inkább választom a hosszabb, kerülő utat a célom felé, ha nem érzem feltétlenül szükségesnek és kiérdemeltnek, hogy valakit eltiporjak.
Bármilyen szerepbe könnyen beleélem magam, nem okoz nehézséget, hogy olyan arcot mutassak másoknak, amilyet ők minden bizonnyal látni akarnak rajtam. Úgy vélem, minden ember ezt teszi valamilyen mértékben, egyesek kevésbé mint mások a társadalmi elfogadottság érdekében, én néha kicsit túlzásba viszem, noha ez főként a munkámban történik meg. A magánéletben sosem lennék képes ilyesmire, a szüleim nem erre tanítottak.
Fontos számomra a kellemes, nyugodt otthoni közeg, mert Chilében is ez volt a biztonságot nyújtó kiút a sötét valóságból. Ezt igyekszem itt, Angliában is megtartani, habár az egyetlen, ami itt hazavár, az néhány szobanövény és egy halakkal teli akvárium a kicsi lakásomban. Egyszer talán lesz más is.
Gondoskodó vagyok és szokásom felkarolni azokat, akik rászorulnak a támogatásra. Anyám megtanította nekem, hogy a segítség olyan örömöket tud adni, amit semmi más nem, ezzel pedig teljes mértékben egyet kell értenem. Ez tesz engem véleményem szerint jó baráttá, társsá, partnerré, családtaggá: a hozzám közel állókról mindig gondoskodom, legyen szó bármilyen nehéz feladatról is, ha a szeretteimnek szüksége van rám, én ott vagyok.
Sokszor túl sokat törődöm a munkával és a karrieremmel, ezért háttérbe szorulhatnak az olyan fontos dolgok, amilyen a párkapcsolat, a szerelmi élet is. Ez ellen igyekszem tenni, mert szükségem van rá, hogy valaki hamarosan mellettem legyen, mert nem bírom túl jól a magányt. Talán majd sikerrel is járok, ahhoz viszont magamon is változtatnom kell egy kicsit.
Fontos számomra a szabadság és az igazságosság, ami nem éppen egy politikusnak való jellemvonás, mégis jónak és hasznosnak érzem. Másképp hogyan tudnám a Minisztériumon belülről segíteni a Főnix Rendjét és annak tagjait?

 Gyermekkoromat családi közegben töltöttem, anyámmal és apámmal, testvérek nélkül. Eleinte úgy volt, lesznek majd kistestvéreim, de az országban lévő életszínvonal romlása arra késztette a szüleimet, hogy ne akarjanak még egy éhes szájat etetni. Logikus emberek voltak, amellett, milyen szeretettel teliek és nem akarták látni, ahogy a gyermekeik szenvednek az éhínségtől vagy bármi mástól, inkább a már meglévő fiukat, azaz engem gondoztak kétszer olyan jól. Végül sosem lett testvérem, de nem bántam, az unokatestvéreim mindig ott voltak nekem, összetartó és szoros család voltunk, így rájuk is édestestvéreimként tekintettem. Tizenegy évesen kerültem el először a családi fészekből, amikor varázslócsemeteként felvételt nyertem a Castelobruxo varázslóiskolába. Anya nagyon féltett, hogy mi lesz velem nélkülük, még annak ellenére is, hogy nagyon sok időt töltöttem el egyedül otthon, amíg ők dolgoztak. Azt mondta, ez most más, de mindenképpen azt szeretné, ha minden héten legalább egy levelet küldenék neki a baglyommal, amit aznap kaptam, amikor minden mást is megvettünk az első iskolai tanévemhez. Eleget tettem a kérésnek és minden héten levelet küldtem a Pablora keresztelt bagollyal. Akkor még minden levelemre jött is válasz.
Megrémített, milyen távol van Brazília az otthonomtól, annak ellenére is, hogy tudtam, biztonságban vagyok az iskola falai között. Egyetlen tény tudott csak megnyugtatni, hogy ezzel nem vagyok egyedül, elvégre nem én voltam az egyetlen gólya, aki Dél-Amerika különböző területeiről jött ide, akadtak, akik mugli születésűként kerültek messze a családjuktól, ők még rosszabbul érezték magukat. Talán éppen ezért, valamint anyám hatására karoltam fel őket a későbbiekben és foglalkoztam a megszeppent kicsikkel annyit. De nem az első évben, amikor én is egy voltam közülük. Szerencsére nem maradtam sokáig magamra. Már az első hetekben összeverődtünk néhány hozzám hasonló természetű fiúval, de még lánnyal is, akikkel attól kezdve majdhogynem az iskolaéveim végéig együtt is maradtunk, egy kisebb baráti körben. De csak majdnem.
Kiemelkedő tanulói teljesítményt nyújtottam, iskolaelsőként végeztem az összes tanévben. Nem voltam különösebben szorgalmas gyerek, nem töltöttem el a szükségesnél több időt semmivel, a tanulmányi sikereimet egyedül annak köszönhettem, hogy lekötött a tanulás, az agyam pedig szívta magába az új tudást. Mindig szerettem bővíteni a tudástáramat, eleinte pedig még minden érdekelt is. A Castelobruxo legtöbb diákjához hasonlóan én is könnyedén találhattam volna munkát a későbbiek során a gyógynövénytanból és magizoológiából szerzett ismereteimmel, amik egy ideig vonzottak is. Csak akadt, ami sokkal jobban.
Tizenöt éves lehettem, amikor először kezdtem el foglalkozni a közélettel és a politikával, mert akkor már fel tudtam fogni, mi áll az újságokban, miről beszélnek a nagy emberek és mik fenyegetnek engem vagy éppen a szüleimet. Apa mindig küldött nekem a helyi lapokból, hogy tisztában legyek az otthon történtekkel. Ez volt az, ami végül arra az útra irányított, amerre végül indultam. Mikor az iskola elvégeztével hazamentem, ezúttal véglegesen és egy helyi hírlapnál elhelyezkedtem gyakornokként, egyre inkább belemártottam magam a közéleti dolgokba és elmerültem az aktuálpolitika észveszejtő mocsarában. Felnyílt a szemem, egyre többet láttam és tudtam meg,, néhány nagyobb incidens pedig hamar felnyitotta a szemem.
A környék, ahol értem, nyomornegyeddé változott, amit sosem akartam látni, de még gondolni sem gondoltam arra, hogy ez valaha is bekövetkezhet. Nem akartam elhinni, hogy ez történt, a világom pedig teljesen a fejére fordult, ahogy az addig biztonságosnak és kellemesnek hitt környezetből egy olyan disztópia vált, amiben nem akartam látni a szüleimet élni. Ekkor döntöttem el, hogy politikával fogok foglalkozni, nem csak oknyomozó riporterként vagy valami értelmetlen újságíróként, nem. Politikus akartam lenni. És az is lettem. A szüleim segítségével (akik nem támogatták túlzottan a pályaválasztásomat, pusztán azért, mert ismertek és tudták, milyen vagyok és mire készülök), valamint a saját megtakarított pénzemből elvégeztem még több évnyi jogi és politikai tanulmányt, ami végül oda vezetett, ahol ma vagyok. Pontosabban még annál is magasabbra.
A karrierem szárnyalt felfelé a kezdetektől fogva, ígéretes újonc voltam, több nyelvet beszéltem, elragadó, simulékony, jó kiállású, intelligens és kellően ravasz, jó helyem volt a politikai életben. Én pedig el is hittem, hogy a változást, amit annyira akartam, egyedül is meghozhatom. Naiv voltam, de még inkább arrogáns. Fejembe szállt a korai dicsőség, így közel egymagam akartam megdönteni egy egész kormányt, de legalábbis elindulni ezen az úton. Nem jártam sikerrel, hogy finoman fogalmazzak. Kevés voltam hozzá.
A felettesem egy nap behívott magához, elmondta, milyen remek és milyen ígéretes tanonc voltam és hogy milyen reményeket fűzött hozzám. Még az engem illető terveit is elmondta. Ezt pedig követte az, hogy hogyan tettem tönkre mindezt én, saját magamnak az ostoba próbálkozásaimmal. Nem sok választási lehetőséget kaptam, de az egyetlen élhető megoldás az volt, hogy Chilét elhagyva, az angol nyelvtudásomat igénybe véve Angliába utazom hosszabb távra, mondjuk úgy, diplomataként. El akartak tüntetni az ország politikai színteréről, ami számomra nem volt kérdéses, és amikor burkoltan megfenyegették a családomat, anyát és apát is, akkor döntöttem úgy, hogy eleget teszek ennek a "kérésnek" és három nappal később már Londonban találtam magam a Mágiaügyi Minisztérium csarnokában, ismételten elveszve egy ismeretlen országban, ahol még kilátást sem láttam arra, hogy legalább az ünnepekre hazatérhessek. Azóta itt élek, passzívan politizálok, már az angol kormány ügyeivel foglalkozom a chilei helyett és az eredeti mondvacsinált feladatomat sem teljesítem itt. El kellett engednem Chilét és az ottani problémákat, mert itt is hasonlóan nagy gondok voltak, amik ellen legalább még tehetek. Vagyis azt hiszem, van rá esélyem és lehetőségem.
Három héttel az után, hogy elhagytam Santiagót, kitörtek a már sejtett lázadások. Azóta nem hallottam a szüleim felől.