Appoline Brunnet

Certains matins de printemps ont une fraîcheur de grenouille.

pollie


26 éves


félvéla


hiszem a test feltámadását


tükröm, tükröm, mondd meg nékem


mágiahasználó


vanessa axente


2% canon, 98% saját

Maman szőke, mint a határban lengő búzamező, arcra fehér, tekintetre formás, és mégis mindig elhagyták a férfiak: elhagyta Papa, elhagyta a bácsi, aki biciklivel járt a házunk előtt, elhagyta a nyájas tekintetű Pierre, aki verset olvasott, Papa visszatért, majd megint elhagyta, de sejthette volna, mert nem bőrönddel jött. Világra jött Cécilie, a nyughatatlan, és jött vele Albert is, akit néhány napra rá eltemettünk. Férfiak álltak a kis, vakondtúrásnyi sír körül, mert az asszonyok a városban ki nem állták Mamant, soha, akkor sem, ma sem. Szerintük Maman csak egy pute, akinek mindenki a tenyeréből eszik. Hiába kérlelem, nem jön utánam Angliába. Nem fog a királynő szoknyája mögé bújni.

Úgy nőttem fel, hogy csak el, mindig el, egyre inkább el arról a helyről, a városból, ami inkább falura emlékeztetett, vasvillás, agresszív parasztokkal – nem, nem abból a békés földművelőfajtából -, ahol akadozott az áramellátás, de legalább mindig sütött a nap. Úgy nőttem, hogy Mamannak mindig szüksége volt rám, egy babára, akit fésülgethetett, akit felöltöztethetett, akinek a szépségét egyszerre nézte fejcsóválva és diadalittasan, mert akárhány férfi hagyta is el őt, én mindig mellette maradtam. Úgy nőttem, hogy lázadtam minden ellen, ahogy csak a dacos kamaszok képesek, becsapva minden ajtót, lelökve minden vázát, csak szabad akartam lenni, de piszkosul, szabad anyámtól, akinek a keze mindig a hajam körül matatott, szabad az utánam füttyögő fiúktól, férfiaktól, családapáktól, akik gusztustalan ajánlatokat tettek, és anyámat állatnak csúfolták, tenyészkancának, akit mindenki megülhet. Csak szabad, szabad az előítélettől, szabad a kitaszítottságból, a tolakodó érintésektől, a még tolakodóbb kérdésektől, mikor jössz haza?, és a kielégületlen válaszoktól, későn. Maman máig sóvárogva néz, mert nekem volt bátorságom kilépni az ajtón, és soha vissza sem nézni. Vagy talán csak a szerencsémet irigyli? Hogy én megtehettem?

Mert én eljöttem, én képes voltam rá, és diadalittas minden lépésem, minden lihegve megváltott vonatjegy Párizsba, onnan pedig nem volt megállás Londonig, a királynő szoknyájáig, ahogy Maman mondja, pedig ez nem így történt, Messmer mellett kezdtem, és mivel ő elégedett volt, továbbadott Chiracnak, talán a fogammal kellett volna feljebb húznom magam a ranglétrán, ha nem a nanterre-i egyetem támogatását élvezem, és mikor Chirac ment a cognacjával, Barre már nem várta meg, hogy magam próbáljak harcolni a feljebbjutásért. Be kell vallanom, életemben először tetszett, jólesett, hogy figyelnek rám, még ha a mosolyom vagy a járásom nyerte is el a bizalmukat, és igen, nadrágkosztümben még csinosabb voltam, mint azelőtt, mikor Messmer idejében aktákat tologattam, és attasék hátsófelét políroztam, ha még nem voltak megfelelően fényesek - de nincs több seggfényesítés, nincs több kávéval rohangálás, nincs több, oui, monsieur, vagy toute de suite, monsieur, csak Őfelsége van.

Őfelsége, Európa legnagyobb hatású uralkodója. Őfelsége, aki már megkérdezi, mivel mossák a követségen a blúzaimat, és aki nem mulaszt el megjegyzést tenni a frizurámra, amennyiben az úgy fest, mintha falnak támasztva aludtam volna. Őfelsége, akinek egyetlen ásítása egész színházak sorsát dönti el, de darabokét biztosan, és aki közel sem társalog olyan könnyedén, mint ahogy azt egy egész kontinens feltételezi róla - de ez legyen csak Delacour felelőssége, ha jól tudom, ő Őfelsége társalkodónője.

Gratulálunk, elfogadva!

Alea iacta est.

Ms. Brunnet,

Hát nem megint nekiveselkedtem annak a hibakeresésnek, pb méltatásnak, és végül a felismerésnek, hogy előbbit nem találtam - hisz nem kerestem - utóbbi pedig ismét tökéletes választás? Menjen, úgyis tudja, hogy várják már a trónteremben.
A. M.


Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend