Merel Everfen

The Meta

Mivel lehet megelőzni az aurori pályát?
Mindenképp egy módszer rá, hogy családod lesz.
Nem váratlan anyává válás húzta keresztbe a terveimet persze, az kéne még. Épp ellenkezőleg.
Világ életemben árva voltam, anyám meghalt amikor születtem - a Foltozott Üst egy kivett szobájában, - apámról még ennyit se lehetett tudni, értelemszerűen azon túl, hogy volt, mert vagyok. Tizennégy éves koromig egy londoni árvaházban éltem, de ezzel semmi problémám nem volt. Ezután fordult fel az életem, amivel van problémám. Kiderült, persze csak valami véletlen folytán, van apám, mindig is volt, csak a felelősségek elől menekülve rólam már azt se tudta, hogy megcsinált. Még bátyám is van, akit lepasszolt még babaként, hogy az unokatestvéreim - akik szintén vannak - bátyjaként nőjön fel.
Ér elképzelni a lelki felfordulást, amit ilyen felfedezések okozhatnak egy árvának. Apám egyik ritka, nagy jótetteként könyvelhető el, hogy tanév végével örökbefogadott az árvaházból. Az egész tizennegyedik nyaramat vele töltöttem.
Az egész tizenötödiket minnél távolabb tőle. Nem vagyok biztos, pontosan min csúsztak el a dolgok, egy másik életben talán ma is vele élném azt a tékozló, kalandor életmódot, ami definiálja azt az ürgét. De nem így történt. Az újdonság varázsa elkendőzte egy nyárig, de aztán kiütközött a lappangó feszültség, másfél évtizedért járó neheztelés, talán igen, csalódás is abban, hogy nem az az idealizált figura, akinek eleinte hinni akartam. Kétszer volt férfi az életem során, egyszer kézenfekvően a legelején, aztán egyszer amikor
összeszedte a valószínűleg összes tökét ahhoz, hogy szembenézzel az előbbivel járó felelősséggel, felvállalja, és kiszedjen az árvaházból. És ennyi, vége, elfogyott, maradt a gerinctelen kis petaQ, ami előtte is volt. Még az "Apucsek" sem maradt meg sokáig, a nevén szólítom, Jednek, ha összefutunk a házban, mint ha csak lakótársak lennénk.
A bátyámékhoz se kerültem sokkal közelebb, velük legalább az a feszültség nincs, mint Jeddel, de egy új unokatestvér sem illeszkedik be olyan könnyen a rokonságba, ha tizenévesen kerül elő a semmiből, mint ha beleszületik.
Így teltem el reménnyel, aztán csalódtam az egészben, magamat is elhagytam túl sokáig, aminek meglett a böjtje. Elhanyagoltam a céljaimat, lecsúsztam az esélyéről, hogy bekerüljek az aurori akadémiára, hiába volt mindigis akkora álmom, és éppenséggel hasonló életművész kalandor lett belőlem, mint Jed.
Az egyetlen közelálló rokonom néhai anyám maradt, néhány összevadászott, féltve őrzött fotó, és másoktól meghallgatott emlékek formájában.

Klingonhobbit. Ebben benne van minden.
Benne van a százötvenegy centis termetem, amiért neveztek már hobbitnak meg Frodónak néhányan. Kérem, akkor már ugyan adjunk rá egy minimumnyit, és legalább Pippin vagy Trufa, az jobban illett volna rám. Belemagyarázható egy egészséges félelemérzet szinte teljes hiánya is. Ha a dokinak hihetünk, ez a kettő hormonális alulműködéseknek köszönhető, amik abból erednek, hogy anyám betegen hordott ki, abba is halt bele. Túl kevés oxigént felvevő tüdő, bizonyos értelemben megfulladt. Bizonyos értelemben miattam.
Benne van a rajongásom mugli popkultúra iránt, előkelő helyen áll mind Tolkien, mind a Star Trek és főleg annak a klingonjai, rajtakapható vagyok klingon szavak használatán is néha. Gyakran káromkodásként, de az úgyis központi része. Persze jöhetnek könyvek, filmek, videojátékok is, varázslóék nem is tudják, miket hagynak ki a mugli világ nemismeretével.
Megtalálhatjuk benne a jellememet is, ha tudjuk, hol keressük. Temperamentum, harciasság, igazságérzet, főleg, ha úgy érzem, megsértik. Lehet kérem ujjat húzni velem, de fájni fog. Kész harcos vagyok, meg kalandor. Ritka alkalom engem csinosan látni, pedig nem rossz dolog az. De ismerem magam, nem sokáig élné túl a hétköznapjaimat valami finom kis kosztüm. Tilosban járni izgibb úgyis.
Sokan tartanak furának, de talán az is vagyok.
Az utóbbi években - érezd a rovásodon, Jed - kissé elvesztem az időben. A jövő elkallódott. Élek a jelenben, és keresem a múltat. Túl sokszor csalódtam másokban, kezdve a családtagjaimmal, de nem csak rájuk érvényes ez, és elkezdtem egyre jobban és jobban kötődni anyámhoz, hiába emlék csak, mindkettőnk múltjához, és még a halál ideájához is. Öngyilkos szándékaim nincsenek, de elkezdtem sportot űzni abból, hogy flörtölök vele. Talán az adrenalin.
Annyit jártam már anyám üresen álló, egykori otthonában, kíváncsian, mit fedezhetek még fel, ki is volt, lassan már jobban otthon érzem magam ott, mint Jednél. De ez van, ha az élő rokonaim idegenek meg pondrók.

 -'Napot- nyitok be a pálcaboltba, ezúttal csak nosztalgiázni. Öt éve, a legutóbb, még félelmet nem ismerő felfedezőként volt az első megállóm az Abszol úton, hiszen mi mással is kezdjem egy egész varázslatos, új világ felfedezését, mint a varázspálcabolttal. Maradjak tán le a legfontosabbról, miután tankönyvekből feltöltekeztem?
-Jó napot, miben segíthetek? Miss...- Mr. Ollivander láthatóan kutat az elméjében a névért.
-Everfen.
-Áh, hát persze! Tiszafa és sárkány szívizomhúrja, tizenegy hüvelyk, ha nem tévedek.
Már-már nem is kérdés, inkább kijelentés, mintha csak az udvariasság kedvéért várna megerősítést rá.
-Az egy és megismételhetetlen- vigyorgok, miközben kihúzom a hajgumin keresztüldugott pálcát a fejem búbja mögül.
-Ugye jó gondját viseli, és nem javítani hozza?
-Nyugi, nem. Igazából csak kíváncsi vagyok. Tud mesélni róla?
Számítok rá, hogy lehet valami története. Amikor pálcát venni jártam erre, végigpróbáltam néhányat, amiknem nem tetszettem eléggé, közben sokat beszélgettem a bolttulajdonossal. Na igen, én és a nyelvem, ha valamibe belelendül. Amikor vagy a negyedik pálcáért indult volna, gondolt egyet, és morfondírozva tűnt el pár percre a polcok legmélyebb bugyraiban, mielőtt az időtől fakult dobozzal tért vissza. Az a tippem máig is, hogy valami olyan alapján támadt egy ötlete, amit a méregetés meg próbálgatás közben mondhattam.
-Látom, személyreszabta- nézegeti szakértő figyelemmel a pálcát, és a nyele végét díszítő sárkányfej-forma faragást.
-Így inkább néz ki pikkelyeknek az eredeti minta, mint egy spárgának- védem az alkotást. De pont ezek közül nézett ki valamelyiknek az eredeti átmenet a nyél és szár között, így a túlvégén eszközölt fejlesztéssel kevésbé zöldség az összkép.
-Nos, ami azt illeti, ez egy igen régi darab. Korai Gedemund Ollivander munka, a tizennyolcadik századi koboldfelkelés utáni évtizedekből. Akkoriban népszerűbbek voltak az ilyen harcias pálcák. Azoknak jellegzetessége ez az enyhe dőlésszög is a nyél után, ergonómikusabb a célzott varázslatokhoz és átkokhoz. Az utóbbi században kevésbé voltak keresettek, úgyhogy könnyebben merülhettek feledésbe itt a raktár mélyén, ha maradt néhány darab abból az időből. De remélem ön azért nem támadásra használja, egy ilyen pálca felelősséget igényel.
-Nem, nem jellemző- nyugtatom a pálcakészítőt. Bár tény, hogy volt pár bravúrom vele, azért nem direktben keresem az összetűzéseket vele. Csak néha megtalálnak maguktól is.


Leveszem a kötényt a napom végeztével, és a helyére akasztom. Érdekes sztori ez a cukrászda is itt az Abszol és Zsebpiszok sarkán, épphogy inkább a zsebpiszok felől. Viccestől, gyanúson át, bizarrig terjedő sütiket is találni itt, nyáron szokott lenni olyan fagyi, ami szó szerint nyal vissza, ha nem figyelsz. Az egyik kedvencem egy woodoo-baba alakú fánk, gyakran én sütöm, bár a bűvölést nem én végzem rajtuk. Igazi woodoo-babaként azért nem működik, de elméletileg ha úgy eszed, hogy valakinek a szemébe nézel közben, érzi a harapásokat a vonatkozó helyeken. Megerősíteni ezt nem tudom, meg hogy milyen mértékben, bár a vevőkre való tekintetből valószínűleg nem fáj úgy, mint egy ténylegesen leharapott, mondjuk kar, inkább csak ilyen "baráti" mértékig. De nem ettek még felém ilyet.
De elkalandozok. A sztori inkább az, én hogy kötöttem ki pont itt. Kellett valami saját zsebpénz a Roxfort után, a sütögetés meg még korábban ragadt rám hobbi gyanánt. Valakinek a kedvéért kezdtem el megtanulni eredetileg, de milyen is lenne az én szerencsém? A sütés maradt meg tovább.
Itt a cukrászdában érdekes receptek vannak, és gyakran térnek be érdekes figurák is, nem az unalmas nyárspolgár helye ez itt.
Felnyalábolom a táskámat, elköszönök másnapig, és az ajtón kívül tett pár lépés után dehoppanálok.
Egyem a drága zúzáját annak, aki ezt az utazásmódot feltalálta. A gumicsövön áthúzás érzését meg kell ugyan szokni - itt elkezdhetnék gondolkodni, hogy ez arra utal-e, hogy féregjárat-elven működik inkább, mint teleportálásként - de az egyik kedvenc varázslatommá vált nagyon rövid idő alatt.
Egyenesen az ágyam fölé érkezek, hagyom magam ráesni arccal előre, és a matracba vigyorgok a rafináltságomon. Nem kell átjárkálni a házon, nem kell összefutni Jeddel, ha itthon van, a kilóméterhiányomat megtartom akkorra, amikor saját szórakozásomra csavargok. Mondjuk mindjárt.
Lepakolom a tatyóm, és hoppanálok is tovább. Merre járjak ma?


Elmélyülten nézem a talpam alatt a Temzét tovasietni. A híd korlátjának tetején ülök, belenézek csukott szemmel a szélbe, gyönyörködök a kora estében. Hülye játékot játszok, mondaná, talán mondja is magában sok felelős felnőtt. Talán tényleg az. De az enyém.
Csak egy mozdulat lenne, vagy egy váratlan széllökés - persze számítok a szélre, évekig hadonásztam ennél labilisabb rúdról vasgolyók után ötkilós buzogánnyal, tudom mit csinálok - és pár pillanat abszolút szabadság lenne, mindentől kötetlenül, adrenalinnal fűszerezve. Aztán folyó.
De nem ezért vagyok itt.
Pont megfelelő számú járókelő van a hídon, nem sok, nem annyi, hogy idecsődüljenek, de egy-két lélek távolodik vagy közeledik pártíz méterre valamelyik irányban. Végignézek előttem a látképen, kétfelől a város közrefogja a Temzét.
Az eddig lógatott lábammal megtámasztom a korlátot, kézzel elengedem, felegyenesedek. Néhány elhaladó autó között hallgatom a lépteket, amik közeledtek, de mintha megtorpantak volna.
Felemelem széttárva a karjaimat, lassan, ráérősen. Teleszívom a tüdőmet az épp csak lehülő levegővel. Tudom, hogy valaki vagy valakik állnak a környékemen, engem figyelnek, mit csinálok itt széttárt karokkal. Emlékeztethet arra a bizalomjátékra, ahol a mögöttedálló elkap.
Nem zavartatom magam, had nézzenek, gondoljanak amit, tegyenek ahogy. Ez egy kísérlet, nem piszkálok bele az alanyaiba.
Átjár a szél, kifúj az arcomból pár kósza hajszálat, tökéletes béke és nyugalom ül az arcomra. Kiélvezem a pillanatot.
Hátrébb billentem a súlypontom, és hagyom magam hanyattdőlni.